Kelet-Magyarország, 1975. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-23 / 275. szám

1975. november 23. KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Munkahely — lakóhely — művelődés — Mennyi könyve van? — Könyvem? Többet ér, ha megolvasom, megvan-e a négy ma­lacom, mint a világ összes könyve. (Beszélgetés öt évvel ezelőtt a gaz­daság egyik dolgozójának házában, tudományos felmérés alkalmával.) — Mit cipelsz? — Nem látod? Van szemed. — Jó, könyv, de egyszerre ti­zenöt? — Kell. A .gyereknek is, meg . nekem is. (Beszélgetésrészlet, ugyan­ott, ugyanazzal a dolgozóval, ma.) — Igen, ez igaz, nem kitalált dolog — mondja Bakacsi Ferenc, a tiszalöki gazdaság párttitkára. Igaz, akkor sem volt tipikus, s azt se higgye, hogy mára „megközműveltük" a dolgozókat. Csupán egy tanulsága van: a legkonokabb is rájön, hogy ki kell mozdulnia a szellemi kényelemből. A nyakkendős tehenész Azután Benyusz László szb-titkárral .fel- felvállva mondanak példákat, eseteket. — Minden egy lépés. Aki a Hortobágy szélén lakik, utánamegy annak, aki a köze­lebbi településre költözik, az meg amikor tud, költözik a nagyközségekbe. Józsefházáról a fa­luba, a faluból a majdnem városba. Uj kör­nyezet, új igény. — Amilyen a munkahely, olyan lesz a privát igény. Mert van munkahelyi kultúra. Ezzel is hatni kell. Persze ez visszafelé is áll. — A közművelődéshez eszköz a munka­szervezés is. Nálunk az állattenyésztők reggel hatkor kezdenek. Mint más gyárban. Ami sza­bad idő marad, az tiszta. Ez nemcsak azzal jár, hogy marad a munkás, hanem azzal, hogy van feltétele a tanuláshoz, művelődéshez. — A nyakkendős tehenész vagy szerelő, amikor az üzemegységben a buszra száll, nem disznót gondozni megy a tiszavasvári bérházi lakásába. — A tudás, az érdeklődés és az általános műveltség még egy érdekes módon rétegző­dik, ami a munkában is jelentkező: a nagy te­lepülésen lakó urbánusabb, több a lehetőségbe, jobban törődnek vele; a kisebb községben la­kó hátrányos helyzetben van, néha unalomból válik bikahizlalóvá: a tanyai éppen a kilépés­hez szükséges anyagiak megszerzése érdeké­ben választja a munka utáni munkát szóra­kozás helyett. — A gazdaság 290 munkása nyolc na- gyobb-kisebb községben lakik. Mindenütt tu­dunk hatni művelődésére, amíg a munkahe­lyen van, de hazamenve a gond a községeké marad. Innen homályos lesz számunkra is a folytatás. Ami rossz, nem kell! Mindebből is érzékelhető, hogy a Tiszalö­ki Állami Gazdaság közművelődése nem egy­szerűen annyi: terv. és usgyi. A pártvezetés, a gazdasági vezetők és a szakszervezet igaz, rendelkezik koncepcióval, de ami még ennél is fontosabb: elemez menet közben. Emberi és környezeti tényezők egymás mellé állítása vagy éppen összeütköztetése adja a napi fel­adatokat, mégpedig hosszú távra. — Városi, vagy városinak mondható kö­rülmények között él, lakását tekintve legalább a dolgozók fele. — Ez — mondja'Bakacsi Fe­renc — eleve jelent nagyobb lakáskultúrát, több időt, nagyobb igényt. Hogy mindenki él-e ennek előnyével, azt túlzás lenne állíta­ni. De jelzi a szintet, hogy egyszerűen már nem hajlandók elfogadni a Déryné Színház és más együttesek összecsapott műsorát, kriti­kusok, ha olvasmányról van szó. Hatásuk kényszerítő a mi számunkra is. Ilyen áttéte­len keresztül született egy könyvtáralapítási igény. Sár és arany — A Dankó-pusztán lévő könyvtárról van szó. Hatvanhétezer forintért vettünk az idén könyvet. Van könyvtárosunk is hozzá. A vilá­got nem váltja meg, de biztos, hogy az olva­sás föltétlenül szokássá válik. Talán furcsáll­ja, hogy ennyit beszélünk könyvről. Nem vé­letlen ez. Hisszük, hogy a leghatékonyabb, a legjobban elérhető, beszerezhető, maradandó és a legsokrétűbb ismeretet adó eszköz. — Egy példát — vág közbe a párttitkár. A szocialista brigádjaink vállalták, hogy ha­vonta három könyvet vesznek. De azzal a kö­telezettséggel, hogy ki-ki beszámol olvas­mányélményéről. Nem a fülszöveg alapján. A részletekbe menően. így az utóbbi idők egyik legjobb eszmecseréje azon volt, hogy miért Sárarany a sár aranya. A gazdaságban a közművelődésért felelős politikai vezetők a könyvet az első lépcsőnek tekintik — általában. De jók a további'elkép- zelések, illetve a megtett lépéseik. Azokat, akik kirándulni kivánnak, elviszik, de prog­rammal szervezett útra. A színvonalas műsort akarók jegyet kapnak színházba. Teret adnak azoknak, akik zsűrizett, elérhető áru műalko­tást, lakásdíszt, iparművészeti terméket kí­nálnak. Három városra: Nyíregyházára, Deb­recenre, Miskolcra építik kulturális kapcsola­taik bővítését. Séma nincs — A felelősséget átérezzük mindannyian — folytatja Bakacsi Ferenc. A mi dolgozóink munkások. A közművelődést azért kezeljük igen első helyen, mert ez segítő ahhoz, hogy valóban a munkások színvonalára emelkedjék mind a tudati szint, de az életmód is. Ehhez viszont iparszerű munkakörülmények kelle­nek a mezőgazdaságban. De ezt csak akkor tudjuk elérni, ha fejek is vannak hozzá. Vagy­is minden összefügg mindennel. Ezért nincse­nek sémáink. De nem rögtönzünk, van elkép­zelésünk, bár az is igaz, ha kell egy pillanat alatt hajlandók vagyunk a realitáshoz alkal­mazkodni. Komoly figyelmeztető gondolatok ezek az állami népművelés számára is. A lakótelepen élő mezőgazdasági munkásokkal való foglal­kozás, az egyes gazdálkodó egységek egyéni erőfeszítéseinek támogatása, a selejtkultúra távoltartása színháztól és dobogótól, a műve­lődési lehetőségek szép szóval kínálása az eddiginél hatásosabb eszközökkel, a munkás­művelés fogalmának kiterjesztése az állámi gazdasági dolgozókra mindennapi feladat. A Tiszalöki Állami Gazdaságban a jó kezdet mu­tatja, hogy a párthatározat végrehajtását he­lyesen értelmezték, összehangolt terveik nem egy feladat kistrigulázását, hanem végrehaj­tását szolgálják. Bürget Lajos TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A LÓCA U ladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját Pestre. — Jobb itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — J-.ab.et. De azok mégiscsak idegenek, éti meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortoá lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendez­ték be, azokkal a régi bútorokkal, berendezé­si tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyo­zott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és ne­hezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát és megszokja a pesti életet. — Hát, ha az olyan könnyű lenne zsémbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszok­tatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg, akár a bogár, be­zárva egy skatulyába, még a levegőt is nehe­zen kapkodom... Ha legalább valami haszno­mat vehetnétek. — Úgy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott, édesapám, pihenjen most már, Igaz, szivem? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pi­henjen most már, apuka. Az öreg csak a fejét csóválta az ilyen be­szédre, és amit tudott, segített a fiataloknak, öntözte a virágokat az erkélyen, és minden­nap ő ballagott le bevásárolni a közértbe. —Az a baj ezen a Pesten — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senki­vel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az emberek, aztán már ugranak is, mint a macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia —, itt gyor­sabban élünk, édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincé­be. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka közül a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van, és behunyt szemmel is meglelte volna. mémökéknél már bevezették a gázfűtést, így nem kellett sem fát vágni, sem sze­net felhordani, a pince csak a lomok tárolásá­ra szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sa­rokban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz vala­mire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkáról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást, és nézegette hol lenne még helye valaminek. Először könyves­polcot tervezett, de hát volt már ott könyves­polc, tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócs­ka íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodás korában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a ci­pőknek is meg volt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyi­ra megörült. Hogy ez csak most jutott eszé­be?! Hiszen erre kellett volna legelőször, gon­dolnia! Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt, a régi ház előtt, és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később meg már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, isme­rőssel, aki megpihent mellette. |7ste megmondta a fiának, hogy a pincé­ben talált deszkákból csinált egy lócát. — Lócát? — képedt el a mérnök. — Mi­nek? — Hát, aminek a lócát csinálják — mél­tatlankodott az öregember.-— Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtet­ted már? — Dehogy felejtettem el, de az régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a fejét sértő­dötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember kimegy alkalmasint, az­tán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Úgy helyezte el, hogy fentről, az ablaká­ból éppen rá lehessen látni. — Jó ülése van — állapította meg elége­detten, és a kora őszi napsütésben elnapozga- tott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embe­reket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a ló­cán, amíg tartott a jó idő. Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte, honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket-mási- kat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen úgy. Fújja ki magát egy kicsit. bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszél­getni vagy csak megfelezni a pipafüstös hall­gatást. És az öreg .ilyenkor érezte magát a legjobban. Úgy érezte, újra otthon van a fa­luban, a szomszédok, ismerősök között és a háta mögött tornyosuló betonkocka csak vala­mi álom csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, de hát ahhoz nagyobb lóca ké­ne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit összébb szorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy na­gyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt. ^óta a mérnök gyakrabban jár le a pin­cébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok között meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni és kivinni a bér­ház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá. Csak termeljük... KÖNYV A SZABOLCSI ALMÁRÓL TTány almafa van a megyében? Jó-e az almának a csendes szél? Milyen ve­szélyeket rejt a homokverés? Mennyi dollárt hoz az országnak a szabolcsi alma? Hogyan oldhatók meg a csúcsidőszak munkaerőgond­jai? Milyen jövő elé néz a szabolcsi alma? Köznapi értelemben sokat tudunk a sza­bolcsi almáról, hisz itt élünk az almafák tö­vében. Ha viszont belelapozunk a szabolcsi almatermesztés „történetét és szociológiáját” elénk táró könyvbe, melynek szerzője dr. Kuknyó János, szakember és átlag almafo­gyasztó egyaránt talál érdekességet. A szerző korábbi főiskolai adjunktusi munkássága so­rán tízéves kutatásainak eredményeit össze­gezte „A Szabolcs-Szatmár megyei almater­melés történeti kialakulása, területi kérdései” című munkájában. Ötmillió almafa Szabolcs-Szatmár megyében a legutóbbi fa­számlálás adatai szerint 1971-ben 5 093 353 al­mafa volt. Ez az opszág almafaállományának 25 százaléka. A megye 253 termelőszövetke­zete közül csak nyolc nem foglalkozik alma­termeléssel, az állami gazdaságoknak pedig kivétel nélkül egyik jelentős ágazata a télial- ma-termelés. Mint érdekességet talán kevesen tudják, hogy a 8,8 millió darab gyümölcsfából — az 5 milliós almafaállomány után a szilva, az őszibarack, a meggy, a dió, és a körte kö­vetkezik. ' A megye almatermelése a világ és európai viszonylatban egyaránt jelentős tényező. A megyében található a világ almatermelésének 2 százaléka, Európa almatermelésének pedig 3 százaléka. Szabolcs-Szatmár megye az or­szág almaexportjából 60 százalék fölött része­sül, évenként átlagosan 15—20 ezer vagon al­mát továbbítanak külföldre. A legnagyobb vá­sárló a Szovjetunió, 1969-ben a megyei össz­exportnak a 71,8 százaléka irányult a Szovjet­unióba. Jelentős almavásárló még Csehszlo­vákia és az NDK. A nem szocialista országok­ba viszonylag kevés almát szállítunk, az össz­kivitelnek mindössze 8—10 százalékát, köztük legnagyobb vásárló az NSZK. Jó „valutatermelo’5 Figyelemre méltó, hogy a szabolcsi almás­kertek valutakitermelése 15—20 százalékkal jobb az ország más almatermelő vidékeinél, a tőkéspiac nagyobb aránya következtében a dollárelszámolású valutakitermelés is maga­sabb. A gyümölcsexportból származó deviza- bevétel 50—60 százalékát a szabolcsi alma ad­ja. A fejlődés mellett arra is rámutat a ta­nulmány, hogy a megyében az egy mázsa al­ma termelésére és betakarításra fordított munkaóra száma magas, 1970-ben a szélsősé­gek 6,4 és 9,7 óra között, 1971-ben 5,9—14,7 óra között alakultak. Sok még a tennivaló, hogy növekedjék a hatékonyság, a termésát­lag, az egységnyi területre jutó hozam. Ez el­képzelhetetlen a megye télialma-termelésének alapvető rekonstrukciója nélkül, melynek eredményeként megváltozik az ültetvények kor szerinti összetétele, talajviszonyai, telepí­tési rendszerei. Mindezek enyhíteni fogják az egész almatermelési folyamat, de különösen a csúcsidőszak munkaerőgondjait. Hasznos szellők A természeti adottságokról és veszélyek­ről is szól a szerző: megjegyzi, hogy a sokat em­legetett „homokverés” a hevesebb viharok, zi­vatarok kíséretében főként a törpe gyümöl­csösökben okoz minőségcsökkenést. A tavaszi csendes szelek hasznosak, mert fokozzák a ta­laj párolgását, elősegítik a tápanyagfelvételt. Hasznot hozóak a gyümölcsösökben a nem erős tavaszi és nyár eleji szellők. Még egy érdekesség, ez már az almafo­gyasztásról: a lakosság létszámához viszonyítva sehol a világon nem termelnek annyi almát, mint Magyarországon. Az eg’ főre eső alma­termelés nálunk a legnagyobb, 64 kilogramm. Ennek az értéknek Euró;: .-.agy almatermelő országai csupán a felét közelítik meg. Vi­szont az egy főre jutó évi 23 kilogrammos al­mafogyasztásunkkal az NSZK, Franciaország, Svédország, Dánia, Hollandia és Belgium után a hetedik helyet foglaljuk el. Páll Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom