Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-28 / 228. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. szeptember 28. HÉTFŐ: Baloldali előretörés a finn választásokon. — A tűz- szüneti megállapodások ellenére, Libanonban ismé­telten fellángolnak a harcok. — Kohl, a nyugatnémet CDU elnöke Moszkvában. — Összeütközések Ango­lában és Timoron. KEDD: Gromiko beszéde az ENSZ-közgyűlés általános po­litikai vitájában. — A francia dolgozók akciónapja. — Tiltakozások a spanyol terror ellen. SZERDA: A portugál vasmunkások figyelmeztető sztrájkja. — Husszein jordániai király Damaszkuszban. — Az új olajárakról tárgyal az OPEC Bécsben. CSÜTÖRTÖK: A szovjet külügyminiszter kanadai látogatá­sa. — Szenátusi vita Washingtonban az új sínai- egyezményről. — A bolgár kormányfő Berlinben. PÉNTEK:.Hazánkba érkezik az indiai köztársasági elnök. — A VDK és a DVK tagfelvételi kérése, a közgyűlés túlnyomó többségének döntése értelmében újból az ENSZ elé kerül. — A bécsi EKHT-tárgyalások őszi nyitánya. SZOMBAT: Costa Gomes portugál államfő Lengyelországba utazik. — Az új szovjet leszerelési javaslatok ked­vező visszhangja. Uj kifejezés nyert polgár­jogot a hírmagyarázatokban: a politikai enyhülést ki kell egészíteni a katonai enyhü­léssel. Ez a katonai enyhülés pedig nem mást jelent, mint a fegyverkezési verseny kor­látozását, majd teljes beszün­tetését, a leszerelés folyama­tát. A fegyverkezési hajsza folytatása ugyanis azt jelen­ti, hogy a tőkésországok be­folyásos katonai-ipari komp­lexumai továbbra is a fe­szültség fokozását próbálják előmozdítani; politikai szó­szólóik — Jackson szenátor­tól Straussig — a legszélső­ségesebb nézeteket hangoz­tatják; a lélektani hadviselés keretében hisztériát és bizal­matlanságot szítanak; élesz­tik a helyi válságok tűzét — végső soron tehát veszélyez­tetik a politikai enyhülés ed­digi eredményeit. Az elmúlt hét során szinte koncentráltan mutatkozha­tott meg, milyen következe­tes erőfeszítéseket tesznek a szocialista országok a kato­nai enyhülés érdekében. Az ENSZ-közgyűlés általános vi­tájában Gromiko, szovjet külügyminiszter új leszerelé­si javaslatokat terjesztett elő. A Szovjetunió egyrészt teljes atomcsendet kíván, a kísér­leti atomrobbantások általá­nos tilalmát. (Érdemes ennek a témának legfontosabb vo­natkozásaira utalni a légkör­ben végzett nukleáris had­gyakorlatok hallatlanul ve­szélyesek, hiszen éppúgy mérgező radioaktív anyago­kot juttatnak az atmoszférá­ba, mintha háborús körül­mények között vetnék be azokat.) Másrészt elhangzott az a szovjet indítvány is, hogy vegyék idejében elejét új tömegpusztító fegyver- rendszerek kidolgozásának. Ma még lehetséges a politi­kai döntés olyan fegyverek tilalmára, amelyek kidolgo­zása holnap már technikai lag is lehetséges lesz — a szovjet külügyminiszter e szavai különösen nagy vissz­hangot váltottak ki. Folytatódtak Genfben a SALT-megbeszélések is. A korábbi megállapodások ér­telmében részleteket ugyan nem közöltek, de tudjuk, hogy a Ford—Gromiko-esz- mecsere nyomán e tárgyalá­sok fontos szakaszukhoz ju­tottak. Erre célzott Leonyid Brezsnyev is, amikor Moszk­vában találkozott a közös űr­repülés amerikai legénységé­vel. Ha sikerülne kidolgozni az új SALT-megállapodást; az jó lehetőséget nyújtana, hogy az aláírásra még az idén, az Egyesült Államokba látogasson az SZKP főtitkára. A legnehézkesebbnek tű­nő leszerelési konferencia is újrakezdte munkáját. Bécs­ben pénteken került sor a közép-európai haderőcsök­kentésről tárgyaló értekezlet őszi nyitányára. Nyugati je­lentések szerint a NATO­országok régi álláspontjuk­kal tértek vissza a diploma­ták asztalához, s ha ez va­lóban így van, akkor to­vábbra sem várható előre­lépés. A különböző atlanti terveknek — legyen nevük „díszparitásos” vagy „aszi- metrikus” leszerelés — lé­nyege ugyanaz: az ésszerű egyenlőség helyett a nyuga­tiak számára szeretnének előnyös helyzetet teremteni. Csakhogy, ami egyszer nem sikerült az erőviszonyok gyakorlatában, az aligha fog sikerülni tárgyalási manő­verekkel. Visszatérye még az ENSZ- hez: a világszervezet örven­detesen fejlődő taglétszámát mutatja, hogy már 141 ál­lam zászlaja leng az Un Plazán, az ENSZ-téren. Az egyetemesség azonban még korántsem teljes, s az ame­rikai vétó megakadályozta a két vietnami állam felvéte­lét. Vietnam erkölcsi győzel­me, hogy a közgyűlés túl­nyomó többséggel ismét a Biztonsági Tanács elé utasí­totta a VDK és a DVK tag­felvételét. Amennyiben Washington ismét nemmel szavaz, tovább fokozza saját elszigetelődését. A héten változatlanul a figyelem előterében állott az Ibériai-félsziget mindkét or­szága. Portugáliában kine­vezték az államtitkárokat az új kormányba, a földmű­velésügyi tárca második embere a kommunista párt tagja lett. Másirányú szer­vezési munkák is folynak, a legfontosabb esemény, hogy új katonai biztonsági alaku­latot hívtak életre. Remél­hetőleg mindez a demokra­tikus vívmányok védelmét biztosítja majd: ennek szük­ségességére hívta fel a fi­gyelmet kétszázezer ' vas­munkás figyelmeztető sztrájkja és a baloldali ka­tonák tüntetése is. Costa Gomes portugál elnök köz­ben jelentős külföldi útra indul: a Szovjetunióban és Lengyelországban tesz láto­gatást. Ami az ibériai mási­kat, Spanyolországot illeti: a terror megdöbbentő hírei érkeznek Hispániából. A szétesőben lévő Franco- rendszer a legdurvább erő­szakhoz nyúlt, hogy ideig- óráig való túlélését biztosít­sa. A világon hatalmas ere­jű tiltakozó hullám söpör végig, s a haladó erők mel­lett még olyan intézmények is kénytelenek voltak inteni Madridot a következmé­nyektől, mint a NATO-par- lament, vagy a közös piaci kilencek külügyminiszteri értekezlete. S végül, de nem utolsó­sorban: nemzetközi vonatko­zások itthon. A Parlament­ben elhangzó kormányprog­ram, majd a vitában a kül­ügyminiszterünk beszéde megerősítette külpolitikai céljainkat, a szocialista kö­zösség országaival egyezte­tett, következetes békepoli­tikánkat. Az elmúlt napok budapesti vendégkönyvében szereplő bejegyzések is meg­erősíthetik e törekvésünket. A hatszázmilliós India ál­lamfője, a magas színtű szovjet parlamenti küldött­ség, a venezuelai törvényho­zás elnöke, a szlovén kor­mányfő, az amerikai, fran­cia és osztrák külügyminisz­térium felelős tisztségvise­lői, szakminiszterek Tuné­ziától Svédországig tartóz­kodtak, vagy tartózkodnak hazánkban, jelezve szerteá­gazó nemzetközi kapcsola­tainkat. Réti Ervin 64. Az asszony kilépett. Této­ván, szédelegve fordult be a pinceház sarkán. Meglátta Suhajdát, de nem szólt. Ket­ten is integettek neki. Elhú­zott az ablak előtt Aztán be­fogták a száját, a patakig osont vele Csik. Fentről nyomban elindult a parancs­nok lóháton. Úgy vágtázik, mintha a szél repítené. Tíz perc. Neki három perc alatt ott kell lennie. Ott is van. — Petőné, magán áll min­den, kezdjen el ordítani, hogy elesett, beesett a patakba a kövek közé és eltörött a lába. Ordítson, jajgasson! Az asszony jajgat, kiabál, sír, sivalkodik. — Eltörött a lábam, nem tudok felállni, benne vagyok a vízben. Segítsenek. Ilonka, mondd meg nekik, hogy se­gítsenek, mert már félig ájult vagyok. — Dögölj meg, hülye, fa­ragatlan ringyó! Mi is meg- döglünk hamarosan, mert ki­száradtam már, mint a Sza­hara. — Agyonlőjük ezt a másik libát? — Marha! Akkor a sírun­kat ássuk meg. Abban a pil­lanatban ránkcsapnak, mint a patkányokon. Szitává lőné­nek. Ha ez megdöglik itt, ak­kor nem kímélnek már sen­kit, nincs kit kímélni. Miat­tad van, te akartál szomjan dögleni. Az őrnagy int a három ka­tonának. Kihívja őket a pince mellől. — Csússzanak le ide, a bokrok alá. Itt a rádió. Pa­rancsot kapnak, ha vissza kell menni. Addig egyenek, igya­nak kávét, tornáztassák ma­gukat. A domboldalon lefelé halad egy asszony. Jólöltözött, bun- dás, nehezen lépked a bukta- tós, gyepes oldalon. Csak a pinceajtó előtt áll meg, ko­pog, az ajtóba rúg. — Akárki vagy, menj a rü­hes anyádba, mert felapríta­lak, — kiáltja az egyik és már lő is. Az ajtó felső részét so­rozza meg. Tudja, hogy ilyen Kivégzések Spanyolországban Franco tábornok nem élt kegyelmi jogával — szom­baton reggel kivégezték mind az öt spanyol antifa­sisztát. A Forradalmi Anti­fasiszta és Haladó Front (FRAP) három tagján — a 25 éves Jósé Humberto Ba- enan, a 27 éves Ramon Gar­cia Sanzon és a 21 éves Jó­sé Luis Sanches Bravo Sol- lason — Madrid közelében, az ETA baszk szeparatis­ta szervezet két tagján — a 33 éves Angel Otaeguin, valamint a 21 éves Juan Pa­redes Manoton — Burgos, illetve Barcelona közelében hajtották végre a halálos ítéletet. Valamennyiüket ki­végző osztag lőtte agyon. A kivégzettek siralomházban töltötték az éjszakát. Hozzá­tartozóiknak megengedték, hogy az utolsó órákban együtt lehessenek velük. Számos európai ország közvéleménye pénteken éj­jel példátlan méretű tilta­kozó akciókkal, sok helyen külföldi spanyol kirendelt­ségek megostromlásával re­agált a spanyol kormány öt forradalmár halálos ítéletét megerősítő döntésére. Hollandia és Norvégia kormánya pénteken este til­takozása jeléül hazarendelte madridi nagykövetét. Az NSZK madridi nagykövete Walter Scheel nyugatnémet államfő és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter megbízásából felszólította Franco tábornokot, hogy gyakoroljon kegyelmet. Spanyolország számos kül­földi diplomáciai képvisele­te volt pénteken este a he­ves tiltakozó akciók célpont­ja. Lisszabonban a felhábo­rodott tömeg megostromolta a spanyol nagykövetség és konzulátus épületét. Bonnban még szombaton , a reggeli órákban is tartott a tüntetés. Tiltakozó akció­kat folytattak a nyugat-né­metországi Heidelbergben, Freiburgban és Stuttgartban is. Rómában húsz rendőrautó zárta körül a spanyol nagy- követség épületét, amelynek közvetlen közelében mint­egy tízezer ember tüntetett. Párizsban a rendőrök zá- ; rógyűrűt vontak a spanyol nagykövetség épülete köré. A Spanyol Idegenforgalmi Hivatal párizsi kirendeltsé­gét lángbaborították. Göteborgban négyezer tün­tető gyűlt össze a spanyol konzulátus előtt. Büzbom- bákkal dobálták az épületet, bemázolták annak homlok­zatát. Tőkés gazdaság —1975 2. Inflációs lázgörbe HA A TŐKÉS KONJUNKTÚRA ALAKULÁSÁVAL kap­csolatban 1975 második fél évére „betervezett” reménysége­ket a jövő esztendőre kellett halasztani — még inkább így van ez az inflációval. A tőkés világ vezető közgazdászait már az rendkívüli módon megzavarta, hogy az infláció a gazda­sági visszaeséssel párhuzamosan jelentkezett. Ez történelmi­leg merőben szokatlan: a tőkés túltermelési válságok ugyan­is eddig mindig az árak stagnálásával vagy esésével párosul­tak. (Az árubőséggel egyidőben csökkent a fizetőképes keres­let.) Most egy rendkívül makacs inflációs időszak tanúi va­gyunk a tőkés világban, amely már évekkel megelőzte a gaz­dasági egyhelybentopogást, illetve a visszaesést — és jóval megelőzte az olajárak robbanásszerű növekedését is. Itt te­hát valami „szerkezeti zavarról” van szó, amelyre eddig még nem tudtak kielégítő magyarázatot találni! 1975 elején főképpen az Egyesült Államokban úgy vélték, hogy az 1974-ben tapasztalt 11 százalékos inflációs ütemet körülbelül 8 százalékra, 1976 első fél évében pedig évi rit­musban számolva körülbelül 6 százalékosra tudják lassítani. A július-augusztusban lezajlott tapasztalatok ezeket a re­ménységeket elsodorták. Júliusban 1,2 százalékkal emelkedett a létfenntartási költségek indexe, ami 14,4 százalékos évi inflációs rátának felel meg és ma már a legoptimistább becs­lések szerint is legfeljebb 10 százalékosra lassulhat év végére az infláció. Ez azt jelenti, hogy 1975 a maga egészében ma­gasabb inflációval zár majd az Egyesült Államokban, mint a tavalyi esztendő. Egyebek között ez az inflációs ütem azt is jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők reálbére immár hat egymást követő hónapban esett. Ilyen tartós reálbércsökke­nés a második világháború óta nem volt az Egyesült Álla­mokban. AKÁRCSAK A TERMELÉSI KONJUNKTÚRA vonatko­zásában, az Egyesült Államok mellett itt is rendkívül nagy hatása van a nyugatnémet inflációs ráta alakulásának. Nyu- gat-Németországban hagyományosan erős az inflációtól való rettegés: 1974-ben ezért a nyugatnémet gazdaságpolitika min­den pénzügyi és gazdasági eszköz bevezetésével hétszázalékos évi szinten tartotta az inflációt, ami tőkés viszonylatban a legalacsonyobb. 1975-re, az eredeti elképzelések szerint 6 szá­zalékra kellett volna leszorítani az infláció ütemét. Év elején úgy tűnt, hogy ez elérhető. Március végéig évi ő,8 százalé­kos volt az infláció ritmusa. Ettől kezdve azonban (azzal pár­huzamosan, hogy elterjedtek a kormány gazdaságélénkítési politikájával kapcsolatos hírek) itt is meggyorsult az infláció. Május-júniusban már 6,4 százalékos volt, július-augusztus­ban pedig meghaladta az évi 7 százalékos ütemet. A vissza- szorítási taktika tehát nem járt sikerrel. Ennél lényegesen kedvezőtlenebb a helyzet az összes töb­bi nyugat-európai tőkésországban. Franciaország a kormány ígéretei ellenére sem tudta tartani a tavalyi 13 százalékos inflációs ütemet, és az előrejelzések szerint 15 százalék ko­rül lesz 1975-ben az inflációs ráta. Olaszország, amely tavaly több mint 19 százalékos inflációt „produkált”, idén aligha­nem 21 százalék fölött jár majd. A legkirívóbb példa Nagy- Britannia. Itt 1974-ben az egyébként stagnáló gazdaság inf­lációs üteme 16 százalék volt. 1975 eddigi története azt mu­tatja, hogy mire a szigetországban a naptári évet a statisz­tikusok lezárják, valahol 25 és 30 százalék között lesz az inf­lációs ráta. Jóformán az egyetlen ellenpélda a vezető tőkésországok között a Távol-Kelet legnagyobb ipari hatalma: Japán. Itt különös módon a feudális múlt, a munkáltatók és munkavál­lalók közötti patriarkális kapcsolat maradványai a tőkés ál­lamvezetés számára nagyobb beavatkozási lehetőséget bizto­sítottak. Az amerikaiaktól és nyugat-európaitól eltérő mecha­nizmus lehetővé tette, hogy Japánban a tavaly tapasztalt csaknem 25 százalékos inflációt a jelek szerint az idén 14 százalék körüli szintre szorítsák le. MINDENESETRE EZEK A VÁZLATOS TÉNYEK is mu­tatják, hogy az infláció éppen olyan makacs vagy még ma- kacsabb jellegeztessége a tőkés gazdasági ciklus jelenlegi szakaszának, mint a konjunkturális visszaesés! Az a tény pedig, -hogy minden gazdaságélénkítő intézke­dés (beruházások állami támogatása, közmunkák, termelési hitel megkönnyítése) egyben az inflációt fokozza, különleges nehézségeket állít a vezető tőkésországok gazdasági vezetése elé. Számolniuk kell ugyanis azzal, hogy mihelyt rálépnek a konjunkturális „gázpedálra”, az inflációs lázgörbe az eddigi­nél is meredekebben emelkedik a magasba! magas ember nincs. Az ajtó feljebb van. Előtte kis mélye­dés. Nem gondolja komolyan az öldöklést, ijeszteni akarja a kintlévőt. — Az anyádra lőttél, fiam! — szólal meg az asszony. — Az egész ország tudja már, mit műveltek. Nisd ki az aj­tót, engedjetek be. Parancso­lom. — Nekem akarsz paran­csolni? Most akarsz paran­csolni? Amikor kis szaros voltam, eldugtál a hetes óvo­dába, mert nem értél rá baj­lódni az egyetlen kölyköddel. Takarodj innen, mert most már nem az ajtóba lövök, ha­nem beléd. — Hallgass meg, fiam! Még megmentheted az életed. Azt hiszed a végsőkig feszít­hetitek a húrt? Nincs vizetek, nem is kaptok. Mióta nem ettetek? Azok a parasztok út­ban vannak ide. Köröskörül fegyveres katonák, rendőrök állnak. Azt hiszitek, átjuthat­tok? Bolondok vagytok. Kö- nyörgök, ne akard megölni anyádat. — Legszívesebben a saját kezemmel teszem! — ordított a csupaszképű és az ajtóba lőtt. Az asszony hanyattesett. Nem sebesült meg, csak meg­ijedt. De nagyon. Léleksza­kadva fut vissza a hegy felé. Sír, zokog, ájul tan esik le a földre az ezredes mellé. Az orvos veszi kezelésbe. Hor­dágyra teszik, mentőautó szállítja el. — Súlyos idegroham! Kór­házba kell vinni! A feszültség fokozódik. Az ezredes nyugalmasan ül, je­gyez. Tegnap délutántól fel sem emelkedett a székről. Csak vizet iszik azóta. Az őr­nagyon nyoma sem látszik a fáradtságnak. Jönnek a szőlőből az embe­rek. Italosak, borostásak. Kér­dés, szó, parancs nélkül a pince felé tartanak. Bentről látják őket. Az ablakon át fi­gyelik ketten is. Látni nem lehet, de a bentről jövő han­gokból pontosan felmérhető. — Felgyújtanak. Megsü­lünk. Gyerünk ki. — Nem megyünk, ha fel­gyújtanak, mindenkit leka­szálunk. — Mivel, te barom. Talán tíz töltényem maradt. — Nekem még van. Ha anyádat nem kímélted, akkor a koszos paraszttól ne sajnáld a lőszert. — Bitangok! Kiengeditek az asszonyt, vagy égtek! — kiált oda Pető Lajos. — A feleségemet már tönkretetté­tek, kórházba kellett vinni. Ha tíz perc múlva nem jöt­tök elő, felgyújtunk. Egyszerre dobálják az ab­lakhoz, az ajtó elé, a tetőre a benzines palackokat. Az­tán egyszerre, mintha villám csapna az emberekbe, balra fordulnak, a ház mögé indul­nak. Legaláb ötven fegyveres határőr, rendőr áll szemközt velük. Csak integetnek, ke­zükkel mutatnak az embe­reknek, akik szót fogadnak és elvonulnak. Az őrnagy a patakon túl vár rájuk. — Megőrülték? Mik ma­guk? Fegyelmezetlen csűrbe? Felnőtt emberek! Meg akar­ják ölni Ilonkát? Maga is itt van Lőrinc István? Nem tudja, miben állapodtunk meg? Azonnal menjenek a harcálláspontra. Amit maguk kapnak az ezredes elvtárstól, azt nem teszik zsebre. Nem szégyellik magukat? Ilonka olyan fegyelmezett, olyan tü­relmes, annyi erő van ben­ne, mint magukban összesen. — Nekünk is vannak ide­geink! őrnagy elvtárs. Med­dig tűri még? — Miért nem bíznak ben­nünk? Mindent elrontottak volna, és Ilonka is bennégett volna. — Ugye, megmondtam maguknak, marhák. Én vol­tam 'katona, —■ mormogja a hentes és dülöngélve elindul az élen az erdő felé. Két órakor a parancsnok lovagol a pincéhez. Frissen borotválkozott. Még pú­dert is tettek az arcára, ne­hogy észrevegyék az álmat­lanság, a fáradság ráncait az arcán. (Folytatjuk) vi I Ifi\«i ■ I I “TTi ML# IL. JK. L Zl-A- V—lilliJIl ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom