Kelet-Magyarország, 1974. október (34. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-09 / 236. szám

Napjaink Eredmény Nemzetközi képzőművészeti tárlat a Sza­badság téren, kiállítás „A kereskedelem a csa­ládért” címmel a József Attila Művelődési Házban, grafikai kiállítás a Benczúr-galériá- ban, országos szövetkezeti fotókiállítás a ta­nárképző főiskola kerengőjében, kitűnő elő­adások a Technika Házában; szlovák szakácsok ételkülönlegességei a Szabolcs-szállóban, ifjú­sági randevú színhelye az úttörőház és a ta­nárképző főiskola, új kiállítás a Jósa András Múzeumban. Sorolhatnánk még, hogy mennyi minden történik szinte egyszerre és ugyanab­ban a városban. A szeptember és az október Nyíregyházán igen gazdag programban. És mégis vannak emberek, akik talán va­lamifajta sznobságból, vagy megszokásból ma is egyre hajtogatják, hogy ebben a városban nem történik semmi. Igaz, mondjuk tíz évvel ezelőtt valóban hetek, hónapok teltek el,, ami­kor nem történt semmi, amikor se a fiatalok, sem az idősebb korosztály nem talált magá­nak megfelelő helyet és alkalmat arra, hogy művelődjék, kikapcsolódjék, hogy itt, ebben a Budapesttől legtávolabb eső városban is talál- kozhassék az ország vérkeringésével. Akkor ez a mai tempó elérhetetlen álomnak tűnt, még a legmerészebbek sem hitték volna, hogy né­hány esztendő leforgása alatt gyökeresen vál­tozik meg körülöttünk az élet. Ma nincs olyan hét, hogy ne legyen szín­házi műsor, bemutató filmszínházunk legkor­szerűbb technikával vetíti a legjobb filme­ket. Művészek, tudósok, politikusok, az or­szág szakkiválóságai jönnek hozzánk, találkoz­nak velünk, s lépten-nyomon tehetjük az ösz- szehasonlítást más városokkal, más országré­szekkel, sőt Európával és azt hiszem nem túl­zók, ha azt mondom: még a világgal is. Sokszor leírtuk már.de ismételni ezt so­sem elég, hiszen a patrióta büszkeségével je- 1 lenthetjük ki, a megyével együtt növekszik, fejlődik — mégpedig igen dinamikus ütemben — a szabolcsi főváros. Valamikor ezt a fővá­ros jelzőt is csak idézőjelben mertük hasz­nálni és kicsit magunk is megmosolyogtuk, mert ugyan mitől lett volna Nyíregyháza fő­város a maga néhány tízezer lakosával, poros utcáival és álmos közéletével. Azt hiszem, hogy már nyugodtan leírhat- guk, idézőjel nélkül is a főváros nevet, mert a nyoicvanhatezres Nyíregyházán már alaposan meglátszik az építők kezenyoma, a közélet forr, pezseg, a rendezvények pedig nagyobb városo­kat is méltán késztetnek álmélkodásra. Van tehát hova menni, mit nézni, van miből okulni. De vajon — és ezt a kérdést a rendezők egyike-másika teszi fel előbb önma­gának. majd másoknak — ha már ilyen nagy­méretű energiával rendezünk meg egy-egy programot, mennyire hasznosítjuk? Persze a részvételt lehet mérni, de a tudati hatást nem. s így igen nehéz annak a helyzete, aki valami­fajta következtetést akar levonni a fenti tétel igazolására. Mégis azt hiszem van valami igaz­ság abban, hogy mi nyíregyháziak még nem szoktunk hozzá a tárlatnézéshez, még nem igé­nyeljük igazán és benső igényből fakadóan a zenét, a szépet, a jót. Ennek az oka is múl­tunkban keresendő, de csak ezzel már nem lehet magyarázni az esetenkénti részvétlensé­get, közönyt. Akkor hát mi lehet a magyarázat? Talán az is, hogy a szervezők túlságosan nagy ener­giát fektetnek egy valami létrehozásába, s arra már nem igen jut erő, vagy csak kevés, hogy elhívják azokat, akikért tulajdonképpen mindezt csinálták. Másrészt az alapokat is most kell megteremteni. Az óvodákban, az is­kolákban és nem utolsósorban a szülői házban kell felkészíteni a felnövekvő generációt a szép, a művészi befogadására, az élmények iránti igényt itt kell felkeltem először. Persze azokról sem szabad megfeledkeznünk, akik már kinőttek az iskolapadokból. A Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társulatnak is, de a vál­lalatoknak, a munkahelyeknek is fontos fel­adatuk lenne, hogy ismertessenek, hívják fel a figyelmet rá: mi az, amit feltétlenül érde­mes és meg kell néznünk, hallgatnunk, s mi az, ami nem érdemel közönséget, mert egy­szerűen a giccsek sorába tartozik. A fejtegetés tulajdonképpen nem más, mint a tudatformálás része. Azok tehát, akik programot állítanak össze, s ezzel elismerésre méltó munkát végeznek, gondoljanak arra, hogv amit tesznek, azt valakik érdekében te­szik. Az eredmény ugyanis itt kezdődik. K. J. Kiváló brigád Történelem — betonból Akik Nyíregyház« újkori történetét betonból Írják ... A KUBIKOSOKAT, A SZAÉV VÁLLA­LAT kiváló szocialista brigádjának tagjait, mondták, a Nyírfa Áruháznál, vagy az új nyomdánál, talán a művelődési ház épí­tésénél találhatom. így indultam. Sokfelé építkeznek Nyíregyházán, de szerencsére szeptember utolsó napján kellemesen sütött a nap, így kevésbé volt terhes a séta. A brigád- ra végül is egy gödörben, a Kálvin téri 32 lakásos ház alapozásánál találtam. A beszélgetés elején egy kis kioktatásban részesültem. — Helytelen megnevezés az, hogy kubiko­sok — mondta a művezető —, a kubikosok már régen nem az ősi szakmának megfelelő szakmát végzik. Inkább betonoznak, előre- gyórtott elemekből házak falait állítják össze; Betonozó munkások már azok. Kérdeztem a brigádvezetőt, Vakály Já­nost, sértő-e ha azt mondom, vagy írom, ku­bikusok. A zömök, napbarnított ember mo­solyogva nyugtatott. — Mi nem tiltakozunk a megszólítás el­len. Valójában kubikosok vagyuk. Igaz, ré­gen, még az én fiatalságom idején is más volt a munka, a szerszám. Akkor a kubiko- láshoz tartozott a talicska, az ásó, a lapát, a gombosvilla, meg az, hogy hetekre elmentünk a családtól, 200—300 kilométerre vittük a bog­rácsot. Nem volt az jó. Nem jó a családtól tá­vol lenni. így jó, ahogy most élünk, naponta busz hoz és visz bennünket. — Most már valóban kevesebb földmun­kát kell végezni. Jobbára betonozunk, de el­végezzük a kisebb kőműves- vagy ácsmunkát is. így csináltuk a két áruháznál is. A mostani munka már több hozzáértést kíván, pontosab­ban, figyelmesebben kell dolgozni. Nem mindegy, hogy a födémnél kevesebb, vagy több betont terítünk. Ha több, túlterheljük az épületet, ha kevesebb, akkor gyengítjük. Pon. tosan kell dolgozni. Ülünk egy még használaton kívüli szállí­tószalagon. Beszélgetünk, a gödörben — ahol ötletes gép segítségével kegyetlen robaj köze­pette pátrialemezeket vernek a földbe — a brigád három tagja egy dömperre fődet la­pátol. A brigád másik, öt tagja egy régi ház falát bontja. Azt nézzük, hogyan dolgoznak, közben Vakály János arra a kérdésre próbál helyesen válaszolni, van-e kubikoserény és ha van, miben nyilvánul meg? — Kubikoserény a közösségi érzés. L' RÖSEN TILTAKOZIK A BRIGÁD VE­ZETŐ, amikor azt mondom, „kissé brossuraízű” a megfogalmazás. — A közösségi érzés nálunk, kubikosok­nál nem újkeletű. Régen is megvolt, amikor csoportok alakultak, mindig együtt jártak, együtt dolgoztak, egy bográcsból ettek, osztoz­tak jóban-rosszban, hiszen a kubikosok általá­ban egy községből, a községnek is egy részé­ből verődtek össze Most természetesen a kö­zösségi érzés más dolgokban nyilvánul meg. — Milyenekben? — A mi brigádunk már vagy tizenöt éve létezik. Előttem egy másik Vakály, az unoka- testvérem volt a brigádvezető, aki tanult és most normás. Ahogy mi vagyunk kilencen, évek óta dolgozunk együtt, megértjük egy­mást, megvannak a saját törvényeink. Nincs széthúzás, italozás, veszekedés, a munkából senki sem hiányozhat. Azt hiszem, kevés az olyan brigád, mint a mienk, hogy innen évek óta senki sem hiányzik. Nem is tűrném a fe- gyelmezetlenkedőket. Jönnének a mi brigá­dunkba sokan, kérezkednek hozzánk. Én azt mondom, nincs felvétel. Jönnének iszákosok, kötekedők, verekedők, mert ilyen emberek is akadnak, de én óvom tőlük a brigádot. — Van egy alaptermészetem. Nem szere­tek káromkodni. Vagy megértjük szép szóval egymást, vagy elválunk egymástól. Ezzel nincs is baj nálunk. Vita nincs, ha a munka úgy kívánja, ráverünk. A Kelet Áruházat nyolc hónappal a határidő előtt fejeztük be. Ezt vállalta kongresszusi versenyben minden­ki, mi is. Ezért bejöttünk szabad szombaton, vasárnap, éjszakára villanyt szereltek fel ne­künk, hogy lássunk. Ezt így elmondani köny- nyebb, mint megcsinálni, mert hozzá kell szá­mítani, hogy azért otthon is elkellene a segít­ség. Az asszonyok a tsz-ben dolgoznak, elvár­ják, hogy besegítsünk nekik a ház körül, a határban. De első az itteni munka. A KINEK LAPÁT, VAGY ÁSÓ VAN a *"*■ kezében úgy pihen, hogy két tenyerét a nvél végére helyezi, bal keze fején az álla nyug­szik. Ilyen tartással mondta véleményét a dömper mögött Farkas István, Szabados János és Németh Sándor brigádtag. Mindhármójuk­tól azt kérdeztem, miért szeretnek a Vakály brigádban, a kubikos szocialista brigádban dolgozni? Farkas István: — Jól megértjük egymást. Mindent meg­beszélünk, a munkát, a szórakozást, a társa­dalmi munkát, és aszerint cselekszünk. Szabados János; — Már régen vagyok a brigádban, a vál­lalatnál, elégedett vagyok a munkával, elége­dett a brigáddal. Németh Sándor: — Megértjük egymást. Ha szükséges, jól rendezzük egymás ügyeit. Nem voltak ennyire tömörek, szabatosak a válaszok — ez csak a lényeg. Farkas István arról is beszélt, hogy nem régen társadalmi munkában betonoztak a nyíregyházi Homok téri óvodánál. A társadalmi munka már any- nyira hozzá tartozik az életükhöz, mintha mindig csinálták volna. Szabados János szí­vesebben a vállalatnál eltöltött éveiről beszélt. A vállalattal nagyon elégedett, mert 1962- ben, amikor házat épített, sok segítséget ka­pott. Németh Sándort leginkább a jövője foglalkoztatja. Nemrégen nősült, tavasszal akar építkezni. Sok brigádtagnak húzták már fel közösen a házát, gondolja, neki is segít majd a brigád. ENNYI MINDEN ÉPÜLT ÉS ÉPÜL Nyíregyházán! Csak a legfrissebbek: kórházbővítés, gumigyári építkezés, a két áru­ház, új lakóházak, most megint egy új lakp- ház. A Vakály brigád mindenütt ott van. ők ezer és ezer köbméter beton bedolgozásával írják itt a város és korunk történelmét. Ku­bikosok. Lehet-e egy kubikos büszke a mun­kájára, elégedett a munkájával? Szabados János mondta: — A múlt hét szombaton szabad szombat volt, bejöttünk a városba, Hegedűs Zoltánnal, ismerősömmel és azt mondtam neki: gyere, nézd meg ezt az áruházat, mi csináltuk. Vé­gigjártunk mindent, nagyon tetszett neki az épület. Nekem is tetszik. Másfél órán keresztül sokmindenről le­het beszélgetni. Arról, hogy háromnegyed hat­kor indul Apagyról a busz, korán kelnek és legtöbbször későn érkeznek haza. Fárasztó, de van értelme a munkának. Ezt nemcsak olyan­kor veszik észre, amikor mint legutóbb is az építők napján a cím átadásakor dicsérték éket. Inkább az jelent sokat, dolgozótársaik is tisztelik, becsülik őket. A Vakály brigádnak híre van és jóhíre, de vajon lehetne-e, ha nem volna a kubikoserény? Seres Ernő Ünnepeink Jeles évfordulókra, ritka jubileumokra ké­szül városunk, Nyíregyháza 86 ezer lakosa. Ebben a hónapban érkezik el az a nap, ami­kor szűkebb pátriánk eddigi történetének leg­döntőbb eseményét idézzük fel az ünneplés óráiban. Harminc esztendeje, október utolsó napjaiban érték el Nyíregyháza hatarát a fel­szabadító csapatok. Heves harcok árán, a vá­ros kétszeri bevételével végre megyénk szék-, helyének lakosai is üdvözölhették a szabadsá­got hozó Vörös Hadsereg harcosait, Mali- novszkij lovaskozákjait, akik a német fasisz­ta csapatokat üldözve, igaz barátokként lép­ték át a város határát. Ugyancsak az év hátralévő részében em­lékezünk egy korábbi, múlt századbeli döntő állomásra: éppen 150. esztendeje, hogy a vá­ros önerőből megváltotta magát a földesúri elnyomás alól, amely örökváltságként talál­ható Nyíregyháza krónikájában. Igaz, az ünneplésekre még ezután kerül sor, de városunk lakossága az év eddig eltelt részében tetteivel bizonyította, hogy megkü­lönböztetett jelentőséget szán e jubileumok­nak. A város felszabadulása 30. évfordulójá­nak jegyében is születtek azok a munkaválla­lások Nyíregyháza üzemeiben tavasszal, ame­lyek teljesítése máris érezteti hatását a ter­melési eredményekben. E történelmi fontos­ságú esemény tiszteletére bontakozott ki az a ritkán tapasztalható társadalmi összefogás is, amely- — az emlékezetes óvodaakció után — most a bölcsödeépftés meggyorsítását segíti. A városszépítés, a társadalmi összefogás másik szép példája az egykori Szegényház tér ren­dezése, ahol éppen az évfordulók emlékének megörökítésére jó ütemben halad a Jubileumi park kialakítása. Ebben az eseménysorban illik szólnunk az ifjúság kezdeményezéséről, arról a nemes ve­télkedőről, amelynek során 20 ifjúsági klub csapatai mérték össze tudásukat, hogy el­döntsék, ki tud többet Nyíregyházáról. Hosz- szan lehetne sorolni azokat a művelődési — például az országos jellegű múzeumi szak­osztályi ülést — valamint sporteseményeket, amelyek az évből eddig eltelt hónapók során ráirányították a közvélemény figyelmét a Nyírség, Szabolcs-Szatmár megye központjá­ra, Sorolhatnánk művészek neveit, akik már eddig is kivették részüket a jubileumi készü­lődésből. Október végén ünnepi ülést tart Nyíregy­háza város tanácsa, ahol megvonják a mérle­get arról, miként tudott élni a megyeszékhely a Szovjetuniótól kapott szabadsággal; hogyan fejlődött szeretett városunk az eltelt harminc esztendő során. Itt kerül sor majd arra Is, hogy elismerjék a városért fáradozók legki­válóbbjainak munkáját, fáradozását: első íz­ben adják át a díszpolgári címet. A kettős jubileum — miként az eddig le­írtakból is kitűnik — nemcsak ünneplésből áll. Elismerés illeti azokat, akik a fontosabb események előkészítésében, színvonalas lebo­nyolításában cselekvőén, fáradtságot nem Is­merve vesznek részt. Hadd írjuk le mégis s elismerést érdemelnek azok a névtelenek isi akik a munkapadoknál, vagy a kommunista műszakok különböző akcióinál szorgalmuk, tudásuk legjavát adják, feláldozzák szabad idejüket is. Kezük nyomán új értékek szület­nek, szebbé válnak a mellékutcák, gazdagab­ban felszereltek lesznek a gyermekintézmé­nyek. Az ünnepelt — a város, Nyíregyháza. Ea másfajta kötelezettséget is ró valamennyi vá­roslakóra. Várható, hogy a jubileumi rendez­vényekre elég sok vendég érkezik Nyíregyhá­zára, hogy részese legyen az emlékezésnek, s hogy meggyőződjék róla, mire jutottunk az eltelt három évtized során; mit teremtett a felnövő új munkásság, a megyeszékhely pa­rasztsága, értelmisége a szabadság évei alatt, Magabiztosan, a jól végzett munka tuda­tában nézhetünk e látogatások, a számvetés elé. Van mit felmutatnunk még akkor is, ha a korábbi időkben nem minden úgy ment, mint a karikacsapás, vagy ahogyan mi sze­rettük volna. Küzdelmes is volt ez a harminc év, de a küzdelem gyümölcse — különösen az utóbbi években — egyre inkább beérett, s Nyíregyháza is kezd felnőni hazánk nagyobb városainak sorába. A város nincs csak önmagában, a város a lakói által válik élő organizmussá. Ebből következik, hogy a toronyházak, az új ipari létesítmények csak egy részét képezik a vá­rosról alkotott képnek. A másik rész — mond­hatnék: a fontosabb — a létesítményeknek életet adó lakókon múlik. Azon például, hogy a vendég a pályaudvaron, az étteremben, vagy a szállodában is szívesen látott legyen. Azon, hogy az autóbuszon, vagy a postán, a múze­umban vagy éppenséggel a presszóban bizo­nyítsuk: itt nemcsak épületekben, hanem az életformában is dinamikus urbanizálódás megy végbe. Mindez nem csupán a vendégekért való. önmagunk napjainak a megszépítése is úgy kívánja, hogy cselekedeteinkben, — ha úgy tetszik: viselkedésünkben is — méltóak le­gyünk ahhoz a városhoz, amely értünk szépül, gazdagszik, s amely éveivel mérve is a jelen­tősebb települések egyike hazánkban. Amikor a város tanácsa összeül, kiteszik á zászlót a Kossuth téren. Most különös je­lentősége lesz ennek, a hónap végén. Ünnepelünk! A hétköznapok eredményei^ s új erőt merítünk a következő munkásna­pokra. A, U

Next

/
Oldalképek
Tartalom