Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-21 / 222. szám

1975. szeptemberül. KELET-MAGYARORÓZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Megyénk tájain A tirpákok utódai „E földet, hogy szeretem! hol a kész­tető élet szele tépi a pázsit-kapaszko- dású népet, s hol a* gyökerek olyan mélyre nőnek, hogy termővé kötik fer­geteges Időnket". (Váci Mihály) tv'ryíregyháza igazi törté- ^ nelme az 1753-as újra­telepítéssel kezdődik. Bár a bronzkorra utaló régészeti lele­tek, majd az első írásos emlék a XIII. századi Nyír elnevezés, s a későbbi történeti források szerint ősidők óta lakott telepü­lés, csupán szétszórt, igen laza építkezési formák figyelhetők meg. Nehéz a ma nyolcvanez­res megyeszékhelyről elképzel­ni, hogy közvetlenül a betelepí­tés előtt mindössze egy nemesi és 46 jobbágycsalád lakta a me­zővárost. Omladozó zsellérhá­zak, gazdasági épületek és kö­rös-körül a puszta — ez volt a város képe Károlyi Ferenc üze­nete előtt, aki Békésből szlovák anyanyelvű telepeseket hívott a város benépesítésére. Őket követték a felvidékiek, s Nyír­egyházán megtelepedve végleg otthonra találtak. M agyarország geográphiai szótára 1851-ből fon­tosnak tartotta megemlíteni, milyenek a földek errefelé. „Földe nagyobb részint homo­kos, helyenkint sárgás, helyen- kint feketés; nyűgöt felől azon­ban kemény, fekete, terem bú­zát is, nagyobb részt azonban rozsot, árpát, zabot, kukoriczát, burgonyát, babot, mákot, stb.” E felsorolás azért is figyelemre méltó, mert a vagyoni rétegző­dés az elfoglalt földek szerint azonnal megkezdődött. A nyu­gati, fekete földek a jómódú, el­ső telepeseknek jutottak, a vá­roshoz közelebb eső, északnyu­gati, homokos részeket a felvi­dékiek foglalták el. Erdész Sán­dor, Nyíregyháza művelődés- történetéről szóló könyvében említ egy harmadik réteget, a [ taksásokat, a gazdák szolgála­tába szegődő földnélküli, vagy kevés földdel rendelkező tele­peseket. Idős Bánszki Mihály és felsége a 120 éves ház előtt. E néprajzi csoport gazdálkodása már a kezdetekben meghatározta életmódjukat. Ta­vasztól őszig a bokortanyán laktak, a legelte­tés, a gazdálkodás idejére, ősztől, tavaszig pe­dig a városi házban. Ez a kettősség a mai na­pig megmaradt, a gazdálkodásból kiöregedett szülők végleg a városban maradtak, a tanya­bokor a fiatalok állandó lakhelyévé vált. Nyíregyháza — tirpákváros, hallani or­szágszerte. Az igazság az, hogy a jobb módú. először betelepült szlovákok illették ezzel a névvel a később beköltöző tótokat, mivel nem beszéltek tökéletesen magyarul. Az idők múl­tával minden betelepültre átragadt az elne­vezés, előbb gúnyos, később néprajzi megkü­lönböztető jelző értelmében. Szociológusok, néprajzkutatók, írók, költők tollából immár kétévszázados történelmük változásaival is­merkedhetünk. Hol tart ma ez a fejlődés? Mi­lyenek a bokortanyák, milyenek életkörülmé­nyeik, milyenek a tirpákok utódai 1975-ben? ★ Ahol egykor a homokfutó is nehezen bir­kózott a talajjal, bejjebb a főútvonaltól sze­mélyautókat veszünk észre. Közelebb me­gyünk, már a hangokat is hallani. Mint egy­kor, most is kalákában szedik az almát. Az érdeklődő szóra most is a família fejének, a nagyapának dukál a válaszadás joga. Cseh József a neve a nagyapának, s ha­mar megtudjuk, mire jár a tisztelet. Hetven­éves, de most is úgy megy fel vödrével a létra tetejére, mint a lánya, vagy a menye. Kint öregedett meg a tanyán, most már városi la­kos, de a nagyobb munkákat ma sem kezdik el nélküle. Szívélyes szóval kínálja a vendé­get, van miből, szépen termett az alma. S hogy a dicsérő szót hallja, könnyebben oldó­dik a nyelve. — Nem mondom, hogy nincs jobb föld ennél. Nekem még megvan a négy hold ezer­kétszáz öl, az megterem annyit, amennyi kell. A fiam itt lakik a Vajdában, a lányom Ná­dasbokorban. Egy pár jószág, ló, tehén, serté­sek. meg a baromfi jön még a földhöz, ebből már meg lehet élni. De most is csak az él meg. aki megadja a földnek, ami jár. Nem elég, ha iparkodik, a szíve is kell hozzá. Am, ahogy elnézem, egyre nehezebb lesz a gyere­kek élete. Mert tudja, az egyes típusú téesz­csének az a legnagyobb baja, hogy nagy az adó. Tíz éve még feleannyi se volt, mint most. Ezerkétszáz forint egy hold után. Kifizeti, mert mást nem tehet. De azért a föld még több munkát követel. Iparkodunk. Nem lop­juk a napot, még hetvenévesen is kijövök. Tudom, hogy miért dolgozom, mert amit ter­melek, az az enyém. A nagyapa bölcsessége akár múzeális ér­tékű vallomás is lehet arról a világról, amely­ben az enyémnek még nagyobb az értéke, mint a miénk fogalmának. Alig megyünk odébb néhány kilométert, ahol újabb össze- búvó házak, no meg egy igen tekintélyes baj- szú bácsi marasztalnak, s mintha évtizedeket ugrottunk volna előre. A bácsi korra ugyan­annyinak látszik, mint az előbbi nagyapa, szí­vélyessége is hasonló, ám amit mond, az már egy másik világ. Idős Bánszki Mihály, hangsúlyozza a be­mutatkozásnál, merthogy így ismerik a Markó- bokorban. Százhúszéves háza udvarán felesé­gével, az egykori családi szolgálóval olyanok, rritnt egy élő történelemkönyv. — Egészen az ötvenes évek elejéig na­gyobb középparaszt voltam. Rám, meg egy másik gazdálkodóra sokan figyeltek, mit te­szünk. A másik nyakas maradt, én úgy dön­töttem, előbb-utóbb ez lesz az élet sora. Csak- nek egyszerre léptem be a téeszbe és a párt­ba. Úgy érzem, engem igazolt az élet. Sosem volt olyan fejlődés, mint ami azóta elkövet­kezett. Tavaly kövesutat kaptunk, amióta pe­dig a villanyt is idehozták, semmivel sem rosszabb az életünk, mint a városiaknak. Mihály bácsi nem csak az ötvenes évek­ben tartott lépést a korral. Szellemileg ma is olyan friss, hogy sokan járnak hozzá estén­ként megbeszélni a politikát, a világ dolgait. — így volt ez régen is. Legények vol­tunk, esténként a páracske, a fosztó volt a ta­lálkozóhely, meg a bursza, a szombat esti tánc. Ma már kihalnak ezek a folklorisztikus emlékek — így mondja, hibátlan kiejtéssel — ám az öregek összejönnek, s a híradó után még megbeszéljük, mi történt a világban. Ha éjfélig tart a műsor, addig le nem fekszem, pedig hajnalban a kakasok ébresztenek. Mert a világ nagyot változott, hát az embernek sem szabad lemaradni. Ezzel a bölcsességgel nevelte gyermekeit, akiket kérésünkre sorra vesz. Egy fia maradt a tanyán, a szomszédos Debröbokorban lakik, főraktáros. A két idősebb a városban dolgozik, irodában. Erzsébet a VIDEOTON-ban műsze­rész, a férje mérnök. Pali Pécsett uránbá­nyász. Öt félti a legjobban, mint mondja, su- gárve.szély miatt, de ha ezt választotta, nem állt útjába, mert ez is a kor követelményei köze tartozik. Ambrus Antalné A fiatalos, modern gondolkodású Bánszki bácsi ugyanúgy típusa a tirpákság utódainak, mint Cseh bácsi, a nagyapa, vagy Ambrus Antalné, aki egy mégújabb, már nem paraszt, de még nem munkás típust képvisel. Az Aptalbokorba „vezető girbe-gurba, po­csolyád út mentén olyan kicsi a Zombori- bokor, hogy még a térképen sem szerepel. In­nen biciklizik-gyalogol Ambrusné hosszú évek óta a tangazdasági sertéstelepre. Négy gye­rekkel maradt magára, értük kellett munká­ba állnia, őket kellett emberré nevelnie, olyan közösségben, ahol még megszólják az elha­gyott asszonyt. Csak a fáradt tekintete, túlon­túl sok ősz hajszála árulja el, hogy milyen sok volt az utóbbi húsz év, mert a széles, nyílt arca, de még a vézna termete is valami makacs erőt sugároz. — Apám a százholdas Zomborszkiak, Ná- dasiak cselédje volt. Mondhatok többet an­VflSHRnnpi IVIelleklet nál, hogy négyen feküdtünk egy ágyon? De milyen ágyon! Mert apámnak nem volt föld­je se, pénze se. Nekem se sokkal könnyebb az életem, nincs se vasárnap, se ünnepnap, mert a kicsi malacok akkor is éhesek, de nekem már megéri. Háromezer forintnál sosem ka­pok kevesebbet. Ezt szoktam emlegetni apám­nak, amikor visszasírja a múltat. Mit sirat rajta? kérdezem, tán azt, hogy elment a gaz­dákhoz dolgozni? Ilyenkor visszakérdez, hogy mit ér ez az egész élet? Hát azt, mondom ne­ki, hogy megbecsülnek, biztos a pénzem, há­zat építettem, bútort vettem, szakmát adtam három gyermek kezébe, a negyedik is tanuló, szövőnő lesz. Biztonságérzete, öröme mellett ma is adó­dik bosszúság, például a házépítés miatt. Több mint tízezer forint büntetést róttak ki rá. In­kább kifizeti, de a lakás bővítéséről nem mondhat le. Csendes, nyugodt a Zombori- bokor, a szóbeszéd is kevesebb mint régen, ma már csak a vasárnap délutáni kispadozá- sok divatosak, de ott is csak tótul megy a szó, hogy a fiatalok ne értsék. Ahol született, ott szeretne maradni. Erről a ragaszkodásról vallanak a már Nagycserkeszhez tartozó ta­nyák aktái is. A tanács elnöke több mint hat­van bírságot említ, részint jogosakat, részint jogtalanokat, amelyeknek elintézése évek óta várat magára. Aki meg akarja toldani a há­zat, a büntetést sem bánja, ott marad, ahol született. Nem így a fiatalok, akik könnyeb­ben kelnek szárnyra. Móricz egyik hőse így válaszol a tanító kérdésére, hogy „ugye csikós leszel fiam?" — Nem leszek én, mondja, hanem „soffér.” A pusztáról elvágyók ösztöne ma már eleve­nebb, mint a földhöz ragaszkodás. Nagycser­keszen húsz éve oktatják a szlovák nyelvet, mint a néprajzi etnikum egyik jellemzőiét, ám a jelentkezők száma — most már csak a harmadik—negyedik osztályban tanítják — évről évre kevesebb. Elmosódóban vannak a kétszázéves hagyományok, a burszával együtt elmúlik a különbség is a tanyai és a városi gyerekek között. Négy kisdiák siet haza déltájban az is­kolából. Mint egykor Móricz, mi is faggatóra fogjuk őket. Mi volt az uzsonnászacskóban? Vajaskenyér, mondják a Lippai testvérek, kolbász, mondja Magna Jánoska. Ferencz Ist- ránka, a kis harmadikos azt is elmondja, hogy a testvére már a tanyai diákotthonban lakik, a városban, s hogy ötödiktől ők is odajárnak majd. Úgy hallotta, ott szebbek a tantermek, több a tanító néni. Abban a korban vannak, hogy még mind autósok, mentősök, sofőrök szeretnének lenni. Nem szól tovább a kró­nika, vajon „soffér" lett-e Móricz hőse, a Rojtos gyerek. Arról azonban szólhat, hogy ezek a gyerekek azok lesznek. Hiszen ez nem másokon, rajtuk múlik. Baraksó Erzsébet Játék az úton... Hazafelé a vajda­bokori iskolából. (Elek Emil felvételei) A rókabokori posta.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom