Kelet-Magyarország, 1976. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 15. szám

1976. január 18.

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

5

Orbán József fiatal technológust a vállalaton belül egy másik főnökséghez helyezték. Kibe ne lenne némi szorongás, drukk, ha új körülmények közé, más kollektívába kerül? Latolgatja, befogadja-e az új kollektíva, megtalálja-e majd helyét, nem nézik-e ki, meg lesznek-e elégedve a munkájával?

Hogyan lehet ezen a válságon átsegíteni a kezdő, fiatal, új munkahelyre kerülőket? Orbán Jóska a fiatal, alig 28 esztendős üzemmérnök igencsak meglepődött, amikor Záhonyban a MÁV gépesített rakodási főnökségen a leendő főnöke, Miklós János üzemlátogatásra invitálta. Megmutattak neki mindent, ami ehhez a főnökséghez tartozik. Gépeket, felszereléseket, berendezéseket, a munkásokat!, egyszóval azt a birodalmat, ahol majd ő dolgozni fog, amelybe be kell illeszkednie, hogy valóban otthon érezze magát és magáévá tegye azokat a normákat, írott és íratlan szabályokat, amelyek szerint itt tevékenykednek.

S ez csak a kezdet volt, mert kapott egy több kérdésre választ váró lapot is, s megkérték, töltse ki, válaszoljon az ott szereplő kérdésekre. Orbán József most két hónap után is emlékezik néhányra, s azóta is töri a fejét, mivel járulhatna hozzá e főnökség munkájának a megjavításához, milyen elképzeléseket, ötleteket adjon. Mert egyebek között ezt kérték tőle. így válaszolt, amikor erről beszélgettünk: „Az utolsó kérdésre most is emlékszem, így hangzott. A látottak alapján, milyen elképzelései vannak, amit szeretne megvalósítani?”

ö felbuzdult. Hogyne, hiszen kérik, hogy javaslataival, észrevételeivel vegyen részt a főnökség munkájában, kollektívájának formálásában. „Én őszintén leírtam, milyen hibákat észleltem, s most gondolkozom azon, miféle javaslataim is lehetnének egy-egy munkafolyamat korszerűsítésére, a munka hatékonyságának növelésére, az üzem- és munkaszervezés javítására.”

Nem hagyják parlagon heverni a szellemi erőt, bevonják, kérik szóljon bele a köz ügyeibe. És ebből semmiféle hátránya nem lehet.

Vajon szükség van-e az ilyenfajta buzdításra? Vajon üzemeink, vállalataink irányítása elérkezett-e már arra a színvonalra, hogy e „munkaerő-csábító” időszakban gondoljon arra is: az új, jelentkező munkást, technikust, mérnököt bemutatják a kollektívának, ott, ahol élnie kell, ahol esetleg tíz-húsz esztendőt tölt majd? Bemutatják-e azért, hogy megismerje, megszokja, s majd megszeresse azt a gyárat, üzemet, amelynek esetleg törzsgárdistája, később esetleg egyik vezetője lesz? Elvárják a gazdasági, társadalmi vezetők, hogy az emberek ragaszkodjanak a vállalathoz, s tesznek is érte. Ez a szemlélet sokszor azonban csak a beigért magasabb „csábító” fizetésig, bérig terjed, tovább nem.

Ott, Záhonyban, a grf-en minden új, odaérkező munkást is úgy fogadják, mint Orbánt, az üzemmérnököt. Megmutatják a munkahelyet, a munkatársakat, mindent, amire ügyelnie kell. S az „egyszerű” munkás is kérdőívet kap. Töltse ki, mondja el a véleményét az üzemi légkörről, a munkahelyéről, milyen hibákat lát, s mit javasol. Ezzel részesévé válik a vezetésnek, irányításnak, s valóban úgy érzi, s tudja, hogy számítanak rá.

Több mint ezerkétszázan dolgoznak ezen a főnökségen. Ebből félezer körül van a 30 éven aluli fiatalok száma. S azt, amiről Orbán, az üzemmérnök lelkesen, meglepődve szólt, Szabó Ági, a KISZ-vezetőség titkára megerősítette. „Ide nem kerülhet úgy fiatal, akivel ne beszélgetnénk. Ezt fel is kell tüntetni a kérdőíven. Hogy ml az előnye? Tudjuk, honnan érkezett, KISZ-tag-e, milyen munkát végzett, mihez lenne kedve, s be tudjuk vonni a munkába.”

Ha egy üzemmérnök úgy ítéli meg az effajta fogadtatás fontosságát, hogy „én még nem találkoztam ilyennel, s nagyon hasznosnak tartom, mert nekem segített a beilleszkedésben, önbizalmam növelte”, akkor még inkább így lehet ez a munkások esetében. Olyan láthatatlan, s mégis érzékelhető érzelmi lánccal kapcsolhatja a munkahelyhez a munkást, a dolgozót, amely végig kísérheti egész életében.

Farkas Kálmán

Vasárnapi Lakatos József interjú festőművésszel

SZABOLCS képzőművészeti életéről

Megyénk képzőművészeti életéről, az elért eredményekről, a gondokról és a feladatokról beszélgettünk Lakatos József nyíregyházi festőművésszel, a Képzőművészek Szövetségének megyei titkárával.

Melyek voltak a szabolcsi képzőművészeti élet legjelentősebb eseményei az elmúlt évben?

— Mindenekelőtt a legfontosabbnak a II Szabolcsi Tárlatot érzem, amely az elmúlt két év legfontosabb alkotásait foglalta össze részben gyűjteményes jelleggel, részben új anyagból.

Voltak ezzel kapcsolatban viták is?

— Igen, mert nem tudatosult még eléggé ez a rendezvénysorozat, és többen nem tudták —, számonkérve a már látott művek jelenlétét, hogy a tárlat összefoglaló jellegű mindig a két év anyagából. Folytatva az eredményeknél: a nyírbátori alkotóház megnyitása a múlt év márciusával új színfoltot hozott a megyébe. A megyei vándorkiállításunk 16 helyen került megrendezésre, ezzel egyidőben Huszár István kolléga vándorkiállítása 11 helyen. Ezek úgy érzem fontos helyi eredmények.

De a megyén kívül is...

— Feltétlenül. Kollektive küldtük el anyagunkat az országos jubileumi kiállításra, és a Mezőgazdaság a képzőművészetben című budapesti, ezenkívül a szegedi nyári tárlatra, a békéscsabai és hódmezővásárhelyi kiállításokra. Mindenhova bekerült néhány kolléga, több művel, amelyek a Szabolcs-Szatmár megye hírét is elvitték.

„Az év legjobb sportolója" mintájára kinek volt a legkiemelke dőbb sikere?

— Mindenképpen Tóth Sándor szobrászművésznek; a számos hazai kiállításon kívül az olaszországi Ravennában, a II. Dante Bi ennálén.

Részedről mit könyvelhetsz el?

— önálló kiállításaim voltak: Balmazújvároson, Tiszacsegén, Tokajban és Egerben. Eredményesnek tudom mondani a részvételemet a hajdúböszörményi és a sóstói művésztelepen, valamint a nyírbátori alkotóházban.

Tulajdonképpen miért kell egy nyíregyházi lakosnak a nyírbátori alkotóház?

— A kérdés jogos. A távolság nem nagy, és nem is annyira a témagyűjtés, mint inkább az elvonulási lehetőség kellett. Elvonulni a városi zaj és itthoni kötelezettségek elől, még a családtól is független műterembe, tele elképzeléssel.

Ez a problémád oldódik majd meg a most épülő műteremmel?

— Az enyém is, és mindhármunké. Ezt a mesterséget nem lehet a családdal egy helyiségben mívelni. Az 1976-os év nagy lépése lesz ez számunkra.

Hogy is vagytok ti együtt? Hányán vagytok? és miben áll a kollektív élet nálatok? Az elmúlt években hallottunk sértődésekről, zökkenőkről.

— Azt gondolom tényleg lehet erről már múlt időben beszélni. Többen megkérdezik még ugyanakkor ironikusan: veszekednek-e még a művészek? Amikor meg is kérdezem, hogy miből gondolja ezt, akkor elmesél az illető egy történetet, — amin már sokat elcsemegézett, — és kiderül, hogy az évekkel ezelőtt zajlott. A megyében hét tagja van Művészeti Alapnak, közülük kettő szövetségi tag is. Úgy tudom, hogy együtt vagyunk. Rendszeresen vannak összejöveteleink, vagy hivatalos helyen, vagy a műteremben. A főiskolán tanító kollégák a munkahelyükön, mi itt a posta fölött hárman szintén mindennap találkozunk. A tennivalókat, képbeadásokat, szállításokat, évi terveinket megbeszéljük, egyeztetjük a megyei tanács, és a területi szervezetünk munkatervével.

| Ezt gondolom a Te kötelességed elsősorban, Te vagy a megyei képzőművészek megbízottja, titkára. Volt-e valami, ami nem sikerült úgy? Az eredmények után megkockáztatnék egy ilyen kérdést.

— Volt. Két pályázatunk nem sikerült. Azt hiszem nem volt elég erőnk, a rendez vény és a kötelezettség is sok volt a múlt évben.

Említettük az előbb az alaptagságot. Valami különválás vehető észre az alaptag- és az amatőr művészek között.

— Van ilyen. Ez országos jelenség. Az utóbbi harminc évben szinte feltöltődni látszik a szakképzett képzőművészmezőny. Ez más szakmákban is így van; kiszorulnak azok, akik nem jutottak el erre a szintre. Van a szervezetünk részéről egyfajta, és jogos érdekvédelem is. Ez ugyanakkor nem jelenti nyilván azt, hogy nem alkothat bárki remekművet, ha erre tehetsége, ambíciója van. Ki is állíthat, ha azt a szakmai zsűri, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, — elfogadta.

Megyénkben éppen az „őszi Tárlat” sorozata van hivatva arra, hogy a hivatásos művészek alkotásai mellett a többiekét is bemutassa, azokkal együtt. Megvan a maga helye az amatőrmozgalomnak is, és szükség is van ilyen mozgalomra. A probléma inkább azoknál van, akik többre értékelik magukat, mint amik, vagy közelállva ahhoz a bizonyos szinthez, a felvételt szorgalmazzák. A valóságos helyzet az, hogy nehéz is, és egyre nehezebb felvételt nyerni. És ez nem a helyi álaptagoktól függ.

Egy nehezebb kérdés: a kiállításaitokon viszonylag kevés a figurális téma, és még ritkábban le-' het találni úgynevezett munkástémákat.

— Az országos kiállítás a múlt évben ugyanezt tükrözte. Van benne egy visszahatása az ötvenes évek erőltetett szemléletének Pedig biztosan meg lehet oldani ezt a témát is jól és korszerűen, és meg is kell oldani. Visszagondolva a II. Szabolcsi Tárlatra, körülbelül a fele, mintegy harminc mű figurális volt. Igaz kimondott munkástéma nem volt, de paraszti és egyéb emberi ábrázolások igen.

Talán nincs elég kapcsolatotok a helyi üzemekkel?

— Nem sok. Voltak üzemi tárlataink, de sokszor csak felszínesen, rendezési okokból. Nehéz is csak úgy rajzolgatni egy üzemben; üzemi rendészet is van. Sokat segíthetnének ez ügyben az üzemi igazgatóságok. Kezdeményezések voltak ebben a témában is. De mi mindent kellene csinálni és mi mindenre nincs idő. Nem arról van szó, mintha ez a téma távol állna tőlünk, csupán az, hogy nehezebben valósítható meg. Biztosan eljutok én is a következő években ehhez a témához is.

Az időt emlegetted. Mikor alkottok? Vannak köztetek tanárok és úgynevezett szabadúszók.

— Közülünk Tóth Sándor szobrászművész él a legfüggetlenebbül, rengeteget is bír dolgozni. Sok a megrendelése, és azokat pontosan teljesíti. Akik foglalkozásul a tanári pályát is gyakorolják, ott a pedagógusi munka is egész embert kíván. Részemről a függetlenség, — amit a városi ösztöndíjnak köszönhetek, — sokszor csak látszólagos; időnként elmerülök az úgynevezett közéleti teendőkben. Talán, ha meglesz a várva-várt műterem ...

Hallottunk már egyet-mást az alkotói munkátok feltételeiről. Lehet-e szerinted országos rangú művész valaki itt Szabolcs-Szat marban, nem marad-e meg rosszértelemben vett vidéki művésznek?

— Ez az embertől függ. Tehetségtől, akarattól. Sokan indulnak ezen a versengésen, biztos, hogy nem mindenki éri el a nagy célt. Amint a művészettörténeti példák mutatják, ha valakiben buzog az a bizonyos tehetség, akkor az kitör mindenáron, még ha belepusztul is az illető. Az is tény, hogy sok jelentős művészünk élt és él ma is vidéken, sokszor

egészen kis helyeken, nem beszélve olyan városokról, mint Hódmezővásárhely, Miskolc, Salgótarján, Pécs. De tulajdonképpen nem könnyű ügy ez. Nincs rá recept. A fővárosiaknak sok az előnyük, ugyanakkor mi itt jobban érezzük a lábunk alatt a talajt.

Műveiteknek van-e valamiféle egységes hangja? Van-e szabolcsi jellege, itteni stílusa, ami megkülönböztet benneteket más megyék művészeitől?

— Nem hinném, hogy szabolcsi stílus létezne, és nem is lenne ez jó. Hogy milyen is a mi művészetünk? Nem túlzottan modem, nem is szélsőséges semmiben, nem is konzervatív. Nem mondható színesnek sem. Mintha lenne mégis valamiféle egységes hang. Közérthető ez biztos, de nem ad engedményeket. Emberi mondanivalókban, megrendülésekben tartalmas. Tény, hogy reális jellegű, összevethetjük más megyék képzőművészetével is ma már, és nem az utolsó helyen áll, hanem valahol középtájon. Bízom benne, hogy fejlődőképes.

Itt is tartunk már a jövőnél. Biztosan vannak olyan elképzeléseitek, amelyeket szeretnének a jövőben megvalósítva látni, amelyek a megye képzőművészetét tovább erősítenék. Ezekről valamit.

— Elképzelés és teendő bőven van. Mindenekelőtt a színvonalas alkotói művésztelep sorsának eldöntése; csak korszerűbb és színvonalasabb lehet. Lenne igény egy megyei képtárra is. A múltból és a jelenből van anyag hozzá bőven.

Működött itt Nyíregyházán a felszabadulást követő években a képzőművészeti szabadiskola, mégpedig kitűnő eredménnyel. Nem születhetne-e ez újjá, és az a szellem, egy mai megyei képzőművészeti stúdióban, amely öszszefogná a jelenlegi szakköröket, melyek mind hálátlan körülmények között működnek? Kiállítótermeink vannak, de egyik sem az igazi. A főiskola kerengője nincs kihasználva, pedig országos kiállításokra is alkalmas.

Itt vagyunk a szerkesztőségben. A sajtó hasábjain sokszor jelent meg már műveitekről kritika. Bírálat is. Mit szóltatok ehhez?

— Aki bead egy művet kiállításra az számolhat azzal, hogy meg is bírálják. Ez bele kell, hogy tartozzon abba, amit képzőművészeti életnek hívunk. Lehet egy ilyen cikk építő jellegű is. Lehet tanulságos. Jelenthet fordulatot is egy alkotó életében. A bírálat, ha komoly és nem sértő, adhat előbbrelépést. Nem tetszik viszont az, ha felelőtlenség, vagy harag vezeti azt a bizonyos tollat. A tájékozatlanság is megbocsáthatatlan a cikkíró részéről, pedig szívesen adunk információt például egy rendezvényünkről, vagy szívesen látunk műtermeinkben kritikusokat, és akkor megláthatják, hogy mi mindent csinálnak a művészek egész évben.

Sok mindenről esett szó. Tény, hogy egyre több a képzőművészeti kiállítás nemcsak Nyíregyházán, hanem a járási székhelyeken is. Van képzőművészeti élet megyénkben és ebből képzőművészeink kiveszik a részüket. Lehet utalni még sok eredményre; Pál Gyula életműjellegű tárlata Kisvárdán és a Benczurtermi kiállítása, Huszár István nyírbátori és rakamazi bemutatkozásai, vagy Berecz András népdalsorozata az ország több városában.

Ez a sor nem szakad meg az új évben sem: január 9-én nyílt meg Lakatos József festőművész kiállítása Győrben, tizedikén Tóth Sándoré a miskolci képtárban. A napokban kerül sár a Nyíregyházi Városi Tanács által meghirdetett pályázat elbírálására. Képzőművészeink a békéscsabai alföldi tárlatra és a debreceni országos kiállításra készülnek.

Témában, alkotókedvben nincs hiány. Az eddigi eredményekre alapozva minden reményünk megvan azt hinni, hogy az 1976-os évben tovább gazdagodik megyénk képzőművészeti élete, közelebb kerülnek egymáshoz az alkotók és a közönség, akiknek a művek szólnak.

Páll Géza