Kelet-Magyarország, 1975. december (32. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
1S75. december 25. KELET-MAGYARORSZÁG 11 PETŐFI ÉS A NAGYVILÁG rósz nyelvű tanulmány- gyűjtemény Petőfi életművéről, hatásáról és helyéről a világ művelődés- történetében. Címe: „Petőfi v mirovoj kulture” (Petőfi a világkultúrában”), a Nau- ka Kiadó jelentette meg 1975-ben a Szovjetunió és Magyarország tudományos akadémiájának kpzös vállalkozásaként (a közeljövőben Budapesten magyarul is kiadják). Lényegében annak a tudományos konferenciának az anyagait tartalmazza, amelyet a Szovjet Tudományos Akadémia a költő születésének százötvenedik évfordulója alkalmából rendezett Moszkvában, de helyet kapott benne az Uzs- horodi Állami Egyetemen 1973. áprilisában megtartott ugyanilyen értekezlet néhány referátuma is. Az előszó tanúsága szerint - ez az első, ilyen iellegű szovjet cikk- gyűjtemény a magyar irodalom óriásának munkásságáról. # Az ember talán egy. kis szkepticizmussal fog hozzá a könyv olvasásához. Nemrég zajlott le a Petőii-év, mikor cikkek, tanulmányok garmadáját olvastuk a költőről, tematikus konferenciák tucatjain vettünk részt. Ugyan, mi újat tudhatunk meg hát ebből a nem túlságosan vaskos — 160 oldalnyi — füzetből? Sokat! Sokat, mert az ismert és általunk sűrűn tanulmányozott Petőfi-kutatók — a moszkvai Gerskovics Alek- szandr és Rosszijanov Oleg, a budapesti Sőtér István és Fekete Sándor, a kijevi Sa- hova Kíra, az uzshorodi Vá- radi-Sternberg János — új kutatási eredményekkel gazdagították, újabb szempontok szerint közelítették meg a könyvben eddigi tudományos megállapításaikat. Sokat, mert alkalmunk van itt bepillantani olyan nagy felkészültségű s a költő munkásságának egv-egy igen érdekes problémáját boncoló kutatók műhelyébe , is, mint a sziktivkári Gresnih, a moszkvai Guszev és Iszla- mov, a dróhobicsi Kacnel- szon. A könyvben felettébb széles tablóként bontakozik ki egy nagyon meggyőző kép arról,, hogyan vált — és válik — Petőfi életműve a világikultúra szerves részévé, olyan kockává az emberiség műveltségében, amely nélkül az szegényebb lenne, amely nélkül egyik jellegzetes színét nélkülözné, amely nélkül nem született volna meg számos további vívmánya. Sőtér Istvánnak „Petőfi és a világ költészete” c. nyitó tanulmánya tulajdonképpen általános áttekintését adja a könyv témájának. A szerző, akinek idevágó kutatásai közismertek és a modern Pe- tőfi-filológia alapvető vívmányai közé tartoznak (említsük itt csak „Az apostol”- ról, a költő típusalkotó eszközeiről adott elemzését és főként „Romantika és realizmus” c. tanulmányát) ezúttal is fölényes felkészültséggel és maximális tömörséggel mutatja ki azokat az érintkezési és ellenpontokat, amelyeket a magyar költőóriás és a világirodalom nagyjai életművének párhuzamos áttekintése során fellelhetünk. Legfontosabb megállapítása, hogy Petőfi költészete szerves és kiiktat- hatatlan része a világkultúrában tapasztalható újítói törekvéseknek a XIX. század derekán, sőt, egyike e törekvések „forradalmi csúcsainak a költészet átalakításáért vívott küzdelem fontos szaka szán”. A nagy magyar költő új lépcsőfokra emelkedett ebben a küzdelemben, mikor „a költészetben végbemenő forradalomról áttért a forradalom költészetére”. A tanulmányíró Victor Hugo, Puskin, Mickiewicz, Heine és Shelley életművével párhuzamot vonva mutatja ki. hogyan akkumulálta Petőfi az előző korok irodalmi folyamatának vívmányait. egyszersmind egy minőségileg új művészi szintézist hozva létre. G erskovics Alekszandi' „Petőfi és Oroszország” című írása azon túl, hogy meggyőző összefoglalását adja ismereteinknek az adott témáról, számos új szempontot is felvet és elemez. Igen érdekesen fejtegeti, hogy a múlt századi hatvanas évek haladó orosz értelmiségi köreinek érdeklődését a magyar forradalmár költő munkássága iránt „maga az oroszországi haladó irodalmi és társadalmi gondolat fejlődésének folyamata programozta be”. Rendkívül figyelemreméltó, amit a szerző Mihaj lov Mihailnak, Petőfi tulajdonképpeni orosz felfedezőjének, a kényszer- munkára küldött s ott elpusztult forradalmi demokratának fordítói módszeréről megállapít, gondosan elemezve, milyen verseket választott fordításra, hogyan és mit hangsúlyozott. Valóban további kutatásokat tesz szükségessé a feltételezett, lappangó Mihajlov-fordítások itt felvetett problémája. A tanulmány nagyon szép öszszehasonlító elemzést ad Petőfi és Nyekraszov költészetéről. És itt kapcsoljunk is mindjárt át Sahova Kira kijevi tanárnőnek, az első szovjet Petőfi-monográfia szerzőjének „Petőfi és Sevcsenko” c. cikkére: a két egybevetés ugyanis szinte a kötet egyik gerincét alkotva vetíti elénk egészen markáns formában a magyar, valamint az orosz és az ukrán nép nagy géniuszainak bámulatosan egybevágó politikai nézeteit, költői ideáljait. Gerskovics nem tartja kizártnak (bár egyértelműen feltételezhetőnek sem, hogy Nyekraszov ismerte Petőfi verseit. Sahova viszont minden kétségen fe- lülállóan bizonyítja, hogy Petőfi és az ukrán poéta alkotásai nem jutottak el egymáshoz, de azt is kimutatja: mindamellett bizonyos értelemben törvényszerű, hogy mindkettejüket pontosan ugyanazok a "társadalmi problémák foglalkoztatták és jóformán azonos szemszögből ítélték meg ezeket. A kulcsot itt mélységes forradalmi demokratizmusukban. elnyomott dolgozó népükhöz való szinte fanatikus ragaszkodásukban kell keresnünk. Megkapóak azok az egyezések is. amelyeket a tanárnő a: két költő élettörténetében, sorsának alakulásában is felfedez. Azt megszoktuk Sahova tanulmányaiban, hogy a tudományos alaposságot melég líraisággal ötvözi. Szövegének ezt az átmelege- dését itt főképpen akkor érezzük, mikor Petőfi és Sevcsenko költői alkatát hasonlítja össze. Megállapítása szerint Seécsenko költészete egészben véve szomorúbb, mint a magyar költő-- testvéréé, egyáltalán nem találunk hagyatékában a Petőfiéhez hasonló jókedvő, játékos verseket. Sevcsenko tragikus alkat, szatírája is élesebb, metszőbb. „A kobzos lírájában hiába keressük azt az ifjonti hevet, nevetést és örömöt, amely ott cseng a magyar költő számos lírai versében. A jobbágy Sevcsenko számára ismeretlen maradt az ifjúkor öröme.” ■ áradi-Sternberg János Petőfi-kutatásait részben ismerik a magyarországi olvasók. „Utak, találkozások, emberek” c. tanulmány- kötetéből (szovjet—magyar közös könyvkiadás keretében jelent meg). A szerző „Petőfi történelmi nézetei” c. tanulmánya az itt ismertetett moszkvai kötet legszámottevőbb publikációi közé tartozik. Az Uzshorodi Állami Egyetem ismert nevű professzora ezúttal is hatalmas tárgyi ismeretanyagának, kiváló oknyomozó- és bizonyítóképességének teljes latba- vetésével írta meg a nagy magyar költő történelemszemléletének teljes keresztmetszetét adó s épp ezért úttörőjellegű cikkét. Rosszijanov Olegnek, a magyar irodalom egyik legjelentősebb szovjet kutatójának „Petőfi öröksége és a jelenkor” című írása a mai szovjet Petőfi-fordítók módszereit. a klasszikus szöveghez való viszonyulásukat elemzi, igen alaposan, gyakran egész kis tanulmányt írva egy-egy érdekes megoldásról (például Tyihonovnál.) Számos új szemponttal és ismerettel gazdagítják nem csupán a kevésbé beavatott olvasót, hanem a Petőfi-iro- dalom szakértőit is a kötet itt részletesebben nem elemzett írásai is (Gresnih: „Petőfi és a romantikus hős a nyugateurópai irodalomban”, Guszev: „Petőfi költészete és a forradalom”, Isz- lamov: „Petőfi társadalmi és politikai nézetei”, Fekete Sándor- „Az egyetemes Pe- tőfi-irodalom kialakulása”). Adatainak, következtetéseinek frisseségével' vonja magára a figyelmet Bogdanova „Petőfi és a szlovák irodalom” c. írása (érdekes a Jankó Krallal vont párhuzam!, továbbá Kacnelszon „Petőfi és Bem” c. cikke (értékes közlések az 184R—49-es magyar szabadságharcban részt vett és hazájukba visszatért lengyel internacionalisták Petőfi-népszerűsitő tevékenységéről. főként lvovi és éilniusi irattári anyagok alapján). A Petőíi-hagyaték valamennyi kutatójának rendkívül hasznos lesz a kötet végén közölt bibliográfia a nagy magyar költő munkásságát elemző fontosabb angol, francia, német, olasz, spanyol, orosz és ukrán nyelvű publikációkról. A könyvet magyar nyelvű tartalomjegyzék ' is kíséri (szöveghibáitól készségesen eltekintünk). o rósz nyelvű tanulmány- L kötet Petőfi életművéről, hatásáról és helyéről a világ művelődéstörténetében. Az első ilyen jellegű szovjet cikkgyűjtemény a magyar irodalom óriásának munkásságáról. Nem túlságosan terjedelmes, mindössze 160 oldalnyi, de jelentőségét nagynak érezzük. S nem csak a szovjet és a magyar kultúra testvéri viszonyának ápolása szempontjából rendkívül figyelemreméltó tudományos értékei miatt is. Bállá László R agyrigó hóba borult o. kis falu. Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott. De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kisiskolás koruk óta ők voltak a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt. mint az ércsíp, s náluk nélkül nem is volt karácsony este a kis kálvinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az á karácsony, amikor Páva Sajó, meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal. Az idén nehezen is várták, mert ez az év, nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántá- lási pénzből, mert most csak úgy szortyogott a hóié a lábukon. Meg egy üpeg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt járt az isten angyala. De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zsolozsmát. — Ki lehet az — döbbent a két legény. Mikor az első ház eresze alá beállítottak s rázendítették, hogy Mennyből az angyal... kijött a gazda ingujjban a tornácra s azt mondta: Móricz Zsigmond i,................................. Karácsonyi ének — Nohát, ti is itt vagytok? Itt járlak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret. — Milyen kenyeret? — Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret. A két fiatal legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarból, mint a megvert kutyák. A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek. Hallgattak sötéten, szédülve. — Mék lehet az? — A Buga... — Jól van. A nyáron is elvállalt tőlem egy faírtást egy /" kenyérért. Csak voníts. Azért még bementek a következő házba. Ott is rákezdték. Kijött a gazdasszony. — Ki az? ... Tik vagytok, Páva Sajó ... Ej. ej ... Jól va • • na. Nem híjta be. mint tavaly őket. hogy megkínálja mé borral és fonott kaláccsal. Es nem adott pengőt, csak eg:, egy 10 fillérest nyomott a markukba. — Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén. Szegény a vi lóg. Nagyon le, voltak törve, nagyon szégyellették magukat. Hogy ezek a cigányok ... Bementek a kocsmába egy-egy pohár pálinkát ittak harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket, s megokosította a fejüket. , — Na, próbáljuk meg mégeccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket... Mennyből az angyal. . . Eljött hozzátok . . . — Már megint itt vannak ezek a cigányok? — nyitott ' a gazda. — Vagy tik vagytok Páva Sajó? — Mink vagyunk, gazduram. A gazdasszony azonban kiszólt. — Hogy nem szégyellik, ilyen nagy legények. Nem. való a mán csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt, .a vérük kigyúlt. Utána a cigányoknak. Éppen jöttek ki sustoiogva egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát. — Hé — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga. hetvenkedve mondta: — Nekünk is eljött az angyal! — Nohát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Páva Sajó. — Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor, te is meghalsz érte. büdös cigány. Te eszed el a faluban a mi kenyerünket! Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján — rikácsolt a cigány — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján. — S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép, fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt, karácsony éccakáján. (1931.) A z olyan ember, aki megnyomorodott az uradalomban, s nem tartottak rá igényt, mert dolgozni nem bírt, azonkívül gyermekei sem voltak, akik eltartották volna, az elment valamelyik nagygazdához öregszolgának, öregszolga lett az a testi fogyatékos ember, aki valamelyik gazdánál mint kisszolga és szolga életének java részét már letöltötte, akire már tovább nem volt szükség, akitől már azt is sajnálták, amit megevett. Volt olyan napszámos ember is, akit a gyerekei dobtak el öregségére. Felkerekedett, hogy olyan gazdát keressen, aki azért a munkáért, amit még el bír végezni, juttasson neki egy tál ételt és fedelet a feje fölé. Az öregszolga nem ment szegődni, nem könyörgött a gazdának. Csak azt várta, hogy kinyíljon a gazda kapuja. Ilyenkor gyenge szemeivel, meggörbült derékkal kereste a gazt az udvaron, felszedte, ami a kezébe akadt. Ment az ajtóig, beköszönt, s tovább keresgélt az udvaron, hogy lássák, ő még tud valamit dolgozni! Az istálló körül megkereste a villát és kihányta a ganéjt a disznók alól. Az udvarra odapiszkolt a jószág, s ha a gazdának vagy a szolgának még nem volt ideje eltakarítani, akkor az öreg vette a lapátot és a vesszőseprüt. Felseperte az udvart, nagy porfelhőt vert. A gazda vagy a gazdasszony figyelte az öregembert, hogy hogyan dolgozgat. Mikor elérkezik a früstök ideje, így szól a gazda: — Lökjetek már valamit az öregnek! Valamikor milyen egyenes dereka vót. Dehát így vagyunk mink, emberek. Eccer megrokkanunk és szenvedünk. Az asszony szíve is megesik az öregen. Nem is várja, hogy még egyszer szóljon a férje, máris rak a tányérba a maradékból. — Bálint bácsi, jöjjön mán, egyen! Hiszen sokat dógozott mán máma. Jöjjön csak, na! Az öregember erre várt, hogy észrevegyék és enni is adjanak. • Készlet a szerző A beregdaróci emberek élete a századfordulón című könyvéből, amelyben a falu idős embereinek sorsát mutatja be. — Nem nagyon vagyok éhes! De, ha mán adnak, az isten áldja meg magokat érte, drága asszonság, drága gazduram! E nni kezd. Minden falatot jól megrág, ha van mivel, hogy ezzel is tovább élvezze az étel ízét. A gazda fejcsóválva szemléli az öreg görbe hátát, majd beszédbe elegyedik vele: — Kinél van most, Bálint bácsi? Ki most a gazdája? — Az én gazdám ott van fenn, a magosban! A magossá- gos jó isten, gazduram! Lenn a földön csak addig kell az egyik ember a másiknak, amíg dógozni bír. Amikor leestem a lá- bomrul, azt mondta a gazda, hogy takarodjak! Ha pedig .. . — Szóval most senkije nincs? — Nincs bizony. Tudja, gazduram, árván nőttem fel. Most meg se gyerekem, se rokonságom, senkim sincsen az égvilágon. Pedig tudnék még én valamit csinálni a ház körül, ha nem is nagy munkát, de egy keveset. Csak azért, hogy ne az isten ege boruljon rám, meg hogy egyek is valamit. Papp Zoltán Sándor: Öregszolga* A gazda ilyenkor nem szól semmit. Az öregember pedig elmegy a következő napon is, eljárogat még egy hétig és mindig dolgozhat valamit. Egyszer aztán azt mondja a gazda: — Hát legyen nállam szóga! Fizetést nem tudunk adni, deltát jó magának, Bálint bácsi, ha enni kap, meg fedelet a feje felé! Nem igaz? — Öh, gazduram, nem is kell mán nekem más' Csak még ezt a rongyot tudnám valamikor kicserélni, mert ez nagyon rongyos. Dehát majd lesz valahogy! — Na, van itt egy olyan ruha, ami a szógáé volt! Majd odaadja az asszony.-így aztán az öregember ottmarad a gazdánál, amit tud, azt I elvégzi a ház körül. A szolgának segít az etetésben, segít reggel kivinni a ganéjt. Napközben lent a kertben, a malacokra ügyel. Ha a fáról hullik a férges gyümölcs, a kiskosárba összeszedi és beönti a disznónak. Ha a gazda pálinkát akar főzetni belőle, akkor edénybe gyűjti. A szegény emberek sok mindent megtanulnak öreg korukra. Az ügyes ke- zűek vesszőből fonnak kosarat, komlószárító kast, az ügyesebbek szekérkast is. Lassan készülnek ezek a tárgyak, hiszen csak azért csinálja az öreg, hogy a gazdának, gazdasz- szonynak kedveskedjen vele. R ossz gazdáknál is lehet találni öregszolgát, hiszen végső esetben ez is jó az öregnek. A kutyát naponta háromszor is enni hívják, bezzeg itt az öregről el-elfelejt- keznek. Ha az öreg leesik a lábáról, beteg lesz, még azt sem kérdik tőle, mi a baja, evett-e? Van olyan szívtelen gazda is, aki a beteg öreget csendőrrel zavartatja el az udvaráról, nehogy ott haljon meg. A jó gazdánál holta napjáig ügyelnek az öregszolgára. Ha beteg, akkor a szolga, vagy maga a gazda viszi neki az ennivalót. Ha pedig meghal, csináltat neki egy szerényebb koporsót, harangoztak pappal temetteti el, megadja neki az illő végtisztességet. Megásatja a sírt és szekérrel viszi ki a temetőbe. Az öregszolgát ő is elkíséri utolsó útjára. Az az öregember, akit már senki sem fogadott a házához, mert már semmit sém bírt dolgozni, a legnehezebb kenyérre, kolduskenyérre szorult. A koldusbotra jutott öregember házról házra járt kéregetni, itt egy darab kenyeret, ott egy tányér ételt kapott. Járta a szomszéd községeket is. Volt olyan öregember is, aki becsületesen dolgozta végig az életét és nem ment el koldulni, hanem végső elkeseredésében felakasztotta magát. Ebben az esetben azonban a szegény öregnek nem j a haramgszó, sőt, mivel „öngyilkos” lett, a pap sem temette ei. örök pihenőhelye a temető árka lett. Mindkét világháború alatt, amikor az egészséges, erős emb.erek is csak nehezen tir talc megélni, bizony nagyon sok — öregszolgából lett — ko! dús akasztotta fel magát valamelyik útszéli fára.