Kelet-Magyarország, 1975. december (32. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
8 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. december 25. Tél van. Kopár az újfehértói határ. A fasorok, út- szélek lombkoronájukat vesztett fáinak ágai között elemi erővel dudál a szél. Az orkán a borzolt tollú varjakat szárnycsapás nélkül sodorja éji szállásuk felé. Mire leszáll az est és ragyogni kezdenek a csillagok, a tanyák népe is rácsukja az ajtót az ellátott állatokra és melegedni, vacsorázni a pitvarba tér. Itt az élet megszokott, mindennapos rendje évszázadok óta a nap járásához igazodik és vajmi keveset változott. o Ujfehértónak nagy a határa. Tizenötezer hektár. A felszabadulásig a földterület nagy része több mint egy évszázadig a gróf Degenfeldek 99 tagból álló birodalmához tartozott. Megműveltetésük- ről a nagybérlők gondoskodtak. Nagvszegegyházán, Kis- szegegyházán. Szárhegyen még ma is fellelhetők a korabeli cselédházak — négy vagy nyolc család egy pitvarban, — maradványai. Az egykori béresek fiai meg unokái közül ma is többen ezeken a területeken, tanyákon laknak együtt a határ többi lakóival. Közülük sokan egyéni parasztként gazdálkodnak. Őket kerestük meg, hogy hajdanvolt és mai karácsonyokról, múltjukról. jelenükről, jövőjükről beszélgessünk. Ujfehértó formája a Szabolcsban jellegzetes szalagtelepülés. A főutcája átmérőként közelíti a tíz kilométert. A tizennégyezer lakos közül a szétszórt tanyákat mintegy ezren — zömében idős emberek — lakják. A munka ugyan még nem esett ki teljesen valamennyiük kezéből, de amit végeznek, az nagy, szinte emberfeletti erőfeszítést kíván tőlük. Minden tavasszal úgy indulnak neki a munkának, hogy ..na, még ezt az évet kihúzzuk és beköltözünk a faluba”. Am ez az esetek többségében nem valósul meg, és maradnak tanyán lakónak, amíg le nem esnek a lábukról.. . A természet sok szépsége tárulkozik a határjáró szemébe. A Nagy vadas-tó rókát, fácánt rejtő, megsárgult nádasa, befagyott sima jégtükre, a környék erős gyökeret vert búzavetései, gyümölcsös akácfáival, jegenyéivel övezett tanyái mind egy-egy mikrovilág. A pusztai ember együtt lélegzik a határral. Ösztönösen tudja, hogy a kopár téli tájnak is megvan a maga szépsége, varázsa. o Karácsonyvárás közepette köszönünk rá a híres betyárcsárda, a Pukkantó mai gazdájára, a hatvanöt éves Kerékgyártó Imrére és feleségére, Pogácsás ^ Zsófiára. Mindketten a környék szülöttei. Itt élték le gazdag életüket. Kerékgyártó Imréék nyolcán voltak testvérek. Édesapjuk az első világháború elől menekülve dohányosnak szegődött. A tizennégyes háborút persze nem úszta meg. Míg odavolt, még nehezebb életre kényszerült a család. Az édesanya féljárandóságú dohányt fogott, és igába fogta megműveléséhez a gyerekeket is. — Nem hiszi azt ma már senki, — bennünk is megszépültek már ezek a szegénység sújtotta napok — hogy mekkora nyomort élt meg ezeknek az uradalmaknak a népe. Itt a kántálók is úgy indultak útnak, hogy az alig csizmáhak nevezhető lábbelit zsákdarabbal kötözték át. hogy meg ne fagyjon a láb. Kalács, ha kevés is. került az asztalra, meg a betlehemesek tarisznyájába. Hogy kerültünk össze? Én kaptam egy malacot. A feleségem hozománya egy süldő, egy ágy, egy szekrény, egy asztal, egy lóca, egy dunna, egy párna. A bútor ma is itt áll a pitvarban. A pitvar, ahol beszélgetni leültünk, a hajdani Pukkan- tó-csárda fogadója. A kármentő is áll. de ma kamara. A húszméteres épületet a szakértők 350 évesre taksálják. A mestergerenda ma is úgy mutatja, hogy a következő 350 évet még kiállja. Az itt lakó idős emberek állítása szerint megfordult a csárdában Rózsa Sándor is. A környék utolsó betyárját, Oláh Gyurit, pedig a csárda pincéjében lövi agyon a kocsmárossal c nboráló kerülő. A pénzét, mint azt a szájhagyomány tartja, elvették, magát pedig fürtös szőrű fekete gubájában a közelben álló feszület tövére ültették. A csárdát a felszabadulás után a földművesszövetkezet üzemeltette, de mint ahogy erre tartják, betyárok hiján be kellett csukni. o Sajnálkozva mondják beszélgető partnereim, hogy kihalóban van a kántálás, a betlehemezés. Kerékgyár- tóné, Pogácsás Zsófia ma is beállhatna öregnek, olyan jól tudja a szerepét: „Uccu bundám, leteszlek; innen HÉT TÉTELBEN Megszépült szegénység többet fel nem veszlek .-..”, és már mutatja is a mozdulatot, ahcgy az öreg maga alá kanyarította a bundát. Bor legyen, tüzes, valóban, amely annon újra felkeltette. Mikor aztán talpon volt újra kezdte csörgetni láncos botját, majd sepert vele és „megtódta” mondókáját: „Jaj. de szemetes a házatok; csak ninps eladó lányotok?” Mikor mindenkinek a lábát érintve láncával kimókázta magát, újra a sárga homokos földre hengereden. A pásztorok költógették: „Kelj fel öreg, kelj fel!; Kísérletet látok! ....” Mikor aztán feltá- pászkodott, a pásztorok megkérdezték: „Ittál-e már, öreg? Itt állok édös gyermö- köm. itt állok! Az ajándékra várok!” Újra a pásztorok szólaltak meg: „öreg, te még nem is láttad a kisjé- zuskát!” Kinyitották a betlehem ajtaját. az öreg .fél szemmel besandított és szörnyülködésbe kezdett: „Öh, édes kis Jézuskám, de borzas vagy! Talán a bontófésüvel haragba vagy...” És vége, hossza nem volt a mókázás- nak, a gyerekek örömére .. . o Ma a rohanó élet, az elnéptelenedett és elöregedett tanyavilág karácsonykor is másra figyel. Kerékgyártó Imre tsz-nyugdíjas és felesége itthon, a tanyán nem állít karácsonyfát. Ök mennek gyerekeikhez, unokáikhoz és odaviszik a karácsonyfa alá valót. így is csak fél napra mehetnek, mert a gazdaság; huszonhárom disznó, két tehén meg egy borjú, a ló, valamint a töménytelen sok baromfi sokáig nem nélkülözheti a gazdát. Kísérőmmel, Rácz Józseffel, a községi tanács nyugdíjas kisegítőjével, valamennyi tanyasi ember jó ismerőjével búcsút veszünk a szívélyes házigazdáktól, és a határ egyik legeldugottabb zúgába, a Dózsa-tagba megyünk. A tanyába vezető dülőúton a járművek akkora kottya- nókat vágtak, hogy motor legyen, amelyik kihúzza belőle terhét. A tanyába érve farkcsóváló kutya fogadja az idegeneket. Az udvaron széna, szalma kazalban. A kert végében hatalmas csutkakúpok. Elválasztott karámokban kocák, hízók, süldők, malacok. Az istállóban tehenek, ló. A tanya körül baromfi. A tanya maga roggyant, gerincén az idő terhével. A pitvarban tüzelő, moslék a jószágnak, meg kéz alá való szerszámok. A lakószoba földes. A spóron illatozón fő a tejbegríz. Az asztalon szalonna kenyérrel, meg boros- kancsó. A dikó szálén ülő házigazda, Sztics Mihály köszönésünket „adjon istennel” fogadja. Felesége, Rácz Julianna a gondos háziasszony, széket, asztalt töröl, hogy illendően fogadja vendégeit. Csak a spórra mérges, mivel a szél rajta keresztül a lakásba fújja az akácfa jellegzetes füstjét. — Úgy élünk itt, mint Robinson a maga szigetén, — jellemzi helyzetét a házigazda. — 1942 óta lakok itt. Tíz hold földön gazdálkodók még ma is De már csak az idén. Jövő ősszel bemegyek a faluba, Hajdúdorog- ra. Ott építettem, mert ide Fehértó tizenhárom kilométerre van, Dorog meg csak ötre. Megéltem a hetvennégy évet. Elég volt a gürcölésből. A föld egy részét eladom. Ma jó ára van. A másik részét meg kiadom árendába. Az se rossz bőt. öt gyereket neveltünk fel Mindnek van háza. becsületes állása. Ezután már csak az unokáknak élünk. Q A tanyának vert fala van. A gerendák erősek, a padlás suhángokból készült, alul, felül tapasztassál. Alul a fal színével egyezőn, fehérre meszelve, a ragyogásban vetélkedve sok tükörplafonnal. A házigazda követi tekintetem: — Mikor megvettem ezt a földet, annyi erőm vót, hogy ilyen tanyát tudtam ragasztani. Elállna még ez itt húsz évig is, ha én is bírnám. így jövőre nem tudom, mi lesz vele. Majd széthordják a cigányok. Itt éltem le az életem nagy részét. A búbos kemencét nagyon fogom sajnálni. Télen, ha hideg volt, azzal fűtöttünk. Nem volt itt könnyű az élet soha. Hogy mégis sok örömet hozott, azt a gyerekeknek köszönhetjük, ők feledtetik életünk minden fáradalmát. Ma nem csak a bor, a táskarádió van jelen a házban, hanem a szívesség, no meg a könyvek is. Most éppen Móricz Zsigmond Nagy fejedelme és Szerafimov Vasáradata van kézben. — Robinson müveit ember volt, — figyelmeztet a házigazda,' ahogy Móricz Tün- dér'kertjét. leveszem a polcról. — Meg aztán a gazdálkodás is. tudomány. A megtermelt árut tudni kell eladni is. A dinnyémet hajdan Patakra meg Ujhelybe vittem. Volt úgy, hogy. egy -hétig is alig aludtam valamit. A gyerekek kicsik voltak, kellett a kenyér. Most meg itt vannak az unokák. Már azok is öten. Micsoda lárma van itt, ha hazajönnek! Lesz itt most is akkora karácsonyfa, hogy kiszúrja e girhes padlást! Búcsúzóul azt nézem, hogy szívesen magammal vinném a házigazdák szívességével együtt a függőlámpát, meg a lábbal működő „szinavágót”. Mind a kettő régi jószág. A szénavágó Szűcs Mihály nagyapját is kiszolgálta. o A Vörös Hajnal Mezőgazdasági Termelőszövetkezet háromezer hektáron gazdálkodik. Sajti Imre fogatos lakásába kopogunk be. Apja Kisszegegyházán, Stern Samunál volt kondás. Egy életen át. Édesanyja, tizenkét lánynak meg neki adott életet. Iskolába nem járt, tíz éves korától ott őrizte az uraság disznaját a szegegyházi réten apjával. Feleségével egy szál ruhában kerültek össze. Szorgalmasak voltak. Kaptak cselédlakást. Tíz gyerekük született. — A harmincas években nagyon nehéz volt az élet. A komenciót azt ugyan minden hatodik' héten kimérték, meg adott az uraság fertálypizt is. De az sóra meg paprikára is kevés volt. A gyerekek mind elvégezték az általános iskolát, van állásuk, lakásuk. Én huszonöt éve vagyok tsz-tag. A múlt évben mint fogatos takarmányozó 27 ezer forintot kaptam a munkámért. Ez az év sem lesz rosszabb. A régi szegény karácsonyokat ma azzal pótolom, hogy veszek egy televíziót. Ezt akarja a velem élő legkisebb lányom is. Tizennyolc éves, ő is a tsz-ben. a kertészetben dolgozik. o . Az újévtől nagyot változik a‘ világ az újfehértói határban. Az állami gazdaság, a kísérleti gazdaság és a Vörös Hajnal Termelőszövetkezet mellé 6000 hektáron megalakul a Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Lassan vége lesz a tanyás világnak. Kiszorulnak a gazdálkodásból az igahúzó tehénkék, lovak, helyüket dübörgő gépek foglalják el. A Szárhegy, Kisszegegy- háza, Nagyszegegyháza, Vadastag, Ereszvén és a többi tanya dolgos népe lassan beköltözik a községbe, hogy öreg koruk méltó legyen dolgos életükhöz. Sigér Imre ■lM III Ilii l I II— llfll I I I III !»■■■■■ -:X' Itt Jóskának hívták; Nem csak azért, mert majdnem tökéletesen tudott magyarul, hanem azért is, mert igazi nevét nehéz volt megjegyezni. Meg aztán azt sem mindenki tudta, hogy a Búi van Toan-ból melyik a keresztnév, hogy lehet a baráttá fogadott vietnami fiút igaz barátként becézni. 1973 májusában találkoztam vele. Akkor már elvégezte a mezőgazdasági főiskolát és gyakorló üzemmérnökként dolgozott a Balkányi Állami Gazdaságban. Sokat beszélt az otthonról, a Hanoi környéki kis házukról, édesanyjáról. Pedig itt töltött öt éve alatt lassan érkeztek 10 ezer kilométerről a levelek, jószerint csak a mi újságjainkból értesült az otthon történtekről. Mégis azt mondta: nem érzem magam egyedül. A magyarok szeretnek, száz testvérem, száz barátom, száz szülőm van. Toan két hónap múlva hazautazott, volt munkahelyével azonban nem szakadt meg kapcsolata — írja a levelezés. 1973. AUG. 27: Hosszú utazás után hazaérkeztem. Nagyon örülök, hogy végre itthon vagyok 5 év után. Az én anyaföldem nem sokat változott, a háború miatt nem sokat fejlődött. 1974. MÁJ. 15. Amióta elbúcsúztam Balkányból, Magyarországról, mindig vágyok visszatérésre. Minden nap emlékszem magyarokra, Magyarországra, ahol nagyon sok kedves emléket szereztem. Most nagyon szeretnék magyarokkal, magyarul beszélni. Sajnos, ez reménytelen, mert ahol én dolgozom, senki nem tud magyarul. Én egy állami nagy javítóüzemben dolgozom, ahol hasznosíthatom a gazdaságban szerzett tapasztalatom. Nem fizikai munkával, hanem vezérléssel foglalkozom. Elég kényelmes az állásom, csak egy kicsit rossz, mert messze vagyok otthonról. Udvarolni még nem udvaroltam, miért? én sem tudom. 1974. DEC. 07: Nálunk már tél van. Igaz, vietnami tél, nem olyan, mint a magyar tél. A tél emlékeztet Magyar- országra. Nem tudom mikor látok még magyar havat, jeget és fontos magyar ismerősöket. Nemsokára jön a karácsony! Nagyon vidáman ünnepelnék, ha Magyarországon lennék, de itthon még nem ünnepelhetünk boldogan. „Száz szülőm, száz testvérem van../'’ 1975. AUG. 02: Nagyon örülök, hogy néha-néha jön egy levél Magyarországról. Mindig és mindig megmarad bennem az a gondolat: egyszer visszatérek Magyarországra látogatni kedves ismerősöket. Néha szeretnék egy magyar újságot, egy magyar regényt olvasni — ez is nem sikerül. Attól félek, hogy néhány év múlva el fogok felejteni magyar nyelvet. Most magamról fogok mesélni. Mindig régi munkahelyemen dolgozom. Nálunk nem köny- nyű az a dolog, hogy elhelyezkedik valaki egyik munkahelyről másikra. Havonként hazamegyek egyszer anyukámhoz. Nagyon szépen köszönöm, hogy érdeklődik anyukámra. Ö is egészséges, az egyik általános iskolában dolgozik, csak nem tanárnő, hanem szakácsnő és csak egyedül van otthon. Én mindig nőtlen vagyok, udvarolni már kezdtem egy tanárképző iskolában tanuló lánynak. Nősülni még nem nősülök, mert nálunk az a szokás a kezdő mérnököknek, hogy 3 éves gyakorlatot kell tölteni ís- kolavégzes után. Ebben az időben 85 százalékos fizetést adnak. Most legnagyobb örömünk, hogy Dél-Vietnam felszabadult. Vége lett a háborúnak, egy új élet kezdődik egész Vietnamban. Most sokat kell dolgoznunk az ország újjáépítéséhez. Sok külföldi jön hozzánk dolgozni, segíteni. De nagy öröm mellett mély szomorúság is maradt, mert háborúban sokan meghaltak. Sok rokon, testvérem, kedves barátom már életét elvesztette. De bírni kell mindenkinek, mert ha nem halnak meg. nincs már most a Béke. Életünk háború után sok akadályt talál, de azt hisszük, nemsokára jó, új életet fogunk építeni egész Vietnamban, mindenki Békében, boldogságban élhet. * Toan idei karácsonyi levele még nem érkezett meg. A korábbi levelek hangjából azonban biztos, hogy idén sem felejti el. Lehet, hogy sok dolga van. Egy azonban biztos: Toan életében még nem volt ilyen karácsony. Amióta ő él, mindig háború volt, — ha nem is mindig közvetlen közelben, — nyugalmuk egy percre sem lehetett. Mo6t először ünnepelhet úgy, hogy nern keli a bombákra gondolni. Csak a mára, a jövőre, amely egész Vietnamban begyógyítja a ma még fájó sebeket. Balogh József
