Kelet-Magyarország, 1974. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

tm. augusztus Irt.

Kri.KT-CTAO'tÄRünszÄÖ — VÄSÄft'ilA^i flifÄL,LSKÍA*'

#.

Gondolatok

a honismereti mozgalomról

Üzemi támogatásral

A felnőttoktatás tapasztalatai

AZ 1914. ÉVI ORSZÁGOS HONISMERETI AKADÉMIÁT a jövőben többször fogják emlegetni, mint a mozgalom egyik kiemelkedő jelentőségű eseményét. Az országos mozgalom irányítói kezdettől nagy figyelmet szentelnek a mozgalom politikai, szakmai, módszertani segítésének. Ennek egyik módja a szervezett honismereti továbbképzés. Formái igen változatosak. A tervszerű szakköri munka, tapasztalatcserék, szakági gyűlések és konferenciák, szakbizottsági ülések és ankétok, tanulmányok és módszertani kiadványok, végül az eddigi legmagasabb szintnek számító, a Népművelési Intézet által szervezett balatonalmádibeli nyári konferenciák mind •zt a célt szolgálták és szolgálják.

1973-ban az ugyancsak Nyíregyházán megrendezett országos honismereti szakkörvezetői konferencia igen kedvező tapasztalatai nyomán érlelődött meg az elhatározás, hogy a mozgalom legmagasabbszintű továbbképzési formájaként meg kell valósítani az évente egyszer megrendezésre kerülő országos honismereti akadémia, vagy Szabad Egyetem rendszerét.

A Szabad Egyetem tervét a megyei TIT vette gondozásba. Az előkészítő bizottság által összeállított igényes, nemzetközi színvonalú 1975. évi program a mozgalom bizonyos szakágazatainak jelentős fórumává válhat, de nem képes — nem is hivatása — kielégíteni bizonyos jelentős, évente áttekintést igénylő mozgalmi továbbképzési igényeket. Végleg napirenden maradt tehát az Akadémia, melynek premierjét — hosszas, több szervezettel és intézménnyel koordinált előkészítő munka után Nyíregyházán tartották meg 1974. július 15—20-a között a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán.

A premier — most már elmondhatjuk — jól sikerült, annak ellenére, hogy — mint ez lenni szokott, főleg az igen szerteágazó tematikájú honismereti mozgalomban — több bírálat is érte a programot, egyoldalról hiányolva a napirendre nem került kérdéseket, másoldalról kévéséivé egy-egy témában az elmélyülés lehetőségét.

A HATNAPOS AKADÉMIA négy nagy elméleti-módszertani kérdéscsoportot tűzött napirendre. A honismereti mozgalom közművelődési szerepét és feladatait; a krónikaírás közéleti vonatkozásait és módszertani-szakmai kérdéseit. Mindkét téma napirendre tűzését a közművelődési párthatározat tette időszerűvé.

A fő napirendeket egészítette ki — hasonlóan magas színvonalon — a „szabolcsi” program. Ebben — az előző évi konferencia kívánságának megfelelően — alaposabb betekintést igyekeztek biztosítani a rendezők a megye történelmi múltjába az örökváltság témakörével, jelenébe, és jövőjébe Mátészalka és Nyíregyháza bemutatásával. Több tudományos korreferátum, szakköri bemutatók és módszertani tájékoztatók, dokumentumok ismertetése egészítette ki az egyhetes rendezvénysorozatot.

Az akadémia résztvevői között — a szokásos információs anyagokon kívül — kiosztásra került több korábbi honismereti és kulturális kiadvány és két — erre az alkalomra készített módszertani jegyzet.

Megyénk ügy- és vendégszeretetből ismét m vizsgázott. Valamennyi program megnyitóján megjelentek a megye és a vendéglátó helység magasszintű párt, állami és társadalmi mozgalmi vezetői. Tájékoztatással, előadásokkal és részvételükkel segítették a kitűzött cél magasszíntű megvalósítását. A Tanárképző Főiskola mindenre kiterjedő figyelme mellett sok lelkes honismereti aktíva működött közre a megyei mozgalom ismertetésében, eredményeink bemutatásában.

A témák országos hírű szakembereinek, a megyei kutatóknak, kiváló honismereti szakkörvezetőknek és az ország valamennyi megyéjéből megjelent mozgalmi vezetőknek és aktíváknak szakavatott együttműködése nyomán a mozgalom napirendre tűzött időszerű kérdéseiben megvalósult a nézetek progresszív egyeztetése, tisztázása. A múltra tekintő hagyománykutató és őrző feladatok mellett a mozgalom a jelenre és a jövőre összpontosította figyelmét. Nyilvánvalóvá vált az a sokféle lehetőség és feladat, mely a sajátos mozgalmi célokon túl kijelölte a mozgalom he1 lyét a közművelődés egész rendszerében.

JÓ PÉLDÁBAN, SZORGOS TEVÉKENYSÉGBEN, igényes módszerekben, aktívákban, értő szakemberekben nem szűkölködünk. Az eddig kialakult gyakorlat gondos ápolása, segítése mellett azonban nagyonis időszerűvé vált a mozgalom szervezettségének javítása, ahol ez nem valósult meg, megteremtése. A Hazafias Népfront ezirányú mozgalmi tevékenységének segítésére rövid időn belül ki kell alakítani a közművelődési intézmények tervszerű, koordinált munkamegosztását és programiát. A megyei művelődési központiak, a járási-városi művelődési központoknak

a honismereti szakkörök létrehozásában, fenntartásában és módszertani segítésében, az aktívahálózat továbbképzésének megszervezésében, a művelődési házak honismereti munkája irányításában van jónéhány tennivalójuk. Az ehhez szükséges társadalmi segítséget biztosítani tudják, ha a HNF helyi szervezeteivel együttműködve létrehozzák és folyamatosan működtetik a honismereti bizottságokat. A múzeumok a tudományos-szakmai segítés mellett természetes központjai lehetnek a helytörténet kutatásnak és írásnak, a néprajzi gyűjtésnek, a műemlékvédelemnek. Ehhez — igen fontos tudományos munkásságuk mellett — fokozatosan otthont kell teremteniük olyan közművelődési formáknak, melyek meghonosításával a múzeum tudományos, hagyományőrző munkáját közüggyé lehet avatni és közelíteni lehet a jelenhez. A könyvtárak segíthetik az egyre jobban kibontakozó krónikaíró-mozgalmat szakmai tanácsadással és a dokumentumok gyűjtésével, megőrzésével egyaránt. A szakszervezeti kulturális mozgalom felkarolhatja az üzemtörténetírást, a munkáséletmód kutatást és az üzemi krónikaírással új — közhasznú — kulturális vállalások lehetőségét honosíthatja meg a szocialista brigádok számára, f

Felelősségünk azonos mértékű az ügy fontosságával. Bizonvosak vagyunk abban, hogy a honismeret állami és mozgalmi irányítóinak, lelkes aktíváinknak munkála, a megyei honismereti bizottság — az eddiginél tervszerűbb és folyamatosabb — szervező, koordináló munkája nvomán megyénkben is tovább bővül, színesedik és gazdagszik a jövőben a honismereti mozgalom.

AZ AKADÉMIA JÖVÖRE egy másik

megyében kerül megrendezésre, de 1976-ban és kétévenként Szabolcs-Szatmár megye lesz a vendéglátó házigazda.

Tóth László

Nem is olyan régen, csupán Jó néhány évvel ezelőtt szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt üzemeknél, vállalatoknál érdeklődni a dolgozók iskolájáról, a felnőttoktatás terveiről. Nem egy munkahelyen még arról sem tudtak, milyen arányban oszlik meg a fizikai dolgozók általános iskolai végzettsége, kiknek lenne legnagyobb szükségük az elmaradt iskolai osztályok pótlására. Sőt, arra is bőven akadt példa, hogy az egyéni továbbtanulási igényt sem nézték jó szemmel, az önszorgalomból továbbtanulók, vállalati támogatás nélkül, sokszor csak kisebb munkahelyi ösz- szetűzések után iratkozhattak be az általános iskola esti tagozatába.

Félezer vizsgázó

Az utóbbi években — szerencsére — mind többet beszélünk a munkások művelődéséről, miniszteri rendeletek, párthatározat, egyéb központi intézkedések gondoskodnak annak felismeréséről, hogy nem egyéni érdek a magasabb szinten képzett munkás. Ha korábban — rendeletek, intézkedések híján — egy-egy vállalat esetleg elzárkózott dolgozói továbbtanulásának támogatásától, újabban a lehetőségek egész sora közül válogathat, milyen továbbképzési formát javasoljon, vagy indítson az üzemen belül.

A dolgozók iskolája iránti érdeklődés a legutóbbi tanévben újra szárnyra kapott, sok vállalat élt a rövidített tanfolyam nyújtotta lehetőséggel, s kihasználták az üzemi iskolák indításának előnyeit is. Nyíregyháza különböző munkahelyein, illetve a központi dolgozók iskolájában több, mint ötszáz dolgozó tett vizsgát az alapismereti osztályokban, az ösz- szevont 5—6, valamint a hetedik és nyolcadik osztályban. Ez a létszám — mint statisztikai adat — szépnek látszik, de hozzá kell tenni, hogy sokan éltek a rövidített tanfolyamok adta lehetőséggel, s egy év alatt két osztályt is elvégeztek. A nyolc óra munka mellett ez igen megerőltető iram lenne, ha a vállalatok nem támogatják a továbbtanulási kedvet.

Néhány példa erre a támogatásra. A dolgozók általában ragaszkodnak a kihelyezett üzemi tagozatokhoz. Sok indoka van; nem kell átöltözni, munkaruhában is beülhetnek a padokba, az sem mellékes, hogy helyben van az Iskola, munkatársak egymás között szívesebben megosztják a továbbtanulással kapcsolatos gondjaikat egy ilyen üzemi iskolában, mint az összevont központi osztályokban. Az üzemi iskolák indításának lehetőségét kihasználva a SZAVICSAV, a KEMÉV, a temetkezési vállalat alacsony létszámú osztályokban tanuló dolgozóinak is kifizette az átlag órabért — az iskolai órák idejére — amellett, hogy munkaidő-kedvezményt is kaptak. A konzervgyár tiszta, rendes „tanteremben” taníttatja munkásait, itt a három műszak nehézségeit is leküzdötték. A kollektív szerződésben arra is kitértek, hogy átlagbér jár a tanulás miatt kieső időre.

Munkaidőben tanultak

TJttőrő munkát végzett az Ingatlankezelő vállalat. Arra vállalkoztak — saját dolgozóik képzésén túl, hogy a város területéről, a kisebb létszámú munkahelyekről, vagy azoktól a vállalatoktól, ahol nem indult kihelyezett tagozat, összegyűjtötték a dolgozókat, saját üzemi iskolájukba. Itt ís nyújtottak több-kevesebb munkaidő-kedvezményt, az alapismereti tanfolyamokat végző analfabéták teljesen munkaidőben tanultak.

Bármennyire sikeresek is ezek a kihelyezett tanfolyamok, bármennyire is vonzanak több érdeklődőt a korábbiaknál, az eddigi tapasztalatok máris magukban hordoznak néhány figyelmeztetést. Az egyik, a kihelyezett tagozatok vezetésével megbízott dolgozó személyével kapcsolatos. Ott mutat jó eredményt ez a továbbtanulási forma, ahol a pedagógus munkában némi jártassággal rendelkező vezetőre bízzák a csoportot. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy az iskolát helyettesítő üzemrész méltó-e az oktatás ügyéhez, milyen környezetben tanulhatnak a munkások. Nem lehet például olyan helyen erőltetni az üzemi iskolát, ahol megfelelő helyet nem tudnak adni erre a célra. S talán a legfontosabb tényező: szemléltető eszközök, a kémia, a fizika, a biológia oktatásához elengedhetetlenül szükséges kísérleti felszerelések nélkül a legjobb pedagógus is csak félmunkát végezhet. Ahol a vállalatok erről is gondoskodnak, kihasználva az egy üzem — egy iskola mozgalom lehetőségeit, ott érdemes csak továbbra is fenntartani a kihelyezett tagozatokat.

Felébreszteni a kedvet

i

^Meglepő, hogy egyes vállalatoknál nagy

nehézségek ellenére is igyekeztek megteremteni a legalapvetőbb feltételeket, pusztán azért, mert az oktatási felelősök elbeszélgettek a továbbtanulni szándékozókkal, s kiderült, inkább ezt vállalják, mint a központi iskolát. A vízügyi igazgatóság igen szerencsésen a közeli 3. számú iskolában oldotta meg az „üzemi” tagozat indítását. Még meglepőbb azonban, hogy néhány nagyüzemben nem dicsekedhetnek hasonló eredményekkel. A gumigyárban az előzetes tárgyalások után sem Indult meg a kihelyezett tagozat, a SZAÉV és a HAFE nem kezdeményezi dolgozóinak továbbtanulását. A továbbtanulási kedvet támogatni, vagy éppen felébreszteni, tehát bőven akad tennivalójuk a vállalatoknak, s a következő tanévben jó lenne, ha arról sem feledkeznének meg, hogy igen kevés az oktatásban résztvevő nők száma, akik nyilván nehezebb körülmények között, csak a még nagyobb törődés mellett tudnák vállalni a továbbtanulással járó gondokat.

Van még egy morális kérdés a dolgozók iskolájával kapcsolatban. Olyan dolgozók is részesülhetnek a kihelyezett tagozatok kedvezményeiben, akik korábban rossz tanulmányi eredmény miatt, hanyagságból nem fejezték be az általános iskolát. Szerencsére a rövidített tanfolyamok indításánál a rendelet is gondoskodik arról, hogy ez az oktatási forma még az általános iskolát végzőkre se legyen rossz hatással. A tanfolyamra ugyanis húsz éven aluli fiatalokat nem vehetnek fel, mert ez a rövidített képzés éppen a nagyobb élettapasztalattal, a munkában eltöltött hosszú évek szakmai tudásával számol. A vállalatok oktatási felelősei is számolnak ennek a lehetőségnek a visszásságaival is, sajnos azonban egyelőre még nem jelent nagy gondot, mivel a dolgozók iskolájának különböző formái iránt éppen azok az idős szakmunkások éreznek nagy kedvet, akik annak idején nem is végezhették el az általános iskolát.

Baraksó Erzsébet

N

incs olyan ember Vencsellőn, aki ne ismerné őket. S nincs olyan ember, akit ne ismernének. Nem csak látásból, felületesen, de belülről is, apró örömeikkel, gondjaikkal. Nagy idő a negyven év, a hol sodorva vágtató, hol meg fáradtan vánszorgó idő, amelynek érett gyümölcse az a megnyugtató érzés, hogy szinte az egész falunak bizalmasai lettek. Kimondani is sok a negyven évet, hát még megélni, egy faluban, az egyetlen helyhez kötődés érzelmeivel, s azzal a tudattal, hogy a száz és száz iskolás gyerek — akiknek már a gyerekeit is ők tanították — mind elvitt magában egy-egy csipetet a tanár néni, vagy a tanár úr szavaiból. Sohasem volt idejük utánaszámolni, vajon hány gyereket indítottak útnak életreszóló tanácsokkal, s hogy a négy évtized alatt hányszor kellett egy-egy nehezen nevelhető gyerekért egy kicsit önmagukkal is harcot vívni a mindennapok mono- tonsága, a megszürkiilés ellen, valami olyan céllal a szemük előtt, hogy minden egyes gyermeknek tudjanak elegendő útravalót adni.

Szabó János tanár nem szívesen emlegeti az „akkori, a régi szép időket”, s nem csak azért, mert nem fáradt el, s nyugdíjas korára sem akar csupán a régi emlékekből élni. Azért sem, mert nem szereti, ha idősebb emberek tanmeséket mondanak fiatal tanítványaiknak. Ha a régi időkről kérdezik, diákjainak is inkább a felejthetetlen csínyekről beszél, s ilyenkor kiderül, semmi különbség a negyven évvel ezelőtti diákok és a maiak között. An- ci néni, a felesége, is összefoglalva látja az évtizedeket, az első naptól az utolsóig, búcsúztatásukig. A pedagógus házaspár nyugdíjba vonulása utári búcsúztatásra ugyanis több száz vendég érkezett, jó egészséget kívánni a pihenéshez, s megköszönni a 10—20—30, vágj még több évvel ezelőtti fáradozást. Több szá? vendég, s akik nem tudtak eljönni, küldték maguk helyett a levelet, lapokat, dísztávira tot. Hetvennél is több távirat, s akkora halom boríték, hogy Anci néni egyszerre fel sem bírja emelni. Mind arra várnak, hogy egy-eg kedveskedő szóval megköszönjék.

Ha nem is szeretik a múltat idézni, azt azért elmesélik, hogyan választották meg Szabó Jánost tanárnak, mert ilyen választás nemigen volt több az országban. A jászsági fiatalember a rakamazi tanító kisasszonnyal való megismerkedése után pályázta meg a ven- csellői felekezeti iskola tanítói állását. Hét jelölt volt, majdnem egyforma eséllyel. Az egri egyházkerület három fiatalembert is támogatott, s meghagyták a falunak a döntés lehetőségét. A templomban, az orgona mellett dőlt el a vita, Szabó János — még ma is szárnyaló — szebb énekhangjával nyerte meg magának a falut. Alkalmazták. 1934-ben kezdtek tanítani.

Valóságos iskolatörténeti dokumentumokat őriznek mindketten a felszabadulás előtti évek iskolájáról. Többször kellett megküzdeniük egy-egy jófejű gyerekért, engedjék az iskolába, nem engedhetik meg, hogy elkallódjon a tehetsége. Hol csak a makacs szülői döntéssel viaskodtak, hol meg azt igyekeztek ösz- szeadni kivonni, miképpen lehetne előteremteni a taníttatáshoz szükséges, akkor bizony mérhetetlenül sok pénzt. Egy igen tehetséges kisfiúra emlékeznek, akiért igen nagy kár lett volna. Amíg János bácsi az egyházi iskolába tanított, volt egy idő, amikor Anci néni polgári intézetet vezetett a faluban, vizsgákra készítette elő a későbbi továbbtanulókat. Az említett kisfiú szülei egy fillért sem tudtak volna a taníttatásra adni, ingyenbe meg nem adták a gyereket. A polgáriban annak idején tizenegyen tanultak, tizenkettediknek vették fel a kisfiút. A tizenegy költségéből jött ösz- sze a tizenkettedikére. Megérte, nemsokára diplomát kapott

Hasonló lskolatőrténeti érdekesség, ami még az államosítás előtt lezajlott Vencsellőn. A felszabadulás után az iskola is nehezen állt talpra, az oktatás feltételei kedvezőtlenek voltak, azt látták a legjobb megoldásnak, ha egyesítik a három iskolát. Nem volt könnyű a tanárok meggyőzése sem, hát még a falué, a bizonytalanságot kellett megszüntetni; milyen nevelést kapnak ezután a gyerekek. 1946-ban már közösen oktattak, s mire az államosításról megérkezett az első rendelet, Vencsellőn már el is végezték hozzá az előtanulmányokat.

Az iskolák felszerelésének fejlesztése, az oktatás magasabb szintjét szolgáló újabb intézkedések, az új tanári állások bár sok változást hoztak, a faluba bekerült, s meggyökeresedett tanárházaspártól a falu ugyanazt várta el, mint régen. Lakásuk mindenkinek nyitva, hol kérvényekkel jönnek, tessék segíteni megfogalmazni, hol egy rossz cserépkályha ügyében leveleznek a tulajdonos helyett a gyártó vállalattal, hol jogi tanácsokat adnak családi ügyekben, adóbevalláshoz, hol orvosi tanácsokért jönek, operáltassam-e magam, tessék tanácsot adni. A régi falusi tanítók szerepe — „gyermekeik” a falu lakosai — mit sem változott. Ügyintézők, orvosok, elsősegétynyújtók, szülők — egy személyben.

Az idővel járó kudarcok, az elkeseredés, az időnkénti elfáradás, a lemondás ellen jókor felvérteződtek. Anci nénit a meleg szívéről emlegetik az egész faluban, János bácsinak pedig az a véleménye, hogy a pedagógus munkája nem foglalkozás, nem pálya, hanem művészet. Ha esztétikai élményt nyújtó művészetnek nevezzük a festményt, a kemény kőből nagy harccal kibontott formát, a szobrot, a harmonikusan felépülő zeneművet, hogyne lenne művészet egy-egy gyermek egyéniségének

formálása, alakítása, nyesegetése — így foglalja össze négy évtized tapasztalatait, s így tanította saját gyermekeinek is, akik követték a szülők példáját. Mindkét lányuk pedagógus lett.

Az első nyugdíjas nyár egyébként szomorú napjait a három unoka zsivaja verte fel, színesítette arra a néhány napra, amíg a szülők elhozták őket nyaralni. Most, hogy újra üres a lakás, megintcsak van idejük önmagukra is gondolni. Anci néni nem is szeret egyedül maradni, negyven év minden reggele után még most is úgy indul bevásárolni, hogy egy-két tankönyv a szatyrában marad, a kéz öntudatlanul is „dolgozik”, belopja a könyvet, mintha iskolába menne. Az első néhány nyugdíjas héten bizony jókor reggel felkelt, s csak járta a falut, ne is kelljen találkozni az iskolásokkal. Alig bírta elviselni, hogy már nem kell bemenni az udvaron lévő iskola ajtaján. Negyven évből négy órát sem hiányzott betegség miatt, s most, hogy nincs kötött elfoglaltsága, még arra is rájött: gyógyfttatnia kell magát. János bácsi pedig egyszerűen nem tudott elbúcsúzni a munkától. Többfelé is kínáltak munkalehetőséget, a gimnáziumot választotta, földrajzot tanít.

Művészet a pedagógus munkája, így fogalmazott Szabó János tanár. Szavaiban benne van az évtizedek tapasztalatának ereje, sok szép emlék és sok keserűség ötvözete. A négy évtized alatt egymást is sokszor bíztat- gatták. Az ebédeket említik, amikor egy kanál leves után megszólalt János bácsi — már megint nem tudták a leckét, nem tanulnak. Mire Anci néni csitítóan védi a gyerekeket — nálam olyan szépen feleltek. Míg múltak aa évtizedek, ők is olyanok lettek, mint a tantárgyaik. János bácsi racionális, mint a kémia, a biológia, Anci néni lágyszívű, mint a magyarban a versek, beszédes, mint a történelem, s közben állandóan úgy csiszolták egymást, ahogy a vízmosásban álló kövek, í

Negyven év - egy faluban