Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
1976. április 18. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Forintos alapon M ost is olyan szép, egészséges az alma, mintha tegnap szedték volna a fáról. A férfi természetes egyszerűséggel kínálta, adta. A kétdeci cseresznyét már megitták. Megették a ropogós barnára sült rántott húst. A sógornak nem kellett az alma, inkább leszállt Szerencsen még egy korty itálra. Az asszony tartotta az ölében a három almát és mondogatta: — Szép, nagyon szép, hol tartják, hogy ilyen maradt?... — így indult a beszélgetés. A férfi nem kis büszkeséggel jelentette ki: — Saját termés, berkeszi alma. A sógor: — Ott annyi alma van, hogy a tsz-ben a disznóval etetik. Olyan almát etetnek a disznóval, amit Pesten 10—12 forintért adnak. Az almáról aztán nem esett több szó, inkább arról, hogy messze van Berkesz Budapesttől és hát miért kell Budapestre járni dolgozni. Az asszony kérdezte ezt, közben a sógor nézett kifelé az ablakon, a férfi meg nyílt őszinteséggel magyarázta: — Egyesült a tsz — mondta —, 1300 forint volt a kereset, hát én otthagytam. Hűje leszek 1300-ért. Vagyunk itt vagy húszán berkesziek. Szóba került a kereset is. — ötezer forintot ígértek, de eddig még nem volt meg, csak a négyezer. Majd meglátom, ha nem lesz meg az öt, odébbállok, nem köt engem oda semmi. A sarokban ultiztak. Egy peronnal arrébb ferbliparti alakult, egy forint volt a vizi. A legtöbben aludtak. A férfi már ott tartott, hogy elmondta a gázcsőrobbanást, miként oltották a tüzet, aztán azt, hogyan vágták ketté a vízvezetéket és a csövet sehogyan sem tudták bedugni fadugóval. Ott, az Alkotás utcában — arra építenek utat — annyi a föld alatti vezeték, hogy senki sem tudja, mi hol van. Az asszony Miskolc előtt, mielőtt még leszállt, megkérdezte: — És nem fárasztó az utazás? A sógor válaszolt: — Alig várom a hétfőt, hogy újra jöhessek. A férfi szépen elmagyarázta, ki lehet bírni, mert van elég idő a pihenésre. Ha megérkezik a vonat, hétfőn délután egy órakor még munkába állnak, dolgoznak ötig, aztán a többi napokon fél 7-től este ötig-hatig tart a munka, pénteken 10-kor már abbahagyják és futnak a vonathoz. Hely mindig van. — Tetszett látni, a vonaton kényelmes. Mindig lerakjuk az igazolványokat az ülésre és akkor az foglalt. Mindig az rakja le, aki előbb érkezik. A sógor az ablak melletti kis asztalkára dőlve horkolt. A férfi,, miután nem volt kihez szólni, egy ideig nézett ki az ablakon, aztán a nagykabátjának dőlt. ö is elaludt, így törődött. E mberek a vonaton. Földművelő, szabolcsi parasztok, pesti munkások. Társul a hallottakhoz, látottakhoz a gondolat: mennyit ér a szabolcsi alma, mennyit ér Pesten a Szabolcsból érkező munkás? Az őstermelő, a tsz, az állami gazdaság ősszel jó ha eléri almájának értékesítésekor az 5 forint átlagárat. Pesten, a nagy vásár- csarnokban maszekárusok (viszonteladó kiskereskedők) standjukon most 16 forintért így hirdetik áruikat: „Valódi szabolcsi jonatán”. Az, hogy „valódi”, hogy „szabolcsi” forintokat ér és erre büszkék lehetünk. Nem büszkélkedhetünk viszont a felvásárlási árakkal. A főváros munkaerőgondjai közismertek. Budapesten 500 ezer munkás dolgozik most és számuk az ötéves terv végén tovább csökken. Legnehezebb szakképzetlen munkásokat kapni és ezért is van nagy becsületük. A főváros tele van szabolcsiakkal, de nemcsak az ingázókkal, inkább olyanokkal, akik már korábban feljártak, letelepedtek, meghonosodtak. A szabolcsi munkásokra általában azt mondják: „jó munkaerők”. Ez igaz, de igénytelenebbek is. Ezt viszont senki ki nem mondja, csak tudják, gondolják. Nem a berkeszi ember mondta ki először — dicsekedve és büszkén —, hogy havi négyezret keres a távol idegenben. Azt sem csak ő állítja egyedül: ha nem lesz meg az ötezer, akkor továbbáll, ötezer, de négyezer forint havi kereset sem kis pénz. Főleg úgy, hogy hétfőn, pénteken csak félnapi a munka, aztán minden szombat, vasárnap szabad. A pesti cégeknek megéri, mert honnan vegyenek embert árokásáshoz, útépítéshez. Pesten a szövőlányok, asszonyok, még ha kezdők is, 1700 forinton alul nem keresnek. De a gyáriparban a pesti szakemberek, betanított munkások általában szintén több bért kapnak, mint azonos munkában, azonos teljesítményért a szabolcsiak a szabolcsi üzemekben. Segédmunkáért pedig a négy-ötezer forint igazán csábító. Természetesen mindenki nem utazhat Pestre. Nem is akarnak. Jobban kötődnek földhöz, munkahelyhez, sem mint a több kereset reményében ingázzanak. Az ingázók egyébként is csak a Pestre utazás előnyét mondják ismerősnek, ismeretlennek. A hátrányát soha. A z előny nem mindig csak a több pénz. „Alig várom a hétfőt, hogy visszautazzak” — mondta a sógor. Sokaknak már vérükké vált az ingázás, szeretnek menni. A féldecik utazás közben, az ulticsaták (sajnos néha hazárdjáték is), a nagy beszélgetések, a heve- részés a munkásszálláson — nekik jó dolog. Másabb, könnyebb ez, mint tízórás munkanapokat gyűjteni a földön és részt vállalni a ház körüli teendőkben is. Mert, ha otthon van az, aki ingázik, hajnalban kel, állatot etet-itat, későn fekszik, mert akkor is kell etetni-itatni és részt kell vállalni a háztáji kapálásában is. Jut ebből természetésen szombatra, vasárnapra is. Pesten — többen mondják — kipihenhetik a hét végi fáradalmakat. A hátrány — mert azt mondtuk, az is van — jobbára a családot érinti, a feleséget, akire még több munka szakad. Mert nap mint nap ő látja el az állatokat, az aprójószágot, bajlódik a gyerekkel és megy dolgozni a termelőszövetkezetbe. A termelőszövetkezettel az ingázók nagy része nem adott fel mindent. A feleség révén tartják a kapcsolatot. S zabolcsban dinamikus az iparosodás. így volt, így lesz az ötödik ötéves tervben is. Vonzza ez a táj a gyárakat, mert van még munkaerő-felesleg és újratermelődik. Egyrészt az országos átlagtól sokkal nagyobb a természetes szaporulat, másrészt a mezőgazdasági üzemek leadják a felesleget, amelyet a ke- mizálás, gépesítés szabadít fel. A szabolcsi munkaerő-felesleg nyersanyag. Felhasználható úgy is, hogy kevésbé változik az addigi munka eszköze, munka tárgya. Vasvillák helyett csákányt, kapa helyett árokásót kap a kezébe. Eladdig földet művelt, Pesten földet munkál meg. Minőségi változás csak a keresetben van. Nem több kubikosnál, még akkor is, ha gyorsvonati sebességgel munkásvonat röpíti munkahelyéig, munkásszállóban lakik, hideg-meleg víz, rádió, televízió, társasjáték szolgálja. „Húsz ember Berkeszről” — mondta a férfi. Hússzor havi 4—5 ezer forint kereset, évente több, mint 1 millió forint. Ennyi jut az ingázók révén a községbe, a családokhoz. Jól jár a család, a vállalat, talán még a község is. De valóban így van-e? M inden héten hétfőn 7 óra 40-kor indul Nyíregyházáról a munkásvonat. Előbb a Záhony felől érkezők szállják meg lassan és komótosan. Nekik még van idejük válogatniuk a helyekben. Lerakják az ülésekre az igazolványaikat és elmennek bekapnak valamit a restiben. A Mátészalka felől érkezők már szaladnak, hátha jut még hely az ablak mellett. A naményi vonat néha késik, az azzal érkezők tülekednek, járnak kocsiról kocsira, végül is sokuk Miskolcig az ülések között, vagy a peronon áll. A vonaton nincs büfé, nincs első osztály. Néha fűtés sincs és az ablakok, ajtók nem záródnak jól. Hogy nincs büfé, érthető. (A pálinka azért nem hiányzik.) A vonat megy, a Tiszáig felszedi az embereket, azon túl —• már Szerencsen kezdődik — lerakja őket. Van aki szidja az időjárást, hogy nem akar kitavaszodni, nem lehet a burgonyát ültetni, a borsót vetni. Azt is meghányják- vetik, a süldőnek felment az ára, de még kapni sem lehet. Mi közük hozzá? Munkások, de lelkűkben, érzésükben parasztemberek. Robog a vonat, valaki leemeli az aktatáskáját és abból kínálja: „Berkeszi alma, berkeszi jonatán”. Ide húz a szívük. Seres Ernő Mire vágyódom? Haragodra! Hangodra, melyben düh lobogna! Kedves szavadra. Sértettségre. Bármire, ami hozzám érne. Valamire! Amiben más van. Csak unott közönyöd ne lássam! Miért nem tudsz rám kiabálni? Emberségesebb volna bármi, mint e bosszús érdektelenség, ahogy nézel: mit akar ez még? Óvod magad: kin meg nem érint. Szép arcod sóbálvánnyá bénít. Mit akarsz? Befagyni magadba? Legyek arcod halotti maszkja? „Ül, mint Kömörő végén a guta”. A parányi szatmári községet évtizedeken át csak a hasonlat elhangzásakor említették. Aztán kiderült, hogy nem is Kömörő, hanem Komoró végén üldügélt sokáig egy Aguta nevű betyár. így a szatmári falucska nevét a járáson kívül szinte ki sem ejtették és le sem írták. Pedig sok tollforgató megfordult, s megfordul ezen a vidéken — és erről a faluról bőven lehet írni. A legszebb táj Hol is van Kömörő? Penyige, Nagyar, Turistvándi és Szatmárcseke gyűrűjében. Ugye tudja az olvasó, hogy mind a négy község hírét szárnyra kapta a legenda, mind a négy község irodalmi vagy néprajzi hagyományokkal rendelkezik. Petőfi, Kölcsey, Móricz itt járt, különösen az árvíz után az újságírók is „megrohanták” a vidéket — de Kömörőröl nem írtak. Talán egyetlen toliforgatónak sem tehetünk ezért szemrehányást, mert amikor elhagyták Fehérgyarmatot, valamennyien Csekébe, Istvándiba, vagy Tisza- csécsére siettek. Átutazhatott ezen a falun Tímár Máté is, mert „Móricz Zsigmond szülőföldjén” című írásában ez olvasható: „Gyarmaton túl talán a tenyérnyi ország legszebb tája kezdődik, s csalogat, csalogat fel egészen a sebes folyású Tiszáig. Nézésed pillangóját még a szőke víz felett is átcsábítja a látvány, s repül, repül míg útját nem állják a félkarajban kékellő beregszászi hegyek”. Tímár szerinti legszebb táj Kömörő végén kezdődik, ahol a hatalmas erdőség, szélső fái szemet gyönyörködtetnek. A kertek végét a hosszú tövisű glediciafák jelzik, a tövises növények és az erdő szélső fái közé pár éve fenyőket telepítettek. Tavaly, tavalyelőtt karácsonyfa is került innen a boltokba. Az erdő szélén a fehéren csillogó nyírfa, a tölgy-, a fűz-, és a juharfa egyaránt megtalálható. Az itt lapuló ház előtt álldogáló erdész azt mondja, hogy ezt a földet nagyon szeretik a fák. (Az emberek is szerethetik...) De menjünk át a kövesút másik oldalára, ahol szintén erdőség húzódik. Milyen is a tavaszi erdő? Olyan, hogy romantika és meghatottság nélkül nem lehet róla írni. Zöld és sárga növények nyújtózkodnak az elhaló, tavalyi falevelek alól. Apró bogarak és hangyák sürgölődnek, mintha nekik kellene megművelni a határt. A zsongásban szinte hallani lehet a rügyek pattanását. Az erdő szélén tiszta vizű patak csörgedez, bizonyára a Túrba siet. A patakon túl pár holdnyi zsenge lucernás, rajta öt őz legelész. A lucernáson túl százados fenyők integetnek, nem komorak, felfrissítik a városi ember minden porcikáját. Az örökzöld lombok közt a színes madársereg tavaszi éneket zeng. A fenyves mellett kökénybokor húzódik, felröpül innen egy fácánkakas, olyan a hangja, mintha nevetne. Az ügyesebb csókák és szarkák már a fészküket rakják. A fészkek és az elképzelt pettyes tojások gyermekkoromat idézik... Víz a gömbakác között Majdnem a fenyvesig ér a tsz géptelepe. Autójavítással is próbálkoztak az itteniek, nem vált be, a tsz-ek egyesülése után az autójavító műhely átköltözött Penyigére. A juhászdinasztia egyik tagja, Szim bácsi kissé idegesen megpödri sárgásfehér bajuszát és ezt mondja: „Én nem értek a gépekhez, de azt látom, hogy Penyigét jobban nyomják, Kömörőt meg egy kicsit elnyomják”. Szabó Endre bácsi már bizkodóbb: „A fólia alatt is ápoljuk a facsemetéket, ezek az értékes fák még híressé tehetik Kömörőt”. Kevésbé értékes, de hasznos facsemetéket hoztak néhány nappal ezelőtt a faluba: gömbakác a csemeték neve, minden utcában, szinte minden ház előtt elültettek egyet-kettőt. Azt is beszélik, hogy 1980 körül a gömbakácok között már vezetékes ivóvíz csordogál. A falu másik szélén jókora legelő, amellett csordogál, hömpölyög békésen a Túr. A folyót mindenütt erdők és fasorok takarják, néhol mogyorófát is találni — csak úgy, mint Petőfi idejében. (Nem messze innen az a hely, ahol Petőfi írta a Tisza című versét egy hatalmas fa alatt. A fa kidőlt, lapunkban is „elsirattuk.”) A legelő és az erdő közt néhány hektárnyi területet víz nélküli árkok hálóznak be. Rizstermesztéssel is próbálkoztak a tsz-tagok, be is vált, de a Túr vízét nem engedte használni a vízügyi igazgatóság, meg ilyen kis területen nem lett volna gazdaságos gépesíteni a termelést. így aztán búzát, kukoricát és burgonyát vetnek, a közepesen jó földbe a szorgalmasan és csendesen dolgozó kömörőiek. Szorgalmáról, csendességéről híres Kása Endre is, akit egyszer talán külön cikkben is bemutatunk. Szegény családból származik, népes családba születet. Közeledik a negyvenedik évéhez és csaknem negyed százada nehéz fizikai munkával keresi kenyerét. Több mint tizenöt éve az ÉRDÉRT Vállalat mátészalkai telepén segédmunkáskodik. Tizenhárom évig (ünnepnap kivételével) minden hajnalban átkerékpározott Penyigére és beutazott vonattal Szálkára. Este vissza. Tavalyelőtt óta a buszmenetrend jól alkalmazkodik a vonatokhoz, ezért kerékpárját nyugdíjba helyezte, ő maga talán nyugdíjig bu- szozik, vonatozik. Néha kicsit bosszankodik, hogy Kömörőt a vasút is elkerülte. (Penyige után egy darabig úgy látszik, a vasút Kö- mörőnek tart, de aztán elkanyarodik Szekeres felé.) Bosszúsága persze nem haragos. Nem a szája jár szaporán, hanem a keze, amikor mozgatja a hatalmas rönköket. Tipikus kömörői. Mert a kömörői ember olyan, mint a szatmári táj: tiszta, egyenes és szelíd. Könyvtárat Kömörőnek Mivel foglalkoznak azok, akik nem vállalják a napi, hosszú és fárasztó ingázást? A mező mellett az erdő és a folyó is munkát ad. A régi nótát néhányan itt úgy módosították, hogy „Erdő mellett jó lakni, mert sok fát kell ültetgetni, hasogatni.” Az erdőgazdaság nyaranta még az iskolásoknak is munkát ad: a facsemetéket kell kapálni, gyomlálni. A vízügyi igazgatóság alkalmazásában néhány erős férfi arra vigyáz, hogy a Tisza és a Túr egy cseppet sem árthasson. Fehérgyarmat iparosításának ha keze lenne, idáig érne. Jó néhányan a járási székhelyen találtak munkát és megélhetést. Messzire, nagyon messzire kevesen járnak innen. A városinál vonzóbb ez a környezet, itt a kevesebb is többet ér. Az erdő „aranybánya” az országnak és az ittenieknek egyaránt. A kömörői vadásztársaság tagjainak van mit puskavégre kapni, a halászok fáradozásáért a Túr fizet — igaz, kevesebbet mint régen. Még a leszerződött házinyulakból is pénzt lehet csinálni. Aztán itt van a fenyves közelében a tsz szarvasmarhatelepe. A tarka jószágok most minden eddiginél többet érnek. talán még azt a veszteséget is pótolják majd, amelyet a tsz régi vezetősége és régi gazdálkodása okozott. S mi okoz örömet a kömörőieknek? Mire számíthatnak, mi teheti még vonzóbbá falujukat? Erről a Penyigével közös községi tanács elnöke, Balku János beszél. Hangjában az elégedetlenség és az elége- detség keveredik. Azt mondja, hogy még az idén könyvtárnak örülhetnek a kömörőiek. A megszűnt tanácsháza egyik szárnyát alakítják át a kultúra műhelyévé. A művelődéssel kapcsolatos hír, hogy a közeli hetekben felújítják a kultúrházat. A kultúrház végében jövőre létrehozzák az öregek napközi otthonát. A kijelölt helyhez csak pár lépésre .van a kocsma, mellette a vegyesbolt. Hogy az öregek nyugalmát semmi se zavarja, és hogy a vásárlás korszerűbb legyen, a kocsmát pár éven belül elköltöztetik innen, az üresen maradt régi épületét hozzácsatolják a szomszédos bolthoz, amelyet önkiszolgálóvá alakítanak át. Az ötéves terv során kövesítik a mellékutcákat, hogy könnyebb legyen a közlekedés, hogy szebb legyen a falukép. De így is szép ez az erdőszéli, folyóparti falucska. Ha bekötött szemmel utaztatnának száz. meg száz kilométereket, ideérve akkor is felkiáltanék: „Álljatok meg, mert itt van Kömörő!” Nábrádi Lajos Nyerges András:
