Kelet-Magyarország, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-09 / 82. szám

WfS. áprtfts 9. Tanul az ország HUSZ-HUSZONÖT ESZTENDŐVEL EZ­ELŐTT, amikor a tanulás — vagy a tanulás lehetősége — egyetemes népi élménnyé vált Magyarországon, a lapok gyakran közöltek lelkes interjúkat, beszélgetéseket fejkendős parasztasszonyokkal, idősödő munkásembe­rekkel, akik nem röstelltek beülni az iskola­padokba. Nem véletlenül említettük a tanu­lás lehetőségét, mint népi élményt. A felsza­badulást követő esztendőkben valóban az is volt. Történelmi mulasztásokat, sőt bűnöket kellett pótolni, eltörölni. A fiatal magyar köztársaságnak — im­már a szabad jövő kilátásával — első dolgai Küzé tartozott a tanulás lehetőségeinek meg­teremtése, a korlátok ledöntése. Mert a Hor- thy-rendszer idején — noha tételesen csak a rosszemlékű „Numerus clausus”-ban korlá­tozták származási szempontok szerint a tanu­lás lehetőségét, a társadalom két alapvető osztálya, a munkásság és a parasztság gyer­mekei számára, gyakorlatilag lehetetlen volt a továbbtanulás. Akadtak ugyan továbbtanu­ló, diplomát szerző munkás- és parasztgyere­kek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a'magasabb műveltség megszerzésének lehe­tőségeiből osztályuk egészét kirekesztették. De hiába is adták volna meg a továbbtanu­láshoz a módot, — az anyagi erő, ami a ta­nulás egyik alapfeltétele, nem volt birtokuk­ban. Érdemes fellapozni a régi újságokat. 1947-ben az első középiskolás parasztem­berek közé tartozott a Tolna megyei Paks községben Szabó János 31 éves parasztgaz­da, földhözjuttatott. így nyilatkozott: „Hát persze, hogy járhattam volna középiskolába, vagy egyetemre. Formálisan senki sem tiltot­ta meg. De mi lett volna itthon a szüleim­mel kereső nélkül és miből éltem volna meg, amíg tanulok? Maradtam tehát. S így volt vagy félszáz ismerősöm, elemi iskolai társam, pajtásom is, s rajtunk kívül még nagyon so­kan a községben. Hiába szerettünk volna, nem lehetett. Most már lehet. Elvégzem a középiskolát, aztán majd meglátjuk, hogyan lesz tovább ...” Már a felszabadulást követő első évek­ben ezrével és ezrével kezdték meg a tanu­lást a munkás- és parasztafiatalok a külön­böző tanintézetekben, — hogy a példájuk nyomán még'többen jelentkezzenek, s hogy szélesedjen körük a szaporodó évek során. ( A TANULÁS STATISZTIKÁJA Magyar- országon a felszabadulás óta eltelt évtize­dekben folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Nem lehet, — s nem is akarja senki — eltagadni, hogy ez sok problémával és nehéz­séggel jár együtt. Az első években azzal, hogy sok előítéletet, tartózkodást kellett legyűrni. Egész rétegek tudatában ott élt még, hogy az ó számukra a tanulás nem elérhető; óvták gyermekeiket is, hogy „megkíméljék őket a csalódásoktól.” Ugyancsak régi újságból — a Magyar Nemzet 1948. január 2-i számából való egy ilyen cikkrészlet. „Sokan félnek a tanulástól. Nem attól, hogy az fáradtságos munka: ezt örömmel vállalják. Attól félnek, hogy egyszercsak «felébrednek», s kiderül, szép álom volt az egész, a munkásnak, a pa­rasztnak ezután sem szabad tanulnia...” Dehát ezek már régi dolgok, mondhatná valaki, beszéljünk a máról, — s benne ar­ról is, hogy olyan helyzet következett most be, amikor már alaposan meg kell küzdeni a továbbtanulásért, éppen a nagyszámú lehe­tőség és a jelentkezők tömege miatt. Súlyos — de a messzi múltakhoz képest mégsem örömtelen, — probléma ez, mi tagadás. So­kan vannak, akik nem juthatnak be az álta­luk kiválasztott középiskolába, de még in­kább főiskolára, egyetemre. Ez azonban már a fejlődés problémaköréhez tartozik; a törté­nelmi tény, hogy az iskolák megnyíltak a legszélesebb értelemben vett munkás- és pa­raszttömegek előtt, — tény marad. Bármily nehéz akadályokkal, gondokkal kell is jelen­leg, s a jövőben megküzdeni. Azt, hogy tanuló ország legyünk — a kor is megköveteli. Az ismeretek növeksze­nek, áradnak, szétfeszítik a tankönyveket. Egy-egy szakmán belül sem könnyű követni gyarapodásukat. Felsorolni is nehéz volna, hogy az iskolán kívüli oktatásnak (tovább­képző tanfolyamok, szakosítók, levelező és esti tagozatok stb.) hány formája működik ma eredményesen Magyarországon. DE AZ OKTATÁSÜGY SZOROSAN ÖSSZEFÜGG a kultúra egyéb ágazataival is. Az eredményesen működő iskolarendszer az élet valamennyi területén érezteti a hatását. Hogy csak egyetlen példát említsünkt 1973- ban újságokból és folyóiratokból 1 milliárd 181 millió példány jelent meg Magyarorszá­gon. Lehetségessé vált volna ez a tanulási kedv és igény nélkül? Nem lett volna lehet­séges, hiszen az idézett szám magában foglal­ja a szaklapokat is, — azoknak a vásárlói pedig elsősorban azok, akik egy-egy szakma új eredményeit követik, mert gyarapítani akarják ismereteiket. De megemlíthetnénk azt is, hogy hány millió forinttal növekszik évente a könyvvá­sárlás, vagy hány ezerrel, tízezerrel a televí­ziókészülékek száma. Ezek sem pusztán a szórakozási igény növekedését jelzik (azt is, természetesen), — hanem elsősorban a tanu­lás- és tudásvágyat, amely csak eredménye­sen működő iskolarendszer talaján jöhet lét­re. méltán Állapította meg 1974 márciusi ülésén a Központi Bizottság: „Az elmúlt negyedszázad során történelmi ered­ményeket értünk el a lenini kulturális for­radalom megvalósításában. Közelebb jutot­tunk ahhoz a célhoz, hogy milliók sajátítsák el mindazt, ami az emberi gondolkodás és kultúra több mint kétezer éves fejlődésében értékes volt... Nagy mértékben emelkedett az iskolázottság szintje: 1960-ban a 15—24 éves korosztálynak mintegy 75 százaléka, 1970-ben pedig már mintegy 90 százaléka vé­gezte el a tankötelezettség időtartama alatt az általános iskola nyolc osztályát. Az álta­lános iskolát el nem végzők számára egyre bővülő tanulási lehetőségeket teremtettünk, és tovább növeljük az esti- és levelező okta­tásban résztvevők érdekeltségét, kedvezmé­nyét .. Tanuló ország lettünk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a történelmi „szellemi nyomo­rúság” kártevéseit kiheverjük, hanem azt is, hogy széles rétegek részesülnek a kultúra élvezetében. Mind nagyobb tömegekhez jut­nak el az értékes művészeti alkotások. A könyvkiadásnak, színházművészetnek, film­nek, (hogy a legnagyobb tömegművelő fóru­mot, a televíziót ne is említsük), milliós „fo­gyasztói tábora” van. Az ismeretek terjedése, az iskolázottság, egyebek között azon is lemérhető, hogy a kö­zönség kritikusan, azaz felkészülten fogadja az új művészeti alkotásokat, véleményt for­mál azokról, s a szellemi alkotóműhelyeket mind igényesebb, magasabb színvonalú telje­sítményre ösztönzi. HÁROM ÉVTIZED EREDMÉNYE MIND­EZ. Sok-sok küzdelem, erőfeszítés van amö- gött, hogy ma száz- és százezrek tanulhatnak, sajátíthatják el az egyetemes emberi kultúra alapelemeit, s szerezhetnek szakmai képzett­séget. Amint valamennyiőnk tapasztalata mu­tatja: az ország élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a felszabadulás által kapott: ta­nult, — s tanul. S a tanulással gyarapítja az országot, önmagát, az egész szocialista kö­zösséget. T. L Munkásnak lenni Nyírbátorban Bizonytalanság után új követelmények Félkörben szántók — iga­zi szabolcsi homokbuckák — övezik Nyírbátorban a Cse­pel Motorkerékpárgyár gyár­egységét. — Itt az emberekkel való törődés a legfontosabb ten­nivaló — halljuk Ladányi Kálmán gyáregység igazga­tótól. — Hétszázhuszonheten dolgozunk a gyárban. A nők száma száznyolcvanöt. Ha jól megszámoljuk, akkor a százon felüli részt gyermek- gondozási segélyen találjuk. Az arány: 282—5 A kétszáznyolcvankét szak­munkásból mindössze öt a nő. A szakmunkástanulók­nál valamivel jobb az arány. A gyárból ötvenötén járnak a város, Debrecen, Nyíregy­háza, Mátészalka középisko­láiba. A dolgozók átlagélet- kora huszonhét év. Ezért mertek úgy határozni, hogy a közeljövőben áttérnek a szerszámgépek gyártására. Ez a dolgozók részéről na­gyobb szaktudást, a vezetés­től pedig összehangoltabb üzem- és munkaszervezést követel. A gyárrészlegben folyta­tott beszélgetésekben arra kerestük a feleletet, hogy milyenek a továbbképzési le­hetőségek és az alakuló új helyzet milyen követelmé­nyeket állít a fiatal szak­munkások elé. Egyáltalán, mit jelent szakmunkásnak lenni Nyírbátorban? Kovács Anna tizennyolc éves köszörűs: — Teremen születtem. Itt élnek szüleim és mi, gyere­kek, hatan. Csepelen a Mü. M. 1-esben egy évvel ez­előtt lettem szakmunkás. Órabérem kilenc forint. Munkám: felületező szerszá­mot köszörülök méretre. Ed­dig a szakma elemeit tud­tam csak elsajátítani. Mos­tani beosztásom act lehetősé­get a szakmai fejlődésre is. Ami hátrány vidéken Arról szinte félve, szé­gyenlősen beszél: a vidéki munkásoknak ma még két­ségkívül hátrányos a helyze­te. Négy órakor kel fel, hogy a reggeli műszakhoz időben beérjen. És ilyenkor csak délután öt órakor van újra otthon. Nem az utazás kö­rülményeiről beszél, hanem az időveszteségről. Miatta hagyta abba a dolgozók kö­zépiskoláját, miatta olvas ke­vesebbet. Hornyák Ferenc tizenki­lenc éves szerszámkészítő: — Amikor a szerszámké­szítő szakmát választottam, nem tudtam, hogy itthon, Szabolcsban is szükség lehet rám. A kétéves gyakorlat azt jelenti, hogy már a bo­nyolult munkákat is rám le­het bízni. Most éppen lemez- alakító szerszámokat készí­tek a gépen. Nagyon oda kell figyelnem. Piricséről já­rok be dolgozni. Nehéz utat választottam, tánulok. A tanulás, az iskolába já­rás Piricséről nem is egy­szerű dolog. Debrecenbe, a gépipari szakközépiskolába jár. Azzal, hogy igénybe vette a szakmunkásképző utáni egyéves kedvezményt, most harmadikos. Ráadásul nemcsak a kettesekért hajt. Érettségi után jelentkezik egyetemre. A tanulás elve­szi minden szabad idejét. Nem sajnálja. Érettségi után egyelem Az inkább nyugtalanítja, hogy szüleinek kevesebbet tud segíteni. Mindezek elle­nére otthon, a »községi KISZ- alapszervezet szervező titká­ra. A fiatalokkal azop fára­dozik, hogy minél jobb kö­rülményeket teremtsenek a kulturált időtöltéshez. Fize­téséből könyvtárát bővítgeti, meg motorkerékpárra gyűjt. Szőllősi György huszonki­lenc éves esztergályos: — Nős vagyok. Két gyere­künk van. Én mindent el­végzek, amit a kezembe ad­nak. Segítek is. Szakmai to­vábbképzésemet már csak a gyáron belül szervezett tan­folyamokkal fogom bővíteni, így eleget tudok majd ten­ni a megnövekedett szakmai követelményeknek. A szer­számgépgyártással bizonyá­ra bonyolult muftkák elvég­zésére is szükség lesz. Szerszámgépgvárlás* sál bizonyítani — Azzal kezdtem, hogy az emberekkel való törődés a legfontosabb tennivaló •— mondja befejezésül a gyár­egység igazgatója. — Ui. nagy fejlődési lehetőségek előtt állunk. Mindenekelőtt a szakmunkásgárdának kell mindent elkövetni. Támogat­juk őket, hogy minél maga­sabb szaktudást szerezzenek. Szerszámgépeket gyártani csak magas fokú ismeretek­kel lehet. A szabolcsi mun­kás itt igazán bizonyíthatja, hogy képes elsajátítani a legmodernebb technikát és alkalmazni a legmodernebb technológiát Sigér Imre Sohasem siet. Mindig las­san, komótosan lép. Azt hit­tem eddig, hogy nyugalma, természetes önfegyelme és a kis pocak teszi ezt. De most megtudtam, hogy nem. Ki- operálhatatlan szilánkok bo­lyongnak az izmai között. Súlyosan sebesült harcos Berki Zoltán, de olyan, aki ma is pontosan elvégzi amit rendel a nap. A szilánkok meg hadd bolyongjanak. — Kétszer Is operáltak en­gem — mondta. — Kiszedtek belőlem egy kilónyi vasat. Égett volna meg Hitler, mi­előtt a háborút kitalálta. 1942-ig inas, majd segéd volt édesapja cipészműhelyé­ben Kisszekeresen. Hét gyér. mek — öt fiú és két leány — népesítette a családot, amely ugyanolyan szegényen élt a csizmafoltozásból és bakancs- talpalásból, mint a cselédek, zsellérek, napszámosok. Uj csizmát ritkán csináltattak az emberek. — 1945-ben, a felszabadu­lás után súlyosan sebesülten tértem haza a kórházból. Botokra támaszkodva jártam, dolgozni nem bírtam. A fe­leségem tartott el, mert Búzakalász a pecsétgyűrűn 1942-ben, mielőtt elvittek ka­tonának, megnősültem. Rok­kant voltam, úgy is beszél­tek rólam, hogy a rokkant Berki. Ráértem. Érdekelt az élet, a politika. Édesapám szociáldemokrata párti em­ber volt mindig, eleinte en­gem is a szociáldemokraták érdekeltek. De eljártam a kommunisták gyűléseire is. Az jobban tetszett. Szóltak is nekem, hogy Zoli, lépjél be a pártunkba. Ilyen nyo- morékan? Mire mentek ve­lem? — kérdeztem. Az eszed nem nyomorék, mondták. És az a lényeg. Beszélni tudsz. Agitálj, az is fontos a párt­nak. Megértettem és 1947- ben beléptem... A sebesült harcos életked­ve megnőtt, megsokszorozó­dott. Célt talált, célt látott. 1948-ban kórházba ment, ahol másodszor is megope­rálták. Jobban bírta magát ezután, 1949 márciusában megválasztották a kisszeke- resi földművesszövetkezet ügyvezető elnökének. Egy év múlva a fehérgyarmati föld­művesszövetkezet elnöke lett 1950-ben mezőgazdasági akadémiára küldték Gödöl­lőre. 1951-ben kinevezték a nyíregyházi járási tanács me­zőgazdasági osztályvezetője, nek. ö azonban visszavá­gyott a gyarmati járásba, Kisszekeresre, a szülőföldre. Kívánságát teljesítették. A fehérgyarmati járási tanács mezőgazdasági osztályveze­tője lett. 1959. január lsével, még az átszervezés előtt, a kis- szekeresiek hazahívták tsz- elnöknek, mert annyi volt a mérleghiány, hogy minden tagra tízezer forint jutott belőle. — Sajnáltam az embere­ket, a szülőföldemet. Bíztam magamban és elvállaltam a tsz vezetését. Ennek 15 éve múlt. Talán a Berki Zoltánról szóló írást is ezzel kellett volna kezde­ni, hiszen a legutóbbi zár­számadó közgyűlésen felkö- szöntötték, megjutalmazták szívbéli őszinteséggel ünne­pelték. A területi tsz-szövet- ség — amelynek elnökhe­lyettese — aranygyűrűvel jutalmazta, miként a többi tsz-elnököt is, aki 15 évnél régebben szolgálja ilyen be­osztásban a mozgalmat. A gyűrű pecsétjén két búzaka­lász koszorújában a 15-ös szám. És oklevél bőrkötés­ben, mely igazolja, hogy jo­gos a gyűrű. Berki Zoltán 15 éve megszakítás nélkül tsz- elnök Kisszekeresen, illetve 1962 óta Nemesborzován, és 1970 óta Nagyszekeresen is. Ezek voltak az egyesülések évei. Utoljára 1970-ben, az árvíz miatt volt a tsz-ben mérleghiány. A zárszámadó közgyűlésen volt más meglepetés is. Fel­állt a párttitkár és rövid be­szédet mondott valamennyi tsz-tag megbízásából. — Nem én találtam ki ezt a dolgot — mondta —, ha­nem az emberek. Ök mond­ták, hogy összeadják a pénzt, valamilyen szép ajándékkal köszöntsük az elnököt 15 évi munkájáért. — És a párt- titkár az emberek nevében átadta az ajándékot: egy értékes, szép karórát. Zoli bácsi, akit keményre edzett az élet, leszegte fejét, mert annyira elérzékenyült, hogy szeme szögletéből ki­buggyantak a könnyek. Alig tudta megköszönni az aján­dékokat és a jókívánságokat. A zárszámadás után — fe­hér asztalnál — folytattuk a beszélgetést. Tudtam, hogy Berki Zoltánnak több kitün­tetése van, köztük a Mun­kaérdemrend ezüst és arany fokozata. — Melyik a legkedvesebb? — kérdeztem. — Ez, amit most kaptam az emberektől. A jutalom is, meg a szavak is. Nekem ez minden kitüntetésnél kedve­sebb. Sz. J. • • Üzemi baleset Mindig gondolkodóba ejt, ha balesetekről ol­vasok, hallok. Ezek kö­zül különösen elszonvr rítanak az üzemi balese­tek, az értelmetlenség­ből, a figyelmetlenség­ből, elővigyázatlanság­ból, a munkavédelmi előírások megszegéséből származó esetek. Nem nyugtat meg pél­dául az a jelentés, ame­lyet legutóbb az SZMT elnöksége erről a kér­désről kapott, tárgyalt. Van egy mondat, ami így hangzik: „Csökkent a balesetek száma a bá­zishoz viszonyítva.” És mennyi volt a múlt esz­tendőben a megye ipari üzemeiben és állami gazdaságaiban a balese­tek száma összesen? 2557 üzemi baleset tör­tént. Emiatt s egyéb más okot is számítva 63 ezer 836 munkanap esett ki a termelésből. És hány ember?! Nem árt, ha a statisztika mögé pillantunk, s akkor lát­juk, nem olyan „rózsás” a helyzet, hogy el lehes­sen intézni ennyivel: csökkent ’ a balesetek száma. Valójában csök­kent, de illik tudni és látni azt is, hogy a ki­esett munkanapok szá­ma viszont 1973-hoz vi­szonyítva növekedett. És ami egyáltalán nem mellékes, tavaly ponto­san a duplájára emelke­dett a halálos balesetek száma. 1973-ban 7 volt, 1974-ben 14. Ez feltét­lenül gondolkodásra kell hogy késztesse az üze­mek gazdasági, párt, társadalmi vezetőit, a műszakiakat, a munká­sokat. Szép, hogy a nevelés különböző eszközeivel próbáltak segíteni, fel- világosító munkát vé­gezni. Jó, hogy a múlt évben is több mint 800 alkalommal 120 külön­böző témájú film került vetítésre e tárgykörben, s a nézők száma 9® ezer volt. Van azonban egy nyugtalanító, s év­ről évre visszatérő meg­állapítás. És ez most sem hiányzott: a leg­gyakoribb baleseti okok­ban és körülményekben nincs lényeges változás! Vagyis: az összes üzemi baleseteknek mintegy 67 százalékát a munkafo­lyamatok helytelen szer­vezése, a tárgyak, sze­mélyek esése, a mun­ka- és anyagmozgató gépek, a rakodás okoz­zák. Nem vagyunk ké­pesek e területen előre­jutni? Vannak szép ter­vek, de mindaddig sem­mit sem érnek, amíg valójában nem gondo­san szervezik meg a munkafolyamatokat, ha nem az előírásoknak megfelelően végzik a munkát. De az sem elég, hogy megállapítjuk: a vállala­tok vezetőinek a szemlé­lete javult. Valójában csak akkor foglalkozik közülük sok munkavé­delemmel, ha bekövet­kezik egy súlyos, halálos baleset. És előfordul, ek­kor sem a valódi okot keresi, hanem azt, ho­gyan próbálja menteni a vállalatot. Ha ezt is tudjuk, akkor nem is - annyira javult az a szemlélet, mint ameny- nyire ez elvárható lenne szocialista üzem vezetői­től. (f. k.) W

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom