Kelet-Magyarország, 1974. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

». otosrt P^-twmíCVA'RHRszäG — ’b’ÄSÄRNAPT MRT.T ffiTTT Tri* tsro. f<n!«s ft. Örök utitársaink a klasszikusok H add kezdjem egy személyes élmény­nyel, egy újraélt élménnyel, a Há­ború és békével. Azt hiszem, olvasottsága és közismertsége vetekszik a magyar klassziku­sokéval. Milliók látták a fllmfeldolgozásokat is —; tehát valami módon szinte mindenki megközelítette már. Nos, egy estén, néhány hónapja, ismét levettem a polcról a könyvet és találomra felütve elkezdtem olvasni. S ahogy múltak a napok, úgy sodort el minden más olvasmányt! Az ismerős alakok ismét újak lettek. Más, több lett Andrej herceg sor­sa és szenvedése, teljesebb Natasa élete, Pier­re válsága, az öreg Bokonszkij bölcsessége... Sorolhatnám, miként változtak meg az is­merős szereplők; tárták fel jellemük új tulaj­donságait. Nagyon sokan vannak, akkikel hasonló dolog fordul elő. Az olvasó emberek közül a legtöbbel. A nagy klasszikus alkotások minden kornak, s az ember minden életkorában mást és mást mondana. Fiatalon, az első ismeretség idején a történetre figyelünk jobban, az elbe­szélés — ha epikus műről van szó — sodrá­ra, áradására, a cselekményére, a szereplők vi­selkedésére, a „mi történik”-re. Később már az íróra, a költőre. Izgatni kezd, miért voltak ilyenek ezek az emberek, miként helyezked- tek el korukban, milyen világ volt az övék, milyen indítékok, törvények mozgatták az akaratukat és a cselekvésüket, milyen erők szabták meg pályájukat. Lassan-lassan ma­gunkévá tesszük a műveket, felfogjuk teljes értelmüket, a művész szándékát, — azt a többletet, ami az alkotást időállóvá, minden kor számára fontossá, azaz klasszikussá teszi. Mondhatnánk: ehhez sok ráérő idő kell. Egy országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége a felszabadulást követő esztendők­ben kezdett el olvasni, korábban nem lévén módja rá, korai szorgalmazni az újraolvasást. Hogy egyelőre még az elolvasásról van szó. Harminc—negyven év — tömeges méretekben — az első ismeretséghez is alig elegendő. Hi­szen a kiadók nem győzik megjelentetni a magyar és a külföldi klasszikusokat új meg új kiadásokban, hogy a most olvasni kezdő rétegek először találkozhassanak velük. B iztató jelek mutatnak arra, hogy a kulturális forradalom alig három évtized alatt roppant eredményeket ért el ezen a téren. A Fővárosi Szabó Ervin könyv­tár, a Békés, a Veszprém, a Fejér és a Zala megyei könyvtárak legújabb adatai szerint egybehangzóan azt jelzik, hogy a klassziku­sok újraolvasásának igénye, vágya a mai ol­vasás egyik jellemzője. Természetesen a „részlettérkép” igen tarka; a grafikon ott mu­tat emelkedést, hol az olvasás propagandája leleményes és erőteljes. A klasszikusok újraolvasása az igényes önművelés egyik nagyon fontos jele. Sőt: el­engedhetetlen velejárója. Sokan vannak — több-kevesebb rendsze­rességgel olvasó emberek —, akik el tud­nák mondani például Az aranyember, a Kü­lönös házasság, vagy Az ember tragédiája tartalmát. Kihagyásokkal, hibákkal, félreérté­sekkel, nyilvánvalóan, de sejtvén, tudván a tárgyat, a történést. De mondhatják-e, hogy ismerik ezeket a műveket. Aligha. Hogy azok­ban a művekben nemcsak a történés a lényeg, hanem a mögöttes tartalom legalább annyira, — azt egyszeri olvasásra, első megismerke­désre nem igen lehet megérteni, felfogni. A klasszikusok — Szabó Lőrinc össze­gyűjtött versfordításainak címével élve: örök barátaink. Meglehet, akadnak közöttük olya­nok, akiket egy olvasás — esetleg olvasási kísérlet — után nem vesz többé elő az em­ber, mert távol van az érdeklődésétől, a haj­lamától; tartalma nem érinti meg, nem csen­dül össze a gondolataival, érzelmeivel. Jóma­gam például Ibsennel vagyok így: olvastam, színházban is néztem néhányszor, mígnem tisztáztam masamban, hogy nem fér el a vi­lágomban, s távolról tisztelvén hatalmas érté­keit, nem szorgalmazom a találkozást. Más olvasó nyilván más klasszikussal van így. De túlnyomó többségben vannak a klasszikusok között azok az írók, művek, akik, s amelyek mindenki számára örök élményt jelentenek'. A televíziónak hihetetlenül fontos sze­repe van a klasszikusokkal való ta­lálkozások — az ismételt találkozások — szorgalmazásában. S máris vannak roppant eredményei. Lehetetlen vállalkozás volna megkísérelni a „százalékarányos” találgatást: milyen mértékben járultak hozzá a klasszi­kus művekből készült feldolgozások, átülte­tések — filmek, sorozatok, ismertetések, tv- játékok — ahhoz, hogy az olvasók, nézők nem kis része ismét „megkívánja” az eredeti alko­tásokat. Ilyen felmérést nem lehet csinálni. De azt lehet tudni: a televízió bizonyára a leghatásosabb propagátora a klasszikus mű­veknek. Nemcsak azzal, hogy a történetükkel ismertet meg milliókat. Elsősorban azonban az igény felébresztésével. Hogy a nézők is­mét olvasókká váljanak általa. A szórakozó emberből tanuló ember lesz, amint a tv-ben látott élmény hatására leemeli a polcról vágj' megvásárolja, kikölcsönzi az eredetit és ol­vasni kezdi. Különös erejük, sugárzásuk van már is­mert klasszikus müveknek. Egyik példánknál maradva: aki másod­szor, harmadszor mélyed el a Hamlet olvasá­sában, ugyan azért teszi-e, hogy megtudja, mi lesz a szerencsétlen dán királyfi sorsa? Ki marad életben, kit ölnek meg a tragédia fo­lyamán? Nyilvánvalóan nem. Azért Inkább, hogy soraiban, jeleneteiben, jellemeiben és összeütközéseiben mégegyszer átélje azt az élményt, amit először kapott a műtől, — átél­je és mélyebben magáévá tegye, jobban meg­közelítse. S többször elolvasva, más és más élet­korban átélve egy-egy művet, lassan birtokába jutunk olyan „titkoknak”, ami va­lamennyi nagy klasszikus alkotás egyik jel­lemzője és járuléka. A titok pedig nem más, mint az, hogy e mű valamennyi kor emberé­hez szól, — kell tehát olyant mondania, min­den embernek külön külön is, ami megtar­totta az időben, hogy nem olvadt bele a köze­pes könyvek végtelen sorába. A mű életének a titkát fejti meg az olvasó, — ezzel közelebb kerül a saját életéhez is, mert ami egyetemes érvényű, az az én számomra is rejteget vala­mi mondanivalót, valami tanulságot, amit csak én érthetek meg, amit csak velem közöl. T. I. Pablo Neruda: DIKTÁTOROK A cukornádüstök aljáról vér és bőr keverékének szaga árad; hódító virágkehely, mely undort kelt. A kókuszpálmák között domboruló sírokban csontok porladnak és hörgés hal el, míg az érzelmes lelkű szatrapa kürtös kalapokkal szórakozik meg arany zsinórokkal. Ékszerként csillog a kis palota. Folyosóira gyöngyöző nevetés csörged»" és végigfut a frissen elföldelt lila ajkak s elnémult hangok fölött. Rejtőzködik a jaj, akár a növény, melynek magja földre hull szüntelen és fény nélkül növeszti világtalan levelét. Pikkelyre pikkely: így rakódik le a gyűlölet szakadatlan a posvány förtelmes vizében. Néma szája iszappal van tele. Boldog Balázs fordítása AMADEO MODIGLIANI 1884. június 12-én született Livornóban. Festői stúdiumait Fi­renzében és Velencében végezte. 1906-ban Párizsba költözött, ettől kezdve átmeneti meg­szakításokkal haláláig itt élt. Az École de Pa­ris egyik legjellegzetesebb egyénisége. Kez­detben Cézanne hatása alatt állt. Ebben a szellemben szobrokat is készített. A formai sommázás jellemzi érett műveit is, — ezek főként arcképek és női aktok' —, továbbá a nyújtott, lágy és nagyon tisztán rajzolt kör­vonalak, a felületek finom festői megmunká­lása és gj'öngyházszerűen ragyogó színek. El­nyújtott rajzú alakjaiban, finom vonaljá­tékában a firenzei quattrocento, különösen Botticelli művészetének reminiszcenciája ér­ződik; művészetében Ötvöződik a klasszikus tradíció a modern törekvésekkel. 1920/ január 25-én a párizsi Charité kórházban húnyt el tragikus körülmények között. NYELVI SAROK J elen pillanatban... Sietek leírni azt, hogy a címbeli kifejezé­si forma nem helytelen. Az Értelmező Szó­tárban a jelen címszó alatt a szó első jelenté­seként a következőket olvashatjuk: „A szó­beli vagy írásbeli közlés folyamatával egyide­jű (időpont, időszak, időtartam). „A szótár példái: a jelen percben, a jelen pillanatban. Az értelmezését is megadja e két kifejezés­nek: éppen most. Szótárunk a jelen szónak ezt a használatát választékosnak minősíti. Mi hát a baj ? A televízió, a rádió riportjaiban, gyűlése­ken, értekezleteken az éppen most vagy a most kifejezésére szinte egyetlen eszközzé vált. Persze a kedves olvasó azt mondhatná most, hát már az is baj, ha a választékosság­ra törekszenek az emberek? Kérdéses, a kife­jezést használók tudják-e azt, hogy ez a kife­jezés a választékos beszéd tartozéka. Ha tud­nák, valószínűleg nem ágyaftiák olyan mon­datokba, amelyek nem választékosán megfo­galmazottak, nyelvhelyességi szempontból is sokszor kifogásolhatók. Az ilyen mondatok­ból még inkébb kirí ez a kifejezés. Továbbra ite hadd hivatkozzam az Értelmező Szótárra. Ha valaki' végigolvassa a jelen melléknév ér­telmezésére adott példáit, láthatja, a példák zöme Vörösmarty, Kossuth, Eötvös írásaiból való, tehát a múlt századi romantika ünnepé­lyes és választékos nyelvéből. A legminden­napibbnak a nyelvtan szaknyelvéből vett pél­da látszik: „A jelen időnek nincs külön jele.” Lehet ugyan, hogy ebben a mondatban is csak a nyelvész számára hat mindennapinak. A jelen pillanatban kifejezés nagyfokú el- harapódzásának az oka nem a választékosság keresése, sokkal inkább az, hogy divatos kife­jezéssé vált. Divatossá tette valószínűleg a terjengős volta. A rövid szavakat, kifejezése­ket a beszélők kevésbé tartják tartalmasnak, mint a terjedelmesebbeket. Ügy érzik, a most kevesebbet fejez ki, mint a jelen pillanatban. A divatos szók, kifejezések idővel elkopnak, ráadásul sok szép és jó szót és kifejezést hát­térbe szorítanak. A most, éppen most, jelen­leg, ebben a pillanatban, ebben a percben szók, kifejezések a riportokban, a felszólalá­sokban pontosan kifejezik azt, amit a jelen pil­lanatban kifejez, és sokkal inkább odaillenek, mint ez a választékos szókapcsolat. Sokan olyankor is használják, amikor régebben el­kezdődött, de a beszélés pillanatában is tartó időtartamot akarnak megjelölni. Ezekben ott van a mostanában, napjainkban stb. kifejezéal forma. Helyesebben tette volna tehát az a tele­víziós riportalany, aki a riporter egyik kérdés sere így válaszolt: „Jelen pillanatban ón va­gyok a KISZ-titkár”, ha ezt mondta volnas „Most én vagyok a KISZ-titkár”. Ezzel elke­rülhette volna a televíziónézőnek azt a gya­núját is, hát ennyire gyakran változik abban az üzemben a KISZ-titkár személye? Bochát Lászlő Mátrafüred, anno... A jó idő, meg az egészségemre vonatkozó javaslatok sétálni csalogattak a Duna-partra. Megállapítottam, hogy sokan megszívlelik a hasonló intelmeket, s egyszer csak figyelmes lettem a házaspárra. Kart-karbaöltve jöttek szemközt. A férfi őszülő halántékú, szélés- vállú dalia, az asszony molett, pirospozsgás arcú; balján tízéves forma csintalan srác jól- irányzott rúgásokkal küldött maga előtt egy kődarabot. Azonnal megismertem őket, talán mert azóta is gyakran eszembe jutottak... Hány éve is? Hát jónéhány! Először kap­tam szakszervezeti beutalót és mindjárt a Mátrába! Serényen készülődtem, miközben a kollegák ugrattak, hogy ki tudja, miféle szo­batársnőkkel bajlódom majd két hétig, ma­radjak inkább odahaza dolgozni... Az üdülő remek volt, a szoba szép, er­kélye a gondozott kis kertre nyilt, pontosan szembe a kapuval. Tényleg csak az aggasz­tott, milyen lesz a két szobatársnő. Rögvest megtudtam. Sarkig ; tárult az ajtó, s megje­lent az, aki csak keresztnévileg druszám. Letette a bőröndöt és máris elmondtuk egy­másnak, kik vagyunk, mit dolgozunk, hol lakunk, ö a Stoszek utcában; — okvetlenül meg kell majd látogatnod, — mondta. — Akkor ezentúl Stoczeknek szólítalak — indítványoztam, mert kiskoromtól fogva szo­kásom, hogy mindenkit elnevezek valahogy, aki szimpatikus nekem. Nem volt ellenvetése, sőt megígérte, hogy ő azért nem nevez majd Wesselényinek. Gyorsan megbeszéltük még, ha Stoczek húga eljön látogatóba, itt tartjuk éjszakára, reggel meg eldugjuk a gondnoknő árgus szeme elől. És ugyanígy teszünk majd az én barátnőm­mel is. Igen ám, de még nincs itt a harmadik szobatárs. Csak idő kérdése — állapítottuk meg bánatosan, és nekifogtunk kicsomagolni. A kertkapu előtt autó állt meg. Kinyomúl- tunk az erkélyre és láttuk amint a férfi —, aki még akkor cseppet sem volt azélesvállú — kisegíti a kocsiból és. oltalmazóan átkarol­ja az asszonykát —, aki akkor még cseppet sem volt molett. Egyszóval a fiatalember nyiszlett volt, a nő törékeny. A kapunál két­szer, vagy háromszor elbúcsúztak egymástól, végül újból összeakaszkodtak és együtt jöt­tek be. Csak tudnám melyikük támogatja a másikat — morfondérozott Stoczek, amikor kopogtattak. , Az ajtó kitárult — de korántsem sarkig, és megjelent a házaspár. A férj boldog volt, hogy oltalmunkba vesszük feleségét, aki hosszabb betegségből lábadozik. Egy éve házasok, de még egyetlen napot sem voltak távol egymástól. De mit lehet tenni, Klárikának meg kell erősödnie, levegőre, napfényre van szüksége, s ő, a férj — vállalatvezető — annyira elfoglalt, hogy sajnos el sem tud majd jönni Klárikáért. — Maga sem úgy néz ki, mintha valaha Is járt volna a szabadban — így Stoczek —, pedig tudtommal jut ott hely a vállalatvezetőknek is. Én úgy gondoltam, hogy Stoczek nem kedveli a gyengédlelkű, keszeg embereket, de később mondta, hogy ez nem így van. Való­ban nehéz volt eldönteni: a férj, vagy a fe­leség arca haloványabb. Mindenesetre Ígéretet tettünk, hogy két hét múlva egészségtől viruló asszonyt adunk át a boldog férjnek az autóbusz pályaudva­ron. Nagyon köszönte; de még egy probléma van: Klárika beutalása csak egy hétre szól, az, orvos meg szigorúan ráparancsolt, hogy két hétig kell maradnia. Keressünk majd ne­ki a közelben megfelelő szobát. És ugye aztán se hagyjuk magára, ha már nem lakik ve­lünk? Ezt Is megígértük, mégis alia tudtak el­szakadni egymástól. Klárika szeme még ak­kor is könnyes volt, amikor mar‘porfelhő sem látszott az autó mögött. Közrefogtuk védencünket, hogy elvisszük egy kicsit körülnézni, de fáradt volt, fel akart menni a szobába, aludni akart. Szomorkodni akart. Hiába dikcióztunk, hogy ki az ágyból, mert oda nem süt a nap, se színe, se étvágya nem lesz. Kérdeztük, ha ilyen vézna marad, hogy akar majd gyereket szülni? Mondta, hogy egyáltalán nem akar és — persze nem is szabad. Másnap délig fel sem kelt, akkor is csak azért, mert mégiscsak megéhezett. Az étte­remben magas, szőke bonvivánkülsejű egyén sürgött. Mondhatom: jeles színművészünk fi­atalkori hasonmása volt. Elénk tette a levest és bemutatkozott. Megtudtuk, hogy pincér és segédkulturos egyszemélyben, ott lakik az üdülőben ő is, a manzárdszobában, — így mondta és közben Klárikát nézegette. Este már rajta felejtette a szemét, és — nekem úgy rémlett — mintha Klárika nefelejcskékje is belemélyedt volna a bonviván tekinteté­be. Rosszindulatú vagyok,' sőt irigy — kor­holtam magam. Védencünk másnap dupla adag málnás rizst kapott — „az asszonykának erősödnie kell” szavak, és gáláns meghajlás kíséreté­ben. Stoczek meg én ettől nagyon nyűgösek lettünk. Nekünk nem kell erősödni, az igaz, de... Mit de? A dupla adagok csodát művel­tek. Klárikát már nem kellett noszogatni, fürgén jött sétálni, strandolni és hallani sem akart lustálkodásról. Sőt, hamarosan elkezd­te önállósítani magát. Egyik reggel üres volt az ágya, mire felébredtünk. Lentről hirtelen csilingelő nevetést hallottunk. Kinyomoltunk az erkélyre. Hát védencünk és a pincérlovag — éppen becsukták maguk mögött a kertka­put. — Keresztanyám, ennek fele sem tráfa — szólt Stoczekom megrendültén. — Hogy kerü­lünk majd, a férj szeme elé? Nyugi — mondtam volna manapság, de hogy annak idején mit szóltam, arra nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy azért nem lettünk ejtve. Klárika a kimerítő reggeli után kérte, menjünk vele szobát keresni, lassan letelik a hét... Találtunk is megfelelőt, közel az üdü­lőhöz, tisztes idős hölgynél, aki szünet nélkül vasalt, miközben kijelentette, hogy ő bizony nem tud meglenni munka nélkül — és jelentő­ségteljesen nézett ránk... Ebédnél a segédkulturos-pincér biztosí­totta Klárikát, hogy akkor is ott kosztolhat, ha elköltözik az üdülőből. Diszkréten hozzá­fűzte, hogy „természetesen” nem kér majd étkezési jegyet Klárika égszínkékjének hála­telt pillantásával jutalmazta. Minket meg azzal, hogy estére programot csinált: me­gyünk a strandvendéglőbe. Vacsora után azonban eltűnt Stoczek meg én egy óra hosszat szobroztunk a strand­vendéglő előtt, nehogy férjes asszony létére gardedám nélkül menjen szórakozóheljre. Végül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk, ha már itt vagyunk. Az első asztalnál rögtön megpillantottuk Klárikát és hódolóját, aki udvarias főhajtással köszönt. — Ugye, nem haragusztok, ha kérlek, se­gítsetek a költözködésben — próbált kien­gesztelni reggel Klárika. — És képzeljétek, ki vezeti a kirándulást Gályára? Hát János... Eljött a kirándulás napja. Előző este — csodák csodája — Klárika meglátogatott ben­nünket, úgy is mondhatnám: megtisztelt tár­saságával. Hármasban ücsörögtünk az erké­lyen. Aztán Klárika elköszönt és megígérte, hogy pontban hét órakor értünk jön reggel. De Stoczek azon az éjszakán rosszalvónak bizonyult. Már hajnalban lezuhanyozott, fog­ta a könyvét és kitelepedett az erkélyre. Pon­tosan hét órakor illedelmes kopogtatás után belépett Klárika. — Ugye nem késtem? — Hát... — Stoczek olyan elképedt ábrá- zattal bámult rá, hogy inkább én fejeztein be a mondókáját. — ...persze, hogy nem. Már Gályán jártunk, mikor v Stoczeknek alkalma nyílt a fülembe súgni: — Megfejtettem a rejtélyt. — Miféle rejtélyt? — Tudod, hogy az erkélyen voltam haj­nalban. Az a leder nőszemély pedig hét óra­kor jött értünk. De a kapun nem lépett be senki, különben láttam volna. Érted már, na? A manzárdszobából jött... Az autóbusz pályaudvaron a boldog férj nem győzte csodálni kivirult feleségét és köszönte, egyre csak köszönte a kedvességün­ket. Szabadkoztunk, de hiába. Klárika megír­ta, mennyire vigyáztunk rá... Aztán kart-karbaöltve elindultak. Moso­lyogva néztem utánuk. Akárcsak most, a Duna-parton. László Májta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom