Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

1976. április 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Hazaszeretet r prilis négyről szóljon az ének — énekli az óvodai Yf alkalmi kórus a szobor előtt, van aki rátalál a A dallamra, van aki hasonló szóalakokkal helyet- JbÄitesiti a számára érthetetlen szöveget, mert ugyan mit is tudna egy hároméves gyermek arról, hogy „felszabadultan zengje a nép”, talán még arról sem hallott, mi az hogy nép, arról meg főleg nem, mit jelenthet az, hogy „felszabadultan”, de harsogja mind, gyermeki felsza- badultsággal, mert az óvó néni örül, ha szépen sikerül a dal; s folytatják a kisdobosok, míg az iskolaudvaron kék nyakkendőjükbe belekap az áprilisi szél, ott folytatják, ahol a kicsik abbahagyták: „érctorkok harsogva fújják a szélbe” — s megkérdezik a tanító nénit, mi az, hogy érc­torkok, mert a kisdobos már eszmél, nem fogad el mindent magyarázatot igényel, kíváncsi mindenre, amit nyiladozó értelmével megismer; mert amikorra piros nyakkendős úttörőként ott foly­tatja a dalt, hogy „felszabadítónk hősi nevét” — , addigra mindent tudni akar, s hall okos szókat a tanároktól, s va­csora mellett felelevenített emlékeket szüleitől, mert ők, a felnőttek már tudják, hogy az okos szóktól és az eleven emlékektől függ, mit fog tudni egy tizenéves a történelem­ről, mert nem elég a történelemkönyvből felidézni az ese­ményeket; amelyet nem éltek át a harminc éven aluliak, a gim­nazisták ezrei, akik orvosnak, tudósnak, művésznek ké­szülnek, s a szakmunkástanulók, akiket már soha többé nem hívhatnak tanoncnak, s a főiskolások és egyetemisták, akik soha nem kényszerülhetnek megalázó, emberséget tipró könyörgésre — zsebükben diplomával — egy darab kenyérért, s az ifjúmunkások, akik mártír őseik tetteiről legfeljebb mozgalmi dalokból, vagy a KISZ-gyűléseken ér­tesülnek, s mégis, szerencse, hogy nem élték át az „ember az embertelenségben”, a „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” korát; s bár hallunk fiatalokat forradalmárok tettéiről be­szélni, s észrevesszük a szavaikban bújkáló vágyat, egyik­másik, aki különös képességgel rendelkezik a közösségért fáradtságot nem érző tettekre, fel is sóhajt: könnyű volt azokban az időkben forradalmárnak lenni; ám hallunk beszélni modern agitátorokat is, akik neve soha nem kerül a történelem dicsőségtáblájára — mert egyre több az ilyen forradalmár — akik nem a múlt idők halhatatlan tetteit sóvárogják, inkább körülnéznek házuk táján, s felfedezik s másoknak is továbbadják, hogy más­képpen értelmezzük ma a hazának szóló forradalmi tette­ket, nem életünkkel és vérünkkel, hanem apró tetteinkkel védelmezzük mindennapjaink igazát; s így halljuk meg az óvodások önfeledt dallama mö­gött az óvónők, a pedagógusok útnak indító, megalapozó szavait, ahogy Petőfit idézik a csöppségeknek; „Talpra magyar!”, s így csendül ki a kíváncsiskodó iskolások kér­déseire felelgető tanítók-tanárok szavaiból Vörösmarty kérlelhetetlen parancsa: „Hazádnak rendületlenül” — s így okítják József Attila szép szavaira az új és új ifjúságot: — „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”, s így halljuk meg a gyárudvar sarkában a fiatal tanuló faggatózását, amint mesterét kérdezi, mit mondjon a KISZ- gyűlésen, mert a hazaszeretetről kell beszélnie, s a mester, maga sem sokkal idősebb tanulójánál, így válaszol: mit is mondhatnál, hát azt, hogy nem csak az védi hazáját, aki fegyvert fog, az is, akinek kalapács, toll, sebészkés, körző, vakolókanál, meg mittudoménmi a fegyvere, szóval így mondjad, fiam; s míg a mestert figyeltem, eszembe jutottak azok a gyerekek, akiket éppen egy éve kérdeztem meg a haza- szeretet fogalmáról, s talpraesetten azt válaszolták: én a tantermeket csinosítom, én a padokra vigyázok, én az ud­var egyik sarkának tisztaságára, én pedig megírom kül­földi barátnőmnek, milyen szép a mi országunk; de eszembe jutott az a néhány főiskolás is, akiket ugyanakkor, ugyanott, a kicsik jelenlétében kérdeztem meg ugyanerről, s egy szót sem szóltak, vagy legfeljebb egy megjegyzést tettek: minek erről harminc év szabad­ság után beszélni, s különben sem divatos a lelkesedés, meg a pátosz; pedig azok a főiskolások most már kénytelenek beszél­ni, igaz nem az újságíró kérdez, hanem a katedra túlolda­láról a kíváncsi gyerekek, mert így április elején újra fel­csendül a tavaszhozó ének, s a kicsik újra megkérdezik a tanároktól,'vagy a szülőktől, mi az, hogy érctorok, majd folytatják tele tüdővel: „április négyről szóljon az ének, felszabadultan zengje a nép .. Baraksó Erzsébet NYÍRLÖVŐ SORSFORDULÓI GENERÁCIÓK SORSFORDULÓK IDEJÉN SZINTE AZ ISMERETLEN­SÉGBŐL TŰNNEK FEL KO­RÁBBAN ISMERETLEN EMBEREK. BÁTORSÁGUK­KAL, CSELEKEDETEIK­KEL HATNAK, MAGUK­KAL RAGADJAK TÁRSAI­KAT KÖRNYEZETÜKET. SZEMÉLYES PÉLDAMU­TATÁSUKKAL JÁRULNÁK HOZZÁ A NAGY TÖRTÉ­NELEM FORMÄLASÄHOZ- ALAKITASÁHOZ. Vajon gondolt-e erre azon az örökké emlékezetes 44 őszén Szabó Miklós Nyírlö­vőn, aki most hetvenhat esz­tendő gondját-terhét is cipe­li? Erzsébet néni a felesége egy vesszőkosárnyi almával és egy kocsikerék nagyságú fehér, frissen sült búzake­nyérrel áll ki a kapualjba, így fogadta jó szívvel-szere- tettel az első lovas kozákot. „Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna"’ — me­séli Erzsébet néni. Apró epi­zódokat említ, frissen, eleve­nen, hitelesen a harmincegy évvel ezelőtt történtekről. „Nem jönnek még az oro­szok?” — kérdezte tőlem a szomszédasszonyom. Már ott voltaik, jöttek kocsikkal, szekerekkel, vége-hossza nem volt. Csak másnap érkezett a muníciós szekér. Vittem ét­ket, kínáltam őket.” Fele homok, fele alj... Két család lakott itt akkor is, a két Szabó testvér. Nem ez á ház volt, kisebb. Erzsi néni friss, tiszta ágyat hú­zott. „Úgy mondom ahogy van, azon a napon szép fe­hér babból főztem tört pa- szulyt, lelkem. Azzal kínál­tam őket, de félre tolták, tyúkot hoztak. Azt főztem meg. Együtt ültünk asztal­hoz. Ez volt az első közös ebéd.” Innen jártak át Mán- dokra, s amikor Nyírlövőn át vezetett az útjuk, akkor mindig bekiabáltak a „mam- kának”. Egyszer sütöttem ne­kik egy kemence pogácsát. Még gőzölgött, amikor kivit­tem eléjük ... Úgy váltak el tőlünk, mintha az anyjuk-ap- juk lettünk volna.” Ki hitte volna a faluban akkor, hogy a saját árnyéká­tól meg nem ijedő, délceg parasztember, aki az apja öt holdja mellett az aranysar­kantyús Forgács gróftól bé­relt huszonegy esztendeig föl­det, hogy fel ne kopjon az álluk, ő áll egyik vezérként a földosztás élére? „Egyik irányítója voltam” — említi halkan Miklós bácsi. Erzsi néni azonban most is kisegíti, aki akkor is, mindig mellette állt. „Először nem ment a nép, féltek, összegyűltek az iskolába. Ott volt a férjem is, meg a bátyja. De amikor ar­ról volt szó, hogy hozzá kell nyúlni a földbirtokhoz, ki kell osztani, alig maradtak a teremben.” Ott volt Debrecenből az Ideiglenes Kormány embere is. „Csakhogy annak nem hitt a nép” — így Erzsi néni. — Miklós nem volt korábban sem olyan merésztelen em­ber. Elég volt a huszonegy­esztendei grófi birtokon töl­tött időből. Három gyereket neveltem. Az én uram, meg a bátyja gerincesen kiálltak. Ott maradtak a teremben. Miklós a bályja József, Vass Károly, Macinkó, meg Veres Lajos”. Hallgatja a fehér bajszos öregember. Bólogat, helyesel, s közbe-közbe szól. „Ott ma­radtunk, mi alacsonyabb sor­sú emberek. így választottak meg minket.” Doboltattak, jelentkezzenek, akik földet akarnak, összeírták a nincs­teleneket. „Négy hold jutott egy-egy családra. Figyelembe vettük a családtagok számát is. Később megkaptuk a me­gyei földosztó bizottságtól a tájékoztatót is.” Újra Erzsi néni említ egy apró, de lé­nyeges pontot. „Úgy osztot­ták, hogy fele homok, fele alj föld. Igazságosan.” Szabó Miklós meg a bátyja az összeírást végezték, irá­nyították. Ellenőrizték, rend­ben történik-e minden. Ma­cinkó János, az írástudatlan a karót verte, Vass Károly meg Veres Lajos mértek. „Ekkor már hallgattak rá - juk” — említi Erzsi néni, 900 holdat mértünk ki, de meg nem mondom hány család­nak. Lehetett vagy kétszáz.” Nem volt utolsó legény ré­gebben sem a faluban Szabó Miklós. „Valójában akkor lett tekintélyem, amikor nem hagytam ott a gyűlést, ami­kor kiálltunk a földosztás mellett, s meg is csináltuk.” A nagy sorsforduló fősze­replői közül egyedül ő él már feleségével, Erzsi nénivel ab­ból a kis járadékból, amit a tsz-től kapnak. Kissé talán elfeledve is, pedig a falu tör­ténelmének formálásában je­lentős szerepük volt. Vajon tudják-e ezt a nyírlövői fia­talok? Futott a Veres-dombra És emlékeznek-e egy má­sik, a falu jövőjét eldöntő fordulatra, amely egész nem­zedékeket vezetett ki a kes­keny barázdák közül a széles országúira. Tudnak-e arról, milyen fájdalmak, kínlódá­sok között született meg az új élet? Emlékeznek még rá, hogy a falu egyik végén ak­kor mondott csak igent Nyírlövő amikor Ráti János igent mondott, s elkötelezte magát a falu szocializmusa mellett. Tizenhat esztendeje tör­tént. Borika néni számára örökké emlékezetes marad az a december 17-e. Amikor nagy, hosszú vajúdás után aláírt a szövetkezésnek a férje, s megtudta, futott a Veres-dombra, leborult, megsiratta földjüket. Két hétig alig kapott otthon ha- rapnivalót Ráti, a huszon­két holdas gazda. Rátiné kilátástalannak hitte a jövőt. Félben volt házuk. Gyönyörű lovukat — melyről fényképet tesz elém s büszkén mutatja — akkor 14 ezerért kérték. Bevitték mindkét paripát, kocsit. „Szíve szakadt meg a fele­ségemnek” — vallja most. „Amikor megjöttek a faluba az agitálok — meséli Borika néni — jól emlékszem sava­nyú tojáslevest főztem, meg túrós bélés volt. Kínáltam őket, ők meg kezdtek rábe­szélni a tsz-re. Nem kell az nekünk, van nekünk minde­nünk” — mondta akkor. És sorolta is, mert éppen akkor kaptak 28 ezret csak dohány­ból. „öt hétig a mi ajtónk nem volt becsukva” — emlékezik Rátiné. „Jani bátyám, ke­resztanyám. Ráti elvtárs, Borika néném” — jöttek, könyörögtek.” És december 17-én Ráti János kész té- nvek elé állította a felesé­gét, családját. Aláírt, s be­vitte szívét-lelkét is. Ennek ellenére nem moz­dult két hétig előre a falu középparasztsága. Ráti tip­pelte, hívják össze az em­bereket. A tanácsházán tár­gyaltak. Kiállt a társai elé. Ő még emlékszik a lényeg­re, amit akkor mondott. „Nem bánom, ha szidtok is, innen nem megyünk el ad­dig, amíg alá nem írjátok a belépést.” Zúgtak, ellenkez­tek, kiabáltak, könnyű Ráti- nak, ő örökölte a földet, nem vett egy barázdát sem. „Igazuk volt. A jég mégis megtört, s a régit senki nem sírja vissza. Boriska néni szakajtónyi elismerést, kitüntetést borít az asztalra. Jókedvűen sü- rög-forog, kínál borral, pá­linkával, kérdi, főzzön-e fe­ketét. Fucsik Sanyi, a nem­régen megválasztott új tsz- elnök — olyan mintha fia len­ne — hecceli, hogy most Bo­riska néni nylonban jár, mi mindent vásárol, s hogyan gondoskodik gyermekeiről Közben arra kérlel, meg ne ír­jam azt a nylonholmit, mert csodát csinál, ha meg­tudja. A szép lovak fényké­pét mutatja. Ráti az udvarra invitál. Mutatja a kutat, a fürdőszobába bekerül a víz, a háztartás gépesítve. Kevesebb a gürcölése, de ő olvan ember, aki közéletiség nélkül nem tudna meglenni. Most a dohánytermesztési üzemegység vezetője. Lassan öregszik, túl van a hatvanon már, de nem adja meg köny­nyen magát. Kezdetben, az „ősidőikben” volt elnökhe­lyettes is, aztán agronómus, később elnölk, s újra helyet­tes. „Hozzányúltak” ha baj­ba került a közösség szekere. Kitartott, s kitart. Boriska néni azóta sem járt a Veres- dombon. Ráti János újságolja, hogy most mit vetettek a földbe. Fólia és disszertáció Talán meglehet, éppen az a Nagy Károly „gyerek” a traktoros, aki tizenhat éves korától itt neveledett csepe­redett fel, vált emberré, nő­sült meg, alapított családot, épített háromszobás, két konyhával ellátott palotának beillő házat, amelybe, ha az idei év besikerül, bekerül a víz is, s a gyerekek fürdő­kádban élvezhetik az áldá­sát. Cselédcsalád sarja. Felesé­ge orvostanhallgató volt. Családalapítás, gyerekszü­lés miatt maradt ki. Nagy Karcsi az iskolapadból ült a traktorra, ismerkedett meg a legkorszerűbb masinákkal. Lápi földet hordát Fucsku Sándor Kisvárdáról Nyírlö­vőbe a dohánypalántázáshoz. Kérdem, megéri-e? „Ez a technika, legyőzi a távolsá­gokat, akadályokat, s három nap alatt elhordják a vonta­tók amennyire szükség van” — magyarázza az agrármér­nök tsz-elnök, aki doktori disszertációra készül. Említi Karcsit és a többie­ket, akik a 130 hektárnyi do­hánypalánta neveléséhez szükséges 50 köbméter lápi földet szállítják. Fólia alatt nevelik fel. Újságolja, nin­csenek egyedül még ebben sem. Szocialista szerződést kötöttek a Nyírtassi Állami Gazdasággal, Fényeslitkén a Barátság II. állomással. Tő­lük kaptak OTL 50 ezer ka- lóriás kályhákat. Tizennégy ilyen modern masina fűti a fóliasátrakat. így „születik” a füstölnivaló. Ki gondolt volna erre valamikor? Nagy Karcsi kifújja ma­gát, tisztítja olajos kezeit. Harmincegy esztendős, s tizenöt éves volt, amikor „be­leszületett” a közös gazda­ságba. Traktorosiskolát vég­zett. Fucsku Sándor, a tsz elnöke, említi a legmo­dernebb kanadai kombájnt, amelynek a kezelését, veze­tését el kellene sajátítani. Karcsi mosolyog. Lehetséges? Adnak rá időt? Az elnök meg azt kérdezi, átképzed magad, megtanulod? A fiatalember ki sem mondja a választ, mosolyából érezni az igenlő választ. Farkas Kálmán A* it őrzött meg az emlékezet 31 év távla- -L’-*- tából Nyíregyháza felszabadulásának első napjairól — kutattam a napokban. A tokaji átkelést körömszakadtáig védő fasisz­ta hordák ellenlökése miatt kétszer szaba­dult fel a város, felszabadulásának napja így lett október 31. Az emlékek idézéséhez ta­núnak hívtam a várost felszabadító szovjet harcosok emlékiratait, és Nyíregyháza lakói­nak idősebb generációját. A város keleti szélén. Borbányán az I. és II. kapu járdáit rovom. J. A. Plijev gene­rális dicső katonái Nagykálló felől érkezve itt léptek először a város földjére. Leonyid Bruzgin, a város felszabadításáért harcoló szovjet tisztek egyike, az egykori géppuskás szakaszparancsnok így rögzíti a felszabadítás kezdetének első pillanatait: „Hajnali deren­gés. Tőlünk pár száz méterre szürke házak, cseréptetővel. A szélső házakig kellene el­jutnunk. Az utcai harcok nekünk kedvezné­nek. De hányán pusztultak el addig ...” Hogy élte át ezeket a pillanatokat öz­vegy Boda Jánosné, Borbánya, Szőlő utca 55. szám alatti lakos: „Észtvesztő ágyúdörgés. Mindenfelől sü­vítő. robbanó lövedékek szűnni nem akaró zajában arra gondoltunk, hogy valameny- nyein itt pusztulunk a bunkerban. Nyemec jeszty? Német van? Rivalt dermedtségünk- oe egy harcok füstjétől, porától félelmetes­re varázsolt kozák érdes hangja. Nincs! Nincs! Kiabáltuk volna, ha a félelemtől el tudta volna hagyni a hang a torkunkat. A katona tovább ment, mi meg előmerészked­tünk a föld alól, De hamar vissza is kény­szerültünk. mert eget-földet rázó lövöldözés bombázás kezdődött.” Néhány órával később a Szőlő utca 15- ben egy másik esemény játszódott. Ezt Musz­ka Jánosné eleveníti fel: „Alábbhagyott a csatazaj. Teljes harci öltözékben, lőporfüstösen, sárosán, tartóz­kodó, de biztató tekintetű tejfelszőke harcos lépett a lakásba. Tekintetével megvizsgálta a lakás minden zugát..Majd a gyönyörűszép kétéves kislányomat a karjába vette. Ne vigye el, sírtam fel. ö pedig a gyereket csó­kolgatta. Mire rémületemből felocsúdtam, már hárman is magyarázták kézzel-lábbal — egyik törve a magyart: — Mamka, neki is van, három, kicsik, otthon. Az is ilyen szép. A katona ölembe tette a gyereket és tovább magyarázta: menni innen messzire. Itt lesz­nek nagy harcok. Világostanyára költöztettek át minket. Ha nem küldenek el, biztos va­lamennyien elpusztulunk ...” „A város központját szétlőtt tankok, né­met és magyar tüzérségi lövegek és porig rombolt házak tarkították — idézi az első nap emlékét Farkas Pál veterán, a Lapkiadó Vállalat nyugalmazott igazgatója. A vérzi­vataros felszabadulást itt éli meg padláso­kon, nagybátyja meszes raktárában bújkál- va a város forradalmi családjának hat fia közül az egyetlen élő, a legfiatalabb, Sza­muely János. A sors kegyetlensége, hogy a két nap múlva visszatérő fasiszta horda rá­talál, és agyonlövi... Az Öszőlő utca 164. számú ház pincéjé­ben. ahol egy fél utca szorongott, régvárt találkozóra került sor. Szebenyi András, az egykori szovjet vöröskatona, az internacio­nalista harcos orosz szokás szerint sóval és kenyérrel köszönti az első hozzájuk belépő szovjet harcost, és boldogan öleli keblére. Fél óra sem telik bele, már a harcoló egység parancsnokával ismerteti a pillanatnyi hely­zetet, segíti a támadási parancs meghozata­lát... Földön, levegőben vívják a meg-meg- újuló harcokat a félelmet nem ismerő lovas kozák csapatok. Az udvarok kerítésére, há­zak falára felkerül a jellegzetes cirill írás, az „Akna nincs!” felirat. A város nyugati ré­széből is kiűzik a hitlerista hordák utolsó maradványait. A kora délutáni órákban a Salamon-bokor 6-ba három fekete kaftányos kozáklovas vágtat be. A házigazda. Varga János meg surcába kapaszkodó, mellékupo­rodott fiacskája, arcukon a rombolás fájdal­mával, fogadják az érkezőket. Itt a követ­kező epizód játszódik: Mi baj van? Miért húsúitok papa — szól nyergéből lepattanva az egyik hatal­mas szál kozák. Nincs mit enni, feleli szláv eredetű, tirpák nyelven a házigazda. Se szó, se beszéd, a harcosok nyeregbe vágják ma­gukat és a kerítést átugratva elvágtatnak. Húsz perc sem telik bele, ahogy kiugrattak, ugyanúgy érkeznek vissza az udvarra. Egy ötliteres konzervlekvárt tesznek le a ház előtt lévő asztalra. Egy négyszögletes igazi orosz fekete kenyeret nyomnak az öreg ke­zébe: ez az új élet jele öreg. mondják és már vágtatnak is a menekülő ellen. Este. csendes este ülte meg a várost, melynek éle­te másnap reggel új lüktetésbe kezdett. Sigér Imre Köszöntés az Ószőlő utcában

Next

/
Oldalképek
Tartalom