Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-28 / 201. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. augusztus 28. llTkülp clitiko i j - <■ uv • * -e t— Sötét kampány Chilében A legutóbbi hetekben újabb letartóztatások híre érkezett; a világ minden részén megmozdultak Luis Corvalán megmentésére; a junta pedig nagyszabású kampányt kezdett — nem először, és nyilván nem is utoljára — „a nemzetközi marxizmus” ellen. Júliusban kellett volna Chilébe utaznia az ENSZ emberi jogok bizottsága nemzetközi munkacsoportjának, hogy a helyszínen tanulmányozza a politikai fog: lyok körülményeit és általában az emberi jogok megsértését. Pinochet rendszere előbb hozzájárult a különböző nemzetiségű szakértőkből álló csoport beutazásához, majd meggondolta magát. Már javában foly a készülődés a nem szívesen látott vendégek fogadására: sok foglyot áthelyeztek, a börtönökben és a táborokban ideiglenesen jobban bántak a politikai foglyokkal. Aztán a junta közölte: nincs szükség a bizottság jelenlétére, mert tagjai külföldön kapcsolatba léptek a Népi Egység néhány vezetőjével. Az ENSZ által megbízott személyek így kénytelenek voltak lemondani a helyszíni tapasztalatszerzésről, de nem mondtak le arról, amit vállaltak. A venezuelai fővárosban politikai emigránsokat, volt chilei foglyokat hallgattak meg, és bőséges terhelő bizonyíték alapján megállapították: a junta folyamatosan megsérti az emberi jogokat. A különleges munkacsoport ezekben a napokban ül össze Genfben, az ENSZ európai központjában, hogy kidolgozza jelentését. Pinochet emberei szeretnék megtéveszteni a nemzetközi közvéleményt. Saját bűneikről kitalált bűnökkel akarják elterelni a figyelmet. Július végefelé a chilei sajtó — egy brazil napilap és egy fasisztabarát argentin újság nyomán — arról írt, hogy a chiiei baloldali szervezetek „tisztogatásokat” kezdtek, és saját társaikat végezték ki néhány latin-amerikai és más országban. Ennek a sajtókampánynak a szervezői azt akarták elhitetni a chileiekkel, hogy a baloldali pártok és szervezetek az utóbbi hónapokban körülbelül hatvan emberüket ölték meg Argentínában, Mexikóban, Franciaországban és másutt. Ez a célzatos rágalomhadjárat egyúttal a junta felelősségét akarta csökkenteni, azt állítván, hogy eltűntnek tartott (vagyis a fasiszta fegyveresek kezébe került) sok baloldali ember valójában külföldre szökött. A valóság egészen más. A junta titkos ügynökei nem egy országban aljas módon meggyilkolták a Népi Egység nem egy hívét. Az eltűntek családtagjainak szövetsége arról tájékoztatta az újságírókat, hogy az állítólag külföldön meghalt 119 személy közül 77-et a junta börtöneiben és lágereiben tartottak fogva. Hivatalos iratok, családtagok és szemtanúk beszámolói is alátámasztják a közlést, minthogy sokan jelen voltak az áldozatok letartóztatásánál, vagy valamelyik táborban látták őket. A rendszer belügyminisztere, César Benavides tábornok július 21-én elismerte, hogy az országban 4168 politikai fogoly van. A foglyok száma pedig állandóan nő. Néha kiszabadulnak baloldali gondolkodású személyek, esetenként ismert politikusok is, de helyükre újak kerülnek. A haladó világ szolidaritásának újabb szép példája a legutóbbi hetekben az a kampány, amely Luis Corvalán- nak, a Chilei Kommunista Párt főtitkárának megmentéséért bontakozott ki. Bonyolult a belpolitikai helyzet Bangladesben Az ENSZ-főtitkár levele a limai értekezlethez Pósfai H. János: Hontalanok zsákutcája 45. — Nem voltam paraszt soha. A háború előtt a városban éltem, nyomdász voltam. Bejártam a munkásotthonba, vezetőségi tagja voltam. Baloldalinak számítottunk. Segítséget nyújtottunk azoknak a kommunistáknak, akiket Horthyék börtönbe zártak. Szerveztük a Vörös Segély pénzalapot. Sztrájkokat kezdtünk, ha a munkaadók valamivel megrövidítették a munkásokat. Hozzájutottunk egy-egy marxista könyvhöz, brossúrához. Terjesztettük Gorkij regényét. Akkoriban jelent meg. Május elsején soha nem dolgoztunk. Vagy tüntettünk, vagy kirándulni mentünk az erdőbe. Munkásmajálist rendeztünk, énekeltek kórusaink, József Attilát, Petőfit, Adyt szavaltunk. Ez még nem volt nagy dolog. Néha megkergettek a csendőrök, néha elvittek közülünk egyet- egyét a rendőrök, vagy detektívek, de ez nem lohasz- totta le a kedvünket. Az igazi, keményebb lecke a háborúval kezdődött. Eldugdostuk azokat az embereket, akiknek a frontra kellett volna menni. £. németekkel ujjat húztunk. Ahol csak lehetett, keresztbe tettük a lábunkat. Nem akarom részletezni, nem akarok minden apróságot felsorolni, csak a nagyját. Összecsomagoltatták a városi képtárt. Reggel vitték volna Németországba. Előtte való éjjel beosontunk, a képek helyére deszkalapokat csempésztünk. Egy hét múlva jöttek rá. Sürgönyöztek a birodalomból, hogy sima deszkalapok érkeztek. Máskor a megyei magtárt szállították volna a náci katonakonyhára. No, ebből nem esztek, határozott a munkásotthon tanácsa. Valahogy úgy adódott, hogy az ellenállás egyik vezérkara a murúcásotthonban verődött össze. Négyen voltunk. Meglocsoltuk benzinnel, petróleummal a búzát, meg a liszteszsákokat. Elkaptak. Nem is a németek, sajnos magyarok voltak. Két tábori csendőr, két légós léhűtő. Városi tisztviselők. Bevittek a rendőrségre, onnan pedig átszállítottak a Gesta- póra. Akkor már volt olyan is a városban. Nem sokat teketóriáztak akkoriban az ilyen esetekkel. Még arra sem adtak időt, hogy a családtól elbúcsúzkodjunk. Feldobtak egy meseautóra, vittek bennünket. Egyik fogházKurt Waldheim ENSZ-főtitkár az el nem kötelezett országok külügyminisztereinek értekezletének részvevőihez intézett levelében, amelyet a keddi plenáris ülésen olvastak fel, rámutatott, hogy a Közel-Keleten az alapkérdés — benne a Palesztinái nép jogainak elismerése — még megoldatlan. Waldheim hozzáfűzte: lényeges lenne, hogy a jelenlegi tárgyalások lendületét felhasználva általános rendezést érjenek el, mert csak az biztosíthatja az igazságos és tartós békét a Közel-Keleten. Kedden elhangzott felszólalásában Abdel Halim Khaddam szíriai miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter bírálta a közel-keleti csapatszétválasztási tárgyalásokat, amelyek, mint mondta, újabb lépést jelentenek a háborúhoz vezető Uj-Delhi: Az indiai külügyminisztérium szerdán kiadott közleményben az indiai és az új bangladesi kormány közötti hétfői üzenetváltásról beszámolva jelezte: India nem tartja szükségesnek az új bangladesi kormány elismerésének bejelentését, mert — mint a nyilatkozat szól — „változatlanul rendes kapcsolatokat tartunk fenn a Banglades Népi Köztársasággal, ugyanazon az alapon, amelyen 1971 decemberében elismertük Bangladest”. Mindezekből világosan kiderül — fűzi hozzá a nyilatkozat —, hogy továbbra is elismerjük Bangladest. Tokió: Amint a TASZSZ- hírügynökség beszámol róla; Tokióba érkezett hírek szeból ki, a másikba be. Aztán minden magyarázat nélkül hazaengedtek. Észrevettem, hogy követnek, rajtam vannak, mint az árnyékok. — Tudjátok miért? Szerették volna, ha a nyomomban felgöngyölítik az egész ellenállást. Akkor már határozott, elég erős csoportok dolgoztak az egész megyében. A feleségem, nyugodtan, ügyesen értesítette az egyik elvtársamat. Vigyázzanak, kerüljék el a házunkat, mert a kopók figyelnek. Nem tudtak légyfogónak használni, hát mit tehettek. Kivittek munkaszolgálatosnak. Előbb vasútépítéshez a Kárpátok alá. A hír'es húsdarálóba, a 350-es munkaszolgálatos ezredhez kerültem. Különleges büntető osztag volt. A keretlegények úgy vadásztak ránk, mint a dúvadakra. A szerencsétlenek. Azt hitték, ha gyorsabban fogyasztanak bennünket, akkor hamarább kikerülnek a bajból, hamarabb hazaküldik őket. Fogyasztottak is. Célbalőttek az emberekre, mint a nyulak- ra. ötszázan kezdtük a munkát a kőbányában. Százan maradtunk 1944. tavaszára. Akkorra Ukrajnában már szorult a nyakukon a hurok, kitalálták, hogy velünk is lehet fedezni a nácikat. Golyófogónak mi is jók vagyunk Engem beosztottak egy tábori tüzér alakulathoz. Telefonos lettem, majd szakács. Nem sokáig. Egy pesti gyerekkel, ma is él, már ezredes, összepaktáltunk. Elhatároztuk, hogy fogságba esünk. Nem volt az olyan egyszerű, ahogyan elképzeltük. Mégis sikerült. Előbb a úton. Khaddam leszögezte, hogy a térségben nem képzelhető el béke anélkül, hogy a Palesztinái népnek ne biztosítanák saját hazájához való jogát. Miquel Angel de La Flor, az értekezlet perui elnöke ugyancsak kedden azt javasolta, hogy a közel-keleti kérdés megvitatását bízzák egy ad hoc-bizottságra. Mint mondta, ebben a bizottságban Ázsia, Afrika, Latin- Amerika és Európa képviselői egyaránt helyet foglalhatnának. A keddi ülésen szólalt fel a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság küldötte is. Ho Dam miniszterelnökhelyettes, külügyminiszter beszámolt országának a békés újraegyesítésre irányuló törekvéseiről és figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy óvakodjék a felelőtlen akcióktól. rint tizenkét nappal a bangladesi államcsíny után még mindig bonyolult a belpolitikai helyzet. Noha polgári kormány alakult katonai csoport gyakorolja a hatalmat és ellenőrzi a kormányzat egész tevékenységét. Bár a fővárosban feloldották a kijárási tilalmat, a közlekedés zavartalan, az üzletek nyitva tartanak, s az intézmények működnek, a leg- . fontosabb útvonalakon még mindig harckocsik állnak és katonai alakulatok tartják megszállva a távbeszélő- és távíróközpont épületeit. Szigorúan cenzúrázzák a külföldi tudósítók Daccából adott ' jelentéseit. Több politikai személyiség sorsáról még mindig nincs hír. partizánokhoz jutottunk. Ki- fagattak. Mondtuk, hogy legszívesebben beállnánk a harcolók közé, mert nekünk elegünk van a németekből. Hogy miért? — Egy napon, ez még a Kárpátokban volt. Két munkaszolgálatos megszökött. Egy napig semmi hír nem volt róluk. Másnap összecső- dítették az egész tábort, erős őrizet alatt felsorakoztattak a kőbányában. Elővezették a két szökevényt. Az egyik egy zsidó gyerek volt. Semmi vétke nem volt. Csak az volt ellene a kifogás, hogy zsidó. A másik egy elvtársam, szaktárs. Nyomdász volt. Kaposvári fiú. Derék, nagyszerű ember, kitűnően értette a szakmát. Azért került a ha- lál-divizióba, mert röplapokat készítettek a nyomdájukban. Az volt rányomva: Halál a német megszállókra! — Felsorakoztunk, a parancsnok kiállt középre. Kedvesen megszólított bennünket. „Mocskos disznók! Ki nem akarja látni, amikor ezeket a gazembereket agyonlőjük?” Négyen emelték fel a kezüket. Olyan volt ebben a táborban az ember, mint a béna. Soha nem tudta, mit kell tennie, soha nem tudta, milyen cselekedetével hívja ki maga ellen a sorsot. Ők négyen kivívták. — Kilépni! Álljatok melléjük! Nem lesz alkalmatok látni. Előbb ti dögöltök meg! Van még valaki, aki nem szívesen látja? — Senki nem volt. Akkor „Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethalcsontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat...” (Nagy László: Jönnek a harangok értem) 2. Hárman az ár ellen Latina és Padriciano között nemcsak a távolság nagy, a különbség is. Háromszor any- nyian laknak itt a hajdanvolt laktanyában. A lágerőrség és a láger vezetői gondosan elkülönítik a nációkat. Vigyáznak, hogy egy szobába egy nemzetiségiek kerüljenek. A veszekedéseket így sem tudják megakadályozni. Éjszakánként gyakran veri fel sikoltozás a tábor csendjét. A szobákból vad dulakodás hallatszik, a lágerőrök futásától hangos az udvar. — Padricianóban még talán normálisabb az élet — emlékezik Pajor Mihály. — Ott még a kosztra is gondosabban ügyelnek. Latinán azonban már teljes a kiszolgáltatottság. Csakhamar rájöttünk, hogy az olaszok jól keresnek ezeken a lágereken. Az amerikaiak pénzelik, de a csóró menekültek nem sokat látnak ebből. Ezért is vannak a balhék. Latinán felére csökken minden, pocsékabb a koszt, egyetlen, ami megmaradt, Hogy Amerikából származó, használt cuccokból válogathatunk. November végén már hideg volt, melegebben kellett öltözködnünk. — Említette a veszekedéseket. Miért veszekedtek? — Legalább tizenhat féle náció élt együtt a lágerben. A jugók, a lengyelek, az albánok, a görögök és a románok mindig veszekedtek, ha volt rá okuk, ha nem. Olyan nap nem volt, hogy a lágerőrök ne használták volna a gumibotot. — Mivel teltek napjaik? — Eleinte egymást érték a kihallgatások. Akik még nem voltak katonák, azokkal, mondjuk, kevesebbet törődtek. A katonaviselteket mindennap vitték valahová. Egy haver mesélte — Ignéczi Imengem szólítottak. Nágel! Kilépni. No, Franci! Mondtam magamban. Búcsúzkodj az élettől. — Hol van a fényképezőgéped? — üvöltött rám az alezredes úr. — Alázatosan jelentem, elkobozta az őrmester úr! — Őrmester! Visszaadni, üzembe helyezni! — Visszaadták a gépet. Egy super Ikonta volt. Tele volt filmmel. Tizenhat képkocka. Az az állat parancsot adott, hogy végig kell fényképeznem az egész szörnyűséget. Fényképeznem kellett, hogyan ássák ki az árkot. Fényképeznem kellett, amint a hat ember odatérdelt az árok szélére. Szemből kellett fényképeznem a puskáikat célra szegező keretlegényeket. Undor, félelem, gyűlölet szorult belém. Azt hittem, megőrülök az iszonyattól. Az alezredes úr mindent megparancsolt, még azt is, hová álljak, honnan fényképezzem. Meg kellett örökíteni, amikor az első embert lelövik. Szigorúan meghagyta, hogy akkor exponáljak, amikor a lövedék célbatalál. Ha nem úgy teszem, nekem is beígért egy díszlövést. — Mind a hatot lelőtték, négyszáz ember tehetetlenül nézte. Libasorba állították az ezredet, mindenkinek rájuk kellett szórni két marék földet. Nem is tettek rájuk többet. Még mésszel sem öntötték le őket. (Folytatjuk) rének hívják. Nyíregyháza mellől, egy kis faluból disszidált —, hogy térképeket raktak eléje. Katonai objektumok voltak rajta. Faggatták, ismeri-e őket. Meg, hogy ki volt a parancsnoka a seregben. Meg ilyesmiket. Amikor engem kihallgattak, azt kérdezték tőlem, ki volt itthon a főnököm. Hirtelen nem jutott eszembe. Míg gondolkoztam, azt kérdezi az egyik férfi: nem ...bácsi? És megmondta itthoni főnököm nevét. Elhültem. Honnan tudhatja? — Csakhamar rájöttünk arra is, hogy beépített spiclik élnek közöttünk. Többnyire az isztriaiak voltak a besúgóik, akiket az ismert határincidensek után szinte a tenyerükön hordtak az olaszok. Egyik-másik magyarul is beszél. — Hogyan lehet tovább jutni Latináról? — Egy-egy kivándorlási akcióra sokat kell várni. Hónapokat, néha fél évet. Közben jönnek toborozni innen-on- nan. A 18—23 éveseket a Dél-afrikai Köztársaságba viszik. A szakképzetteknek és a katonaviselteknek többet ígérnek. Hajcsárok, vagy zsoldos katonák lehetnek a négereknél. — Magának hogyan sikerült? — Én a Caritas útján szerettem volna Svédországba kijutni. Szalai János .Nyugat- Németországba igyekezett, mert valahol ott élnek a rokonai. A kérésemet elutasították. Akkor határoztam el, hogy mindenképpen megszököm. A lágerben megismerkedtünk Marton Imre 34 éves fiatalemberrel, aki Kondorfáról disszidált már régebben. Az ő vezetésével szöktünk meg Latináról, december 2-án. Pajor Mihálynak ekkor még tartott a pénze. Szálait is, Martont is ő pénzelte. Szállásról, útiköltségről, ételről, italról ő gondoskodott. Az első útjuk Rómába vezetett, látni akarták a Szent Péter teret. Aztán sok viszontagsággal átszöktek Ausztriába, így jutottak el Salzburgig, majd tovább. A Salzach folyó vasúti hídján gyalog mentek át az NSZK-ba, hogy vonattal folytathassák útjukat Münchenig. Itt ölelkeztek össze utoljára Szálaival. Mártonnál Pajor Hamburgba utazott, ahol az éjszakát egy váróteremben töltötték. Amikor elunták magukat, csavarogtak a városban. Az igazoltató őrszem bekísérte őket, de miután nem találták őket a nyilvántartott bűnözők listáján, továbbmehettek. Padburgnál átszöktek a dán határon, s este már Koppenhágában, a Hotel Vikingben hajtották álomra a fejüket. December 6-án hajó vitte őket Malmőbe, Svédországba. Itt azonban csak annyi idejük volt, hogy pénzt váltsanak, a rendőrség elfogta őket, s rabszállító kocsival érkeztek vissza Koppenhágába. A letartóztatás okát senki nem közölte velük, Pajor Mihály itt, a börtönben döbbent rá végleg, hogy helyzete kilátástalan. Marton Imrével nem találkozott többé, hiába kérte, hadd beszéljen vele, nem engedték. A kihallgatásaihoz is külön tolmácsot szereztek. A börtönőr tanácsolta: maradjon Dániában. Margit királynőtől kérjen letelepedési jogot. Rokkantságára tekintettel, talán méltányolják. Pajor azonban Svájcba akart yisszajutni. öt nappal karácsony előtt közölték vele: ha akar, visz- szatérhet hazájába. Nem emlékezik, sírt-e akkor. Ezer svéd koronáért repülőjegyet váltott, s Koppenhágától Budapestig már nagyon rövidnek tűnt az út. Kifosztva, kiábrándulva tért vissza. Idehaza szülei, testvérei várták. Amikor beért a faluba, éppen harangoztak... (Folytatjuk)
