Kelet-Magyarország, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
6 KELET-M AGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. március 14. Az ifjúság a Nemzeti Múzeum lépcsőin 1848. március 15-én. JÓKAI MÓR: „Talpra magyar!” A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára... A többit ugyanis untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen szónoklatot tartottunk a piacon. De nem elég a beszéd: tenni is kell valamit. Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele. A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra magyar”-t kinyomtatjuk cenzor engedelme nélkül. A Länderer- és Heckenast-nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel. A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrkőztünk neki. és dolgoztunk a kézi sajtón... Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait. Azt a jelenetet, — ah, azt nem tudom léírni, mikor a legelső szabad lapok kézről kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugara egy új, jobb századnak... Délután özönlött az utcára a munkások tömege, s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” S a zászló olyan csodalény, mely mindig előre akar menni. De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk... Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára. .. A nagy napot fényesen kellett bevégezni. a várost estére kivilágították, s a nagyszínházban ingyen előadást tartottak; „Bánk bán” lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozicióját végighallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett! Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett, s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét. Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszószemélyzet elénekelte a „Szózatot”. — A parterreközönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett. Mit adjunk még? A zenekar rázendítette a Rákóczi-rohanót. Ez gyújtott — de nem.oltott. Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól. Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról: — Éljen Táncsics! S arra az egész néptömeg rázendítő egyszerre: — Lássuk Táncsicsot! Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag. beteg embert a színpadra hurcolni, hogy ott — mint valami híres muzsikus — hajtogassa magát a nép előtt... Ifjú barátaim megkísérlők a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az Akadémia páholyából, Irinyi a kaszinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a néporditásban. A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek^ pokoli riadal volt. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyári páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a színfalak közé. Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi cáfolástól; lábaimon csúnya, nagy kalucsnik; a cilinderkalapom agyonázott, azt a hónam alá nyomtam sapapának (chapeau bas). Körülnéztem, megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzássá fel a függönyt, a színpadról akarom harangulrozni a közönséget. Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelem asszony! keggyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte. Erre felhúzták a függönyt. Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett "ujjongani, s a lárma lassankint elhalljukozta magát... Az a háromszínű szalagcsillag kisegített. — Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság egyenlőség, testvériség. Ezt'tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállíté a rendet. Aki háromínű kokárdát akart felzni, annak előbb haza ■llett menni. Tíz perc úlva a színház üres volt. i másnap minden emberik ott volt a mellén a iromszínű kokárda; a ämzeti kaszinó urainak; iletot-ján kezdve a napámos darócálg, s aki kö•nyegben járt, az a kalapra tűzte. Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani. ...Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Munkásművelődés a megye legnagyobb üzemében MENNYIT BESZÉLÜNK RÖLA, hivatalosan jelentjük, hogy megyénk legnagyobb üzemében, a MÁV záhonyi átrakó körzetében a munkássá válást a művelődési intézmények is elősegítik. Megnyugtatóak a jelentések azért is, mert általában tudomásunkra jut az is — Záhonyról szólva —, hogy magas hőfokon ég az éppen ebben az időben munkássá alakuló emberekben a művelődés tüze. A felkeltett igényt ki kell elégíteni, s szerencsés dolog, hogy ma már mind az igény, mind annak kielégítése, tartalmi vonatkozású. Terveinkben a legdöntőbb dolognak tartjuk azt, hogy az egyes művelődési intézmények munkáját összehangoljuk, a közművelődés munkáját ezáltal hatékonyabbá tegyük. Természetesen a hivatásos népművelők, a helyi művelődési ház dolgozói végezhetik el a közművelődési munka koordinációját. Ennek sikeres megoldása lehet a kulcs az eddigieknél is hatékonyabb munkának. Szeretnénk elérni a Vasutasok Szakszervezete Záhonyi Művelődési Házában, hogy intézményünk a szó legnemesebb értelmében munkásotthon legyen — függetlenül attól, hogy ki a fenntartó. Mi lehet az, ami azzá teszi? Csakis a mély tartalmi munka, amely — véleményem szerint — független a korosztályoktól és rétegektől. Nincs ebben ellentmondás, hiszen tapasztalataink szerint az ifjúsági klub működése kihat a nyugdíjasklubra, s ha egyikben is, másikban is kielégítik a művelődés iránti igényt, egymás munkájára is kíváncsiak lesznek, s látogatni kezdik egymás foglalkozásait. Ezt szeretnénk elősegíteni akkor, amikor azt tervezzük, hogy negyedévenként egy esetben minden klub lépjen a nyilvánosság elé. Nyilvánvaló, hogy ez egyszerű a „Semafor” tánczenekamál, de körültekintő, elemző munkát igénylő dolog az ifjúsági, vagy nyugdíjasklubunknál. A KÖZMŰVELŐDÉSBE OLYAN MÖDON is be szeretnénk vonni mindenkit, hogy sokszor áldozatokat vállalva igazodunk a munkások megnövékedett szabad idejéhez, s a mások számára pihenőnapot jelentő szombatvasárnapon „csúcsforgalmat” csinálunk. Az erőteljesen fejlődő könyvtárunk nemcsak a művelődési hájban található meg, hanem egyre több aktivistát bevonva, az átrakó körzet minden jelentős munkahelyén működik. Tervünk, hogy ezeknek a letéti könyvtáraknak a működését az eddigieknél is jobban segítjük. Oda kell menni a munkások közé, hiszen olyan sajátos helyzetben vagyunk, hogy körzetünkben 67 helységből 6000 munkás végzi munkáját. Sok az olyan idő, amikor vonatna, autóbuszra várva van egy-egy félóra. Nekünk ezeket az időket is ki kell töltenünk. Az ismereteket, művészeti alkotásokat rövid félórák alatt is közölni lehet, illetőleg be lehet mutatni. Például úgy, hogy filmet vetítünk egy-egy forgalmas helyen, kiállításokat szervezünk az állomásokon, üzemi rádióadást működtetünk a munkásokat szállító autóbuszokon. Mindennek gyakorlata van mór, de állandóan finomítani kell, vagyis hozzá kell igazodni az élethez, amely nem tűr sablonokat, bevált recepteket. A TOVÁBBIAKBAN — a vontatási főnökség klubjának jó tapasztalataiból kiindulva, — szeretnénk, ha irányításunkkal egyre több munkahelyen találnának eddig ki nem használt zugot, szobát, ahol a munkásak művelődését klubszerű foglalkozásokon végezhessék. S ha ezéket a lehetőségeket kihasználjuk, anyaintézményünkbe, a művelődési házba is szívesen bejönnek a munkások. A központi rendezvényeinket úgy szervezzük, hogy ott mindenki megtalálhassa az igényeinek megfelelő formát, tartalmat. Elek Zoltán műv. ház. ig. h. JJegyzetük egy dokumentumfilm után Még egyszer a capuai fiúkról Szívós következetességgel járja körül témáját — a magyar disszidensek történetét — „A capuai fiúk Amerikája” című dokumentumfilm szerzői gárdája. A szerdán este, a tv főműsorában látott film azonban mégsem képsoraival érte el hatását, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyeket kiváltott. Mert az Amerikában készült, meghitt családi fénykép után érdemes volt még néhány percre ennél a filmnél maradni. Számomra azért volt érdekes és értékes ez a dokumentumfilm, mert jó néhány olyan képet, gondolatsort is tükrözött, amit magam is éreztem, amikor néhány éve turistaútról Ausztriából, Franciaországból, Olaszországból hazaérkeztem, s a tapasztalatok megszűrése után nemrégiben Bécsben újra átélhettem. A capuai fiúkat látva eszembe jutott egy másik tábor, a Bécs melletti Traiskirchen. Régi kaszárnya, cseppet sem barátságos, egy óra is elég volt belőle. Jellemző, hogy az ottani magyarokkal folytatott beszélgetéseink egyetlen kérdésre korlátozódhattak. Egy dolog volt közös mindenkiben: sok pénzt akartak. A kalandot, a sikert, a vélt könnyű szerencsét próbálgatták. A nagyvonalú tervek között túl sokszor hangzott el egy szó: „Ha...” Visszaemlékszem az egyik fiúra: mezőgazdasági gépszerelő volt itthon, jó szakmával, keresettel, a szülőfalujában. Arról hallott valamit, hogy a nehéz fizikai munkát, a szakmát Nyugaton jól megfizetik. Amikor a menekülttáborból először ment ki, hogy munkát vállaljon, akkor érte az első csalódás. Jó szakmája egy fillért sem ért. öntödében cipelőemberként arról ábrándozott, milyen nagy a különbség az elképzelt nagy siker és az ő napi valósága között. Boldog ifjú pár lépdelt büszkén a tábor előtt; nyíregyháziak. Mindenki tudta: nekik már valami sikerült, másnap Amerikába indultak. Madarat lehetett volna fogatni velük, kicsit ünneprontásnak is tűnt a kérdés: mihez kezdenek majd Amerikában? Hát., munka az lesz, biztos... — volt a válasz. Igen, ők is gondolták, hogy ez az a fix pont, ami inog. Mert őshonos amerikaiakból akkor is bőven volt munkanélküli. Itthon is többször gondoltam arra a mérnökre, akivel a Bécs—Salzburg közötti autópályán egy Linz környéki pihenőhelyen találkoztunk. O jött oda hozzánk (látta a magyar rendszámot) — bizonyára máskor is találkozott mór ott magyarokkal, s nem véletlenül. Remegett a keze, amikor a fecskés dobozból vett cigarettát, s ömlött belőle a szó. Talán így, ott az országúton akarta enyhíteni örökös honvágyát. Nem érti azokat a fiúkat, akik disszidálnak — magyarázta, pedig maga is engedély nélkül hagyta el az országot, ö sokkal jobb helyzetben volt, hiszen amikor kiment, jól beszélt németül, a mérnöki diploma jó ajánlólevél volt. Jól nősült, felesége révén bekerülhetett az úgynevezett jobb körökbe is. Még sincs otthon. Néha bekapcsolja a Kossuth rádiót, van, amikor vesz pár doboz Fecskét, s aztán megállapítja — ki tudja hányadszor —, hogy neki valami nem sikerült... Pedig sikeres ember... Azt hiszem, így vannak ezzel a tv dokumentumfilmjének sikeres vagy kevésbé sikeres szereplői is; nem beszélve azokról, akiknek túl nehéz lett a pálya, mert bebizonyosodott, hogy rajtuk kívül még nagyon sokan szeretnének könnyen, gyorsan meggazdagodni. És ehhez nem biztosít előnyt a fehér, majd zöld kártya sem. Érdemes volt egy órát eltölteni A capuai fiúk Amerikájával. Hasznos, praktikus dolgokat is megtudtunk belőle. Olyanokat, hogy a férj kétheti fizetése kell a szerény, egyszobás lakás bérére, hogy egy kórházi ágyért, a kezelési költségeken kívül egyetlen napra elkérik a férj egyheti fizetését. Vagy azt, hogy vigyázni kell a gyermeklátogatóba érkező szülőkre, nehogy valaki megbetegedjék, mert az egy hét alatt elviheti az évek alatt megszerzett „egzisztenciát”, hogy a nagymamának az angol kifejezések közül először a „ne mozdulj !"-t kell megtanulni — mert a közbiztonság nem olyan, mint régen... S láttunk büszke fiatalembert is, akinek Amerika azt jelentette, hogy 23 éves korában végre meglehetett az áhított autója. Erről az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan változik az élet. Nyolc évvel ezelőtt nálunk még sok családnál porszívó sem működött. Ma? Itt sem álom egy magán személygépkocsi annak, aki megdolgozik érte és megbecsüli a pénzét. S ha meggondolom, hogy ezeket az éveket a kocsira vágyó „fiúk” közül jó néhány különböző menekülttáborokban vészelte át, kocsira várva... végül az is kiderült ebből a dokumen-Y tumfilmből, hogy dolgozni a capuai fi’ uk Amerikájában is kell. Megkapta a figyelmemet az egyik „fiú" elkalandozott gondolata: „Ha jól bele gondolok, ennyi idő alatt minden itteni vagyonom otthon is megszerezhettem volna...” Igaz, kevesebb csillogással, felhőkarcolók nélkül, de nyugodtabban. Főleg nyűgödtabb lelkiismerettel, amit csak a haza, az otthon adhat. Marik Sándor
