Kelet-Magyarország, 1974. december (34. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
Nyikolaj Zabelkin, a Sztyvjetunió hőse HÉTFŐ: A szovjet vezető szervek jóváhagyták a Rambouil- let-i találkozó eredményeit — Közös piaci csúcsértekezlet Párizsban — A görög népszavazáson nagy többséggel a köztársaság mellett döntenek. KEDD: A NATO katonai tervező bizottságának ütése — Az NDK alkotó kezdeményezései a két német állam kapcsolatának további normalizálására — A? amerikai szenátus hozzájárul Rockefeller alelnöki kinevezéséhez. SZERDA: A KGST tervezéssel foglalkozó bizottsága fontos határozatokat hoz a gazdasági épitőmunka további összehangolására — Tömeqsztrájk Spanyolországban — Bejelentik: összehívják az Olasz Kommunista Párt kongresszusát. CSÜTÖRTÖK: Izraeli támadások Libanon ellen — Hírek és cáfolatok a rhodesiai tűzszünetről - A kormány- program vitája a japán parlamentben. PÉNTEK: A NATO miniszteri tanácsa Brüsszelben befejezi munkáját — OPEC-határozat Bécsben az olajárak emeléséről — Belpolitikai feszültség Cipruson. SZOMBAT: Előkészületek Martinique szigetén a Ford-Gis- card d'Estaing-tárgyalásokra - Malik indonéz külügyminiszter Budapesten — Az USA szenátusa elfogadja a kereskedelmi törvényt. választ az enyhülés céljából. A héten a Német Demokratikus Köztársaság számos gyakorlati indítványt tett az NSZK-nak a két ország közötti kapcsolatok előmozdítására, további normalizálására. Genfben és Bécsben karácsonyi, technikai jellegű szünetet határoztak el. Jó lenne, ha az érdemi tárgyalások mielőbb megkezdődnének. Az osztrák fővárosban tartott haderőcsökkentési értekezleten a szocialista országok fontos javaslatot tettek: arra, hogyan kezdjenek hozzá a kölcsönös leszereléshez. Amint ezt a szovjet delegáció vezetője kijelentette, a most befejeződő egyéves tárgyalási szakaszban sajnos nem történt előrelépés és mindezért nem a szocialista országokat terheli a felelősség. A sokfelé ágazó európai diplomácia mellett a héten számos jelentés érkezett a Közel-Keletről. Izrael — ürügyül használván egy szélsőséges palesztin csoport Tel Aviv-i robbantását — állami szintre helyezett terrorral válaszolt. A közös piaci kilencek párizsi csúcsértekezletének résztvevői ugyancsak érzékelhették az idő múlását. Nemcsak azért, mert tanácskozásuk színhelye a nevezetes Guay d’Orsay-nek, a francia külügyminisztérium patinás épületének óraterme volt. Há történetesen tabló készülne ezekről az összejövetelekről, a legutóbbi magas szintű találkozó óta nyolc új fényképet kellett volna beszerezni. A kilencek élén — ilyen aránylag rövid időn belül is — csupán egy kormányfő képviseli a folyamatosságot. A választások után is hivatalban maradt a luxemburgi miniszterelnök, a „nagyok leg- kisebbike.. A mintegy Járványszerű változássorozatnak természetesen különféle közvetlen indítékai voltak, de valameny- nyi mögött egyaránt kirajzolódott a nyugati világot sújtó társadalmi-gazdasági válság. Ez állt a párizsi megbeszélések középpontjában, mérsékelt eredménnyel. Amiben megegyeztek (például a közös piaci intézmények jövendő sorsa) ahhoz nem lett Volna szükséges a legmagasabb szint, az igazi ellentéteket viszont ott sem tudták feloldani. Továbbra sem látszik valószínűnek hafákonv és közös energiapolitika kialakítása és „londoni ködben” vannak a brit tagság feltételeinek újratárgyalásához kapcsolódó kérdések. A Szajna-part óratenne azonban csak egyik színpada volt a héten az„atlanti nagyhétnek”, amelyen a nyugat —nyugati viszony került előtérbe. Brüsszelben a NATO hadügyminiszterek, majd a külügyminiszterek logikai bukfencre kényszerültek Nem hallgathatták el az enyhülés tényét, Vlagyivosztokról és Rambouillet-ről egyaránt folytattak eszmecserét — mégis a militarizá- lás további folytatása mellett törtek lándzsát. A belga fővárosban nyilvánosságra hozott adatok szerint a NÄTO- hatalmak 1974-ben 131 milliárd dollárnál többet költöttek katonai kiadásra. (Az afrikai Szahel-övezetben. pusztító éhínség felszámolásának egy évtizedes távlati tervét 21 milliárd doliárbó1 meglehetne valósítani!) Az Idők változását mutatja, hogy inAg a hadügvminiszteri konferencián sem volt teljes összhang, néhány kisebb atlanti hatalom, különösen most a gazdasági nehézségek szaporodásával csökkenteni szeretné nyomasztó terheit I Az atlanti blokk szervezett véleménycseréje egyik ténye- ként Kissinger amerikai külügyminiszter megpróbált közvetíteni görög és török kollégája között, da vajad kevés sikerrel. (Törökországban továbbra sincs munkaképes kormány, s Ankarát kínosan érintette az amerikai kongresszusnak a héten életbe lénő tilalma a fegyverszállítások folytatására. A népszavazással megerősített Görög Köztársaság elnököt keres, Athént meglehetősen elfoglalják saját ügyei. A ciprusi tárgyalásokat két hétre felfüggesztették, hogy a hazatért .Makariosz elnök tájékozódhasson, emellett a belpolitikai feszültségen is úrrá kell lennie. Meglepetést kelthetett Kleridesz váratlan „sértődése” és kivonulása a parlamentből...) A nyugati egyeztetést kívánja szolgálni a Martinique-szigeten kezdődő Ford—Giscaird d’Estaing ismerkedési csúcs is. A kommentárok egytől egyig megjegyzik, hogy az Antillák gyöngyszeméig a francia elnök teszi meg a hosszab re- pülőutat. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hajlandó-e a hosszabb útra is például a politikai kompromisszumok tekintetében. Miközben a nyugat sorait rendezi, vagy legaiaDDis tu* szeretné tenni, a szocialista közösség országai újabb ésszerű indítványokra várnak Végül egy érdekes hfr és cáfolat: ellentmondó jelentések érkeztek a „telepes-afri- kából" az esetleges rhodesiai tűzszünet lehetőségéről. A fajgyűlölő Dél-Afrika és Rhodesia fehér kormányzatai eddig minden párbeszédet visszautasítottak az afrikai többség jogainak érvényesítéséről. Néhány napja azonban olyan híresztelések láttak napvilágot, hogy Vorster pretoriai miniszterelnök titokban az egyik fekete-afrikai országban járt s ott titkos tárgyalásokat folytatott. Ezt követően a rhodesiai börtönökből átmenetileg kiengedték a nemzeti felszaba- dítási harc vezetőit, akik a szomszédos Zambiában tanácskozhattak. Jött a hír a rhodésiai tűzszünetről és a cáfolatáról is, láthatólag nem tisztázták még pontosan a feltételeket. A lényeg, hogy Angola és Mozambik „kiesése” után a telepesrendszerek már közvetlen fennmaradásukat féltik. A meglepő fejlemények is ezzel kapcsolatosak, noha eredményességükről korai lenne nyilatkozni. Vorster és Smith mindenesetre kénytelen volt felismerni: az idő nem nekik dolgozik. / 'Réti Ervin Varga Domokos: Kötyöhkóetolqató 5. Főleg az anyja, de talán már az apja is. Ha tud végre játszani vele. akkor bizonyosan. Akko- már el is irigyli az anyjától. Akkor már hívja magához, s büszke rá, ha a gyerek az anyja öléből át- kivánkozik az övébe. „Gyere, gyere!” — nyújtja felé a karját. „Gyere, gyere!” S a kicsi meglendíti a felsőtestét, s kapálódzni kezd, annak jeléül, hogy menni akar. Bár lehet, hogy félperc múlva anyja hívásának enged hasonló módon. S egy újabb félperc múlva megint az apjáénak. Élvezi a kis kacér, hogy ő már ilyen kapós jószág lett, hogy apja-anyja felváltva verseng a kegyeiért. „Gyere, az én lányom vagy!” „Nem is Igaz, az enyém! Ide gyere, ide-ide!” Minél inkább osztozik egy ilyen apró gyereken a két szülő, az annál inkább mind a kettőjüké. Mert ez már an- ■fcjüc a biztos jeto: mma. csak anyja van, hanem apja te, Igazi apja, aki teljes szívből a magáénak érzi. Iára baba, jár (III.) Először mászik, csak azután jár. Sőt mielőtt mászik, már sok mindent tud. hátáról a hasára, hasáról a hátára hengeredni, magától felülni, lefeküdni, négykézlábra állni, s ez utóbbi testhelyzetben előre-hátra ringatózni, vagyis a mi pajzán szavunk- járása szerint „fajfenntartó mozdulatokat végezni”. Végül múf fel is tud állni, $ a? ágy vagy járóka rácsába kapaszkodva jobbra-balra lépegetni, közben olykor a fenekére tottyanva, de izgő-mozgó kedvét ettől el nem vesztve. Első fiúnknak, Andrisnak még nem volt járókája, ót kénytelen-kelletlen az ágyában tartottuk, míg meg nem tanult járni. Jobban mondva: kiraktuk néha a rekamiéra, vagy a padlóira is. ha elég piszkos volt már a rajta lévő kezeslábas, vagy egyéb ruhanemű ahhoz, hogy hamarosan úgyis át kelljen öltőztet- mL Kiraktok, d* artáa «1mm Magyarországért harcoltunk IL „hyelvel“ szereztünk A Duna volt a másik nagy folyam, amelyen át kellett jutnunk. Kis falucskában álltunk a folyónál, amelyet ifjúságunk kedvelt filmjeiből és Strauss keringőjéből ismertünk.' Most azonban nem volt idő a lírára. Elég nehéz feladat várt ránk: az átkelés. Mindenekelőtt „nyelvet” (az ellenség elhelyezését ismerő német katonát, tisztet) kellett szerezni, hiszen ilyen nagy vizi akadály leküzdése nagyon kockázatos vállalkozás úgy, ha nem ismerjük a körülményeket, a másik parton lévő ellenség állásait. Három „muskétásunk”, Viktor Duskin, Galimzjan Kaszinov és Vologya Anyi- szimov kapta a feladatot, hogy szerezzen „nyelvi”. Mivel többször is tat' fizunk még velük, bemutatom őiket. Viktor és Galimzjan — felderítő. Viktor szibériai, nagy darab, mackós' mozgású fiú, rettentő erővel és rendíthetetlen nyugalommal. Galimzjan pontosan az ellentéte, cingár termetű, rendkívül szívós, nyughatatlan, örökmozgó. Vologya Anyiszomov, a futárom, mielőtt bevonult, egyetemi hallgató volt. Filo- zófáló, elemzésre hajló alkat. ök hárman először a partot kutatták végig, de hiába, egy árva csónakot se találtak. Meg kellett hát próbálni a faluban. Lehetetlen, hogy sehol ne legyen ladik. Volt is, persze, de hogy szerezzenek? A házak egy része üres, néhányban azonban ott maradtak az emberek. Felderítőink már végigjárták a fél fafut semmi eredmény. A következő házban, pontosabban az udvaron, a keskeny tornác alatt idős, pipázó parasztembert pillantottak meg, aki mintha csak őket várta volna. A katolíák kézzel-lábbal, egymás szavába vágva magyarázták Gyula bácsinak — később kiderült, hogy úgy hívták —, hogy miért jöttek, ö meg szó nélkül hallgatta, mintha nem is neki beszélnének. Aztán ugyancsak szótlanul bement a házba. Galimzjan elkeseredésében toppantott. Egy perccel később Gyula bácsi, egy nagy kulccsal a kezében úira megjelent. Most se szólt, csak odament a lezárt csűrhöz, kinyitotta az ajtót és a kukoricaszár alól előtűnt egy kits tettük, mert már akkor to olyan volt, mint a higany: éber figyelemmel kellett lesnünk minden mozdulatát, le ne rántson, fel ne döntsön valamif, s erre nem mindig értünk rá. Egyszer az történt, hogy ismét így ágyba rék- kentvén a gyereket, nyugodtan rácsuktuk az ajtót. Ordít egy sort, aztán elhallgat. Ordított valóban, majd el Is hallgatott Volt az ágyban néhány ártalmatlan játékszer, gondoltuk, azokkal szórakozik, ha ugyan el nem aludt Hanem egyszerre megzör- rent a szobaajtó, azé a szobáé, ahol az 6 ágya állt, de két méterrel odébb. Hitetlenkedve néztünk arrafelé. Mi zöröghet? Hisz Andris az ágyában van! Űjabb zörrenés, sőt már- már dörrenés az ajtón. Szaladunk, nyitjuk ki, de csak óvatosan, mert már érződik, hogy van mögette valami, amit el kell tolni, hogy bemehessünk. Vagy ha nem valami, hát valaki, no persze: Andris ül ott a fenekén. — Te, hogy kerülsz Ide? Beszélni se tud még, kilenc hónapos mindösze. de a helyszíni vizsgálat mindent elárul. Felhajtotta az egvik kis matracát (neki még több kis matraca volt), s addig feszegette az ágv léceit, nyomta az egyiket Jobbra, a másikat balra, míg az így támadt nyL iMoékfcsi to mm Irány a Dunántúli tűnő állapotban lévő csónak Felderítőink megmagyarázták Gyula bácsinak, hogy éj ■ szaka jönnek majd a csónakért és ne nyugtalankodjék, hajnalra teljes épségben visszahozzák. Arról, ami ezután történt, Viktor Duskin számol be. P ontban éjfélkor vfcz- szamentünk a csónakért a csűrhöz. Már a vizen ringatózott, s Grula bácsi js benne ült. evezővel a kezében. Galimzjan el akarta tőle venni az evezőt, és mutatta neki, hogy szálljon ki a partra. De ő nem mozdult. Csak a fejét rázta. — Ez velünk akar jönni? — kérdezte tőlem Galimzjan — Úgy látszik, félti a csónakját. Zavarban voltunk. Most mit csináljunk? Sok időnk nem volt a töprengésre, v Ellöktük a csónakot a parttól, s útközben meígyőtőcihef- tünk kísérőnk ügyességéről. A csónak nesztelenül siklott a vizen. Mintha láthatatlan erő irányította volna. Egy partmélyedésben kötöttünk ki, ami természetesen védelmet nyújtott. Hát megérkeztünk, de mi legyen ezután? Mit csináljunk a kísérőnkkel? ^ Eh — gondoltam —, lesz, ami fesz! Ha eddig megbíztunk benne most már bízzunk ezután is! I R ámutattam az órámra és megállapodtam Gyula bácsival, hogy éjjel háromig várni fog bennünket Ha addig nem jövünk, ménjen haza. s másnap éjiéi háromra jöjjön vissza értünk. tudott ereszkedni a padlóra. Onnan aztán már semmiség volt az ajtóhoz másznia. ö különben járni is korán tanult meg, tizenegy hópapos korában már vígan totyogott a pipaszár lábain. Vékony volt, de erős, inas kölyök: a saját súlyát könnyen elhordozta. Ment, mint a veszedelem, amerre csak szabad teret, nyitott ajtót látott. Nem is bocsátotta meg soha, hogy nem engedtük már akkor a * maga feje után rohanni, s ha kiszökött a lépcsőházba, felkaptuk, visszahoztuk, mielőtt lebukfencezett volna. Ordított, mint a sakál, hogy ő menni akar, menni, menni, nem számít g lépcső, nem számit semmi, csak eresszük a maga útjára. Hozzá képest Bubu igazán jámbor, ke’emes egykének bizonyult, ö nem feszegette szét az ágya léceit, minek is feszegette volna, mikor állandóan le volt húzva a rácsa: kedve szerint bármikor kimászhatott a rekamiéra. ö nem szökött ki a lakás ajtaján sem, minek is szökött volna, mikor kicsi korától fogva folyvást magunkkal hurco. lásztuk mindenüvé: erdőremezőre, a városba, meg még messzebb Is: egyéves kö- lyökként már Kolozsvárt te megjártok Nem akarom részletezni, nogyan kúsztunk, másztunk sokszor négykézláb a sűrű sötétben, amíg elkaptunk egy jól megtermett németet, hogyan cipeltük át magunkkal a parthoz. Észre se vettük, hogy közben elmúlt három óra... Már négy óra körül lehetett, mire a folyóhoz értünk. Elképzelhetik örömünket, amikor megpillantottuk Gyula bácsit. Ugyanúgy ült ott, mint amikor elváltunk. A legszívesebben megcsókoltam volna borostás arcát, úgy megörültem neki. Visszafelé jövet már a folyó közepén járhattunk, amikor a német himbálni kezdte a csónakot. Galimzjan felállt, hogy megnézze, rmt csinál. Nem tudom, mi ütött a fasisztába, de teljesen ösz- szehúzódott, aztán váratlan mozdulattal hasba rúgta Ga- ljmzjant, aki beleesett a jéghideg vízbe. De abban a szempillantásban az evező is lecsapott a német fejére. Gyula bácsi erősre méretezhette az ütést, mert a fogoly görcsösen megrándult ét elcsendesedett. — Most aztán fuces a* egésznek! — mondtam é* nagyot káromkodtam mérgemben. — Hiába vesződtünk annyit!... Mit ér ez a nyüve* náci holtan? Amíg én kikáromkodtam magam Gyula bácsi odanyújtotta az evezőt Galimzjan nak, és besegítette a csónakba. Társam dühét a jege« fürdő sem csillapította. Előkapta kését és a fasisztára rontott. — Hagyd! — kaptam el a kezét. — Gyula bácsi már megelőzött, a fene a dolgát! Látod, ez már kész. Hiába kúsztunk egész éjszaka a sárban. De tegyünk még egy próbát — mondtam — és a merítőedényből hideg vizet loccsantottam a nád fejére. Kísérőnk közömbösen szemlélte mindezt. A csónak sebesen siklott a vizen, s már közel jártunk a parthoz. Gvula bácsi arra összpontosította minden figyelmét. hogy szerencsésen kikössön, más nem érdekelte. S zerencsénk volt: a fasiszta a második hideg zuhany hatására, „visszatért a túlvilágról”. Mozgolódni kezdett, motyogott valamit és kinyitotta m szemét. A parton már vártak bennünket. Átadtuk a foglyot. Megkerestem az ütegnarancs- nokat, hogv jelentsem a feladat végrehajtását. Galimzjan nedig ott maradt, hogy segítsen Gvula bácsinak parira húzni a csónakot. Amikor visszamentem. a parton már nem talákarn senkit. Az udvarban leltem rámk. Gvula bácsi ott ült a fészer alatt, a iól ismert kiapadón. és Döfékelt. Vele szemben, hátával egy s»ren- dánák támaszkorivá Galimzjan guggolt, cigarettázott. Szótlanul nézték egymást, aztán mind a ketten “i-mosq- lyodtak. betelepedtem tudóra. előhúztam a dohányzacskómat. cigarettát aodar- tam, rágyújtottam— flrotytottott íMJSK ÍL--f _sfrm ■ SIS-—fii