Kelet-Magyarország, 1976. február (33. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-15 / 39. szám

1976. február 15. KELET-MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 V endégek Szabad belépése van a szerkesztő­ségi szobába mindenkinek. Bár az írógépek szaporán kattognak, kéziratra éhesen duruzsolnak a szedőgépek, dolgozik a telex, a képtávíró, a munkatársak lázasan telefonálnak, moz­gásban van a szerkesztőség, hogy holnap reggel is ott legyen az újság a reggeli mellett... S közben jönnek a vendégek, ismeret­lenül is ismerősen, legtöbbször nem sze­mélyeket keresnek. Az Újsághoz jönnek. Napi örömök, bosszúságok váltják egymást a szerkesztőségi szobában. „A szomszéd már megint elővette' a fapapucsát és haj­naltól sétál, mert nem tud aludni...” „Sár­ga víz folyik a vízcsapból és elszíneződött a mosásra szánt fehérnemű...” „Udvariat­lan volt az eladó, langyos a fűtőtest, tele­­fonrongálók tönkreteszik az utcai készülé­keket, rosszak az utcai mérlegek...” és így tovább. Akadnak nehezebb teherrel érkezők is. Egyikük, egy harminc-harmincöt év körüli asszony gépelt kézirattal érkezik. Hamar kiderül, nem az irodalom magaslatait akar­ja megostromolni. A messzi idegenből ha­zalátogató férjét szeretné emlékeztetni, aki itthagyta ót, disszidált és azóta egyedül neveli a gyermekét. „Nem kell megírni név szerint, — mondja az asszony — ő úgy is magára fog majd ismerni. Legalább ebből meg tudja, milyen nehezen neveltem a gyermeket, akiről ő nem gondoskodott, egyetlen fillért sem küldött haza, csak nagyritkán egy-egy csomagot, többnyire használt ruhaneművel...” Az újabb vendég idősebb, hetven felé tartó bácsi. Egy beregovói — beregszászi — magyar nyelvű lapot mutat. Azt sze­retné megérdeklődni, megemlékezhet­nénk-e a mi újságunkban is a „Kis Ko­vácsról”, mivelhogy most kapta a hírt, hogy meghalt. Harcostársa volt, egyfor­mán küzdött a magyar, az ukrán és a szlovák nép jobb életéért. Beregszászon élt az idős forradalmár, ott is halt meg. Vendégünk már indul is tovább, ér­deklődő kérdéseinkre tőmondatokban vá­laszol. Nem önmagáért jött — magyarázza, hanem a barátja emléke miatt. A néhány mondat, amit mégis elmond az életéről, még sokáig töprengésre késztet bennünket. A csendben, látványosság nélkül munkál­kodó kommunista alakját idézi a néhány mozzanat, amirjt a.kilincset fogva, elmenő­ben mondott.- .?«>'*>n<. •, rri. '- r. felszabadulás előtt a csehszlovák pártban dolgozott, mint beregszászi lakos. Az üldöztetés elől Angliában talált mene­déket néhány évig feleségével együtt. Éle­tének nagyobb részét azonban Beregszá­szon töltötte, onnan költözött át, tíz éve Nyíregyházára. Életéről valószínű regényt lehetne írni, de ő nem erre, csendes nyu­galomra vágyik, szerényen él, mint nyug­díjas, de érdeklődése a régi. Kik hozzák még az élet egy-egy da­rabkáját magukkal a szerkesztőségi szo­bába? Munkában, küzdelemben megfáradt idős emberek, akik gyermekeikkel szemben keresnek védelmet* tanácsot, emberi szót. -Pe nerrí .csupa ámj?éki:ami-,a -szoba falára vetődik, derűs színék, fények is besztírem­iének... És rengeteg az ötletet, tanácsot adó olvasó, aki türelmesen vár is, ha úgy kí­vánja a helyzet, hogy elmondja javasla­tait. Van, aki a Kossuth téri galambokkal perel, amelyek rendszeresen fehér pettyek­kel díszítik a parkoló gépkocsikat. Vala­hogyan vadítani kellene őket — javasolja. Akadnak olvasók, akiknek az újságot áruló rikkancsok kiabálása tenné még nagyvárosiasabbá Nyíregyházát. Mások azt reklamálják, miért nem trolibuszra állítot­ták át a város közlekedését. Olyan ötlet is el-elhangzik, amin legjobb szándékkal is csak mosolyogni lehet. Egy közülük: a no­tórius alkoholisták mellé amolyan „részeg­vezető” kutyákat kellene adni, hegy keve­sebb legyen a baleset. Sokfélék, gondolatokban, ötletekben kifogyhatatlanok a szerkesztőségi szoba vendégei, ök jelentik a nagy témabányát, egyben a kont­rollt. Az olvasóktól érkezik a legértéke­sebb prémium: az elismerés, az írásokhoz való hozzászólás, a buzdítás. Tévedéseink­re, hibáinkra, selejtjeinkre is az olvasótól kapjuk az első szó-, vagy írásbeli dorgá­lást, amelynek sohasem örülhetünk, de nem is nélkülözhetjük. A vendégeknek pedig még akkor is örülünk, amikor írógépein­ken kopogunk, dolgozunk. Sőt, sokukat leg­szívesebben állandóan ott tartanánk ma­gunk mellett, segítsék a tollat, hogy az min­dig célbaérjen. Az olvasóhoz. PálLGéza w Vasárnapi Barna Jánossala KEHEV interjú_____| szocialista brigádvezetőjével Egy cím feltételeiről A ön szerint a szocialista brigádokban ^ csak azoknak van helyük, akik min­den szempontból kiemelkednek a munkahelyen? — Ez, enyhén szólva, túlzás. Magam is hallottam már hasonló véleményt, megjegy­zést, amit jobbára azok fogalmaznak meg, akik kívülről, s nem is mindig a „béközép” lelke­sedésével szemlélik a mienkhez hasonló kis kollektívák küzdelmét. Még jó, hogy azt nem kérik számon tőlünk, legyünk rendkívüli em­berek! De nemcsak a fitymálok vagy kibícek körében tapasztalni ilyen szélsőséges elképze­lést a mozgalomról. Érzésem szerint még a jó­szándékú emberek sincsenek mindig tisztában azzal, mit is jelent az, ha egy kis közösség ki­érdemli a cím viselését. Én nem tudom, má­sutt milyen emberek alkotják a brigádokat, csak a magunk életét ismerem közelről. Mi pedig nem vagyunk se kiemelkedőek, se rend­kívüliek. Nem találni közöttünk zsenit, egyi­kőnk sem feltaláló, nincsenek országra-világ­­ra szóló nagy cselekedeteink. Még azt sem mondhatom el, hogy makulátlanok volnánk. Már kétszer nyertük el a kiváló címet is, ami azért már valamit számít a szakmában s ezért lényegesen nagyobb feltételeket kellett teljesí­teni. Ennek ellenére a mi brigádunkban sem csupa talpig öntudatos szerelők dolgoznak. Nálunk is ugyanúgy megtalálható a hajtósabb meg a kényelmesebb, a csendes és a kiabálós. Magamról sem tudnám nyugodt szívvel el­mondani, hogy hiba nélküli brigádvezető va­gyok. Nálam elég gyorsan felmegy a pumpa, ha látom, hogy valaki a brigádból csak azért lazít, mert nem tálalták fel neki ezüsttálcán a következő munkát. Utólag mindig rájövök, lehetne ezt másképpen is, de akkor már késő. Még szerencse, hogy a fiúk így ismernek, s ta­lán így is fogadnak el. Ezek szerint ön szigorú ember? — Más a szigorúság és más a fegyelem. A mi munkánk nem gyerekjáték. Komoly gé­pek, gépjárművek karbantartása, javítása a feladatunk, amelyek nélkül fontos építkezések állnának. Mi autószerelők vagyunk, kilencen a Bánki Donáth brigádban. A napokban pél­dául beérkezett hozzánk, a Tünde utcai te­lepre egy GAZ—66-os tehergépkocsi Husztról, az orenburgi gázvezeték építéséről. Lerob­bant, gyorsan meg kellett javítanunk. Először zohoráltak a srácok, hogy az ilyen kocsi a má­sik brigádhoz tartozik. Mondtam, nem baj, nekünk se esik le a karikagyűrű az ujjúnkról, ha kijavítjuk. Aztán már-soroltam is, körül­belül mi lehet'a öaja.Netrí sokkal később jön a legfiatalabb brigádtagunk, hogy szerinte máshol van a difi. Neki volt igaza, megadtam magamat. Péntekre kérték, hogy ha lehet, hoz­zuk rendbe a kocsit, hadd indulhasson vissza a Szovjetunióba. Ma kedd van, és estére már menetkész a GAZ—66-os ... Ezt a példát csak azért említettem, hogy egy kicsit érzékeltes­sem, nálunk sem megy minden úgy, mint a karikacsapás; hogy meg kell győzni az embe­reket a munka fontosságáról s hagyni kell ki­bontakozni mindenkit. Én úgy érzem, tőlem nem fél egyik ember sem a brigádban. Azt is hallani, hogy a szocialista bri­gádok jobb feltételek között dolgoz­nak, mint a többiek, nekik legtöbb­ször a látványos munka jut. — Erre én csak azt tudom mondani: aki így képzeli, álljon egy hétig a helyemre. Ak­kor majd rájön, hogy nem minden óra és nem minden nap győzelem. A legjobban szervezett munkahelyen is akadnak zökkenők. Sokszor kell lótni, futni az anyag után, embereket át­csoportosítani, vagy közös erővel megoldani egy bonyolult feladatot. Vagy mást mondok. Már említettem, hogy kétszeres kiváló brigád a mienk. Higyje el, ez néha már-már nyo­masztónak hat. Mondják is a srácok, ha nem lenne a cím, talán többet lazíthatnának. Mert mi már kevésbé válogathatunk a munkák kö­zött, mint a többiek, nehogy azt mondják: na, szép egy kiváló társaság ... Aki meg mindenre azonnal ugrik, azt is megszólják egyesek. Strébernek tartják. — Ha most általánosítani akar ezzel a cél­zással, akkor vitatkoznom kell önnel. Kétség­telen, minden munkahelyen akad olyan em­ber, aki mindig mások elé akar tolakodni, a saját hasznára mindenáron fel akar tűnni, s éreztetni akarja a többivel, hogy ő különb. Szerintem az ilyenek nem is éreznék jól ma­gukat a szocialista brigádban, ahol az a cél, hogy közös legyen a gond, a vesződés és közös a dicsőség. Tehát mi nem azért vállaljuk a több vesződéssel járó munkát is, mert fitog­tatni akarjuk tudásunkat, s feltűnési viszke­­tegségben szenvedünk. Vállaljuk, mert így dik­tálja a szívünk, a józan eszünk. Mi sohasem gondolunk arra, hogy na, most tíztől háromig éppen példát mutatunk. Csak azt látjuk, hogy ott a gép lerohadva, ha sokáig áll, a mi szé­gyenünk, a vállalat kára, közvetve sok ember vesztesége. Már mondtam, hogy nem szökünk neki egyszerre mind a kilencen, mert égünk a tettvágytól. Jó szóval, érvekkel győzzük meg önmagunkat meg egymást, hogy ha mindenki a másikra vár, abból nem lesz semmi jó. A Már több rossz tulajdonságukat em­­w lítette. Elmondaná azt is, Ön szerint mi jellemző ezek után a szocialista brigád tagjaira. — Az, hogy ők is emberek. Se többek, se kevesebbek. Olyanok, akik mindenekelőtt azt tudják, hogy dolgozni csak szívvel, becsülete­sen érdemes. Semmiképpen nem valamiféle „lombik emberek”, akiken nagyítóval sem le­het találni szeplőt. ök is ráncolják a homlo­kukat, megisznak egy üveg sört, vagy egy nagyfröccsöt, bosszankodnak futballon és nem biztos, hogy meg tudják kötni a nyakkendőt. Azt viszont tudják: nem lehet úgy beleélni a napokba, hetekbe. Holnap még többet kell tudni, illik többet tudni, mert anélkül a mo­dem gépek korában már nem lehet meg az ember. Kényes témához érkeztünk. Ügy tu­dom, a szocialista brigádoknak a hármas követelmény közül a tanu­lással van a legtöbb bajuk. Ez a gyengéjük, ön szerint? — Szerintem mindenekelőtt valamit tisz­tázni kell. Azt, hogy a tanulás korántsem azt jelenti: mindenki érettségizzen le, vagy dip­lomát szerezzen doktorátussal. Tény, hogy a munkásembernek sokszor nehezebb a könyv, mint a húszkilós kalapács. Ahol azért erő­szakolnak középiskolába szocialista brigádta­gokat, hogy szebb legyen a statisztika, nagyon rosszul teszik. Ha rajtam múlna, én igyekez­nék testre szabni az oktatást és mindenekelőtt a szakmai képzést forszíroznám, azután meg a politikait, hogy az ember el tudjon igazodni a világ dolgaiban. Természetesen az általános iskolát én is erőltetném azoknál, akiknek nincs meg, mert ez elsősorban az ő érdekük. De itt van például az én brigádom. Kettőnk­nek mesteri címünk van, az egyik tagunk érettségizett a többi autószerelő. Járatjuk a szaklapokat, s bár nem állítom, hogy minden motornál okék vagyunk, de amivel dolgo­zunk, nem fog ki rajtunk. Inkább azt szeret­ném, ha lehetőség nyílna rá nálunk is, má­sutt is, hogy továbbképzéssel univerzálisabbak legyünk. Ennek nagy hasznát vennénk. Volt is már szó erről a mi vállalatunknál, jó lenne szervezetté tenni s megvalósítani. Erre szíve­sen vállalkoznánk — mi is, mások is. £ Hallani, hogy egyes brigádok kollek­tíván járnak moziba, színházba, úgy is művelődnek. — Mi ezt erőltetett módszernek tartjuk. Én is hallottam már arról, hogy néhol még azt is megkövetelik: a brigád vigye magával a naplót a moziba, vagy a színházba, igazol­tassa, hogy valóban ott voltak. Ez szerintem csupán kirakat, ami ráadásul megalázó. A mi brigádunkban többen vidékiek, akik munka után buszoznak haza a családjukhoz. Most mondjuk nekik: ne menjetek haza, mert most a hetedik pontot akarjuk teljesíteni a mozi­ban? Ennek semmi értelme, inkább káros. Van nálunk egy faliújság, oda mindig kiírják, mi megy a színházban, mit játszik a mozi. Ha kedvünk tartja, hárman-négyen feleségestül elmegyünk, kikapcsolódunk, s megtörtént már, hogy színház után beültünk valahová egy sörre, hadd ismerkedjenek egymással az asz­­szonyok is. Vagy a másik: a brigádban ütőnk­nek van kocsink, gondoltunk egyet, s bene­veztünk egy ügyességi versenyre, amire el­méletileg is készülni kellett. Mentünk együtt a családdal, s jói eltelt a nap. Máskor meg észrevették nálam a fiúk a „Szovjetunió” cí­mű lapot, amiben sok szép színes kép van. Te, ez érdekes, mondta az egyik, én is meg­rendelem. Végül valamennyiünknek járt, pe­dig nem tukmáltuk egymásra, hogy „jó pon­tot” szerezzünk magunknak. Később a szak­­szervezeti titkárral arról beszélgettünk, jó lenne, ha a vállalat többi brigádja is belela­pozhatna, úgy legalább megismerné közelebb­ről a hatalmas országot, ahol mellesleg most a mi munkásaink is dolgoznak. így lett aztán ebből egy valóságos mozgalom, ami túllépett a vállalatunkon is. Egy szó, mint száz: ha nem bonyolítják túl a vállalatoknál a hármas kö­vetelményből a tanulást, az embereknek meg­jön a kedvük, s ha nem is máról holnapra, de megnő a kíváncsiságuk az önképzés, a több tudás iránt. Mi például szívesen elmegyünk pártoktatásra is, mert a mi nyelvünkön és ar­ról beszélnek ott, ami érdekel bennünket. A harmadik követelmény: szocialista módon élni. ön szerint mit jelent ez konkrétan? — Szerintem ez feltételezi az előző két követelményt is. Mert nehezen tudok elkép­zelni olyan embert, aki slendriánul dolgozik, nem frissíti fel a szakmai és politikai ismere­teit, ennek ellenére ő egy példásan jó ember. Viszont az is igaz, hogy a nap 24 órából áll, nemcsak abból a nyolcból, amit a műhelyben tölt az ember. Hallottam már olyan esetről, hogy az illetőt a munkahelyén remek szakem­bernek tartották, tűzbe tették volna érte a kezüket, de otthon, családi körben durva volt, uralkodott. Akadnak olyanok is, akik elisszák a fizetésük jó részét, a feleséget szinte cseléd­nek nézik. Ezért mondom én azt: szocialista módon élni először is a család szeretetét je­lenti, bármennyire is tűnik ez erkölcsi prédi­kációnak. Nálunk, a mi brigádunkban nem lehet szépfiút mutatni a műhelyben és po­kollá tenni az otthoniak életét. Ezt mi időben kiszimatolnánk. Úgy érzem, erre másutt is jobban oda kellene figyelni! Aztán jelenti még a szocialista módot, hogy segítsük egy­mást a munkában, meg • azon túl is. Persze, nem kell mindenáron rátukmálni a másikra a támogatást, mert az már visszatetsző. Szervez­tünk mi is kommunista szombatot az óvoda­építésért. Mondta az egyik vidéki emberünk, házat épít, nemigen tud bejönni. Megértet­tük, de hozzátettük: szívesen kimegyünk, ha kell, besegítünk neki. Szombaton ő is velünk dolgozott a műhelyben, mert ahogy ő mond­ta, restellte volna, hogy csak ő áll ki a sorból. A segítségünket is köszönte, s elmondta, hál­­istennek széles a rokonság, még túl sokan is lesznek a falazásnál... Vagy itt van az óvodák, a bölcsődék patronálása. A feleségemék szo­cialista brigádja az UNIVERSIL-től a szociá­lis otthonba jár ki, az öregeknek kedvesked­nek. Mi autószerelők vagyunk, férfiak: mit kezdenénk abban az otthonban, vagy mondjuk egy bölcsődében? Alkalmanként mi is készí­tettünk már virágvázákat, kis berendezési tár­gyakat, de nincs kifogott helyünk, csak azért, hogy beírhassuk a naplóba. Sokkal haszno­sabb, ha komunista műszakon termelünk és a bért ajánljuk fel közcélra, mintha esetlen­­kednénk itt vagy ott... Egy „kollektív cseleke­detünk” azért mégiscsak volt, ami egy életre szóló. A legidősebb brigádtársunk megfázott, hónapokig szanatóriumban volt, teljes kétsé­gek között. Amikor csak tehettük, rányitot­tuk az ajtót, s ott maradtunk vele, amíg fel nem száradt a könny a szeméből. Elmondtuk, mi újság benn, mit szeretnénk, mi a bajunk, meg bíztattuk, hogy fel a fejjel, fogunk mi még civódni a műhelyben egymással. Nem tu­dom, milyen gyógyszereket kapott, de a mi bátorításunknak is köze van a gyógyulásához. Most makkegészségesen velünk van, újra aranyat ér a keze. A Anyagilag mi hasznuk van a szocia­­w lista címből? — Ezért nem jár külön díj, ugyanúgy órabéresek vagyunk, mint a többiek. Amikor a kiváló brigád címet is elnyertük, a veze­tőség úgy döntött: többet tettünk, többet is érdemiünk. Akkor kaptunk fejenként 1500 fo­rint jutalmat, az építők napján. ön szerint hogyan lehetne még tar­talmasabb a mozgalom? — Úgy, ha mindenütt nagyobb önállósá­got kapnak a brigádok, még a bérkérdésekben is. Aztán úgy, ha a vezetők mindenütt komo­lyan vennék a brigádok vállalkozását s nem feledkeznének meg a rendszeres értékelésről. Sehol sem szabad megengedni, hogy formális vállalások legyenek, mert azzal csak lejáratják a mozgalmat. A magam kárán is okulva: na­gyon fontos, hogy rátermett vezetője legyen egy brigádnak; olyan, akiben megbíznak, aki­re felnéznék, s aki nem hiszi magáról, hogy ő a legkülönb. Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom