Kelet-Magyarország, 1975. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-16 / 165. szám

4 KEIíET-M AGYARORSZÁG 1975. július 16. Helsinki, július 30 Hétfőn gyorshírben röpítették világgá a távirati irodák genfi tudósítói: 1975. július 30-án kezdik Helsin­kiben az európai biztonsági és együttműködési értekez­let zárószakaszát. Eloszlott a bizonytalanság és bizalmatlanság köde Európa fölött. Jóakaratú népmilliók, józan felelős veze­tők együttmunkálkodása eredményeképpen biztos, bé­kés hónapok elé tekinthetünk mi, erópaiak, a földkerek­ség szárazföldjének hét százalékán élők, harminchárom ország 650 millió lakója, sok nyelvű családja. Földrészünk Ausztrália után a legkisebb a világon, mégsem egységes; ezt a kontinenst szabdalják át meg át legsűrűbben az államhatárok. Európa történelme te­le van ellentmondásokkal: évszázadokig innen intézték a világ sorsát, fölemelő és sárba, vérbe, pusztulásba döntő elhatározások születtek itt. Fölvilágosult és sötét, elborult elmék döntöttek alkotásról, pusztításról, nem­zetek megmaradásáról, gyarapodásáról, szabadságáról, eltiprásáról, rabláncra fűzéséről. Forradalmak és ellen- forradalmak követték egymást, reményes és reményte­len esztendők váltakoztak, és innen indultak világot romboló háborúk. ... És Európa az újjáépítő, életet mentő és könnyítő, a haladást, az embert szolgáló, gyarapító, boldogító tu­domány, kultúra és technika szülőföldje is. Európára, az idősebb testvérre számos földrész sok-sok népe te­kint példáért. Ily módon rendkívüli a felelősségünk ne­künk, európaiaknak! Felelősek vagyunk önmagunk sor­sáért, megmaradásunkért, haladásunkért, és felelősek vagyunk a jó példák kisugárzásáért is. íme, a jó példa: esztendők, mi több, évtizedek ke­mény és következetes diplomáciai—politikai munkájá­nak megtörtént az „eredményhirdetése”, a dátum, a nap, melynek kimondásáért annyit szurkoltunk, mégha tudtuk is: órák kérdése csupán, s a genfi asztal mellett tanácskozó küldöttségek — köztük a Magyar Népköz- társaság delegációja — egyhangú véleményre jutnak az időpontot illetően, s kijelölik a helsinki nagy találkozó dátumát. Két esztendővel ezelőtt, 1973. július 6-án az európai biztonsági értekezlet 35 külügyminiszter résztvevője a helsinki Finlandia-ház lépcsőjén kedélyes mosollyal tűrte a fényképészek rohamát,-s mondhatjuk, elkészült Európa családi fényképe. Kedves, jó fölvétel volt, de szaknyelven szólva „nyers kép”, itt-ott retusálásra szo­ruló. A finomításokat a filmen a most zárult genfi má­sodik szakaszban elvégezték a szakbizottságok, és biz­ton remélhetjük, hogy a harmadik szakaszban (július 30-a után), szintén a finn fővárosban, már más földré­szeket is a példánk követésére ösztönző tökéletes kép ke­rül ki Európa „poltikai fotólaboratóriumából”. Az OSZSZSZK Legfelsőbb Tanácsának Szovjet vezetők üdvözlete Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára kedden üdvö­zölte a Szojuz—19 legénységét Alekszej Leonov parancsnokot és Valerij Kubaszov fedélzeti mérnököt. Leonyid Brezsnyev sikeres repülést, s a feladatok tökéletes végrehajtása után szerencsés visszatérést kíván az űrhajósoknak. Az SZKP KB főtitkára és más szovjet vezetők üdvözölték az Apollo legénységét, Thomas Staffordot és Vance Brandot is. A szovjet vezetők reményüket fejezték ki, hogy a közös űrrepülés sikeres lesz, és példát mutat majd a kozmikus tér­ség kutatásában való együttműködésre. A szovjet párt- és ál­lami vezetők televízión megnézték a Szojuz—19 felbocsátását. ülésszaka Kedden Moszkvában meg­nyílt az Oroszországi Föde­ráció Legfelsőbb Tanácsának ülésszaka. A legfelsőbb ta­nács újonnan választott tag­jai az első ülésszakon megvá­lasztják a legfelsőbb tanács elnökségét, megalakítják az állandó bizottságokat és az OSZSZSZK kormányát. Az ülésszak munkájában részt vesz Leonyid Brezs­nyev, Nyikolaj Podgornij, Alekszej Koszigin és más szovjet vezetők. A június 15-én tartott vá­lasztásokon a legfelsőbb ta­nácsba került 904 képviselő több mint fele munkás és pa­raszt. Magas a nők és a fia­talok aránya is: a képviselők egyharmada nő és minden ötödik közülük 30 éven aluli. Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsának keddi ülésén ismét Mihail Szolo- mencevet választották az OSZSZSZK minisztertaná­csának elnökévé. Mihail Szolomencev 1913- ban született, eredeti foglal­kozása mérnök. Hosszú ideig dolgozott az iparban, 1954 óta pártmunkát végez. 1966- ban az SZKP KB titkárává választották, 1971-ben az OSZSZSZK minisztertaná­csának elnöke lett. Az SZKP KB Politikai Bizottságának póttagja. (Folytatás az 1. oldalról) hány percben a Szojuz—19- cel a közvetlen rádiókapcso­latot Anatolij Filipcsenko tartotta, aki tavaly decem­berben a Szojuz—16 jelzésű szovjet űrhajó parancsnoka­ként egy azonos modifikáció- jú kozmikus berendezéssel járt a világűrben, és ezzel gyakorlatilag a szovjet— amerikai közös űrkísérlet szovjet főpróbáját végezte el. A start előtt öt perccel Leo­nov és Kubaszov leeresztette az űrsisakja műanyag bórá­ját, és még egyszer ellenőriz­te űröltözéke hermetizálását. Egy perccel az indulás előtt a 49 méter magas rakétaűr- hajó-komplexum mellől el­vált az üzemanyagtöltő to­rony is. Az indítóparancs el­hangzása után harminc má­sodperccel, pontosan 13 óra 20 perc 11 másodperckor a hordozórakéta fehér párasu­garát lövelve felemelkedett Bajkonurról. A start legiz­galmasabb pillanatai követ­keztek. A bajkonuri földi irányítóközpont húsz másod­percenként közölt jelentést a rakétafokozatok működésé­I ről, és állandóan hallani le­hetett Leonov hangját is, aki az emelkedés minden újabb fázisa után jelezte: minden rendben. A start után 20 másodperc­cel a földi irányítás enyhe remegést jelzett, a 40. má­sodpercben azonban már megfelelő volt a rakétamoz­gás stabilitása. Míg néhány másodpercig szabadszemmel is látható volt a Szojuz—19 hordozórakétájának vöröses- sárga tűzgömbje. A start után két perccel jelezték a rakéta harmadik fokozatának leválását, Leonov pedig kö­zölte, hogy a felgyorsulás okozta túlterhelést mind­ketten normálisan viselik. A figyelőablakon keresztül az űrhajósok is látták, amint a harmadik fokozat maradvá­nyai elváltak az űrhajótól. Körülbelül négy perccel a start után levált a rakéta második fokozata és a Szo­juz—19 kijutott a Föld lég­köréből. Nyolc perccel a start után a Szojuz—19 má­sodpercenként ötkilométeres sebességgel száguldva már ezer kilométer távolságban volt a bajkonuri űrrepülőtér­től, és tíz perccel a start után érkezett a jelentés, hogy az űrhajó az előre kiszámított Föld körüli pályára tért. A pályára állás után a Szo­juz—19 repülésének irányítá­sát a kalinyingrádi földi irá­nyítóközpont vette át. A pályaadatok a követke­zők: legkisebb távolsága a Földtől 186,35 kilométer, leg­nagyobb távolsága 220,35 ki­lométer. A pályasík és az Egyenlítő síkja 51,8 fokos szöget zár be. Földi utasításra kinyíltak a napelemek és az antennák fedőlapjai. A rádiókapcsolat a személyzettel állandó. Az űrhajósok jelentették, hogy jól érzik magukat és megkez­dik a program végrehajtását. A három amerikai országos tv-hálózat, a CBS, az NBC és az ABC kedden reggel vete­rán amerikai űrhajósok és szakemberek élgárdájának bevonásával adott egyenes adásban közvetítést a bajko­nuri kozmod in;'; a Szojuz indításáról. Valamennyi mű­sorvezető kiemelte, hogy a 7 és fél órával később induló Apollo személyzetével csü­törtökön találkozó szovjet kozmonauták ugyanarról az indítóállásról emelkedtek a magasba, amelyről 18 évvel ezelőtt Föld körüli pályára bocsátották az első szputnyi- kot, majd a világűrbe kilépő első embert, Jurij Gagarint, megnyitva ezzel az űrhajózás korszakát. A Szojuz—Apollo vállalko­zás nyitányát Ford elnök Dobrinyin szovjet nagykövet és a washingtoni diplomáciai testület vezetőinek társasá­gában, számos meghívott vendég jelenlétében a kül­ügyminisztérium nagytermé­ben óriási vászonra kivetített közvetlen tv-adásban figyel­te. A Szojuz felbocsátása előtt a vidéki előadókörúton lévő- Kissinger külügyminisz­ter helyettese, Robert Inger- soll, majd dr. James Fletcher, az Amerikai Űrhajózási Hi­vatal, a NASA igazgatója üdvözölte a magasrangú ven­dégeket. Anatolij Dobrinyin, a Szovjetunió washingtoni nagykövete méltatta a Szo­juz—Apollp-űrrepülés törté­nelmi jelentőségét. „Az ese­mény fontosságát — mon­dotta Ford elnökhöz fordul­va — még külön aláhúzza az ön személyes jelenléte”, megjegyezte, hogy néhány évvel ezelőtt még nem is gondolhattak volna ilyen közös szovjet—amerikai vál­lalkozásra, amely új dimen­ziót nyit a nemzetközi együttműködésben. „Ez a közös vállalkozás szerves ré­sze a nemzetközi enyhülés folyamatának, a Szovjetunió és az USA kapcsolataiban végbement javulásnak, ami az egész nemzetközi légkört átalakítva lehetővé tette az együttműködést a világűr­ben és a földön egyaránt”. Ezután Ford elnök emel­kedett szólásra. „A Szojuz felbocsátása — mondotta — epikus űrvállalkozás kezde­tét jelzi. Néhány óra múlva követi az Apollo, s két nap múlva a világűrutazók talál­koznak és együtt fognak ke­ringeni glóbuszunk körül. Ez igazi történelmi esemény, amely — mint a szovjet kozmonautákhoz és az ame­rikai ausztronautákhoz kö­zös vállalkozásuk alkalmából intézett üzenetemben is hangsúlyoztam — új korsza­kot nyit meg a nemzetközi űrkutatási együttműködés­ben”. „Soha ezelőtt — folytatta az elnök — nem volt még példa arra, hogy két ország képviselői együtt éljenek és munkálkodjanak a világűr­ben. Ez most megtörténik, s ez a pillanat csodálatos és egyedülálló lehetőségeket nyit meg. Demonstrálja, hogy az USA és a Szovjetu­nió kész együttműködni nagy fontosságú, nagy hord­erejű és bonyolult vállalko­zás végrehajtásában. Azóta, hogy 3 évvel ezelőtt megál­lapodtunk a Szojuz—Apolló- misszió megvalósításában, a két űrhajó legénységének tagjai, a tudósok és techni­kusok mindkét országban nagy odaadással az együtt­működés szellemében mun­kálkodtak. Különösen jó ér­zés számomra azt látni, mi­lyen meghitt barátság szö­Az Apollo amerikai űrha­jó kedden este ráállt kezde­ti pályájára. Ezt követően az Apollóról levált a hordozó- rakéta utolsó fokozata is. A közös űrrepülés ameri­kai (houstoni) központjának jelentése szerint az Apollo le­génységének tagjai — Tho­mas Stafford, Vance Brand és Donald Slayton — jól ér­zik magukat. Az amerikai űrhajósok ked­den este megkezdték a fedél­zeti műszerek ellenőrzését, s az összekapcsolási pályára történő ráállást célzó manő­verek elvégzését. vődött a szovjet kozmonau­ták és a mi ausztronautáink között, akik nyilvánvalóan a legjobb képességeket képvi­selik mind a két oldalon”. „Az amerikai nép nevében a világ népeivel együtt fo­gom követni űrrepülésüket, amelyhez mindkét űrhajó le­génységének sok szerencsét kívánok” — mondotta befe­jezésül Ford elnök. A Szojuz felbocsátásának washingtoni közvetítése után Dobrinyin szovjet nagykövet és a diplomáciai testület ve­zetői Floridába repültek, hogy jelen legyenek az Apollo útnakindításánál. A Szojuz—19 szovjet űr­hajó legénysége, az Egyesült Államok területe fölött elre­pülve, telefonkapcsolatot lé­tesített a Szojuz—Apollo- program amerikai irányító központjával. Néhány perccel korábban a moszkvai irányító központ az amerikai földi ál­lomások segítségével folyta­tott beszélgetést a Szojuz fe­délzetén tartózkodó szovjet űrhajósokkal. A telefonössze­köttetés révén megkezdte mű­ködését a Moszkva—Houston —Szojuz—Apollo globális kapcsolási rendszer. Közép-európai idő szerint 18,00 óráig a Szojuz—19 há^ rom fordulatot tett a Föld kö­rül. A harmadik fordulat ide­jén az űrhajósok elfogyasztot­ták első kozmikus vacsoráju­kat. A negyedik forduló során Leonov és Kubaszov pálya- módosítást hajtott végre. Az addig ellipszis pályát majd­nem köralakúvá változtatták áz egyik segédhajtómű be­kapcsolásával. A hajtómű ösz- szesen 7,4 másodpercig műkö­dött. A pályamódosítás segítségé­vel a Szojuz—19 közelebb ke­rült ahhoz a végleges pályá­hoz, amelyen csütörtökön az esti órákban találkozik az azonos Föld körüli pályára vezérléndő Apollóval. A Szojuz—Apollo közös űr­repülés legfontosabb része a két űrhajó összekapcsolása lesz. Ezt július 17-re tűzték ki. A két űrhajó 48 óráig ke­ring majd egymással össze­kapcsolva, és ezalatt a koz­monauták négyszer mennek át egymás űrhajójába, s szá­mos tudományos kísérletet végeznek majd el. Az amerikai űrhajó start­ja előtt Stafford, az Apollo parancsnoka kijelentette: „meg vagyok győződve arról, hogy a küszöbönálló szovjet —amerikai űrrepülés megerő­síti majd országaink közötti barátság szálait”. 13. — Én húsz leszek — ordí­tott Takács. — De ég a ké­pemről a bőr, hogy korban még hozzátok tartozom. Kénytelen voltam féken tartani Takács Lajos őrveze­tőt. Nem azért, mintha nem lenne igaza. De kedvem len­ne ilyenkor összehívni azt a híres ifjúsági parlamentet, vajon hogyan ítélkeznének most? Vajon kit marasztal­nának el jól fogalmazott, pe­dáns szónoklatban? Én biztosan Takácsnak adnék igazat. Még akkor is a párt­jára állnék, ha dühében, in­dulatában két jókora pofon­nal lepte volna meg ezt a két taknyost. Mert lehet egy­millió fiatal tisztességes, szorgalmas, kötelességtudó. Jön két ilyen csibész, és be- lepiszkit mindannyiunk be­csületébe. Ha én lennék a hangadó az ilyen gyűlése­ken, meg fórumokon, nem az öregeket piszkálnám. Nem csak azt firtatnám, milyen jogok illetnek meg, odaállí­tanék egy két ilyen díszpin­tyet. Nézzétek fiúk, nézzétek lányok, ezért aggódnak az idősebbek, mert vannak ilyen semmirekellők. Botorkálnak előttünk, mint a vakondok. Jó, ha nem kap­nak fagydaganatokat. Olyan cipőt viselnek, amikbe nor­mális földi halandók még a flaszterre sem mennek ki, nem az erdőbe. Annyi gya­korlatuk sincs az erdőjárás­ban, mint a kisgyerekeknek az óbégatásban. A saját lá­bukban is elbotlanak. Rájuk van írva, hogy ezt az egész kalandot megbánták már, mint a kutya, amelyik kilen­cet kölykezik. Talán még mindig nem hiszik, hogy sen­ki nem nyúl hozzájuk, hogy a hajuk szálát sem görbíti meg senki. De lehetne ezekre ütni? Ványadtak, esetlenek, annyi izom sincs rajtuk, mint egy fejlett zöldbékán. Még játékból sem verném hátba őket, mert a mellük fájna. — Tessék mondani, — szó­lal meg fujtatás közben az egyik gyerek. — Mi most majd benne leszünk az új­ságban, meg a televízióban? Mert ha igen, akkor inkább ne is vigyenek bennünket to­vább, inkább lőjenek agyon bennünket, itt az erdőben. — Lesz tibelőletek valaha férfi, nyomorultak! — köpött eléjük Takács. — Nagy mel­lénnyel elhatároztátok, hogy olajra léptek, most pedig, amikor majd megkérdezik tőletek, mégis, hogyan gon­doltátok az egészet, akkor in­kább lőjünk agyon, inkább süllyedjetek a föld alá, mint hogy odaállnátok őszintén, hogy tessék, itt vagyunk, vál­laljuk a balhét, verjenek a pofánkra, amiért disznók és hülyék voltunk. Nem öcsi, nem lesz belőletek hősi ha­lott. Drágább vadakra, ne­mesebbekre tartogatjuk mi a lőszert. Szépen odaálltok majd apuka elé, és kaptok akkora frászt, hogy nagy- nagy zümm-zümm lesz a víz­tartályban Tulajdonképpen ntm ve­szem zokon Takács Lajos­tól, hogy ekkora szája van, hogy ennyire elindult a fe­jében a vezérhangya. Ez a fiú nemcsak a száját jártatja. Alig múlt tizenöt éves, már ejtőernyőzött. Csak azért hagyta abba ezt a veszélyes, férfias sportot, mert az édesanyja nagyon féltette, aggódott érte. Az ő kedvéért lemondott róla. Egyszer késve érkezett ki­menőről. Az őrnagy elvtárs behívatta. — Mondja, Takács elvtárs, már maga is feliratkozik a díszpéldányok közé? Nem szoktuk meg, hogy Takács Lajos fegyelmezetlenkedik. Ez nem illik magához. Miért késett? — Őrnagy elvtárs, jelen­tem, semmi különös nem volt. Megállt az órám, elbá­multam, elkalkuláltam ma­gam. Tessék fenyíteni, rá­szolgáltam. — Nem fenyítem meg.'Él­hiszem, hogy így volt, elen­gedem a fenyítést, mert egyenesen, gerincesen visel­kedett. Elmehet, végeztem! Vagy három nap múlva hivatott a parancsnok. — Mondja csak, Pusztai ti­zedes, barátja magának Ta­kács? — Igen, a barátom, na­gyon szeretem, nagyon de­rék és egyenes embernek tartom. — Takács hazudott ne­kem. Azt mondta, azért ké­sett el a kimenőről, mert megállt az órája, mert elbá­mult. Én pedig egészen vé­letlenül megtudtam, hogy egy öregasszonynak két kocsi tűzifát hordott fel a második emeletre... — ... és elfogadott érte pénzt — kérdeztem megüt­közve, mert nagyon csalód­tam volna Takácsban. — Nem, nem fogadott el semmit. Az egészet úgy tud­tam meg, hogy ben voltam a városban, sorbaálltam a patikában. Megszólított egy idős asszony. Azt kérdezte tőlem, én vagyok-e a hegyi katonák parancsnoka. Mond­tam, hogy igen. Erre az öreg­asszony elkezdett hálálkod­ni, hogy áldjon meg az isten, amiért ilyen derék katoná­kat nevelek. Bevallom, jól esett, de azért megmondhat­ta volna ez a Takács is. Fellélegeztem. Nem mond­tam, de Takácsnak adtam igazat. Azóta sem esett er­ről szó, nem is mondom ne­ki soha. De erre a nagyhan­gú, keménybeszédű, szóki­mondó fiúra ez a jellemző. Restelli magát, ha azon kapják, hogy valami jót tett, valamivel többet, mint a sza­bályok szerint kellett volna. Szinte látom magam előtt ezt a melákot. Futott a nagy kasárral az emeletre, hogy még a szeme is kidülledt, közben mondta a magáét: néni, nincs magának fia? Van! A fene egye meg a lé­hűtő fejét. Az jó volt, hogy az anyja körültáncolta, a pi­szokját neki, de segíteni, a fát felhordani, azt nem. Az­zal kínlódjon a szerencsétlen öreg mama. Jó valagba kel­lene rúgni az ilyen gyere-, két... Ne féljen mamikám, felhordom én még a geszte­nyefát is, az istenit neki. A fiának meg mondja meg, hogy süljön le a bőr a ké­péről. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom