Kelet-Magyarország, 1974. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-03 / 258. szám
/ 8 KrT,HT-toA0YA*rm«!7ÄG — vasárnapi melläklw iWfi. niwemlSer 9. Az új igazgató Az örökváltság emlékoszlopa Valahányszor föllépdelt azon a meredek, , szürke cementléposőn, amelyet most piros ' szőnyeg borított, az igazgató az államosítás utáni első napjára gondolt. Egy éjszakán át részletezte az eseményeket, amelyekben részt vett: a vitáit Bazilescuval, a volt tulajdonossal, a jegyzőkönyv aláírását — most is elevenen látta kezét, azt a fehér körmű, keskeny és élettelen gyöngyházkezét, amint á kulcsköte- gen reszket, miközben fölnyitja a pánzszek- rényt. A súlyos páncélajtó nehezen nyílt, és a többiek, Pintea, Anghel, Cocorea meg ő, akik egy órával előbb még Bazilescu úr fizetett alkalmazottai voltak, emésztő kíváncsian néztek be a bankjegyekkel, iratokkal, sőt ismeretlen nevű amerikai gyógyszerekkel teli sötét páncélszekrénybe. Fölöttük hallani lehetett a nyomdagépek dübörgését, néha-néha egy nehézkes henger csattanását, amint valami érdesre zuhan, s a munka mindennapi, immár családias zümmögését. ‘Most Is hallotta az ismétlődő telefonhívásokat, s a titkárnő hangját, aki bosszúsan, de hangszínének minden változtatása nélkül ismételte ugyanazt a mou- datot: — Nem, Bazilescu úr már nem a nyomdánk igazgatója. S aztán klink! Az ebonitvi’Ja kattanása, majd ismét cserr! Cserrr! Cserrrr! kétségbeesetten s a nő fojtottan ingerült hangja: — Igen, mi... Nem, Bazilescu úr már nem nyomdaigazgató ... Mit érezhet egy ember ebben a helyzetben? Akkor nehéz volt bárminél is megállapodnia. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán, teljes zűrzavarral. Egyszóval, Bazilescu estig lelép. Küldtünk-e neki teherkocsit? Küldtünk. S érdekes, nem szólt semmit! Mit is mondhatott volna? Csupán Bukarestben hét lakása marad még. S a holmija? Értékes dolgai vannak. Odakünn cseperészett. Aggodalom fogta el, nehogy megázzan a volt tulajdonos bútora. Micsoda lökött gondolatok! Mintha ő törődött volna alkalmazottainak a bútorával, akiket a házigazdák kitettek az utcára, mert nem volt miből fizetniük a házbért? S ő megtette az első intézkedést. Nem nyomta meg a csengő- gombot, mert még le sem ült a kékes színű kristályüveggel borított íróasztalhoz, egyszerűen kinyitotta az ajtót, és behívta Bazilescu titkárnőjét: — Kisasszony, küldje be hozzám Anghelt! — Zavart volt, hangjától a titkárnő leplezetten mosolygott. „Ki fogom rúgni!” — gondolta azonnal, régebbi emlékeitől űzve. — Anghel urat? — hangsúlyozta a harminchárom éves, platinaszőke és lakkozott körmű hölgy, aki szalmasárga ruhát viselt. — Anghel elvtársat — makacskodott Filipache, s magában ismét így szólt: „Majd adok én neked urozást! Holnap lehívok egy reumás munkásnőt fentről a kötészetről, hadd üljön itt ő, és fogadja a telefonhívásokat... Ha egyáltalán szükség lesz rá ., „Milyen is az életi A tegnapig csak egy gépre volt gondom, és most püff, telefon az asztalon. Oda a nyugalmad, Filipache!” Körülnézett. Selyemfüggöny, párnázott ajtó, zöldes kristály, mint a bárhelyiségekben, az ablak valóságos akvárium, csengő, telefon, egy firenzei bőrszék (ennyit ő is tudott), kárpitosszeggel kiverve, s a bőre! — négy pár cipőt is kiadott volna! — puha szőnyeg, s egy virágváza, amelyen megcsillant a betűző fény, egy kecses, karcsú váza, félig megtöltve állott vízzel, amelyben még halkan pezsegtek a légbuborékok. Anghel, a szakszervezet elnöke pár perc múlva érkezett: — Mi van, Filipache? — Pajtás — mondta kissé maganeheztelőn — tudod, hogy a tulaj délután elköltözik tőlünk, fölszedi a sátorfáját. Keríts egy ponyvát, hogy takarjuk be a holmiját, hiszen értékes bútorai vannak, és az eső megpocsékolja... — A szakszervezet elnöke eltátotta a száját: — Ni te, ni! — Ne csodálkozz. Én is gondoltam rá, hogy bennünket nem kímélt senki, de ez a módja. Elvégre neki se könnyű, a házát hagyja el... — Az ilyen börtönt érdemelne, te pedig ponyvát adsz neki, hogy befödje a bútorát? — Filipache azonban érezte, hogy másként nem tehet. — Tedd. amit mondok! — parancsolta, és a másik megérezte a hangjából. hogy nincs kedve vitatkozni. — Ahogy az igazgató elvtárs óhajtja — mondta éllel, és kiment. Filipache ismét körbe járt az íróasztal mellett, és még mindig nem tudta rávenni magát, hogy leüljön. Odaát, a titkárnő szobájában, egyvégtében szólt a telefon: cserrr! cserrr! Cserrrr! Igen, mi. Nem, Bazilescu lü már nem igazgató ... „Mit kezdjek ezzel a döggel? Együtt élt Bazilescuval, az asszony tudott róla, de sosem szólt egy szót sem... Az esze fog, akár a tűz s minden apró-cseprő munkát ő végez el: a rendelések a Leteához, a papírméretek, a fo lyamodványok a minisztériumhoz — nem játék. Előbb látnunk kell, hogy kiv :l is helyettesíthető, szükségünk van egy világos fejre. Én sem tudok annyit, amennyit Bazilescu tudott, csak leégetem magam, s nekem esnek az elvtársak, úgy elpáholnak, hogy attól koldulok: „Miért tettünk oda, Filipache elvtára? Zabot hegyezni? A termelés nem megy, és passz!. ..” Hát alhat így az ember nyugodtan? A felesége sejtett valamit: — Mi van veled? — Semmi. — Aztán kis szünet után: — Pokolf nehéz. Kineveztek a nyomda igazgatójának .. . ■— És mostanáig egy szót se szóltál róla? — Akkor este megvacsoráztak, még egy rövid sétát is tettek kettesben, de ő mindenről egy szót se említett.., Aztán eljött a reggel. Nagyon korán kelt. Szerencsére már négy órakor kivilágosodott. A villamosok vidám csengetéssel jöttek-men- tek, az áruházak előtt tolongás volt, s a rikkancsok szétkiáltozták az államosítás hírét. Bazilescu úr vörös laktanyája messziről szembetűnt, a Dimbovita mögül magas tor- nyaival, s ablakaival, amelyeket befüstölt az ólomöntöde. Nem szállt villamosra, de nem is lakott messze. Szeretett gyalogolni. A nyári futózáport követő reggel aranylón tündökölt derűs egével) s a nap rálehelt az ablakokra, amelyeket csak az imént tártak végre az éjszakai lehűlés után ... A fuvarosok a rámpa felé kiáltoztak, és a zöldségárusok mezítláb loholtak Bukarest külnegyedei felé. Elfelejtett pénzt hagyni a feleségének — a fizetés nemigen tartott ki ebben a hónapban —, s egyszeribe érezte, hogy égni kezd az arca, miközben e kérdésre ocsúdik: „Vajon egy nyomda- igazgatónak mi a fityfenét fizethet az állam egy hónapra?” A kapus a kuckójában szundikált. Még egészen korán volt. Fél hétkor kezdődött a reggeli váltás, és most hat óra volt öt perc múlva. Észrevétlenül akart továosonni, de az éles fülű kisöreg hallotta, amint kinyitja a nehéz vaskaput. Egv napnal azelőtt úgy köszönt neki, ahogy a többi alkalmazottnak szokott: „Jó reggelt, jó reggelt. Jövögetünk, jövöge- •-tünk?” Most előpattant a fülke ajtója mogul, és sietősen, kissé rszolgaian elrebegte: — Jó reggelt, alássan: „Majd megmondom, többé ne halljam, hogy „alássan”, nem vagyunk kato- náéknál...” Az irodák kihaltak. Az Üzem, ahogy minden nyomdász nevezte, bóbWcolt. Fentről egy vágógép elmosódó hangja hallatszott, mintha csukladozva neki-nekirontana a papírhalomnak. „Ha minden jól megy, három hónap alatt átállunk a három műszakra — mondta magában Filipache. — Az emberek keveset keresnek, talán a túlórákkal pótolják valamelyest... De ettől kezdve más lesz a javadalmazás, majd szóvá tesszük, fölemeljük a fizetésüket”. Az utcán egy szódás hajtott végig. Filipache még mindig nem próbálta ki a bőrfotelt. Egy nappal korábban azt kívánta, bár mielőbb lezajlana Bazilescu kihurcolkodása. Most a szedőterem ablakából nézte az elhagyott udvart. A volt tulajdonos az éjszakát várta. Nehézkesen, pepecselve csomagolt. Néhány rokona segédkezett, egy-lcét hordárt is fogadtak, hogy óvatosan cipeljék alá a lépcsőn a székeket és a szekrényeket. „Csak ne vitte volna el a csillárokat is”'— gyötrődött az új igazgató, arra gondolva, hogy a termek, ahol klubot és gyermekotthont akar berendezni, kopárak lesznek csillár nélkül. Az eső rég elállt, úgyhogy a ponyva, amelyet küldött, szükségtelenné vált. Kilenc óra körül, amikor jól besötétedett, tüstént előálltak a teherkocsik, még egy fél óra se telt belé és az udvar pusztává lett. Csupán a papírszőnyeg maradt, amelyre egy szélben himbálódzó villanyégő erős fényt szórt. — Kész! — mondta valaki a háttérben örömteli megkönnyebbüléssel. — Ettől kezdve a gyár a mienk! — Már régóta az övék volt, de addig a pillanatig nem hitték el. EZELŐTT 150 ÉVVEL október 26-ár. olyan napja volt Nyíregyházának, mellyel kevés város dicsekedhet. Történetének egyik legszeoo lapját írta. A régi rom. kac. templom északkeleti sarkánál a főszolgabíró, a környező falvak képviselői, s a nyíregyházi népnek a jelenlétében a Károlyiak jószág- igazgatója, Erdélyi János átadta a Károlyi birtokrészt Benkó István főbírónak a város tulajdonába. Ezzel a ténnyel „Nyíregyháza varosa többé Földes Úri Jus és Hatalom a! a nem tartozik”. Megközelítőleg ezen a helyen most mái egy 2.40 méter magas, csaknem húsz mázsás neszmélyi félmárvány hasáb emelkedik. Három oldalán dombormű. Az emlékes slop központi témája a nevezetes eseménynek a megörökítése. Bal oldalt ájl Erdélyi János, szemben vele Benkő István. Egvik úri is. a nrsik paraszt viseletben. A viseletek — hála Erdísz Sándornak — hitelesek, de éppen csak jelölve vannak, náluk is, meg az őket körülvevő nyíregyháziak tömegénél is. mely kitölti a sztélé három oldalának többi részét. A sok kucsmás fejet kellemesen élénkíti a néhány női portré (Vígh Tamás javaslata), de ezzel elvál tai tisztább hangsúlyt kaoott az a gondolat is, hogy bár volt vezére az örökváltság mozgalmának Gerliczky Mihály és Benkei István, mégis igazi szereplője maga a sokarcú, szabadságra vágyó, áldozatra kész nyíregyházi nép. A két középső főalaknak megfelelően az oldalakon is egy-egy teljes figura áll, arckifejezésük nem azonos. A jobboldali módosabb, inkább bizakodó. A baloldali arckifejezése nem eívértelmű. kétsé?Mv"l ez is örül, de érzésein átüt a gond, a jövő iránti kétely. Érthető, mert az örökváltságnak ez a második része nemcsak a szabadságot hozza, de a városnak adósságot, a lakosoknak anyagi ter„Tanár, akinek — közvetve, közvetlenül — mindannyian tanítványai vagyunk” — olvashattuk a meghívóban, mely a 75 éves Bárdos Lajos köszöntésére rendezett kórushangversenyre invitált, a megyei művelődési központ nagytermébe. S valóban, a hangverseny több száz résztvevője és a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság tagjai egyaránt érezhették ezen az estén: valamennyiünk tanárát köszöntjük. Nemcsak azok, akik a Ze ic_ka- démián hallgathatták lenyűgöző zeneelméleti vá# 'prozódiai előadásait, vagy forradalmi jelentőségű írásából ismerik * mérhetetlenül gazdag elméleti munkásságát; nemcsak azok, akik résztvehettek kóruspróbáin, koncertjein; vagy a fővárosi és vidéki karnagyi klubok, tanfolyamok hallgatói, akiket fáradtságot nem ismerve tanított meg az igényes zenei nevelés, a kórusvezetés „titkaira”; nemcsak az a sok ezer kórustag, aki műveit megismerte, énekelte és a nagyközönséggel megismertette; — hanem egész egyszerűen mindenki, aki ma bármiféle kapcsolatban van a magyar zeneművészettel: tanult Bárdos Lajostól. ____ Mert Bárdos Tanár Ur szerteágazó munkásságának alapeszméje, sokrétű tevékenységének minden mozzanatában alapmotívuma a jobbra-szebbre-nevelés, a népzene-, a zeneművészet szeretetéte — nevelés gondolata. Egész életművével hitet tett „a zenében egyre műveltebb Magyarország” kodályi eszméje mellett. Elméleti munkái éppúgy ezt a célt szolgálják, mint zeneszerzői alkotásai, vagy mint karnagy!, tanári működése. Egyre gvakrabban vetik egymás szemére előéleti és gyakorlati muzsikusok: az elméle- et és gyakorlatot fényévek választják el egymástól. Gyűjteményünk...” (Bárdos Lajos írá- ,ni) „...élő cáfolata ennek. Mert Bárdos írásai o legelméletibb elemzésnek és az énekkari elet legélőbb gyakorlatának látszólagos vég- ’etel között mozognak. A nagyszerű bennük éppen az, hogy az elemzésnek mindig a gyakorlat ad hitelt, a gyakorlati zenélésről szóló írások pedig az anyag tudatos ismeretében lelnek támaszukra” — olvashatjuk az 1969- ben meaielent „Harminc írás” című Bárdoskötet méltatásában. A nyíregyházi kórushangverseny minden hét is jelentett. És az érzéseknek a hullámzása követhető a többi tizenkilenc arcon is. Az öregeknél, kik közelebb, vagyis az alsó sávban vannak, csakúgy, mint a fiatalok arcán. kik az oszlpp felső végén néznek. Körülbelül ez az emlékoszlop programja, és természetes, hogy mindez csak az alkotásnak a külső kerete, amitől még nsm lesz élő, ható művészet. A buji származású volt szabadiskolás szobrász alkotásait évekkel ezelőtt a szabadtéri színpad parkjában ismerhette meg a város közönsége, s az idei nyáron is volt egy kisebb kiállítása. Váci Mihály síremlékét is ő készítette, s egy szobra áll SÓ3tón is (a SZAVICSAV udvaráról X. 24-én helyezték ide). Műveinek a kiállításokon is nagy sikere volt. NAGY SÁNDOR MŰVÉSZETE először is szűkszavúságával tűnik ki, vagy másképpen szólva, hagyja, hogy az anyag szerkezeti szépsége js érvényesüljön, hogy szerepet kapjon az alkotásban. A kevéssel való mondás, kifejezés még nem lenne magában különösebb érdem, legfeljebb újszerű de Nagy Sándor tömör előadásával csodálatos mélyen le tud nyúlni az egyéniség mélyébe. Mindegyik arc más és más, más jellem, más alkat, de közös bennük, hogy mindegyikük kemény akarat, öscze'"sé<-?ében e°v hős néo. és cs-dá- latos szép fejek vannak az oszlopon. Ez a sztélé olyan, mint Nagy Sándor legjobb műveinek egy kiállítása. AZ EMLÉKOSZLOPOT a városi tanács emeltette saját költségén, a város múltja iránt érzett szerétéiből, a régi nyíregyháziak UszfcV^re. d? ugya”",,'kor ezzel az emlékoszloppal önmagát is megbecsülte. Koroknay Gyula tekintetben méltó volt az ünnepi alkalomhos. Dr. Margócsy József, a tanárképző főiskola főigazgatója meleg szavakkal köszöntötte Bárdos Lajost, — méltatva munkásságát —, valamennyi résztvevő nevében. A koncert első felében az ifjúság részé- re komponált Bárdos-kórusművekből hallhattunk szemelvényeket. Tizenöt a "totás hangzott el kitűnő előadásban. Ezek a kórusok egyaránt zeneszerzői és pedagógiai remeklések, immár klasszikus alkotásai a magyar kórusirodalomnak. Az 1. sz. gyakorlóiskola kórusát Göncéy Tiborné, a IV. sz általános iskola zenei tagozatának kórusát Szabó Dénes vezényelte; mindketten kiválóan oldották meg a zenei-technikai feladatokat. Az „idősebb” ifjúsági korosztályt az Ifjú Zenebarátok kórusa és a Zrínyi Gimnázium leánykara képviselte. Gebri József és Gönczy Tibor érett, kiforrott együtteseket neveltek hosszúi évek alatt, — ennek eredményei most is jól megmutatkoztak. A szünet után felnőtt kórusok mutattak be Bárdos-kórusműveket, hasonló sikerrel. A veszprémi Liszt Ferenc kórus Kollár Kálmán, a nyíregyházi tanárképző főiskola nőikara Fehér Ottó, a debreceni Maróthy kórus Czö- vek Lajos vezényletével a legkiválóbb színvonalat képviselték. Az est fénypontja a több mint háronr száztagú egyesített kórus- és egy közreműködő rézfuvós-együttes — előadásában megszólaltatott „Láng és fény” című kánon volt; melyet Bárdos Tanár Ur maga vezényelt,’ energikusan, fiatalos lendülettel, s nagy örömünkre meg is ismételték az impozáns produkciót. A nagy apparátust mozgató rendezvény lebonyolításáért elismeréssel kell szólni a rendezők, szervezők kiváló munkájáról. Bárdos Tanár Ur másnap reggel előadásit tartott a megyei karvezetőknek. Téma: a népdalcsokrok összeállításának szempontjai. Ugyanolyan aprólékos gonddal rendszerezi a problémákat, mint legbonyolultabb elméleti írásaiban. Mégis minden világos, érthető, sőt egyszerű az ő megvilágításában. A legnagyobb tisztelettel kívánunk jő egészséget további munkájához. Molnár LászlŐ Dér Endre: Őszi csodák C soda történt reggelente minden őszön. A majoron sebesen vágott át a kerékpár; az apa, az ács a nyeregben, a fiú a vázon. A gyerek dideregve húzta össze magát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott még, s a fiú félig aludt. Sivár homályban aludt a tanya is. Körötte égig komorló jegenyék. A munkahelyre értek. Épülő pajta meredt eléjük, feketén, s félelmesen. Tompán zörmölt a sötétben a munkatársak „jó reg- gelt”-je. S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn a tetőn, s baltáját valamelyest megemelte. S ekkor — mintha e jelre — megfeszültek az ácskarok, s a szerszámok ledobbantak. S ekkor — mintha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a Nap vakító fénnyel bukott elő. S megbiborlott a szürke tét, ezer s ezer virága tündökölt, madárhang / csattant a burjánbokorban — s a messzi magasban kigyultak a gomolyfelhők... / Ma már köznapian kezdődnek a hajnalok. Messzibe vesztek az egykori ácsok, régi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra közülük — kora őszi hajnalokon. Meg- nyikorgatja a kútgémet a homálykodó udvar közepén, vizet, mer a dézsába, megtölti az ütött-kopott bádogkádat, majd artézi vízért is elballag két piros kantával Görnyedt vállal, komótosan csoszog visszafelé a teli kantákkal, s leteszi őket a kamarában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg, mintha anélkül nem is hozhatna vizet... A kamarában, a piros kanták közelében szerszámosláda lapul. Nyitott tetejű láda, a derengésben is tisztán látni: telistele van rozsdásodó ácsszerszámokkal. Szélről a hosz- szú „ropánt” kandikál kifelé, legalul bárd, szekerce, s legfelül soksok apró gyalu. Az öreg ács három fia közül a középső itthon téblábol. Vakációzik az ősi otthon melegén A kútgém nyikorgásakor bújt még elő. de a kantákat az öreg ács kezéből kivonni nem tudta már, s meg kellett várnia, míg apja visszatér. Fél évszázadot jeleznek a középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy messzi városban, mai bútorokkal, s azon tönődözik: mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb, s ügyesebb — az új, nyers színű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos „régiségnek” is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gyerekkori hajnalokra emlékezteti valami... — Édesapám — lép a ládához —, ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróasztalom tetejére. Ha nekem adná... emlékezetül Az öreg ács, aki mindig mindenét, megosztotta három fiával — elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevésbeszédű embernél. Az sem, hogy csak ebédnél szólal meg: — Az a szerszám mindig-mindig velem volt. Még bujdosó koromban is, tizenkilenc őszén. Többet nem szólt, ámde a fiú világosan érti, hogy további beszédnek nincs helye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ládi- kó szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse. A vésőket, a bárdot, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szerszámokat —melyeket nem szabad elvinni az öreg ács közeléből —, melyeknek a verdett ládában az egyedüli helye Az özön huzavonában elvékonyult keresztfűrészt a fiúnak kell kiköszörülnie. Majd az élét is neki kell eresztenie — kettesben az öreg áccsal — a hasábfának. Mert minden hazarándulás — vizsga is egyúttal. A fiúk vizsgája: nem felejtették-e el. hogy a keresztfűrész élét isten ellen való vétek erősen reányomni a fára. Vizsga arról: tudják-e még oly finom érzékkel húzni-vonni e fűrész nyelét, mint ügyes prímás a hegedüvonót? Október derekán töltötte be nyolcvanadik esztendejét az öreg ács. Kétszer is infarktusa volt már, de azért — egy óvatlan percben — a tetőre kapaszkodik mégis, a kémény tövéhez. Dermedve, s szívdobogva nézem, hisz az öreg ács: édesapám — s a korhadt gerenda megreccsen alatta. — Muszáj — szól le hozzánk, kik már karéjban állunk idelent, elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a téglaigazit a téglán, a kémény tetején Most látni: egy kis maltert is felvitt „varécskávaF’s kőmiveskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hosszan a tetők felett. Mert adhat-e olyat a kurta élet, mit gs öreg ács szíve úgy tartogat, mint a csodá* szülő, régi, kora őszi hajnalokat? •v Részlet Eugen Barbu román író Világteremtés című regényéből Bárdos Lajos köszöntése
