Kelet-Magyarország, 1975. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-01 / 152. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1975. július 1. mmssum«1 Kínai töltésű vákuumelmélet Dél-Vietnam felszabadult, megkezdődött Vietnam egységének helyreállítási folyamata. Ennek a folyamatnak a gyorsaságát ma már nem külső tényezők, hanem csakis a forradalmi mozgalom vezetőinek érett, átgondolt politikája szabja meg. Nem hosszú történelmi távlatban azonban nyilvánvaló, hogy a 40 milliós, egységes Vietnam Délkelet-Ázsia és általában a Távol-Kelet rendkívül fontos tényezőjévé válik. Lényegesen kevésbé tisztázott a helyzet Kambodzsában és Laoszban. Mindkét helyen döntő és kedvező változás, hogy az amerikai pozíciók összeomlottak. E nagy és jótékony fordulaton belül még kétséges a további politikai fejlődés iránya, különös tekintettel arra, hogy Peking ezeket az országokat hatalmi és. befolyási politikája egyik célpontjának tekinti. Más vonatkozásban ugyancsak bizonytalan a helyiét Thaiföldön, amely egészen a közeli múltig az amerikaiak legfontosabb támaszpontja volt a térségben, s amely az eseményekből okulva gyökeres külpolitikai fordulatot hajtott végre: napirendre tűzte az amerikai támaszpontok teljes felszámolásának követelését. A katonai-stratégiai változások közvetlen következményeit abban lehetne összefoglalni, hogy a térségben óriási pozitív fordulat zajlott le és kialakultak a következetesen szocialista politikát folytató egységes Vietnam jótékony hatásának lehetőségei. Ugyanakkor a bizonytalanságok és kérdőjelek valamilyen formában mind a kínai politikával függenek össze. Szovjet hírmagyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy Peking részéről az új magatartás „ideológiai” alapja az úgynevezett „légüres tér elve”, amelyet annak idején az amerikaiak hangoztattak előszeretettel. Pekingi átfogalmazásban ez az elv azt jelenti, hogy Dél- kelet-Azsia országai, s köztük az Indokínai-félsziget államai nem képesek szilárd katonai-politikai rendszer létrehozására, tehát az amerikaiak távozásával légüres tér keletkezik. Ebből a hamis, és a harmadik világ népeinek alkotóerejét lebecsülő magatartásból egyenesen következik egy kétágú pekingi stratégia. E magatartás egyik ága az, hogy Peking az amerikai katonai jelenlét fenntartásának híve a térségben. Az amerikaiak egykori feltétlen katonai túlsúlya, amely az egész körzetre rátelepedett, természetesen nem felelt meg a kínai vezetőknek, hiszen az ő terjeszkedési céljaikat akadályozta. Az amerikai hadigépezet vereségei után azonban Peking úgy látja, hogy most „optimális szinten” van az amerikai katonai jelenlét. Magyarán: olyan szinten, amely a földrajzilag közeli Kína hatalmi befolyásának fokozatos növelését nem akadályozhatja. Miután a térség legdöntőbb változásai az Indokínaifélsziget országaiban történtek, a kínai hatalmi törekvések ott figyelhetők meg a legélesebben. Nem korlátozódnak azonban csupán erre a területre. Ennek leglátványosabb példája Marcos Fülöp-szigeteki elnök nemrég lezajlott pekingi látogatása. Marcos évtizedekig az amerikai politika csatlósa volt, s a Fülöp szigetek ma is az amerikai támaszpont-rendszer része. Nyílt kérdés természetesen, hogy Marcos utazását mennyiben egyeztette az amerikai diplomáciával. Látogatása mindenesetre a kínai stratégia „második ágára” hívja fel a figyelmet Délkelet-Ázsiában. Nevezetesen arra, hogy a Kínával nem közvetlenül szomszédos országokkal Peking „normalizálni” akarja diplomáciai kapcsolatait, és feladja a fegyveres parasztfelkelések támogatásának azt a taktikáját, amelyet más területeken továbbra is alkalmaz. E stratégiai elgondolás mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy az amerikaiak vereségei következtében az olyan országok, mint a Fülöp-szigetek, Malájföld, sőt a katonai uralom alatt lévő Indonézia fokozatosan kénytelenek átértékelni külpolitikájukat és figyelembe venni: az amerikaiak távozása Kína viszonylagos súlyának növekedését jelenti a délkelet-ázsiai térségben. A módszerek a helyi adottságoktól függően eltérnek egymástól. A 'lényeg azonban azonos. Élesen szovjetellenes bázison és az amerikaiak „jóindulatú semlegességében” reménykedvén az új helyzetet a kínai vezetés arra használja fel, hogy Délkelet-Ázsiában megvesse a kínai befolyási övezet alapjait. Tüntetés a béke mellett Véget ért az Amerikai KP XXI. kongresszusa Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának a második világháború óta legnagyobb tömeggyűlésével ért véget vasárnap este a párt XXI. kongresszusa. Chicago nagy amfiteátrumát köröskörül nagy transzparensek díszítették. A jelszavak az enyhülést és a leszerelést, Chile, Portugália, Kuba és Vietnam népével való szolidaritást hirdették, követelték az igazságos békét a Közel-Keleten, kereskedelmi kapcsolatokat a szocialista országokkal, valamint a 105 milliárdos amerikai katonai költségvetés csökkentését. A gyűlés résztvevői viharos tetszésnyilvánítással üdvözölték az elnökséget, köztük Henry Winstont, a párt újjáválasztott elnökét, Gus Hallt, a párt főtitkárát és Angela Davist, a központi bizottság tagját. Gus Hall főtitkár az Egyesült Államok megalakulásának 200. évfordulójával foglalkozó beszédében kijelentette, hogy az uralkodó osztályok feláldozták és elárulták azokat az eszméket, amelyekért az amerikai hazafiak 200 évvel ezelőtt küzdöttek. A hazafiak nem azért harcoltak, hogy 200 évvel később több, mint 10 millió munkanélküli legyen, hogy az idős emberek fele nélkülözések közepette éljen, hogy 40 millió amerikai faji megkülönböztetésnek legyen kitéve, és gettókban kényszerüljön élni. Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának főtitkára Gus Hall beszél. a résztvevők helyeslése közepette követelte, hogy mindenki számára biztosítsák a munkához való jogot, szüntessék meg a faji megkülönböztetést, mindenki emberhez méltó körülmények között élhessen, és a fiatalok reménytkeltő perspektívák elé nézhessenek. El kell érni — mondotta —, hogy az Egyesült Államok békében és egyenlőségben éljen az egész világgal. „Az enyhülés és a szocialista országokkal való békés egymás mellett élés az egyetlen politika, amely nemzeti érdekeinket szolgálhatja” — állapította meg Gus Hall. O/ef Palme Kubában Szolidaritási nagygyűlés Havannában Kegyetlen zsarnoknak minősítette a chilei fasiszta juntát Olef Palme svéd miniszterelnök a Santiago de Cubában tiszteletére rendezett barátsági nagygyűlésen. A svéd kormányfő, aki hivatalos látogatáson tartózkodik a szigetországban, beszédében kijelentette: a chilei nép előbb-utóbb elnyeri szabadságát, mert a zsarnokság magában hordozza pusztulásának magját is. Megerősítette, hogy országa szolidáris a chilei néppel. A kubai forradalmat példamutatónak nevezte, s megállapította „annak ellenére, hogy Kuba még mindig blokád alatt él, több területen első helyet vívott ki magának Latin-Amerikában. A nagygyűlés másik szónoka Fidel Castro miniszter- elnök azt hangsúlyozta, hogy a kubai és a svéd kormány külpolitikája sok pontban találkozik, s több kérdést illetően, mint például Vietnam, Chile kérdésében az álláspontok teljesen azonosak. A két ország kapcsolatát rendkívül barátinak minősítette, és rámutatott, hogy a Szovjetunión, valamint a szocialista országokon kívül, Svédország tette a legtöbb baráti gesztust és nyújtotta a legtöbb támogatást Kubának. TÉL A Leshegy kopár. Most látszik igazán, hogy a szüretkor milyen betyárosan meg- taszigálták a szőlőkarókat. Valamennyi egy-egy kapatos sihedernek tűnik. A présházakról is gondolhatná az ember, hogy díszlet csupán a sok tarkafalú, tagbaszakadt házacska. Dér, hó, jég fedi a nyaláb vastag zsuppot. A fatáblákon is megül a hó, becsíkozta mindenütt, ahol csak egy csipetnyi lapos felületet talált. Sehol egy nyom. Még a rókák vargabetűi sem sárgállanak, de a kiéhezett fácánok is másfelé kapjrgálnak eleség után. Szűz tiszta a hó. Távolabb, a hegy felől köd ereszkedik. A présházak ajtaja erős, kemény ácsolatú. Még keresztvasat is raknak rá,jókora lakattal. Nem azért teszik e?t, mintha irigykedő, fösvény nép lakná a vidéket. Megszokták, ez a rend. Azaz, hogy inkább hagyomány. A múlt században is, meg előtte is sokat portyáztak erre császári vasasok, meg török lovasok. Elvetődtek ide kósza vitézek, labanc hordák. Az ilyenféle néptől pedig igazán sajnálták volna a Leshegy aranyát, az illatos muskotályt. Itt van hát a LaShegy. Be- takarózva, megbújva a hólepel alá, akárcsak egy akkurátus felderítő. Mintha, szégyenné, hogy ennyire meg- kopasztotta az ősz, ennyire elcsúfította a tél, ennyire sivárrá koptatta az északi szél. Csak nyomok, a házba be nem hordható alkalmatosságok mutatják, hogy nyáron, meg az őszi pompában vidámabb itt az élet. Egy házikó végében malomkőből állított asztal, körülötte fatuskókból ülőkék. Másutt fényesre ko- pasztott diófa dacol a széllel, alatta pedig finom domborulatok árulkodnak arról, hogy nyaranta itt sütik a pecsenyét, itt nyársalják a szalonnát. Ez hát a Leshegy. Azt már senki meg nem mondja a vidéken, hogy voltaképpen melyik is ennek a. Leshegynek az igazi csúcsa, mert hullám- zanak itt a dombok, akár a tenger. Egyikről le sem ereszkedik az ember, már kapaszkodhat fel a másikra. A zsengébb fákat már megrágták az őzek, vadnyu- lak. Az etetők is kopaszok, egy szál széna sem maradt a girbe-gurba rácsokon. Csak mi baktatunk felfelé a dombon. így hegymenetben mindig elkalandozik az ember képzelete. Hol azt kívánnám, bár lenne olyan kötélpálya, amin karosszékek himbálóznának, s csak rá kellene ülni, s ott teremnénk hamarjában a hegy tetején. Hol meg azt lebegteti szemünk előtt a kárörvendö, csúfolódó képzelet, hogy vitorlát bonthatna az ember, s hátára kapná a szál, akárcsak egy karcsú kishajót, s szántaná a hómezőt, mintha a tenger hátán ringa- na. Legtöbbször már az i.s jó lenne, ha egy jóságos manó bújna elő ebből a fagyott, hóval megrakott földből, kivenné a fegyvert a kezemből és hozná helyettem, mint ia mesékben volt hajdan. Jó volt még a régi vitézeknek. Feszítettek a nyeregben, a nehéz vasakat pedig cipelték helyettük a fegyverhordozók. Nem azért találgat -ki ilyeneket az ember, mintha lusta lenne, vagy rest, vagy túlságosan nyomná a vállát a fegyverszíj. De mit tehetne mást? Szólni nincs kedve. Eléggé kapkodja így is a le- vegőt. Ropog a talpunk alatt a hó. Aki hisz benne, aki igazán érti, annak mond valamit ez is. Észrevesszük, ha társunk fárad, észrevesszük, ha köves az út a hó alatt, s s azt is megérezzük, ha gyepszőnyeg lapul a fehér takaró másik oldalán. Csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy fenn vagyunk a tetőn, a Les- hegy, gerincén. Ki tudja, miNem sikerülhet mindig jól egy állandó műsor. A szombaton látott Hóvégi hajrá jócskán szezon végi hangulatúra állt össze, tele a közeli nyári szabadság ígéretes levegőjének felületességre is hajlamosító sietségével: „Ezt még össze kell hozni, gyerekek, nem maradhat el a műsor éppen a nyár elején, amikor az emberek amúgy is szórakozni akarnak.” Az életünket bosszantó napi fonákságoktól (a távirat megfejtése) a bürokrácia súlyosan közösségellenes megnyilvánulásáig (a lakhatási engedély nélkül lakók kálváriája) több olyan hiba, vétség helyet kapott, amelyet meg lehet, meg kell csipkedni, nevetségessé tenni azokat, akik elkövették, mert sorozatban csinálják. Az egy éve elkészült ötemeletes ház lakóinak panaszán kívül a többi apró-cseprő bosszúságról szólt, azonban ezek sem szereznek örömet azoknak, akikkel megesnek. Nem szabad tehát hallgatni róluk sem. Mégis az az érzésem volt már a műsor nézése közben, s mostanra ez már véleményemmé vált, hogy még mindig nincs kialakult profilja a Hóvégi hajrának. Ez aztán időnként oda vezet, hogy az adások szerkezete, tartalma is ötletszerű, esetleges, túlságosan rugalmas. Most például a műsor első fele akár a Vidám Színpadról is származhatott volna, a második része pedig bízvást a Nyitott boríték és a Jogi esetek témái közé sorolható. A műsor zenei anyaga pedig nem illeszkedett — műfajban, stílusban — a szöveges részhez, egyetlen esetet a Forgács Gábor előadta dalt — kivéve. Armstrong és Bizet muzsikáját évfordulóik okán kötötték a prózához. Ez önmagában még nem lett volna baj, azonban az már igen, hogy egyikőjük sem a zene humoristája, de még az itt bejátszott énekszámuk sem vidám, nem gúnyoros, sőt! Az pedig még csak tetézte a szerkesztői melléfogást, hogy a Carmenból vett részletet egy eléggé idétlen „ötlettel” akarták humorossá változtatni. Az összeállítás egyes részei, ezt az utóbb említett Bizet- paródiát (mert annak is felfogható) kivéve, önmagukban véve még megfelelőek voltak, azonban a? egész együtt gyengébb végeredményt adott, mint egy-két előbbi Hóvégi hajrá. Igaz, eléggé egyenetlen ezeknek a műsoroknak a színvonala, de volt már néhány olyan is köztük, amelyek biztatóbb folytatást ígértek, mint ez a mostani. Hátha teljesül őszszel ez az ígéret! Seregi István A RADIO MELLETT A „Földön, vizen, levegőben” keretében hangzott el szombaton este Kaposy Miklós színes műsora, a „Lenin- grádi esték”. Kaposy — két hetet töltve Leningrádban — friss hangképeiben, riportjaiban azt mutatta be, ami nincs az útikönyvekben: hogyan élnek és hogyan töltik szabad idejüket az ötödfél milliós város lakói. A tömeges sportolás mindennapos látvány a pályákon, s a legedzettebbek a Rozmárok klubjának tagjaiként hódolhatnak a hidegfürdőző kedvtelésüknek. — A klubok pezsgő életéről, a farmeres- blézeres fiatalság fegyelmezettségéről és udvariasságáról is tudósított „életközeiből” a ért nevezik gerincnek, amikor olyan lapos, olyan gyér, mint egy óriás háta. Innen lenézni is sokkal jobb, élményszerűbb. Jól látszik a talajba mélyedő taliga- út. De sok musttal, cefrével, löttyedtté darált szőlővel teli kádat legörgettek innen a présh ázaikh az. Nézünk felfelé a taliga- útón. Nemigen kell itt szólni. Látjuk mindketten, hogy nincs rajta még egy varjú- nyom sem. Látjuk, hogy mellette a gyalogút is kanyarog, mint egy jó széles fehér szalag. A társam előbb meg-, unja. — Nézzük meg a Franci bácsi házát 2. Megyünk, leverjük magunkról a megvastagodott havat, eltúrjuk a küszöb elől, ami odarakódott, és megnézzük ép-e a zár, olajozott-e a lakat, nem fészkalt-e oda dú- vad, róka, nem túrt-e a küszöb alá valami elvetemült vadkan, aztán megyünk tovább. Ilyen ez a Franci bácsi. (Folytatjuk) fürge mikrofon, majd a színházak műsorából hallottunk részleteket és frappáns ismertetéseket a műhelymunkákról és művészi elképzelésekről. A 4000 személyes „Október” koncertteremből a nálunk is jól ismert Nyírfácska együttes produkcióinak sajátos dallamai csendültek fel néhány percre, a Kabaré Színház két sikeres számát pedig — jó ötlettel — itthon, magyarul reprodukálták és illesztették bele az összeállításba. (Viktor Bijedics két humoreszkjét, egy pompás opera-librettó paródiát és egy kabarétréfát az igazolvány- kép csináltatás viszontagságairól.) A Thomas Mann-évforduló sorozatműsoraiból „Varázsló és agitátor” címmel hangzott el vasárnap este Pók Lajos kitűnő összeállítása a nagy író 1933 utáni éveiből, antifasiszta nézeteinek kialakulásáról és fellépéseiről. Tanulságos volt ez a műsor abból a szempontból is, hogy az igazán nagy író életműve szinte kimeríthetetlen, s az évfordulók jó alkalmat jelentenek az életmű kevésbé, vagy csak általánosságban ismert tájainak a bejárására. Az európai polgárság Goethe óta legnagyobb írója politikai nézeteinek alakulását kísérhettük végig, hogyan jutott el a korábbi konzervatív-nacionalista felfogásától a harcos antifasizmusig, hogyan lett „a politikai haza” nagy hatású agitátora, aki „Európa vigyázz!” jelszóval figyelmeztetett a veszélyre háború előtt, s a háború alatt 5 éven át szólt a németekhez a BBC-n keresztül, élesen és kíméletlenül leplezve le a fasiszta szörnyűségeket. A műsorban Latinovits Zoltán szuggesztíven tolmácsolta az író gondolatait. Merkovszky Pál PKÉPERNYŐrcrtÜl
