Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. április II. Váci Mihály: Én szőke városom Szeretem lányos szeleid én szőke városom! kibontott hajú éjjeleid a felhővánkosokon; hullámzó szerelmeim ragyogását a szélrázta rozson. Szerelem-váró nyírfáid fehér sikolyát, mennyekbe vándorló jegenyék fasorát, s amivel fiadat te megáldod: v ' a porfelleg-glóriát. ........ ’ “ _ (J < ,r t\e { t -n Szeretem dűlő-utakon bujdosó bánataid, s a kerék-nyomokon a szelek szimatait, amikor keresik egeid le-lehunyt távlatait. Ez a táj tanított szeretni Hazát! EU a por mutatott arányaidra — világ! Itt lett rokonom a Három-Milliárd! A Sors ide visszasodor s fölötted a vágy ki-kitár, ahogyan aranyosan a por tetőidre szitál, s fészek felett öielőn kinyílik a szárny! Szeretem lányos szeleid én szőke városom! Szerelmeim ragyogását a szélrázta rozson, s kibontott hajú éjjeleid mindig szeretni fogom! Illyés Gyula: TÉLI HÁRS Vén hárs, lám, megérted: megint egy évgyűrű! Véd, forró gyökerű, a kérged. Van beléd írva mennyi viharütötte jaj lebirva! Fagyodban daccal tűz mennyi dúl: s fény s illat újra gyűl tavasszal. Benned betörve zúg hány harag: előre csak! Előre?! Öreg hárs, vén társ, zord-kérgessé válsz s bozontod törik, de boldog vagyok, hogy még állsz, akármi tépáz!... Weöres Sándor: EMLÉK Bokrok és kórók között az út szinte üldözött, a gyom úgy benőtte. Rossz kerítés, tört palánk, sárga bogyó, csupa láng; világít előtte. Fehér függők, pirosak, fázós kékes árnyasak, zöld liliom-kardok, barna fű, mit gaz megöl, szűnő lépések elől mily titkot takartok? Hol három nagy eb tutul, a sáros út kanyarul mint a liba-gége, fal-árnyékok, ereszek domb-lejtőre függenek: ott a világ vége. Károlyi Amy: Valami mást Szeretnék mást csinálni délelőttre lepkévé válni megülni egy virágos széket porszívózni belőle mézet Szeretnék mást csinálni hosszú szöcskelábakon állni átugrálni szilvafákat lennék helikopter-állat Szeretnék mást csinálni télire pajorrá válni embrióvá gömbörödve aludni anyámban örökre Szeretnék mást csinálni kerek, kemény dióvá válni át-telelnék^a harasztba lenne belőlem diófa Baranyi Ferenc: ÁRNVÉKTÁNC Emlékeiddel küzdenem nehezebb, mint hús-vér személlyel, volt városodban hirtelen szökellő kedvem földretérdel, a járásom bizonytalan: a múltad utcájába csaltál, kevésnek érzem itt magam ahhoz, hogy mellettem maradjál. Egy járdaszeglet áll elénk — valaha ott tapadt a szádra valaki s máris azt a fényt lopja pillád alá a pára, amivel adózott szemed a téged hajdan csókolónak — szorításom lazulni kezd: velem vagy és ki tudja, hol vagy? Amott megzörren egy bokor, szeretők neszezése megcsap s úgy érzem: könnyű krétapor szived kőtábláján nevem csak, tavalyi bokor rezdülés spongyája törli azt le onnan, s előtűnik a régi név bevésve, jól olvashatóan. Csatát itt nyernem nem szabad, itt győz a testetlen vetélytárs, a vágyam béklyózott lovak gyanánt szérűre csapva szénáz, hagyd magad elcsábítani oda, hol keleten a nyírfák fehérben állva már a mi csókjainkhoz voltak kulisszák, ahol a szél a mi közös testmelegünkkel száll tovább, még a fény is arra úgy köröz, hogy mögénk ne vetődjön árnyék, majd visszatérünk még veled, ha a szíved már nyírfakéreg — szívósan őrzi, mit meleg élű szerelmünk belevésett. Hunyadi István: Jöttek, meghajoltak Mi minden átcikkázott, hányféle folytatás! Hínaras tó maradt a tilalom és váltott szövegek elérhető fiókban festékek, kencék. Itt-ott kivillant bőrünk, elkapart sebekkel: fölvérzett száj, lefedett igazság, kapkodó cselek. En mondtam: — reszketek! Felelted: — senki se lássa gyöngeségem! Később Időzavar, a vaksi kőd tiloson lámpa, lecsattanó Jelzőkarok« a mozdony sikoltott és megáUt, ügyeletes Jelére a függöny összerándult. Jöttek, meghajoltak halott színészek Is. Nádasdi Éva: Szavaid - búj kálón Szavaid — bújkálón, gazdag bányáimból felszínre hozzák létem aranyát. Rejtelmes világ. Minden szabálytalan, ami él. Es gáttalan. Engedd, és a sejtek szabadon felelnek, testeden törvénykeznek. És akit szeretnek, mindenek felelnek, kezesednek dolgai, édesednek gondjai, elenyésznek hívságai. Szavaidtól édesen csurgó mézű szerelem aranyát éreztem szívemen, és nehéz lett hirtelen, mi bennem volt, érzelem. Ratkó József: KÉT BALLADA Halottaim, testem-előtti romjaim, estig leromlott Dévaváraim, én felépülök kőből, vérből. Leszek haláltól ronthatatlan, anyám hamvától bonthatatlan, mert felépülök kőből, vérbőL S hűséges, bailadás gyermek, magam sírok, magam kiáltok anyámért átkot, s anyám sikoltva fölfelelget. Halottaim, elásott, éles kardjaim, kisiklotok az eke tenyeréből, pásztor vesz föl, ura elébe nem visz, ebet bolondít veletek, kifordultok a kutyaszájból is. Fájtok vala csak ennek a főidnek; izzad körétek nyirkot, kituszkol magából a fényre fényleni; de itt nincsenek Attilák — én is hiába élesedek, hiába lángolok. Mi költők, bolyongva Járók, mi felkutattuk m ntiyvilámt. é* minden kapualjban * ránk várt az élet, am részünk kivettük a földi harcból. 8 ml lett a győzedeimünkt Egy könyv, egy puszta könyv, mely emberi ügyeinkkel telve, egyszerű inggel, egy könyv, amelyben nincs magány, csak ember s emberi eszköz, egy könyv, ez a mi győzedelmünk, amely megérik s lehull, mint a gyümölcsök, nemcsak világot terjeszt. (PABLO NERUDA) Héra Zoltán: Se könnyed, se károd Bolyongás József Attila erdejében Sírj! Most már, hogy se szemed, se szád, igazán sirhatsz, fáj, fáj, fáj: torpantva csalili őzet, áztatva ország csalitját, s áradva odébb, kicsapva kőre, most már, hogy se könnyed, se károd, hatolva csúcsokig s földközépig, ami lett, ami volt, most már igazán elsírhatod. Hangosan s fojtva, azzal a csöndessel, iramlóval, azzal az olvadtlal, olvasztóval, lávással, zuzossai, jaj ama fogyasztóval a tölgynek, a folyondárnak, puhítva kérget is, lágyítva gyökereket, most te már igazán. Hogy a száj, amíg teljes blborhatalma, nem keli, hogy a nyelv, amíg forrón szavait ontja, nem kell, hogy az ujj, mig mutatna sarkcsillagra, a homlok, mig hellászi fényeket szikráztatok, az áll, mig az ércekkel együtt akarna, a nyak, amíg veretlen kosföt világpörölyként tartogatna, n koponya, az az értelemszentély, törvénykupola, míg Ivei, mig latol, mig ítél, mig javall, az a tűzpántos palota, mig nem füst, mig nem roncs, nem, nem, addig az nem keU. Most már, hogy szemed se, szád se, hogy már a roncs se, a csont se, része te fűnek, avarnak, fülébe repkénynek, fűznek, s a még mindig eleven maszlagoknak most te már igazán — múltakból — jajaiddal: Itt, ha lát a szem, vakulni kell, itt, ha nagyon süt belül, nyirokszurdokba hullni kell, itt, ha van igaz kötésre vágy, kötözve semmit, sírni keU. Itt, ha közel a tenyér, kézfogásra csak akkor, ha már kihűlt a vér, hant alól, hant alatt, ■ talán még úgy se, hiszen hiú a harag« a hosszú: jaj, előbb a testnél. Elcsitult, elmúlt, hadd halljék hát: Itt a tudóra kanosszák, anatémák, csöndleckék, homályregulák, itt a lángszívre: kínok az apródja vagy« ift a dúsra: koldulj te vak, itt a győztesre: nesze, neked Is had« torpants, taglóztass, védd magad. Sírj, gyötörd meg szilijeinket, hallhassák odébb is parkok, terek: Itt a dicsőre kívül is, belül is kések« hitekre mindig hitszegések, s mert megmaradni Így csak arctalan lebet, arcon is, szíven is rideg burkok, idegen fények, mindig, mindenben tettetések, s ezért a tiarák, glóriák palástok, páncélok, csuklyák, plázkodások, kegyeskedések, és ahogy a bűnt még tovább szítják koncosok, s alamizsnacselédek, végül már más se, csak álcák, bálványok, árvát színlelő szívtelen lárvák, \ s mert arc az okos szó, s arc, az itt nem kell, ssentséges álostobák. Volt, volt: kiáltsd el hát. és nevess is, elő azzal a suhancmosollyal, hogy itt te, mégis csak te, mondva a szót, mit senki se: Alcások, le az álcával, igaz imágók, végre arccal egymás elébe, szembe, akár az ég napja a folyó napjaival, akár a folyó a nap egével. A KÖL TÉSZET NAPJA
