Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-10 / 187. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. augusztus 10. HÉTFŐ: Ford amerikai elnök belgrádi látogatása — Izraeli támadás Libanon ellen — Kommunistaellenes megmozdulások Észak-Portugáliában. KEDD: Echeverria mexikói elnök Szadat elnökkel és Arafattal tárgyalt Kairóban — A Biztonsági Tanács előtt a VDK, a Dél-vietnami Köztársaság és Dél-Korca tag- felvételi ügye. SZERDA: Véget értek Ford és Miki Takeo japán miniszter- elnök tárgyalásai Washingtonban — Hirosimában emlékünnepséget rendeztek az atomtámadás 30. évfordulóján. CSÜTÖRTÖK: Alkotmánymódosítás Indiában — Szabadon engedték túszaikat azok a japán terroristák, akik Kuala Lumpurban amerikai, svéd és más diplomatákat fogtak el. PÉNTEK: Letette az esküt az új portugál kormány — Ford elnök beszéde elnöksége első esztendejének mérlegéről. SZOMBAT: Giscard d’Estaing francia elnök látogatása az afrikai Zaire Köztársaságban véget ért — Megkezdődött 9000 török nemzetiségű ciprusi állampolgár hazatelepülése a szigetország török megszállta területére. Portugáliának újra van kormánya, de ez a kormány is csak ideiglenes. Maga az államfő, Costa Gomes hangsúlyozta ezt és Vasco Gon- calves, a miniszterelnök, sem cáfolta meg. A válságos helyzetben aligha lehetne másként. S még azt is kedvező fejleménynek érzem, hogy a kormányfő Vasco Goncalves maradt. Holott a jobb- és szélsőjobboldali ellenzék, sőt, a Fegyveres Erők Mozgalmának egy (igaz, viszonylag kis) része is hevesen támadta őt. A miniszterelnök fejét követélte Mario Soares, a szocialista párt vezére, aki most is azt állítja, hogy az új, 1974 április 25-e óta az ötödik kormány nem fejezi ki a portugál nép akaratát. Goncalves a kulcsember a Fegyveres Erők Mozgalmában. Most, hogy ismét ő került a kormány élére, eszembe jut „találkozásunk”: két és fél hónappal ezelőtt Brüsszelben, a NATO ülése után tartott sajtókonferenciáján másfél órán át védelmezte a portugál kormány törekvéseit a nyugati újságírók támadó gúnyos, fölényes, rosszindulatú kérdéseire válaszolván. Emlékeztette őket arra, hogy Portugália történelmét ismerni kell ahhoz, hogy a jelent megérthessék. Az új kormánynak sokat kell tenni a súlyos gazdasági gondok enyhítésére is. A termelés visszaesett, az árak emelkednek, a külföldi tőke menekül az országból, a turisták elmaradnak, még a külföldön dolgozó portugál vendégmunkások hazaküldött pénze is kevesebb, mint azelőtt. A Közös Piac politikai feltételekhez kötötte a kilátásba helyezett segítségét, a Goncalves-kabinet aligha fogadja el az olyan feltételeket, amelyek közt ott van a soa- res-féle szocialisták vezetőszerepének elismerése... Az Egyesült Államok elnöke „sajnálja, hogy nem tud beavatkozni Portugália ügyeibe”; ez a mondat a mostanság igen beszédes Ford elnök egyik nyilatkozatából való. A Fehér Ház ura meg akar maradni az USA elnökének az 1976. novemberi elnökválasztás eredményeként. Elnökjelöltként, tehát sűríti a szereplését. A helsinki Eúrópa-esúcs után Bukarestbe és Belgrádiba látogatott, Washingtonba visz- szatérvén pedig a japán miniszterelnökkel tárgyalt, ezt követően tévényilatkozatban vonta meg elnökségének egyéves mérlegét. (Egv esztendeje kényszerült lemondásra Nixon a Watergate- botrány csúcspontján...) Ford látszólagos nagy aktivitása azt célozza, hogy az elnök képe feltűnjék minden este az amerikai tévéműsorokban: „hosszú hajrába” kezdett az elnökválasztási versenyfutásban, hogy eleve megelőzzön mindenkit, akár a saját táborában, akár a demokrata párti ellentáborban próbálna versenybe bocsátkozni vele. Az amerikai diplomácia a szokásosnál kisebb csinnadrattával kezdett újabb kísérletbe, hogy végre nyélbe üthesse az izraeli—egyiptomi csapatszétválasztási megállapodást. A tárgyalások Washingtonban a két ország nagyköveteinek a bevonásával folynak. A palesztin mozgalom soraiból hallatszik a legtöbb ellenvetés: „Egyiptom egy marék homokért adná el a palesztin érdekeket” — ilyen kemény megfogalmazást választott egy palesztin lap. Ilyen körülmények között döntő fontosságú lehetett Szadat elnök és Arafat találkozása Kairóban. A Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője az egyiptomi fővárosban megbeszélést folytatott az odalátogató mexikói köztársasági elnökkel, Luis Echeverriával. A mexikói államférfi az utóbbi időben megnövekedett diplomáciai tevékenységével vonta magára a figyelmet. A jövő évben lejár államfői megbízatása, a környezetéből származó értesülések szerint Echeverria az ENSZ- főtitkár posztjára pályázik. (A mexikói alkotmány érdekes előírása szerint senki sem tölthet hat évnél hosz- szabb időt az elnöki funkcióban, az újraválasztás tilos. 1970-ben Echeverriát nagy többséggel választották meg elnökké, jövőre politikusi karrierje Mexikóban véget ér. Nincs kizárva, hogy a nemzetközi porondon szeretné folytatni...) Az ENSZ új, izgalmas diplomáciai csata szinterévé válik. Napirendre kerül a Vietnami Demokratikus Köztársaság és a Dél-vietnami Köztársaság tagfelvételi ügye. Az amerikai diplomácia előbb kerülő úton akarta megakadályozni, hogy a két Vietnam bejuthasson „a nemzetek nagy családjába”. Az Egyesült Államok megpróbálta összekapcsolni a VDK és a Dél-vietnami Köztársaság felvételét a szöuli rezsim felvételével. A Biztonsági Tanács a délkoreai kérelmet elutasította... Az USA diplomáciája még nem adta fel a harcot. Washingtonban azzal fenyegetőznek, hogy az amerikai vétót fogják felhasználni a VDK és a DVK ellen, ha Dél-Koreát nem veszik fel a világszervezetbe! Mindenesetre az megmutatkozott már eddig is, hogy az Egyesült Államok elszigetelődött ebben az ügyben. S az sem érdektelen, hogy ezúttal a kínai küldöttség is a Szovjetunióval együtt szavazott. Pálfy József 33. Lovasok jönnek a hegy felé. Lassan, lépésben haladnak. A hajtószárat sem fogják, rádobták a lovak nyakára. Sem embernek, sem állatnak nem nagy passzió ilyenkor a lovaglás. Felülről a nap tüzel, alulról a ló melegít, a nyereg tör. Nem lehet mindig a lombsátor alatt, a gumiszőnyegnek is beillő erdei pázsiton lépdelni. Ki-ki kell ugratni a köves útra, a poros gyalogcsapásra is, a keményre száradt taligaútra. Ellenőrző körútját járja Máté Károly főhadnagy. • Társa, Csik András őrvezető. — Egy kicsit neheztelek magáraj Csik élvtárs — szólal meg a fiatal tiszt, aki alig két esztendeje éli legényéletét, szinte minden percét a katonákkal osztja meg. — Tudja, hogy mennyire érdekelnek a történelmi kérdések, mennyire közel állnak hozzánk azok a kutatási feladatok, amiket maga is folytat. Szívesen segítettem volna eddig is, szívesen segítek ezután is, ha egyáltalán szüksége van erre. — Hogyne lenne szükségem erre, főhadnagy elvtárs, — kezdett magyarázkodni Csik. — Lassú, bizonytalan, nehezen induló folyamat volt ez. Tetszik tudni ugye, hogy a menyasszonyom, Maród Zsuzsa történésznek készül. Ősszel már Pesten lesz, felvették az egyetemre. Az természetes, hogy a lehető legtöbbet igyekeztem neki elmondani a családunkról, körülményeinkről, életünkről, mindenféléről. Egyszer, egy ilyen beszélgetés közben szóba került, hogy édesapám mennyire tisztelettel őrzi az én nagyapám emlékét. Makacsul keresi hosszú évek óta halálának, meghurcoltatásának hiteles történetét, temetési helyét. Mindent, ami vele kapcsolatban van. Nemtudom, főhadnagy elvtársnak említettem már? — Nekem még nem beszélt erről. Ki volt a maga nagyapja? — Egyszerű munkásember. Egy vidéki gyárban dolgozott. Vasmunkás volt. Apá- mék öten voltak testvérek. Nehezen éltek, keservesen hVvelkedtek. Sokmfndent -elKatalóniai utakon (3.) A Madonna k narancsa Katalóniai tengerparti strandrészlet. Flamenco-előadás a Rosa- itiar klubban, korlátlan pezsgőfogyasztással, kora reggel pedig indulás a híres mont- serrati hegyi kolostorhoz. Aki az előbbit választotta, rosz- szul tette, aki mindkettőt, alig győzte szusszal. Mostserrat csodálatosan szép. Letekintve a busz ab- ablakából, az ember úgy érzi, mintha repülőgépen utaznék. A kolostorban (a messze földön nevezetes Montserrati Madonnának építették) éppen esküvő zajlott. A spanyol esküvő jellegzetessége, hogy nagyon sokáig tart. A pap a szertartás közben gyakran iszik a serlegből, de az ifjú párnak egy kortyot sem ad. Megnéztük a Montserrati Madonna színarany lemezzel borított szobrát, csak az arca és keze barna az időtől. Idegen- vezetőnk elmondta, hogy egész Spanyolországból, s a világ sok tájáról zarándokolnak ide, hogy megcsókolják a Madonna almát szorító jobbját, mert ettől szerencsét és boldogságot remélnek. De ezt nekünk természetesen nem javasolja, nehogy szerencse helyett valamiféle baktériumot vigyünk haza. Egyik útitársnőnk a Madonna szentélyében két narancsot talált. Felemelte és megkérdezte, ki ejtette le? Senki sem jelentkezett. Azt tanácsolták, tegye csak el jobb időkre, jöl jön majd ebben a melegben. — No, ha ezzel fizet ki a Madonna, hát nem volt nagyon bőkezű — jegyezte meg az útitársnő. Szerettük volna ott meghallgatni a híres, üveghangú gyermekkórust is, de az esküvő még nem ért véget. A pap még mindig szorgalmasan kortyolt. Közben egyre többen zsúfolódtunk össze. Végre a kórusra került a sor. Spanyol szokás, hogy a kisgyereket a szülő a nyakába veszi, hogy jól lásson. Uti- társnőm pedig egyik kezében a két naranccsal — oda sem nézve — próbálja visszahúzni a vállára a' kardigánt, amit egy nyakonülő csöppség húzgál le róla. A mellettünk álló fiatal apáca egyszer csak hangosan felkacag. Mert útitársnőm már rég nem a kardigánját húzta, hanem a fityulát az apácáról. Megnyugtattuk, hogy nem szándékoztunk őt kivetkőztetni a rendből... A Montserratból levezető úton megálltunk egy likőrgyárnál. Tíz pezetáért — kb. öt forint — kaptunk egy-egy minipohárkát és végigcsapolhattuk a különféle spanyol likőröket tartalmazó kis hordókat. A buszon aztán ugyancsak emelkedett volt a hangulat. A szállóban két ifjú boy — egyik andalúziai, a másik granadai — üdvözölt bennünket: „Serbus! Serbus!” Már fejből tudták valameny- nyiőnk „sobasámát”. Barátságunk jeléül mindketten büszkén hordták Videoton feliratú kulcstartóikat. Letelt a hét. Az utolsó nap megemlítettem, hogy nem ártana előre közhírré tenni, hogy a blanesi botanikuskert pompás délszaki növéyei- nek, pálmaligeteinek megtekintése kifogástalan kondíciót követel. Kerek egy órán át felfelé vezet oda az út, jó sok lépcsővel. És tűző napon. De azt is közhírré kellene tenni, hogy néhányan azért nem voltak Blanesben, de Montserratban sem, mert szünet nélkül az üzleteket járták... Igaz, joguk van hozzá. De azt már, hogy úgy mondjam, jellemzőnek lehet tartani: azokat, akik a leporellók között válogattak — finoman szólva — megmosolyogták. — Meg kell tanulni üdülni... László Márta mesélt nekem erről az időről. Aztán jött a háború, jöttek a németek. A nagyapámat is rajtakapták, hogy együttműködik azokkal, akik eldug- dossák a németek elől a nyugatra irányított gépeket, kiszedik a robbanóanyagot a felrobbantásra ítélt üzemek csatornái alól. Egy napon, 1944. őszén, összeszedték a gestapósok ezeket az embereket, elhajtották a városból, munkaszolgálatra vitték őket, aztán több mint felét megölték. Közöttük volt a nagyapám is. Apám régen készül arra, hogy utánajárjon, keressen egykori tanúkat, társakat. Sajnos, eddig nem volt ideje, mindig tele volt munkával. Tanár egy iparitanuló intézetben. Csak a vágy, csak az apja iránti nosztalgia él benne. — Tudja, hogy melyik napon, melyik osztag, merre vitte el őket? — Sokat tudunk már. Zsuzsa rendkívüli szorgalommal dolgozott, gyűjtögetett. A szabadságom nagy részét magam is azzal töltöttem, hogy felkerestem néhány túlélőt, nagyapa régi munkatársait. — Mit tudnak eddig? . — kérdezte a főhadnagy. — Hosszú, nagyon hosszú lenne az hirtelenjében, főhadnagy elvtárs. Megpróbálom összefoglalni, bár a papírok, dokumentumok, levelek, címek Zsuzsánál vannak. Az első lépés: kifaggattuk nagyanyámat, amikor otthon voltunk Salgótarjánban. Bemutattam neki Zsuzsát, mint menyasz- szonyt. Nagyon tetszett neki. Nagyapámról a következőket mondta el. „1944. november 16-án nagyapa délelőtt tíz óra fajban hazajött a gyárból, osz- szecsomagolta a borotválkozó eszközöket, törülközőt, váltás fehérneműt, néhány meleg zoknit, sapkát, meleg alsóruhát. Némi élelmiszert, cigarettát rakott a hátizsákjába, és sírás-rivás közepette visszament a gyárba. Csak annyit mondott, hogy összebeszéltek az emberekkel, hogy elbújnak valahol a hegyekben a németek elől. Estére mégis hazajött. Félve, idegesen tekingetett ki az ablakon, mint aki kellemetlen vendég érkezését várja. Valami búvóhelyet kellene keresni, ahol legalább három napig lehetne. Ezt mondta. Rövid tanakodás után nagyapa kitalálta, hogy a régen használaton kívül helyezett kenyérsütő kemencébe rejtőzik. Az eleje régen beszakadt már, csak a téglákat kellett elkotorni. Ott benn kényelmes, szélvédett helye lesz. Levegőt kap á kéményen át. Ha a németek elkot- ródnak, akkor előjön és a többiekkel együtt a hegyekbe menekülnek. Ebben állapodtak meg a társakkal. így is cselekedtünk. Éjfélig nem történt semmi, de akkor egy csomó tábori csendőr, meg német SS-katona sok munkásembert terelt össze az iskola belső udvarába. Hozzánk is jött négy katona. Kél német, két tábori csendőr. Szó, kérdezés nélkül elkezdték a kemence torkát megtisztítani, aztán kihúzták onnan nagyapát. Jól megverték, puskatussal ütötték. Még bú- csúzkodni sem engedték, elhajtották őt is az iskolához. Sok asszony, egy sereg síró gyerek tolongott az iskola körül. Jajveszékeltünk, sírtunk. Ha megjelent egy tiszt, vagy afféle, akkor könyörögtünk. Engedjék haza a gyerekek apját. Még az asszonyok közé is csapott egy-egy vaddisznó, hogy elhallgattasson bennünket. Borzasztó éjszaka volt az. Hajnalban megindult a menet. Az embereket szuro- nyosok fogták közre. Terelték őket, mint a barmokat. Aki viszafordult, azon csattant a fegyver tusa, vagy a bot. A város szélén szembefordultak velünk a katonák. Ránk fogták a fegyvereket. Mentünk, ők meg lőttek. Két- ségbesetten futott az egész népség. Én azt hittem meghalok a félelemtől. Az iskolánál még ott volt mind az öt gyerek. Most meg egyiket sem láttam magam körül. Megijedtek, elfutottak. Otthon találtam őket, az asztal alatt. Csak apád állt az ajtóban, fejsze volt a kezében. „Kérdeztem tőle: minek az a fejsze a kezedben, kisfiam? Apád azt mondta, ha még egy rohadt németet látok, szét csapom a fejét ezzel a fejszével! Nagyapát soha többé nem láttuk. Az egész menetből talán négyen jöttek haza. Már csak az öreg Huszár él közülük.” (Folytatjuk) IVÍLÁGMlRADÖ
