Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-12 / 240. szám

1975. október 12.

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

7

„Az egészre vagyok büszke...”

A boldogság kísértete

Előszobázunk. A kényszerű várakozásban felidézünk egy korábbi, több mint tíz évvel ezelőtti találkozásunkat a nyír- meggyesi határban. Mekkora munkát vé- Jgeztek ott akkor. Hatalmas földgyaluk bolygatták a föld évezredes rendjét. Egyre- másra tűntek. el a szélrakta homokhegyek, mezsgyéket jelző fasorok és a község parasztjai, apraja, nagyja gyümölcsfákat ültetett.

A megye legnagyobb almáskertjét, több mint ezer holdon alakították. A főagronómus Mikó Miklós akkor így fogalmazott: „Hadat üzentünk a szegénységnek.” Most kijelenti: „Gazdagok vagyunk”. Hallgatom a gazdaság monológját:

„Azelőtt a községben nyomorogtunk. Az a mondás járta; Urihodász—Cifrakáta—Dógos- meggyes — mondták úgyis; Kódismeggyes. Megvolt az alapja, mert Hodászon jómódú gazdálkodók éltek, a nyírkátaiak takaros, cifra ruhákban jártak, a meggyesíek meg bárhogy igyekeztek, dolgoztak, szegények voltak. Az én apám azt tartotta, hogy a sok gyerek jelenti a gazdagságot. Itt volt gyerek bőven. Nyolc-tíz minden családban.

A napokban itt járt Biszku elvtárs. Ei- ámult azon, amit látott. Járt itt korábban, akkor még nyoma volt a szegénységnek. Képzeld el, 1962-ben a termelőszövetkezetben 4 millió 700 ezer forint volt a termelési érték. Tizenkét forintot ért egy munkaegység és adtunk még egy forintot, hogy év végén is osszunk valamit. A múlthoz képest ez is fejlődés volt, mert az itteni kisbirtokrendszerben mindenki cseléd volt, mindenki nyomorgott. . .

Nekivágtunk a nagy beruházásnak. Éjszakákat vitatkoztunk azon, merjünk-e belefogni, hiszen 48 millió forintos hitelről volt szó. Én azt mondtam, ha 47,2 százalékban a kidolSZABAD IDŐNEK A MUNKÁTÓL SZABAD IDŐT mondjuk. Minél kevésbé szereli valaki a szakmáját, annál élesebben válik el a nem szabadnak tekintett óráktól a szabad idő, annál inkább lesz számára az önmegvalósítás eszközévé (hobbyk útján), s az élet naposabbik felévé. Viszont, ha valaki megszállottja hivatásának, elmosódnak a határok: a szabad idő egy része a hivatást szolgálja, egészíti ki (szakkönyvek olvasása, viták szakmai témákról, kísérletezés, rajzolás, tervezés, számítások, stb. otthon). Az aktív pihenéshez és a személyiség gazdagodásához azonban másjellegű tevékenység is szükséges. Olyan órák is kellenek, melyeknek kitöltése a leg- szeretettebb hivatástól is független, melyek kikapcsolódást adnak annak a gondolatköréből, elősegítik a felüdülést jelentő esztétikai élményeket (művészetek, szépirodalom) biztosítják a szükséges mozgást (sport, kertészkedés, turisztika) a céltudatos vagy kíváncsiságból kezdett tanulást, művelődést.

A valóban sokoldalú személyiség sok ilyen órát kívánna és tudna kitölteni. Az unalomtól csak a semmi iránt sem érdeklődő, „szenve- délytelen” embereket kell félteni. Ám, ha növekszik is a szabad idő, egyelőre kevés van belőle. Nem tekinthetjük ugyanis szabadnak a munkaerő reprodukálásához szükséges időt: tehát az élelmezésre (vásárlás, főzés, étkezés mosogatás), a tisztálkodásra (takarítás, mosás, fürdés) és az alvásra fordított időt. Közgazdasági értelemben a munkaerő bővített újratermelésének tekinthető a gyermeknevelés is.

Ha még a „nem szabad” időhöz soroljuk a közlekedés szinte személyenként változó idejét, akkor kiderül, hogy vajmi kevés olyan óránk marad, melyet valóban szabadnak mondhatunk. De még ezeket is igen sok embernél elviszi a másodállás, maszekolás, különmunka.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a szabad idő igen becses kincs és koránt sem jut hozzá mindenki egyforma arányban. A kisfizetésű dolgozóknál a mellékmunkáknak sokkal nagyobb a szerepük, mint a magasabb keresetűeknél. A magasan képzett értelmiségiek viszont hivatásszeretetből fordítanak az előírtnál több időt munkájukra.

A BECSES KINCSET ÉSSZERŰEN FELHASZNÁLNI: ez a feladat. A szabad időre is vonatkozik a régi tapasztalat: amire nagyon akarunk időt szánni, arra mindig is lesz időnk. Aki arra hivatkozik, hogy nincs ideje olvasni, az nem szereti a könyvet. Mert a könyvbarát az idő szorongató harapófogójában is megleli magának a szükséges perceket. Közlekedés közben is lehet olvasni, az alvás idejéből is elcsenhetünk valamennyit. Vannak, akik a „gyorsolvasás” új technikájára esküsznek (legelterjedtebb módja', ha csak a sorok közepét olvassuk, a sorok két szélét csupán érinti a pillantás). Ám azt hiszem, hogy a gyorsolvasás csak az eleve „átfutni” szángozott terv megvalósul, akkor jó lesz. Megvalósult. Ha becsületesek vagyunk, azt is be kell vallani, hogy az igazi gazdagságot nemcsak a kert hozta, hanem az is, hogy a hitelt, 29 millió forintot eltörölték.

A kert, igaz nem a legjobb, nem terem meg a hektáronkénti 300 mázsa, csak 150 mázsa, de a szegénység megszüntetéséhez hozzájárult. Ma 65 millió forint a termelési érték és 15 millió forint »-termelőszövetkezeti tagok munkabére. Apám mondása is igazolódik, hogy az igazi gazdagság a sok gyerek. Van olyan család, mint például Kovácsék, akik egy hónapban húszezer forintnál is többet visznek haza.

— Én is gazdag vagyok. Felneveltem hét gyereket. Az egyik mérnök a MÁV-nál, a másik Varsóban végzett, a harmadik gépkocsivezető, a negyedik víz-gázszerelő, az ötödik Bulgáriában ösztöndíjjal -tanul, kertész lesz. A hatodik fiú élelmiszeripari szakmát tanul, s a kislányom rhőst hetedik általános. Tizennyolc éve vagyok a termelőszövetkezet főagronómu- sa és van egy rossz kocsim. Más nincs. Engem soha nem az foglalkoztatott, hogy személy szerint mi a tulajdonom. Az egészre vagyok büszke.”

*

Hosszúra nyúlt a beszélgetés és már régen nem Nyírmeggyesről, hanem úgy általában a gazdálkodásról, a feladatokról beszélgettünk. Arról, hogy a szakemberek nagyobb segítséget várnak az újhoz, aztán elkel a biztatás, mert az eredmények megnyugtatóan hatnak és a szakvezetők ellaposodnak. A főagronómust hallgatva nem gondolhattam másra, csak ismét az ezer hold futó homokra. Hogy lobogott, ízzott benne a tenniakarás. És nincs vége. Most korszerű juhtenyésztést akar. Ha meglesz, adódik más, amiért küzdeni kell.

Ilyen az emberi sors.

Seres Ernő

dékozott szövegek esetében célravezető. Amit valóban meg akarunk ismerni, azt nyugodtan, a megragadó gondolatok fölött töprengve, -esetleg visszalapozva és újra átnézve kell olvasnunk — a nagy gyakorlottság aztán magától is gyorsítja az.-plvasás és gondolkodás sebességét.

LEGFONTOSABB AZONBAN A VÁLOGATÁSI KÉPESSÉG, a könyvek közti eligazodás. A könyvekkel bensőséges viszonyban lévő könyvbarát úgy lel rá a maga számára szükséges művekre, ahogy az ókori Róma nagy gondolkozója, Seneca tanácsolja Erkölcsi leveleiben:

„Szerintem a kiegyensúlyozott kedélyállapot első ismertetőjele, ha valaki képes megpihenni és elmulatni magában. Ám de arra ügyelj, hogy a sok szerző, s a mindenféle fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állha- tatlansággá; bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben.”

Igen, válogatni és elmélyedni felületes csapongás, betűfalás helyett; gondolkodó társául szegődni a könyvnek, s így írójának is, aki az olvasás során személyes ismerősünkké válik, mert műve azáltal nyer teljes életet, hogy befogadtuk, vitatkozva vagy helyeselve, de mindenképp átélésre készen.

KEVÉSKE SZABAD IDŐNKET tehát adjuk át tiszta szívvel „örök barátainknak”, fogadjuk be őket életünkbe, megkeresvén köztük a lélekrokont, akinél szívesen elidőzünk, s olyan ajándékot kapunk cserébe, mely elűzi a magányt, a bánatot és betölti fogyó napjainkat fénnyel és derűvel.

Bozóky Éva

FŐDRE SÁNDOR

Esti köszöntés

Neonfényűre festi az utcát a külvárosi kora este, szelíd fénye körülfog, hogy gondjaimat eltemesse.

Könnyedén legyek bízó, gondtalan addig is, amíg buszra várok, ne fészkelődjenek rajtam kancsi, apró bosszúságok.

Lássam meg a sűrű ág közt az átsurranó fényt, amelyik viháncolva rámköszön és velem marad hajnalig.

tanyai éjszaka errefelé, a homokvilágban persze már nem oly fekete szörnyeteg, mint hajdanában. A tanyákban vakítóan zöld fényű, higanygőzlámpák égnek a gang előtt, az istállók homlokán. Éjszakára sein oltják le őket. Legnagyobb ragyogással a szövetkezeti major lámpafűzére ég, ez szinte már hivalkodás. A házakat vén eperfák, öreg akácok sora öleli a sötétben. A lombsátrak közül ezer ágra özönlik a fénysugár. Mesz- sziről furcsa boglyaóriásoknak tűnnek, mintha minden száluk aranyból volna, vagy legalábbis égne.

Ezek a fényboglyák persze kissé távol esnek egymástól, közéjük nehezül a sötét. Rozsnyainak azonban nem a sötét volt a nehéz, hanem a szíve. Tanyai ember volt világ életében, híres pásztorivadék. Szép lovakkal járó gazda, aki* úgy szintén megsüvegeltek a vének, mint a fiatalok. Fölöttébb tekintélyes embernek számított a termelőszövetkezetben is, amíg dolgozott. De már három éve múlott annak, hogy elengedték, mert odaért az idő; nyugdíjt hozott a postás. Egyébként nem is ide való születésű. Egy másik nem is messzi, nem is nagyon közeli tanyavilágból költözött ide. Tavaly ősszel azután, hogy tisztességgel meggyászolta asszonyát, lánya, fia felnevelő anyját, hogy végképp elment az étvágya a keserű kenyértől, amit tulajdon házában kapott a lányától.

Úgy jött, ahogy most itten baktat az éjszakában rövid kötélen vezet egy birkát. Az a birka kíséri most is. Ezt hozta, ezt viszi el most is. Akkor éjjel, amikor elszökött hazulról, reggelre hült helyét találták a lacikonyhában, ha ugyan keresték. Előbb fedezték fel a birka hiányát, azután az öreg emberét. Vera — a lánya — eképpen vont következtetést a dolgok összefüggéseiből:

— El ette a fene a kurvájához. Jobb is így.

Akkor szökött a saját házából, most meg elkergették. Pedig szép, derűs öreg napok voltak azok, amelyeket özvegy Barkóczi Lajosnéval töltött. Ezért érezte, ami történt, az több, mint szerencsétlenség.

Senki nem látta, mikor jött, hogyan érkezett meg hozzá Rozsnyai Tamás, mert már mondtam, hogy éjjel jött azzal a birkával, amelyik követte most is valahová, nehéz órájában.

Elhaladt ä nagykapu előtt, de nem tudott befordulni. Elérkezett a kettes kapuhoz, a sertéstelep bejáratához és ott megállt. A birka nagy meleg szemei ragyogóan verték vissza a kapulámpa fényét, ugatni kezdtek a kutyák. Ettől megrémült az állat, húzta minden erejével a gazdáját.

Jó óra járás még ide a nénje háza. Nénjének, Rozsnyai Piroskának jó ötven éve, hogy itt kötötték be a fejét, özvegy már ő is. Maga Rozsnyai Tamás nem emlékszik már: pontosan mióta

van közöttük harag. Valamikor apjuk halálos ágyánál osztozkodás okán kaptak össze. Ügyvédhez, bíróhoz jutottak, s végül örökre megtagadták egymást. Nem jött el annak idején a sógora temetésére sem, jószerével nem is hívták. S most mégis hozzája megy Piroskához, mert nincs lelkének hova menni.

Megállt az ökölnyi lakattal bezárt kertkapu előtt. A birka fénylő szemei dühös haragra gerjesztették Kurázst és* a Zsandárt, alig hallatszott az ugatástól a sötétben az öregember hangja.

— Eresszél be néném, én vagyok, a Tamás. Gyere ki Piros, én jöttem hozzád, az öcséd.

Nagysokára kinyílott a gangajtó, fehér pendelyben, fekete nagykendővel a fején pillogó, lobogó kormos cilinderü viharlámpával a kezében állt a ház előtt a vénasszony. Megismerte az öccse hangját, a sok év távolából is, de azért még többször kiszólt a kapu felé.

— Te vagy az Tamás? Te kísérted az istent ilyenkor? — S amint megbizonyosodott a váratlan vendég kilétéről, csoszogó léptekkel — sarkában a maga mellé szólított kutyákkal — elindult a kertajtó felé.

Álltak egymás előtt, közöttük a léckapu. Esőcseppek görögtek lefelé a két ráncos, öreg ábrázatáról... Dehogy is eső, Tgázi forró könnyek voltak azok. Az öregasszony belül, amaz kívül a kapura borulva zokogott, nem tudtak szóhoz jutni a különös találkozás első perceiben. Csak azt érezték, amit konok, nehéz életükben sosem éreztek, hogy jő sírni. A könnyek megoldják a testvérharag, a testvérbosszú kemény sziklaköveit is.

— Hát elkergetett a kurva — így kérdezte öccsét nagysokára, mert tudta, hogy Barkócziné nem volt hites felesége öccsének, csak úgy összeálltak. Itt pedig ősi hagyomány tartja, lehet fiatal- asszony, vagy öreg, egyre megy, ha nem mentek pap elé a férfival, akkor nem felesége, hanem csak a „kurvája”.

Eljöttem tőle, mert el kellett jönni.

— Az új sírkert miatt tán? — mert az esetet az öreg Piros is hallotta már.

— Azért, éppen amiatt.

... azért, mert az a másik, rég halott asszony — az első Rozsnyai Tamásné felkelt az öreg temető sírjából —, mert felkeltették — és átköltözött az új temető új, fehér-fekete márványos sir- kertjének a lakatlan kövei alá. Ezt a fehér galambos, fekete vaskereszten ragyogó alumínium Krisztussal díszített, vagyonba került síremléket a nyáron építették, messze ide, bent a falu új temetőjében. Ezt írták a fekete márványra: „Itt nyugszik Rozsnyai Tamás és felesége”, mert szándékuk volt, nagyon is erős szándékuk, hogy késői, már majdnem végzetesen késői szerelmüket •— mert megszerették egymást —, ember és isten előtt is törvényre viszik. S akkor özv. Barkóczi Lajosné, született Horváth Mária nem lesz többé senki „kurvája”, hanem Rozsnyai Tamásné lesz. így akart ő a „nagy ítélőszék” elé állni, csak még el kellett rendezni egy, és más dolgot az életükben. Most szüret után akarták megtartani az esküvőt. ..

öreg Piros a kormos lámpa fényénél sokáig matatott a rozsdás lakaton, végre kinyitotta, öccse előre terelte a birkát, s most már ketten húzták a rémült állatot a rég lakatlan lóistálló felé. Előbb a birka, s aztán a gazdája került fedél alá. A kiskonyhában, ahol az öregasszony félig kihűlt dunnás ágya állt, leültek a kecskelábú nagy, időt szolgált asztal mögé; szemben egymással. Lehajtott fejjel ültek, tenyerükkel simogatták széjjel még mindig tolakodó könnyeiket.

létükben talán most először éreztek harag helyet szégyent.

— Pedig annak az asszonynak — öreg Piros most először emlékezett tisztes szóval Barkóczinéra, — igaza volt, hogy az élőnek élő, a holtnak holt a párja. — Tovább nem folytatta, mert majdnem kimondta, hogy „deháí mi sem voltunk jobbak, mint a gyerekeink”. Most emlékezett rá, hogy valamikor pár rossz boroshordó, meg valami rozzant szőlősajtoló miatt támadt közöttük az életre szóló harag. Most mégis nagyon fáj a régi igazság, hogy az alma nem esik messze a fájától. E pillanatban még csak gyűlölni sem tudták Verát és Margitot, akik ezt az ördögi cselt kifőzték gonosz fejük fazekában.

— Bűnös a hatóság is — motyogott a vénasszony, pedig jól tudta, hogy a tanács miért adhatta meg halott ángya kihantolási engedélyét, hiszen az új sírfelirat ez idő szerint is érvényes volt. „Itt nyugszik Rozsnyai Tamás és felesége”, s a törvény előtt még az a másik asszony a felesége.

Élő asszony előre megvetett temetői ágyába fektettek egy halott asszonyt. Miért tették ezt? — ejtette fejét az asztalra sírva az öregember. Mert azt gondolták, hogy Mariskára íratom a tanyát. El akartak szakítani tőle, pedig jó volt vele élni, mert mi jók voltunk egymáshoz. A saját gyerekeim vették el életem utolsó örömét. Hát miért bánt engem az isten, mivel bántottam én őt, hogy eny- nyire haragszik?

— Eltiltották tőlem a kis unokámat is. Mert én akkor azért szöktem el otthonról — vallott tovább az öregasszonynak, — még azt sem engedték, hogy megsimogassam az unokáim fejét...

A hír a furcsa temetésről, ami odabent a faluban történt, napok óta kószált már a vidéken, tán Mariska is hallotta, de nem hitte el. Reggel piacra indult, mindent eladott már, amikor valaki újságolta neki, hogy ha nem tudná, lakója van az új sírkertnek. Kétségbe esett, rohant a temetőbe, ott találta a kőfaragót, épp befejezte a vésést. Szép arany betűvel felírta az első asszony nevét.

— Azt hitte, hogy titokban én akartam így. Estére ért haza a faluból, sírt és veszekedett, azt mondta, hogy gazember vagyok, hogy hazugság volt minden szavam, hogy ővele „házasítottam ki” az első feleségemet, hogy takarodjak a tanyából. Mert énnekem nem volt pénzem, mikor hozzája mentem, az övéből építtettük azt a sírt...

Később Piros ágyat vetett a sirdogáló öregnek, aki már csak azt mondogatta szüntelen, „elrepült hát, elrepült a madár”. Öreg napjai boldogságának fehér galambjára gondolt tán, amelyet megfogott, megfojtott, boldogságának gonosz kísértete. Felkelt a kísértet a régi világ temetői csendjéből, visszajött mégegyszer kárt tenni az új világban.

gnek a higanygőzlámpák mindenfelé, autók fénykévéi pásztázzák éjjel a tanyai utakat, s a rossz szellem mégis visszavisszatér. Pedig a babonás öreg tanyaiak hite szerint a gonosz kísértetek csak sötétben járnak.

CSÉPI JÓZSEF.

Szabad-e a szabad idő ?