Kelet-Magyarország, 1976. május (33. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-30 / 127. szám

t 6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. május 30. A „VOX HUMANA“ szolgálatában [űveltség ma nem létezik — nem lé­tezhetik! — nyomtatással közkincs- csé tett gondolatok: könyvek nélkül. Pál évvel ezelőtt sokan és gyakran han­goztatták, átmenetileg már-már divattá is vált, hogy vége a Gutenberg-galaxisnak: vége a könyvek világának, jön a tömeg­kommunikációs eszközök uralma. Azóta be­bizonyosodott, hogy a hírközlő eszközök sok mindenre kitűnőek, sőt nélkülözhetetlenek, csak éppen a könyvet nem pótolhatják. Egy-egy könyv egyszerre szellemi mun­kaeszköz, élmény- és ismeretforrás: önma­gunk belső gyarapításának kútfője, önma­gunk formálásának szerszáma. A könyvek által lesznek igazán bennsőséges társaink a tudósok, az írók, lesznek olyan segítőtár­saink, akiknek érdemes — és szükséges — megfogni a kezét. A könyvek hatása — a szó jó és rossz értelmében egyaránt — éve­kig, némelyik könyv életünk végéig eltart. A megfelelő időben és helyzetben jól kivá­lasztott könyv kikerekíti ismereteink körét, finomítja ízlésünket, határozottabbá teszi jellemünket; a tévesen, gondatlanul kézbe vett, kezünkbe adott pedig eltorzíthat ben­nünket. Az évről évre megismétlődő ünnepi könyvhétnek az adja meg sajátos arculatát, állandó éberségre intő, felelősséget követelő rendjét. [ehéz a feladat, nagy a felelőssége a a könyveladónak, de — a vásárló­nak is! — A könyv, a könyvből szerzett élmény, ismeret csak akkor lesz egyéniségünkben rendet, belső fegyelmet adó erő, általuk csak akkor ismerjük fel világo­sabban történelmi feladatainkat és válunk felkészültebbekké, magabiztosabbakká ezek megoldásában, ha — azokkal a könyvekkel vesszük körül magunkat, azokat választjuk „beszélgető társ”-nak, amelyek megtaníta­nák bennünket a világ és a magunk szám­talan dolga közül a legfontosabbakra rákér­dezni, és amelyek — ugyanekkor — a min­ket legizgatóbb kérdéseket segítenek meg­válaszolni. A nagy francia gondolkodó, Montaigne azt mondta, hogy számára a könyvtár az a hely, ahol kedvére megvendégelheti magát. Hadd fejlesszem kicsit tovább ezt a monda­tot, így: a könyvtár az a műhely, ahol ked­vemre formálhatom magamat. A könyvtár­ban azt a könyvet veszem le a polcról, amely engem leginkább izgat, ami iránt kí­váncsiság támadt bennem, vagy — úgy vé­lem — megtalálom benne azt az új ismere­tet, amelyet mindenképpen be akarok illesz­teni a magam gondolkozásának rendjébe, tudásomba. Nincs ez másképp a mindenki­nek legkedvesebb, az otthoni, házi könyv­tárunkban sem, amelynek előélete a köny­vesboltokban — az ünnepi könyvhéten — könyves sátrak előtt kezdődik. A könyvek beláthatatlanul hosszú sorá­ban külön feladatuk, jelentőségük van a szépirodalmi műveknek: a „vox humana” szolgálata. |ábry Zoltán — a pár évvel ezelőtt meghalt szlovákiai magyar író — fél évszázada, a fasizmus felfakadásá- nak ijesztő éveiben fogalmazta újjá a „vox humana” követelményeit, erkölcsi létünket meghatározó törvényeit, amelyek nélkül nincs igazi irodalom. Ezt írta: „A szív: hús. Lüktetése: vér. Ritmusa: lélek. Együtt: élet. Hús-vér valósága, lélek- ritmüsa valósága. Mi az irodalom? Ennek a szívlüktetésnek lélek és szellem által való újjáteremtése. Az irodalom: a szív hús—vér valóságának — emberi öntudattá teremtett igazsága”. Mi mást tehetünk többet — szabad-e kevesebbet tennünk? —, mint: újból és új­ból felragyogtatni ezt az erkölcsi-művészi törvénnyé fogalmazott igazságot! írónak, él­jen bárhol a világon — de most szűkebbre rajzolva a kört: éljen éppen itt, Kelet-Kö- zépeurópának ebben a szocializmust terem- tő-formáló fészkében s ezen belül Magyar- országon — nem lehet ma más fontosabb dolga. Különös nyomatékkai kell ezt hang­súlyoznunk most, a Magyar írók Szövetsé­gének közgyűlése után. Meggyőzően példáz­za ezt az írói elkötelezettséget a kortárs magyar irodalom legjava. Példázza, mert nagy történelmi lépésváltásunk után elemi törvény a „vox humana”, mindnyájunkat —• írókat és olvasókat egyaránt — kötelez „a szív hús—vér valóságának emberi öntudattá teremtett igazsága”. Nélküle nem tudnánk teljességgel átélni összetartozásunkat em­bertársainkkal, hiányoznának azok a tér­ben és időben szerteágazó szálak, amelyek kiszakíthatatlanul belefűznek bennünket a magunk szűkebb, tágabb közösségébe. Í zom benne, hogy az idei ünnepi könyvhét, amelyet két nagy magyar történelmi személyiség — II. Rá­kóczi Ferenc és Berzsenyi Dániel — születé­si évfordulója jegyében rendezünk meg, hí­ven szolgálja majd a „vox humana”-t. Fábián Zoltán AMIKOR GUTENBERG JANOS mainzi patrícius 1455-ben kölcsönpénzből kinyom­tatta a bibliáját, amellyel csaknem 5 éven keresztül bajlódott, talán maga sem tudta, hogy akkor, az újkor küszöbén az emberiség egyik legnagyobb vívmányát bocsátotta köz­re. Az első szedett betűkből álló könyv, ez a 614 levelet tartalmazó biblia volt, amely­nek iniciáléit, színes kezdőbetűit az üresen hagyott helyekre még utólag kézzel rajzol­ták be és festették ki. A kiadvány jelentő­sége nem abban van, hogy mindmáig ez a biblia a világ egyik legszebben kiállított könyve (a kétszáz példányból vagy ötven maradt fenn), hanem abban, hogy Guten­berg ezzel a nyomtatási formával a szellemi művelődésnek olyan óriási lehetőségeit nyi­totta meg, amelynek hatása vetekszik a gőz­gép feltalálásával, vagy az atomenergia hasznosításával. Az azóta eltelt jó ötszáz esztendő a könyv diadalútja. Hála a tömeges papír- gyártásnak és a nyomdatechnika tökéletesí­tésének, ma már lépten-nyomon kiadvá­nyokba botlik az ember, még az is, aki nem akar olvasni. A világ könyvtermése ma át­lagosan évi 250 ezer mű, amely több, mint 5 milliárd példányszámban lát napvilágot. Az emberiség által felhalmozott ismeretanyag tízévenként megduplázódik és ezt többnyire a könyvekben raktározzuk. Magyarországon évente 2 millióval gazdagodik közkönyvtá­raink állománya, úgyhogy a felszabadulás előtti 12 millióval szemben már a 60 millió kötetnél tartunk. Szabolcs-Szatmárban az ol­vasók mintegy másfél millió kötetből válo­gathatnak, az új megyei könyvtárban, amely­nek ezidáig 6100 beiratkozott olvasója van, 110 ezer kötet könyvet őriznek. AKADNAK AGGALYOSKODÓK, akik féltik a könyvet, szkeptikusak a jövőjével kapcsolatban, mondván, hogy a raktározási nehézségek és a „korszerűbb” ismeretközlési formák előbb-utóbb kiszorítják. Valóban, vannak olyan jelek, amelyek a szóbeliség előretörésére utalnak és az is igaz, hogy nem csak a könyvekből lehet új ismeretek­hez jutni. Iskoláinkban megszaporodtak a pedagógus munkáját könnyítő tanítástech- nikai_ eszközök, oktató- és diafilmek, írás­vetítők. Nyelvi laborban, audiovizuális mód­szerrel társalog idegen nyelven a tanár és a diák, a magnót, lemezjátszót, sőt még a rá­diót és a televíziót is bevonják az oktatásba. De az ismeretszerzés alapja még beláthatat­lan ideig a könyv marad. A KÖNYV ÜTJA TEHÁT BELÁTHA­TATLAN. Hogy mi lesz a könyv jövője, il­letve milyen lesz a jövő könyve, azt ma még csak találgatjuk. Feltehetően a jövő század­ban a több, mint félezer éves használat után az ólombetű is a gőzmozdony sorsára jut és Gutenberg találmánya, amely betöltötte hi­vatását, a múzeumba kerül. A könyvkiadás — miként ezt hazánk legrégibb nyomdája, a debreceni is igazolja — nemcsak időről idő­re megújhodni képes, hanem valóságos cso­dákat pordukál. 1853-ban Johnson naponta még csak 40 ezer betűt tudott önteni, a szá­zad eleji Rotary-gép már óránként 50 ezret. A második világháború előtt egy Bhisotyp- gép egy óra alatt 150 ezer betűt gyártott, a mai európai és amerikai gépek teljesítmé­nye már a 300 ezret Í6 túlszárnyalja. De ezek is naponta kopnak ki a használatból, mert a fényképezési eljárások és a bonyo­lult vegyszerezési roták azt is lehetővé te­szik, hogy percekkel a kézirat elkészülte után már nyomni lehessen a könyvet. A te- legrafikus és a fotocellás szedőgép ma már megvalósult álom. A nagy világlapok sze­désoldalait az éteren keresztül továbbítják több ezer kilométer távolságra, hogy klisék­be öntve, egyidőben jelenhessenek meg szer­te a világon. Az elektronsugárral történő fényképezés­nek, az úgynevezett termoplasztikus eljárás­nak beláthatatlan jövője van. A mikrofilm­felvételek annyira összezsugorítják majd a könyvek terjedelmét, hogy közel az idő, ami­kor pár szobában lehet tárolni százezres gyűj­teményeket. Mikrokönyveket is állítanak elő, melyeket a leolvasóban felnagyítva olvas­hatunk. Ennél a nyomtatványnál a könyv eddigi papíralapanyagát vékony fóliával he­lyettesítik, ami lényegesen csökkenti a vas­tagságát. A mikrokönyv formája az ókori papirusztekercsekre emlékeztet. Napjaink­ban olyan kísérletek is folynak, hogy elpusz­títhatatlan könyvet állítsanak elő. Fémre és üvegre dombornyomással viszik fel a betű­ket, így ezek a nyomtatványok ellenállnak tűznek, víznek, mindenféle káros hatásnak és maradandóan raktározzák az utókornak az emberiség szellemi értékeit. AMIKOR TEHAT A KÖNYVET ÜNNE­PELJÜK és az idelátogató írókat, költőket köszöntjük, cseppet se aggódjunk a könyv sorsáért. Mi már igennel válaszolhatunk Vö­rösmarty jó 100 esztendővel ezelőtt feltett kérdésére. Igenis, a könyvek által előbbre megy a világ és akármilyen formát öltenek a jövőben kiadványaink, egy bizonyos: min­dig az egyetemes emberi kultúra hűséges őr­zői lesznek. Barkóczi János Hippi Rónai József: Piacsek bácsi pipálgat. Száztizenöt éve született Rippl Rónai József 115 éve, 1861. május 23-án született a magyar festőművészet egyik kiemelkedő egyénisége — Rippl Rónai József. A Nem­zeti Galéria tulajdonában lévő festmé­nyeivel emlékét idézzük az évfordulón. Rippl Rónai József: Móricz Zsigmond. Rippl Rónai József: Modelljeim a szabadban. F ájó emlékű Somogyi Imre annak idején — a 30-as években — sokat ábrán­dozott „Kertmagyarország”-ról. Ka­pott is megrovást eleget a romantikus áb­rándok miatt halála után, épp azokban az időkben, amikor hosszú évtizedek munkájá- val-áldozatával kifejlesztett tájkultúrák sor- vadozni, gyümölcsösök férgesedni, történel­mi múltú szőlővidékek kellő gondozás, fel­újítás híján öregedni, pusztulni kezdtek. Azóta bebizonyult, hogy nagyüzem és kisüzem, külterjesség és belterjesség a szo­cializmusban nem zárják ki és falják föl egymást — mint ahogyan a romantikus áb­rándok sem feltétlenül nélkülözik, s a rideg, racionális számítások sem feltétlenül tartal­mazzák az igazságot. S mint ahogyan a kis­polgári gondolkozásnak az korántsem bizo­nyítéka, ha szabad idejét valaki kertjében, kedves növényeit ápolgatva tölti. És ha a kertészkedőben másvalaki a „magántulaj­donost” fitymálja, attól a gondolkozása semmivel sem „szocialistább”. Még akkor sem, ha ő kizárólag utazik, színházba, mo­ziba, hangversenyre jár, tanul, olvas sza­bad idejében, mert végül is: mit lát meg, mit hall meg, mit olvas ki a könyvekből — és mi végre? Nem lejárt lemezeket nyikorgatok. Ezek még nem mindenkinek jártak le. Begyűjtöttem jó néhány statisztikai ada­tot annak érzékeltetésére, milyen súlya van ma termelésünkben, állattenyésztésünkben a kiskertnek és a háztájinak. De félretolom a statisztikát, nem fárasztom vele az olva­sót. Minden statisztika nélkül is világos, hogy a nagyüzemi formák-módszerek vég­leg győztek nálunk, s íme: a győzelmüket nem veszélyezteti, éppenséggel bebiztosítja, ha egyben-másban kereszteződnek a családi­kisüzemi termelés módszereivel. Ezt ma már ténynek vehetjük, de van itt még valami más is. FEKETE GYULA: Mostoha kertjeink Egy nyugdíjas vasutassal utaztam együtt. Véletlenül nem zajongott senki a fülkében, zavartalanul beszélgethettünk. Eleven tekin­tetű, mozgékony ember volt; derűs mosoly ült meg a szája szögletében. Három éve nyugdíjazták. Félrerakott pénzéből telket vásárolt Szentgyörgyön, s még akkor bete­lepítette. „Kérem, én azóta tudom, mit jelent élni” — állapítja meg, és bizonyosan túloz, de nem nagyon, ö, aki városon született, la­kott és hosszú évtizedekig csak a vonatab­lakból nézegette a földeket, a kerteket, há­rom év óta valósággal új életet kezdett te­rebélyesedő fái, fejlődő palántái, boglyasodó lugasai között. Szakkönyveket forgat, új fajták, nemes fajtaváltozatok ügyében leve- lezget; egyszerre kóstolt bele a tudás fel­emelő élményébe, a természet emberkézhez szelídült világába, s a termelőmunka örö­meibe. Ecettel vallatja a talajt a mésztarta- lomról, betontámaszos kordonműveléssel próbálkozik, a talajvíz nyári szintjét be­mérve telepíti át a bogyósokat, s a közvetett kérdésre gondolkodás nélkül sorolja a nö­vényvédő szerek nyelvficamító neveit, hatá­sát, s hogy melyik melyikkel váltható, he­lyettesíthető. Kevés sikerélményben volt része hatvan­éves koráig, azóta aztán sűrűn megmártóz­| F r>_ R

Next

/
Oldalképek
Tartalom