Kelet-Magyarország, 1975. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

»78 május L ICBL®T-MA6YAR0aSZA« Megyei tájakon Tiszavasvári ezüstlakodalma Egy napon tartották a há­zasságkötést és a névadót: két év múlva lesz huszonöt éve annak, hogy a megye peremén lévő két település — Büdszentmihály és Tiszabüd — Tiszavasvári néven egy községgé egyesült. Akkor még távolságok vol­tak a két falu között, ma mór csak a jó helyismerettel ren­delkezők tudják hol haladt régen a határ, melyik is való­jában a büdi vagy szentmihá- lyi rész. Három megye ha'árán — Három megye mezsgyé­jén vagyunk, sokszor nem is tudom eldönteni, most jó-e ez nekünk — mondja dr. Lévai Sándor nagyközségi tanácsel­nök. — Jó olyan szempont­ból, hogy negyed óra, fél óra alatt Nyíregyházára, Hajdú­nánásra, Polgárra, Leninvá- rosba is eljut innen az em­ber, ha valami ügyes-bajos dolgát kell elintézni, vagy olyasmit akar vásárolni, ami • nálunk éppen nem kapható. Ami előny, ugyanaz lehet a hátrány is: a megye peremén vagyunk, nekünk vonzáskör­zetről beszélni illúzió lenne, és persze, igyekezni kell, ha ilyen település az erős szom­szédok mellett nőni, fejlődni akar. Tiszavasvári pedig akar — méghozzá nem is kicsit. A kérdés tehát: hogyan vá- rosiasodik ezekben az eszten­dőkben Tiszavasvári? Tiszavasvári tizennégyezres lélekszámúval megyénk egyik legnagyobb települése, s ami különösen jelentős, egyre gyorsabban növekszik. 1950 és 1960 között mindössze hét­százzal, 60 és 70 között már ezerkétszáázal nőtt a telepü­lés lakosságának száma, s az újabb tízéves ciklusban — fi­gyelembe véve az eddigi fej­lődést — reálisnak látszik, hogy 1970 és 80 között két és fél ezerrel nő majd Tiszavas­vári lélekszáma. De nemcsak többen laknak itt, hanem fi­atalodik is a település: na­gyon sok ifjú szakember tele­pedig le, a több ipari munka­hely vonzza a fiatalokat. A városiasodás jegyei kö­zött előkelő helyen szerepel a többszintes építési mód. Eb­ben korát megelőzve lépett a nagyközség: tíz-tizenkét éve építették az első emeletes házakat. A főbb útvonalakon és a központban már csak .ilyeneket építenek. Sok más, rangos települést megelőzve Tiszavasváriban 1963-tól van vezetékes ivóvíz, amely a lakások 60 százalé­kában csapból folyik. A csa­tornázás azonban még nagy összegeket emészt fel, míg az egyre gyorsuló fejlesztést, építkezést utolérik. A tanácson pontos térképek jelzik a jövőt: elkészült a nagyközség általános és a központ részletes rendezési terve. Túl sok meglepetést, váratlan fordulatot nem aján­lottak a várostervezők. Egy újonnan nyíló körút határol­ja majd a már alakuló köz­pontot — ezzel oldják meg a régen kimondottan falusias, keskeny és girbe-gurba utcás építkezés gondjait. Az 1007/1971. számú kor­mányhatározat alapján az or­szágos településhálózat-fej­lesztési koncepcióban Tisza­vasvári — megyénkben Vá- sárosnamény, Fehérgyarmat és Záhony mellett — részle­ges középfokú központ sze­repkört kapott, amely újabb lendületet adott a fejlődés­ben. Mindez nagyon egyszerűen és jól hangzik, de nézzük, mi­lyen gondok vannak például a kereskedelemben, amely nemcsak részleges középfokú központ, hanem a városiaso­dás egyik nagyon fontos kö­vetelménye is. Szám szerint 32 bolti és 14 vendéglátóhely van a településen, s ezek ta­valy 150 millió forintot for­galmaztak. Az üzlethálózat állapotára azonban jellemző, hogy az állóeszközök nettó értéke 1971—74 között mind­össze 300 ezer forinttal nőtt és néhány üzlettől eltekintve s bolthálózat az 1950-es évek Bronzlovas Nyíregy felett Városiasodó közscgközpont Tiszavasváriban. színvonalán áll. A helyi ÁFÉSZ 1-es számú boltja és a vegyi bolt például egy épü­letben működik, mégpedig nem is akármilyenben: az épületet 100 forintos eszmei értékkel tartják nyilván — a két üzletben tavaly 18,3 millió forint értékű áru talált gaz­dára. Mondani sem kell, hogy nem akármilyen körülmények között. Orosz Mihályné tekercse­lőnő mondja: — A kérdés nem úgy ve­tődik fel, hogy a községben milyen eredmények születtek 30, vagy éppen 25 év alatt. Aki itt él, tudja, hogy az eremények szépek, büszkék vagyunk rájuk. De ez nem jelenti, hogy dicsérni kell azt is, ami rossz. Egy munkásnő, aki egész nap dolgozik és ha­zamegy, többnyire a maga otthoni munkájáról :isaári lje a városiasodást. Kapott-^, ffiss tejterméket, húst az üzletben, mennyit állt sorban munka után, mennyiért tudott zöld­séget venni a piacon, kell-e kilépőt kérni az üzemből, hogy hét végére egy mirelit­csirkét tudjon venni és így tovább. Ugyanez a téma a nagyköz­ségi pártértekezlet egyik fel­szólalója, Balaskó István sze­rint: „A községben az elmúlt év­ben új kereskedelmi egység nem épült, a bolthálózat na­gyon elmaradott.” Diktál as ipar A fejlődés üteme sok terü­leten nagyon gyors. Nézzük például az Alkaloidát, a leg­nagyobb üzemet. Négy év alatt ezerrel nőtt az itt dol­gozók száma, s most megkö­zelíti a 2300-at. A községben az ipari munkahelyeken csak­nem 3300-an dolgoznak. A Ti­szavasváriban élő 7300 nő kö­zül több, mint 2200 vállalt eddig munkát (mintegy 900 az Alkaloidában). A korábbi hét termelőszövetkezet helyett a község 10 ezer hektáros ha­tárában az egyesülések után három tsz már korszerű, nagyüzemi gazdálkodás kere­teit vetheti meg. Támogatják az új eljárásokat, — a későb­biek reményében ide költöz­tették a KITE-alközpontot és a szakosított állattenyész­tésben is előbbre akarnak lépni. Négy év alatt megkétszere­ződött Tiszavasvári iparának termelési értéke, s megköze­líti az évi 1,2 milliárd forin­tot (amelynek kétharmadát az Alkaloida adja). Ezzel az értékkel előkelő helyen áll a megye településeinek sorában és számottevő a megyei ösz- szegzésekben is. Szabó László lakatos: — Tudom, sok járdát, több, mint 30 kilométert építettek itt az elmúlt négy évben. De vajon vontak-e felelősségre valakit azért, mert a fagy és a gondatlanság miatt e télen is sok tönkrement belőle? Szerintem a gazdagabbak sem engedhetnek meg ilyen lu­xust. özv. Zrinszki Dezsőné (munkásnő a MEZÖGÉP-nél) szinte szenvedélyesen sorol­ja: — Azt szeretném, ha szebb, tisztább lenne Tisza­vasvári. Igazán jó adottsága­ink, szép, virágos, fásított • széles főutcánk van — de ’ fröcsköl a sár, a járdákon sok helyen nem látszik meg, hogy gondos gazda lakik a portán és még az üzleteket sem kényszerítik a járdák rend- bentartására. Életet kellene adni a szebb, tisztább, virá­gosabb Tiszavasváriért moz­galomnak — és én szívesen vennék részt benne. Alacs János szb-titkár: I — Itt volt az egyik szocia­lista brigád, s felajánlottuk, hogy délután fél négytől, a munkaidő végétől, naplemen­téig dolgozunk társadalmi ’ munkában a községért. Azt' mondták, menjünk reggel, mert ilyenkor irányítót és anyagot nem tutinak adni. Mii másképp=4áttuk ezt, jó lenne, ha az illetékesek jobban szer­veznének, s ha egy-egy kol­lektíva munkát ajánl fel (bri­gádról, jó szakemberekről van szó), ne legyen kifogás, hogy most nincs facsemete, vagy adminisztrátor, esetleg lapát... Közösen, többet Idézet egy jelentésből; „Négy év alatt ötmillió forint értékű társadalmi munkát végzett a község lakossága, a Tiszavasvárihoz hasonló nagy­községek versenyében egy megyei első és két harmadik díjat szerzett.” Szép az ered­mény, de jobb szervezéssel még szebb lehetne... Jó, hogy olyan példák is vannak, mint amilyenről Gál József szá­molt be nemrégiben a nagy­község nyilvánossága előtt: — Tisztelettel és megbecsü­léssel tudok szólni az Alkaloi­da Gyár vezetőiről, a kilenc szocialista brigád tagjairól, akik megduplázták az iskola korszerűsítésére fordítható 300 ezer forintot, mert ebből a pénzből egy 800 ezer forint értékű központi fűtési beren­dezést építettek meg isko­lánkban. Dr. Lévai Sándor tanácsel­nök: — Nagyon sok mindent kellene megcsinálnunk rövid idő alatt. Mindenre nem fut­ja, ezért sorrendet állapítot­tunk meg. A következő öt esztendőben minden lehetősé­get azért vetünk latba, hogy meg tudjuk valósítani a la­kásépítési programunkat, je­lentősen fejleszteni tudjuk a kereskedelmi hálózatot és építeni tudjunk egy új isko­lát. Ezenkívül természetesen még sok kisebb tervünk van... Viszokai István, a nagyköz­ségi pártbizottság titkára mondta: —- A városiasodás és a munkássá válás ezernyi gond­ja ad most munkát, és ez nemcsak az üzemekre vonat­kozik, hanem minden más munkahelyre és az itt tanuló háromezer diákra-iskolásra is. Jó terveink vannak, jó ered­mények lendítik előbbre ezek­ben az esztendőkben Tisza- vasvárit, de még többet, még gyorsabban szeretnénk. Ezért dolgozunk. Marik Séador Szovjet Dagesztán. A Kau­kázus lábánál, a Káspi-ten- ger fölött. Mahacskalában, a Kramszkij utcai kis lakás szobái olyanok mint egy fes­tészeti kiállítás termei. Itt él az egykori kozák katona — a mai újságíró, grafikus: Leonyid Bruzgin. Megsárgult füzetlapjai né­zem. „Svangeradze O. A. gárdafőhadnagy; Bisztrov B. O., százados; Litvinenko V. F., gárdahadnagy; Musz- tafajev, gárdaőrnagy...” ösz- szesen százharminc szovjet katona és tiszt neve. „Ismét egy százados és utána egy következő lapon még három- száznyolcvanhat név. Vala­mennyien közkatonák, tisz­tesek és tiszthelyettesek. 1944. október 15-én estek el és Napkor községben temet­ték el valamennyijüket. 1945 tavaszán a tömegsírt exhumálták és a nyíregyházi temetőben helyezték örök nyugalomra a harcosok földi maradványait...” Nyíregyháza. ...Hajnali derengés. Szür­ke házak. Cseréntetővel. Fe­hér terméskővel kirakott hi- don T—34-es mozog előre. Fedezékében katonák fut­nak. Előttük az ellenség. A kompozíció központjában egy katona áll. Kezei bizto­san tartják a géppisztolyt. Tisztán hallom a géppisz­tolysorozatot... „Nyíregyháza.” Ez a kén címe. Ott függ Leonyid Bruzgin íróasztala fölött. ...Amikor Leonyid Bruzgin felindult, akkor remeg a hangja. És a felindultság mindig erőt vesz rajta vala­hányszor a háború kerül szóba. — 1944 szeptember első napjaiban Plijev generális gépesített lovas egységeit a kitartó és súlyos harcok után Magyarország területén fel­töltésre rövid időre megállí­tották. A lélegzetvételnyi pihenőt arra használtuk fel, hogy felkészüljünk az új harcra, Nyíregyháza ^felsza- bááftásara. ' Akkor “géppus- kás szakaszparancsnok vol­tam. Megtörtént a feltöltés. Éjjel erőltetett menetben vo­nultunk előre. Nyíregyháza előtt csapataink harci alak­zatot vettek fel és széles sávban támadtunk. Kijutottak a műútig. Mindössze néhány száz méter választotta el őket a város első házaitól. Csak odáig tudnának elvergődni, ott már könnyebb lenne a helyzetük. Leonyid Bruzgin katonáinak nagy tapasztalata van az utcai harcokban. Ám ennek a két-három száz méternek a megtétele szinte lehetet­lennek tűnt. A csatazaj a végtelenségig felerősödött. Támadásba kell lendülni! Közben két katona megsebe­sült. Csemyikovot, az egyik géppuskás raj parancsnokát egy golyó leterítette. Vászja Csernyikov! Elesett Vászja Csernyikov, ez a ke­rek arcú, örökké vidám, vak­merőségig bátor katona, a barát. Hajtincse homlokára hullt. Élettelenül terült el a szakasz lelke, Vászja Cser­nyikov... Leonyid odakúszott Cser­nyikov elnémult géppuskájá­hoz. Támadásba kell len­dülni. A harcosok felugrál­tak és rohamra indultak. Ezzel egy időben megszólal­tak a géppuskák is. Erős ködfüggöny gomolygott és burkolta be a tájat. A kato­Nyíregyháza: a kozák lovasszobor avatása 1945-ben. (Leonyid Bruzgin rajza) nák elérték az első házakat. Az épületek mögött hallat­szott a megfutamított német tankok dübörgése. A friccek nem tudták feltartóztatni a szovjet' katonák támadását. Tankok és páncélozott jár­műveik védelmében erős tüzet zúdítva az előrp nyo­mulókra visszavonultak. A házak pincéiből, a bunke­rekből előbújtak Nyíregyhá­za lakói. Sokan közülük se­gítettek ellátni a sebesülte­ket. Vizet hoztak a szovjet harcosoknak. A németek messzehordó nehéztűzérségi lövedékekkel erősen tűz alatt tartották a várost. Ez már senkit sem zavart. Vala­mennyien tudtál*. hogy a ros reLgÖVdalt. ■ A barátai’ " nem e§yiÉer * mondták Bruzginnak, hogy: „Miért a háborús emlékeket őrző képeidet tartod a fa­lon? Elég a háborúból, a pusztulásból, vannak neked békét ábrázoló alkotásaid is. Cseréld ki őket!” De az egy­kori kozák harcos, aki végig­harcolta Finnországot, ott volt Sztálingrádnál és Cseh­szlovákiában érte meg a győ­zelem napját, nem tud nem emlékezni. Tekintetem Bruzginra té­ved. Jobb arcán és álla kö­zött sebhely. Arcának békés kifejezése és a sebhely el­lentmondanak egymásnak. 1945. május elsején Bruz­gin nem ismert rá a város­ra, Nyíregyházára. A romok nagy részét eltüntették, a fák zöldbe borultak. Az ut­cák nemcsak járhatóak, ha­nem gondozottak voltak. Játszott a katonazenekar. Bruzgin több sebesüléséből gyógyult bajtársával, a po­zsonyi katonai kórházból ér­kezett Nyíregyházára a ko­zák lovas szobor leleplezésé­re, amelyet Plijev generális e térségben elesett gépesített lovas katonáinak emlékére állítottak. A szobor Nyíregyháza köz­pontjában emelkedik. A le­leplezés tiszteletére katonai parádét rendeztek. A fehér lepel aláhullt. „Ágaskodó pa­A képen balról jobbra I eonyid Bruzgin Marisza Tye- mírbekova, Jurij Smelev., . ripa, a kozák lovas jellegze­tes köpönyege, éles kard a magasra emelt kézben...” Ezek tolultak elsőként Leo­nyid Bruzgin szemébe. Az­után mintha valami hirtelen elvakította volna: Vászja Csernyikov. Igen, ez az ő arca, az ő teste a kozák lo­vas jellegzetes köpenyében. Itt, Nyíregyházán, ahol ele­sett. Papír és ceruza kerül elő. Bruzgin már rajzolt is. Szé­les talpazat, égbe meredő oszlop, ágaskodó mén, a ma­gasra emelt kézben éles szablya. Még néhány ceruza­vonás és a rajzolt szobor szinte azonos a valódi kép- ijgsával. . G., gárda­nadnagyjpBazeenov D. F„ hadnagy; Kalcsenko N., köz­katona...” Nagyon sok felé nem tud­ják, hogy ki nyugossza örök álmát egy-egy sírhant alatt. — Véletlenül olvastam a* Izvesztyijában — mondj*. Leonyid Bruzgin, — hogy Pusztai András nyíregyház nyugdíjas keresi azokat av életben maradt szovjet kato­nákat, akik Nyíregyháza fel­szabadításáért harcoltak. Én írtam neki. Válaszolt és elküldte a kozák hősi emlék­mű fényképét. Ezután a báj­társaim megkértek, hogy utazzam Nyíregyházára és nevükben is rójam le tiszte­letemet elesett baj társaink előtt, akik idegen földben nyugosszák örök álmukat. ...1972. szeptemberében Le­onyid Bruzgin ismét ott állt Nyíregyháza központjában, a bronzlovas szobránál. És sírt. Nézte azokat 6 nyírfákat, amelyeket 0 és bajtársa ül­tettek a szobor leleplezésé­nek a napján, 1945. május elsején az emlékmű talapza­tának tőszomszédságában. Könnyes szemeivel százszor végigsimogatta a fák fehér törzsét és susogó leveleit. — Milyen sok idő múlt el azóta — folytatja elbeszélé­sét Leonyid Bruzgin. — De azoknak a napoknak minden apró részletére emlékszem. Hogy meghatódtam, amikor a város vezetői elkísértek engem a Korona Szállodába, abba a szobába, ahol 1945 tavaszán laktam. Megtekin­tettük a hősök sírját, koszo­rúkat helyeztünk el a Plijev tábornok gépesített lovas gárdahadosztálya elesett hő­sei emlékére állított emlék­mű talapzatán. Nagyon büszke vagyok, hogy tudtam teljesíteni egykori bajtársa­im kérését, és, hogy a ne­vükben mondhattam „örök dicsőség nektek, barataim!...” Emlékezzünk! Nekünk olyan világ kell, amelyikben nem nőnek fej gyerekek ár­ván. Béke és barátság kell az egész világon... J. Zelenyina Fordította: Sigér Imre * s

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom