Kelet-Magyarország, 1976. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-22 / 45. szám
6 KELET-MAGYARORSZ * O —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. február 22. Hass, alkoss, ^yarapíts! Kölcsey-breviárium Erzsi néni betűi A fenti címen Kölcsey-breviárium Jelent elent meg 1975-ben a Tankönyvkiadó gondo:ásában. Ez már a harmadik breviáriumkötet, unit mostanában adott közre a gyűjteményecet összeállító Szilágyi Ferenc. A szerkesztő :élja és a kiadott kötetek egyaránt azt mutatlák, hogy sorozattá fognak rendeződni ezek a rőtetek, hiszen a megjelent Csokonai-, Fazecas- és Kölcsey-kötetek után máris készül a Berzsenyi-, majd a Kazinczy-breviárium. Megjelenésük idejét és gyakoriságát egy-egy jeentősebb évfordulóhoz igazítja a kiadó, így joggal várható, hogy 1976 tavaszán a Berzsenyi-, nyarán pedig a Kazinczy-kötet kerül a könyvesboltokba. A breviárium Szemelvény — vagy idézetgyűjteményt jelent, ezért a vállalkozóknak eleve le kell mondaniuk arról, hogy teljes alkotásokat közölhessenek. Ez semmiképpen sem könnyíti munkájukat, inkább fokozza felelősségüket: valamennyi mű esetében el kell dönteniük, hogy mely szemelvények reprezentálják igazában az alkotói szándékot és a megvalósítás színvonalát. A Kölcsey-breviárium a szokásos módon készült, és jól sikerült gyűjteménynek tűnik. Világosan kirajzolódik az olvasó előtt, hogy mit ért a költő barátságon és szerelmen, műalkotáson és kritikán, gondokodáson és s'zabadságeszmén, hazaszereteten és társadalmi haladáson, emberségen és küzdésen, tudományon és anyanyelven. Feltárul az is, hogy kik voltak számára a legkedvesebbek, miért vállalta a közügyek szolgálatát, honnan eredezteti családfáját. A tizennégy fejezetre tagolt gondolatkor kissé elaprózódottnak látszik, bár kétségtelen tény, hogy ennek is van haszna: élesebben szétválnak a témakörök és egyértelműbbek a besorolt idézetek. Különösen sikeres a „Szeresd a hazát!” és a „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén!” című részek összeállítása, szinte egymásra rímelnek az idézetek, kiegészítik egymást, egyik válaszol a másik kérdésére. A kötethez Szauder József írt bevezetőt. Érdeklődőknek és szakembereknek egyaránt jelentős ez a Kölcseyt bemutató élet- és pályarajz. Az olvasóközönség mindeddig híjával volt rövid, de tudományos alapossággal megírt áttekintésnek. Szauder tanulmánya minden igényt kielégít: elmélyült és könnyen érthető. A szakembereknek azzal mond újat ez a tanulmány, hogy ebben összegzi először együtt a Kölcsey-életmű körül 1963-ban lezajlott viták tanulságait, valamint az 1968- ban közreadott Kölcsey-naplók adatait. A sorozat arculatának fő motívuma már teljesen kialakult: valamennyiben tárgykörönként, több-kevesebb fejezetre osztva találhatjuk meg költők verseiből, tanulmányaiból és leveleiből vett szemelvényeket. Minden kötetben napvilágot lát újabban előkerült, kiadatlan írás is. Jószándékú törekvésből fakad ez az elhatározás és a megjelentetés nagyon is kívánatos, de kétséges, hogy éppen ez a fórum hivatott a közreadásra, hiszen a szakirodalom úgyis visszatér ezekre a darabokra, hogy elhelyezze őket az életműben, megjelölje értéküket. Nem egységes azonban még a bevezető és a befejező rész. A Csokonai-kötetből hiányzik a pályarajz, a Kölcseyben megvan, ebből viszont elmaradt a jegyzetek fejezetre bontása és rövid értékelése. A sorozat köteteit a szélesebb olvasóközönségnek szánja a szerkesztő, elsősorban az ifjúságnak ajánlja olvasását. Ezt megfelelően segíti a jegyzetapparátus, bár kissé szűkre szabott, az idegen szavak és kifejezések kiejtésének jelölése pedig teljesen elmarad. Jó és hasznos kezdeményezés valósul meg a breviáriumkötetek közreadásával, miért is bátran ajánlhatjuk az olvasók szíves figyelmébe azokat. Csorba Sándor vén betyár fotóriporter volt és elég A jól élt. Szerette a családját. Okosan, franciás kedvességgel és szellemességei vigyázott tizennyolc éves lányára. Idejekorán kezébe adta Fritz Kahn könyvét, mert sokkal helyesebbnek tartotta, ha a lány ebből és nem az ő dadogó szavaiból érti meg a nemek párviadalát. Az asszonyt be sem kalkulálta ebbe, mert az ugyan már húsz éve a felesége, gyermeket is szült, de ma is megmaradt ártatlan naívságában, legalábbis ami a dolog szerelmi oldalát illeti. Egyébként jól megfért az asszonnyal. Sok pénzt keresett, és ha a felét hazaadta, akkor is többet adott, mint amennyit a házban bármelyik férj tesz fizetés napján az asztalra. Ennek tudatában volt, nem beszéltek róla, de mindannyian tudták, hogy így van. Külföldről is hordta a cuccot, büszke volt, hogy magának semmit — a „nőknek” mindent! Élvezte, hogy a szomszédok irigylik az asszonyt és a lányt, a cipőkért, a kabátokért. Ez az irigység lelki nyugalmat adott neki. Egyébként külföldre nem szeretett járni. Fárasztotta és unta az utakat és utóbbi időben azon kapta magát, hogy fukarkodik, meggondolja a feketét és a narancslevet is. Párizsban a Notre Dame melletti kis bisztróban határozta el, hogy egy évig nem hagyja el Pestet. Megmászta a templom tornyát, fáradtan leült a teraszon egy fonott székbe és kért egy narancsszörpöt. A pincér segítségével meghívta a szomszéd asztalnál ülő fiatal nőt. Az átjött, leült, megivott három abszintet, egy feketét, egy Menjenek, itt a laposon és forduljanak balra. Ahol az a nagy fa áll, ott laknak Labóczkiék...” A Kálmánházához tartozó Petőfi-tag 11. sz. (régi nevén Ökörkút) egyik földes, vályogfalú házacskáját keressük, az idegennek majdnem olyan ez, mint egy szekér szalmában egy tű... Végre látjuk a lapályban meghúzódó házat, de a harcias kutyáktól nem merünk közeledni. Gumicsizmás gyermekhad kísér a házig, ahol könyökig felgyűrt ingujjal megjelenik Erzsi néni, azaz özv. Kotlóczki Jánosné, született Labóczki Erzsébet. Róla és akkor még kislányáról, Erzsikéről szólt Váci Mihály egyik megragadóan szép írása. Erzsiké nagy-nagy türelemmel, gondossággal, hosszú estéken, petróleumlámpa fényénél, a fárasztó munka után megtanította édesanyját írni-olvasni... Azóta több, mint tizenhárom év telt el, Erzsi néni özvegy lett, lánya az évek során asszonnyá nőtt, négy gyermeket szült, akik közül egy meghalt, három él, a legidősebb most első osztályos, éppen a betűkkel ismerkedik, mint akkor a nagymama... Nemcsak akkor — helyesbít özvegy Kotlóczki Jánosné. Azóta is — teszi hozzá. Mert a betűk kemények, megkövetelik, hogy szeressék őket. Dehát a jószágok, a főzés, mosás, takarítás, a favágás, és a három unoka, engedik? Változott-e valamit a 64 éves tanyai aszszony élete, ho.gy bemerészkedett a betűk világába? Vagy maradt minden a régiben? Változott — mondja ő —, azóta nem kell szégyenkeznie, alá tudja írni a nevét ha a postára, a tanácsba megy. Olvasni? Meséskönyveket, amiket az unokák hoznak és amit a lánya vásárol a gyermekeknek. De nagyon huncutok ezek a betűk — panaszkodik —, külön-külön jól ismeri őket, úgy gondolja, valamennyit, amikor egymás mellett sorakoznak, zavarba ejtik Erzsi nénit, akadozik a nyelv, tompul az érdeklődés ... Pedig ez a tanyai asszony, aki nagygazdák cselédje volt, majd égy nyíregyházi patikusnál kapott mindes munkát, nagy utat járt meg. Még a második világháború poklát is megjárta. A harctérre sodorta a megélhetés, megjárta a Don-kanyart, sebesülteket ápolt ő maga is megsebesült. Itthon folytatta amit abbahagyott, a mezei munkát. Egyik tanyától a másikig. Férjhez ment, hat gyermeket szült, egy maradt életben, Erzsiké, akit nagyon bántott, hogy az anyja írástudatlan. „Amikor vizsgáztunk, az igazgatóbácsi megdicsért — emlékezik a néni. Valójában a már-már ismerős betűk képe halványodik. Kérésünkre néhány mondatot olvasott Erzsi néni, döcögve, nem is annyira az ismeretlenségtől szenvedett, mint a gyakorlás hiányától. De büszkén mutatta meg a lánya könyveit, szerényen egy öreg szekrény polcán rejtőzködnek a klasszikus és mai művek, Jókaitól LermontOvig, Benedek Elektől Fehér Kláráig. Nagyon szeret olvasni a lánya, pedig kevés az ideje, buszkalauz, ottjártunkkor még nem ért haza, pedig ő is érdekes adalékokkal szolgálhatott volna ... yjgy látszik élete végéig elkíséri özvegy (I Kotlóczki Jánosnét nagy-nagy viaskodása, a sokarcú, sok titkot megnyitó és mégis sok titkot őrző betűkkel. Sajnálkozva mondja, hogy nem kapott abból a könyvből, amelyben Váci Mihály róla és a lányáról olyan szépen írt, pedig megígérte „az igazgatóbácsi” is, hogy küld egyet. Nem volt alkaltnunk megkérdezni a lányától, vajon ő olvasta-e Váci Mihály írását, de biztosak vagyunk benne, hogy igen. A lényeg az, sikerült a betűk világát elfedő ködöt eloszlatni. Hogy az nem tűnt el teljesen, arról sem ő, sem a sok küzdelemben megfáradt édesanya nem tehet. A nagy próba így is sikerült. Erzsi néni betűi addig maradnak újra idegenek, amíg meg nem szelídíti őket az emberi türelem, ott a távoli tanyavilág egyik apró pontján^ a nagy fa mellett, az öreg petróleumlámpás fényénél ... Páll Géza LOVAS LÁSZLÓ Váci Mihállyal útközben Ki tehet róla hogy tegnap kettőzött szívveréssel még sokaság féltése hajtott halálig Tegnap homokra esőt álmodtál a megszépülés cselekvő szerelmében Miért rohantál? Elhagytad gyorsan az élők sorát is magadnál jobban szeretve — úgy már — hogy e csupa cselekvés tested törvénye ellen lázit Mintha látnálak Utaztunk együtt tejfehér ködben Máig követ fel-felvillanó emléke Az ottani tájat elhagyva érveltél jövőnkről erődet nem kímélve Megértettem Három nap Nyírség-hazában hol tömkeleg-ügyek futnak több fényért narancslevet, elmajszolt egy sós süteményt és elköszönt. Amikor utolérhetetlen párizsi graciőzitással csókra nyújtotta kezét és hősünk leheletfínoman megcsókolta azt, szintén utánozhatatlan pesti gondolata támadtak a nő erkölcsét illetően, amit végül is tömören, egyetlen szóval fejezett ki, magyarul, de akkor már a nő messze járt. költőt hívnak és szószólót istenigazában a gondok miket szíveddel mértél Aznap nem volt időd terített asztalhoz anyád hiába várt (tőled tudom) Rohantál és rohantál örökös lázban nem álltái meg a félúton Rohantál s most csöndes a távozásod Feküdsz te hallgatagon Feküdsz de mintha mégis hallanám élted summáját az esti vonaton: „Nincs hiábaló cselekvés” Látlak amint két szelet zsíros kenyeret ettél és gondjaidban is mosolyogtál Gond mely barázda-jeleket vés homlokon és csontban és húsban s nem tart pihenőt az inaknál de ha eljött a vér-futás végállomása Pénztárcája vékonyabb lett, szájaíze keserű. Azért még csinált néhány képet a Sacre Ceur-ről, a Montmartre bolond öltözetű festőiről és hazajött. — Te, anyukám, borzalmas erkölcstelenség van Párizsban. A nők olyanok, mint a hiénák, mint az aligátorok. Ráúsznak az emberre, férfi legyen a talpán, aki szabadulni tud. — Mindezt ásítva mondta, és unott arccal pakolta az asztalra a sok finom holmit, mintha mindez őt nem is érdekelné, ezért hálát nem várna. Másnap bement a redakcióba. Örömmel fogadták, jó képeket hozott. Délután kapott egy jó témát, kiküldték egy antialkoholista riportra. A Majakovszkij utca közel volt, oda ment és az Aranyfácán előtt lesbe állt gépével. A témára „rálőtt” 24 kocka filmet. Jönnek a részegek, mennek a részegek, célprémiumos ripcsi lesz — gondolta. Fellelkesedett, elpakolta a gépét és bement ő is a kocsmába. Kiválasztott egy jó asztalt a szomszédban egy fiatal nő ült. Megivott egy fél konyakot és minden pincén segédlet nélkül meghívta a nőt asztalához. Huszonöt éves volt, szőke. Margitnak hívták, gépíró volt egy vállalatnál. Megivott ő is két konyakot és közben elmondta az életét. A megfagyott gyermek meséje — gondolta a férfi, — de sajnos mi gyártjuk a sablonokat, az újságokat ilyesmivel tömjük meg. Némi helyettesítéssel bármelyik bukott nő elmondhatja ezt a mesét. Vagy talán az esett, zilált családok élete ilyen sablonosán szomorú? Megittak még két konyakot. Közben a lányára gondolt, az otthon biztonságára, melynek erkölcsi és anyagi alapjait ő teremtette meg. Margit befejezte rövid, de eseményekben gazdag életének történetét, ekkor úgy érezte, neki is kell valamit mondani, beszélt hát a munkájáról, sikereiről, a nőkről, a külföldi élményeiről, nagyon finoman célzást tett jövedelmére, biztos volt a sikerben. Megnézte az óráját és meghívatta magát a lányhoz. Igen, ez hazai pálya. Ismeri az ember a játékszabályokat. Az Arany fácánban fizetés után a nő nem a kezét nyújtotta csókra. A lépcsőházban bukott le. A kapu alatt kissé sunyítva, gyorsan átsiettek, egyébként is mindössze egy halvány kis szürke fényt Margittal Jenő rézdomborításaiból. (Elek Emil felvétele) terjesztő körte égett fenn magasan, a menynyezeten. A lépcsőnél már biztonságban érezte magát, szinte nekifutottak. Az ötödik lépcsőnél felkiáltott! — Jaj! — A hang fájdalmas volt, éles. A nő semmit sem értett, kérdezte, mi baja. A férfi beszélni akart arról a borzalmas fájdalomról, melyet immár húsz éve, mint most is hatalmas kötőtűszúrásnak vélt a derekában, holott csak a reumája tört rá orvul, váratlanul. De lehet, hogy isiász, zsába — az orvos sem tudta megmondani soha biztosan, hogy mi. — Malőr, fiacskám! Malőr — válaszolta, de eszébe jutott, hogy ej. a lány nem francia, ezért megmondta magyarul is. — így bukik le a vén betyár, kedves lányom. Elkapott a reuma és ahogy ismerem ezt a dögöt, most nem enged egy lépést sem tovább a lépcsőn. — Sajnos nálunk lift nincs, de szívesen hazakísérem. Jenő bácsi! — fordította egyszerre a lány magázásra is, bácsizásra is a szót. — Csak a kapuig gyere, fiacskám. Fájdalomtól meggörnyedt derékkal baktatott hazafelé. Esett az eső. Útközben fogott egy taxit, alig tudott beülni. Otthon az asszony meleg sót rakott a derekára és kétszer is mecsókolta a szenvedő ember arcát. A lánya kissé későn érkezett haza. Gyanús szemekkel vizsgálta, tiszta tekintetében a bűnt kereste. Kérte, csókolja őt meg. De csak azért: érezze a leheletén, nem ivott-e? Megnyugodott, de azért nagyokat nyögött még.
