Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

fcfOtf-MÄöYÄRÖRSEÄG - tASÄBNAP! MÉLLEKtCT Váci szülőföldje tisztdettet W­szOnti a magyar könyvet, és azokat, akik ünnepén megtisztelik megyén­ket A költőket és írókat akik nem kisebb dologra vállalkoznak, mint életünk küzdelmének és győzelmé­nek hű és igaz ábrázolására. Azok­nak. akik itt szeretik a könyvet és azoknak, akik vágyják az írott szó igazát, Váci Mihály fogalmazta meg az író leltet és hitvallását: *UW éltem, mint a százhúszat verő szív. Úgy gyűlöltem és szerettem: mindenhez úgy fogtam kívánva, hogy az legyen a vesztem! ügy éltem én, ahogy itt élni heti, ahogy érdemes élni! Egy emberöltőt éltem, — de a sorsom történelem és ezerévnyi! így köszöntjük azokat, akik egy hétig, a könyv ünnepi hetén vendé­geink, akik elkötelezettségüket hit­vallásukat műveiken kívül az olva­sókkal történő találkozáson is meg­válthatják. Hiszen ettől több ez a hét, mint a többi, ettől nevelőbb, ol­vasásra késztetőbb, betűt kívánta- tóbb. Amikor néhányat bemutatunk a mai magyar irodalom jeles műve­lői közül, velük köszöntjük minda­zokat. akiknek tollát Váci szenvedé­lyes igazmondása, mellett feszítő szívdobogása, sorsunkat vállaló és megvalló szép szándéka vezeti. Galambos Lajos Kótajban született 1929-ben. Folyóira­tokban és kötetekben megjelent munkál eleven valóságlátásról tanúskodnak, fog­lalkoztatják a kor égető kérdései, ezek­re keres modern, színes stílusban vá­laszt. Több művéből készült film, társ­rendezőként is több film forgatókönyv írásában vett részt. Legutóbbi kötetéből az Azok az álmok című gyűjteményből közöljük a következő elbeszélést. MESTERI MŰ (Részlet) Két hónapig készült az asztalka. A gyere­kek minden este megnézték, mennyire jutott ez apjuk. Lassan haladt a munkával aspájz- ból leválasztott kis sufniban, s nemcsak azért, mert valóban szép asztalkát akart csi­nálni, de azért is. mert csak munka után foglalkozott vele. meg amikor már a ház kö­rüli szükséges teendőket az asszonnyal együtt közösen ellátták. A televíziót két hónappal ezelőtt vették, részletre, de állvány nélkül. Minek még arra is pénzt kiadni, mondták, majd a papa eszkábál egyet otthon... ...Szóval, végül elkészült az asztalka; ami eddig csak formálódott, most már bebizonyo­sodott: gyönyörűség volt ránézni. Minthogy az egészen világos bútort nem szerették, ezt is megpácolta Kristóf rendesen, glancolta, fényezte, míg csak olyanná nem vált, minde­nütt, hogy akár tükörnek is használhatták volna. Alakra sem lehetett közönségesnek mondani. Már maga a lapja három szintből állt, mint a sportesemények győzelmi dobogó­ja. A felső szint pontosan akkora volt, mint a televízió. A két szélső, kéttenyémyi szélesség­ben műsor- és újságtartónak szolgált. De még ezzel sem merült ki Kristóf Imre találé­konysága. A lap alatti részt is több szintre osztotta: cigarettatartónak, könyveknek, s a ritka ünnepi italoknak. Még egy kis fiókot is szermányolt hozzá, ahol az asszony a varró­szerszámokat tarthatja majd. Rendkívül gusz­tusos, hatásos és célszerű volt az egész. — Rátegyük a televíziót? — kérdezték a gyerekek. — Hadd pihenjen szombatig — mondta Kristóf —, amikor már a kicsi is itthon lesz. Persze másnap a két nagyobb miért is ne híresztelte volna el. hogy micsoda mesteri mű került ki az apjuk keze alól. S míg a szülők nem voltak itthon, egynémely iskolás társukat fölhozták a lakásba, hogy mint va­lami titkot, megmutassák a kincset. Este bekopogott Kristófékhoz az egyik társbérlő. Csak úgy, beszélgetni jött, elszívni egy cigarettát, cseverészni a világpolitika eseményeiről, s ezek után, mintegy véletle­nül vetette oda: — Nem készült még el az állvány? — Milyen állvány? — Hát a televízióé. — De. — Miért nem teszitek rá? — Hadd pihenjen. — Talán nem sikerült? — Éppen megnézheted, hogy sikerült-e? A szomszéd megnézte, rágyújtott megint, aztán elment. Később bekopogott a felesége, s minthogy Kristófné a közös konyhában volt, oda ment hozzá trécselni. Majd vissza­jöttek, s betértek a sufniba. A nagy gagya- rászásból Kristóf Imre csak annyit értett, hogy a szomszédok megvennék ezt hatezázfo- rintért... Másnap a harmadik házban lakó moz­donyvezető jött el. Egy osztályba járnak a gyerekek, mondta, az utcán a felnőttek is köszönő viszonyban vannak, hát mért ne nézzen már fel egyszer. Jó emberek laknak itt. mért ne lehetnének közelebbi ismeretség­ben? Aztán megnézte az asztalt. — Megvallom őszintén — mondta a moz­donyvezető —. adnék érte nyolcszáz forintot. ÜMNEPI KÖIWHÉT ’74 — Nem eladó. Magunknak készítettéin. Vacsora után a gyerekek a televíziót nézték, a két felnőtt meg oldalra húzódott, és az asszony azt mondta: — Közeleg a téL Mind a négy gyereknek cipő kellene. S bizony, már a kicsinek is. A legnagyobb, a tizenegy éves, elkattin- totta a televíziót, és odaállt eléjük: — Nem kell cipő — mondta. ' — Szétrúgtad már, ami rajtad van. — Akkor se kell. Nem kell cipő —mond­ta. S átkarolta az apja nyakát a másik is és a harmadik is. Lefekvés után éjfélig forgolódtak az ágyban. Harmadnap * társbérlő szomszéd azt mondta, a nyolcszázat ők is megadnák. és akkor a bútor itt maradna a közelben, akkor láthatnák a gyerekek, amikor akarják. Ké­sőbb hallotta Kristóf Imre, hogy a két asszony a konyhában sutyorog, és az ő felesége olyas­mit mond, hogy várjon csak nyugodtan, szomszéd asszony, beszélek én az Imrém fe­jével és rendben lesz mind. S amikor úgy vélte, hogy a gyerekek már alszanak, hozzá is kezdett. — Hiszen van már ebben a lakásban hány meg hány bútordarab, amit te csinál­tál. Ott a karnis. Az nem szép? — Szükséges volt — mondta Kristóf —, amikor csináltam, nem tudtuk megvenni. — Ott a gyerekek tanulóasztala. — Hát ott van. — Jól jönne a tél beállta előtt az a pénz. — Nem mondom, hogy nem jönne jól. — Gondolj a cipőkre. — Majd megvesszük nekik elsején! — S miből fogunk megélni? — összehúzzuk magunkat. — ő — mondta az asszony —, hányszor húztuk már össze magunkat? Nem lehetne egyszer úgy, hogy ne húzódzkodjunk össze? Mindig csak ez a gond! — Gond nélkül nem ember az ember. — Mikor lesz egy kis könnyebbségünk? Olyan biztos volt magában, hogy elmo­solyodott. Olyan szilárd volt már, hogy tud­ta, ezret kínálnának érte. akkor sem válna meg tőle. Pedig negyednapon valóban feljött a mozdonyvezető, és valóban fölkínálta az ez­ret. Hozta is magával a pénzt. Mutatta Kris­tófnak, nyomta volna a markába. Na, hátve­gye már el. Kristóf azonban csak mosoly­gott, és a gyerekekre mutatva azt mondta: — Velük tárgyaljon. S nyugodtan feküdt le. — Azt hittem, magad miatt sajnálod azt az asztalt — suttogta az asszony. — Magam miatt? Bolond. S átölelték egymást— Bede Anna A költő és műfordító Bede Anna mü­ve! 1953 óta jelennek meg rendszeresen különféle irodalmi folyóiratokban, anto­lógiákban. önálló verseskötettel 1956-ban jelentkezett. KeggeU napsütés, Szigorú tavasz. Fölösleges virágok, Kelj fel és járj című kötetei mellett önálló müfor- dításgyüjteménye jelent meg Horatius verseiből. Vers és dadogás És ott vannak a véres karmu fák, > A kupola-roncsok, fogódzkodónak. S az egész belémkorbácsolt világ- jobb volna mégis lemondani rólad. És azok a megrajzolatlan esték. Dávid zsoltára, s a távol neszek. Valahány önnön-vermébe veszett varázsló. S ami volt, és ami lesz még. A homokot kötöző gyökerek: tigris-ugrást torpantó kötelek, keréknyomokba forduló telek, sziklákat ropogtató gyökerek... A nád zúgása még fülembe hallik, mocsárszag büzlött. mindig félni kellett elosonni rablók tanyái mellett, bukdácsolni szilárdabb, messze partig. Hegy tornyosul, réteges hordalék, csúcsán — ujjhegyen — megbillen az ég. Tüzes trónok, tört csontok üszkei fölé rongyát az álság tűzte ki— Nem voltam soha ünnep-kergetö. Erdő voltam, pénzeit pergető. Kúsztam a csúcsig. Poros inda-lábam megfrissül szűz percek zuhatagában. Lehet, rend van... Hüllő csend. Fű se rebben. De esztelen vágy vibrál a kövekben. Nekivágtatni a gyilkos folyónak!... Jobb volna mégis lemondani rólad. Gyakorló karommal roskadó egeknek, terhét tartom görnyesztö ezredeknek. Minden hiába. Nem tudok felérni a szenvedélyig, amellyel szeretlek. Hogy foglaljam szavakba azt, mi éltet? Vers és dadogás. Mért is, hogy nem érted? Sinylem, mi volt. Nem tudom a miértet. Aszály van. Tűz fojt. S nem üzenek érted. Fábián Zoltán Nyíregyházán született 1926-ban. A felszabadulással jelentkező írónemzedék tagja. Műveiben főként a paraszti élet átalakulásával, a faluból városba kerülő parasztfiatalok útjával foglalkozik. Egyik ismert műve az íme Európa című útle­írás gyűjtemény, ebből a kötetből köz­lünk egy részletet. t Beszélgetés magammal, születésnapomon mondhatják el, hogy európai körutazásuk so­rán Stockholmban, a Kungsgatanon ülték meg születésük harmincegyedik fordulóját. Gyö­nyörködj hát az idegen világban! Nézd azt a virágot, ott. ott a szomszéd asztalon. Tulipán. Halványpiros tulipáiv Könnyedén lehajtja fejét, mintha csengetne. Figyeld csak, talán meg is hallod a hangját, ahogy a porzók nekiverődnek porcelán szir­mainak. Biztosan reggel hozták Hollandiából. Re­pülővel. A bombákat is repülőgépek hozzák. Repülők meg rakéták. Azt mondod, hagyjuk már ezt. De lehet?! Simon István Ma van a születésnapom. A harmincegyedik. Itt ülöm meg a Kungsgatanon, fényes, zajos vendéglőben. Zene szól, táncolnak, s én, kis társaságban vacsorára várva, képes folyóira­tot nézegetek. Genetikai szaklap. Mindig ér-, dekelt az átöröklés, a kromoszómák és gének titkos rendje, de így, születésnapon külön vonzása van ennek a tudománynak. A laikus szem számára furcsa és érthe­tetlen rajzok sorakoznak a lap oldalain: az északnak és délnek rendeződő kromoszómapá­rok hajtűi, a gének füzérben lógó gyöngyei. Csak a mikroszkóppal toldott szem láthatja őket, de magukban hordozzák leendő ösztö­neinket, akarásainkat — a lesz-embert. És mi történik, ha a kromoszómák hajtű­je eltörik, vagy egy parányi gén lehullik a fo­nálról s elgurul? Mi történik akkor? Keserves leckét adott róla Hirosima. Gye­rekek születtek, akiknek nincs kezük, ninc6 lábuk. Gyerekek, akik már nem is gyerekek, csak csont- és húsmasszák, akiknek feje he­lyén értelmetlen száj tátong. Amorfok — adott nekik nevet, terminus technikust a tudomány. Hideg, közömbös szó. De mi van mögötte! Mit fed! Hány megcsú­folt csők és ölelés, hány gyereket akaró, leg­szebb gondolat vált amorffá benne! Alaktalanok — mondja a genetika. Az emberiség élő temetői. Élnek, de már meg­haltak bennük az ősök — nem szülnek új nemzedéket. Csak esznek és üritkeznek. De miért ilyenek? Mi történt velük? Semmi különös. Csak annyi, hogy valami sugár, amelyről addig azt sem tudjuk, hogy van, átütötte a gének gyöngy fej ét. E_gy pil­lanat volt az egész, átütötte, akár a tű, smár ki is villant a testből a gerincen át. Sugár? Igen, sugár. Rádióaktív sugár, igy nevezik. De te hogyan nevezed? Te, aki most ülöd harmincegyedik születésnapodat e szörnyű ké_ pék fölött. Sugár? Csak sugár? Semmi több? Talán már a te agyad is amorffá vállt, s nem tudnád, honnan ez a sugár, miből? Látod, tudod. Akkor mond ki: bomba. Mind és kiáltsd: atombomba. Uvöltsd háború! Szól a zene, a méla dzsessz. Mögöttem a parketten táncolnak. Szőke nők, szőke férfi­ak, karcsuak, lassúak — svédek. Előttem a tányérban kicsi rákok. Enyhén pirosak, s a tejfeles lében éppen olyanok, mint a csirke­paprikás nokedlijei. Itt van a lapban, hogy Bikini szigete mellett, az el6ő hidrogénbomba-kísérletek után új halfajták keletkeztek s újféle rákok. A tenger kegyetlen, az amorfokat megfojtot­ta. csak azok maradtak életben, amelyek bírták sós ölelését. És az ember? Hogyan van ez az ember nél? Olvasom: ,,A másik csoportba tartoznak azok a ma. tációk, amelyek fokozatosan megváltoztatják a fajta öröklődő tulajdonságait. Az emberi faj jellege, öröklődő tulajdonságai sok-sok évezredes fejlődés során alakultak ki. A kör­nyezet sugárzásának emelkedése azzal, a kö­vetkezménnyel is járhat, hogy a eugárárta- lom öröklődése folytán az ember gyökeresen megváltozik. És itt teljes bizonytalanságban vagyunk. Nem lehet megjósolni, hogy milye­nek lesznek ezek a változások, és milyen mó­don befolyásolják majd az emberi társada­lom fejlődését.” Ahogy felrobbant atom- és hidrogén­bomba, annyi millió és millió újabb sugár. Sugár, amely át akarja ütni a testedet, és át is üti, hogy vagy amorffá tegye gyermekei­det, vagy kiforgasson utódaidban magadból. Mi volt ehhez a toronyba zárt Erik és víz­parton síró Carinája kinja?! S te, amíg ezen gondolkozol, nyugodtan eszegeted a szószosrákot? Még ahhoz is van kedved, hogy mosolyogva megköszönd a szü­letésnapi jókívánságokat, és koccints a ma­gad egészségére? Miért nem üvöltesz?! Az illem, a jólneveltség tart vissza? És ha hol­nap hullanak majd a bombák, s vágódnak szerteszét a sugarak, akkor is illedelmes le­szel és jólnevelt? De barátom, akkor már késő lesz. Akkor már hiába üvöltesz. hiába ordítozol. Agyadat, gerincedet, csírasejtjeidet át-meg átverik a sugarak, s örülhetsz, ha élve hagynak, örül­hetsz, ha megengedik, hogy majd meglásd, mily szörnyűségek születnek csókodból: amorf testek, rákfejű csigák, meduzaleber- nyegű szájak. Ezzé leszel. Érted?! Most pedig menj. kérd fel táncolni a szomszédnődet; láthatod, milyen hivogatóan mosolyog rád, s milyen szomjas szemmel né­zi a táncotokat. Nem tudsz táncolni? Akkor mondj neki szépeket, biztosan örül majd, s ez is elcsititja háborgó lelkiismeretedet. Ugye nem gondoltad tavaly, hogy jövőre ilyen szép születésnapod lesz? Kevesen „Visszagondolva pályám elejére, ami­kor még egy kicsi falusi földesszobába rovogattam a verssorokat, magam is ézrem, mennyire átrendeződött, megvál­tozott azóta nemcsak a saját életem, ha­nem körülöttem a világ is. Negyvenhét éves vagyak, s noha két évtizedet — az ötvenes évek elejétől 1971 őszéig — az irodalmi sajtó szolgálatában töltöttem* költőként mindig a valóságos és termé­szetes emberi élet s a társadalmi valóság izgatott, inspirált írásra.’» MESSZESÉG Elégia, prózában Négyen beszélgetünk a nyárvégi délutá­non a szőlőhegyi présház, vagy, ahogy erre­felé mondják, hajlék előbb körbefutó lugas védelmében. Az összevissza tekergő vesszőifi és az arany-zölden átvilágított nagy levelek még a napot is enyhítik egy kicsit a fejünk fölött. Messze ellátni a hegyoldalról a csép- lés porától édeskésszagú völgyek és kertek felé. Csodálatos csönd van. szinte teremtés előtti. Épp ezt a nyugalmas békét dicsérem, s összehasonlításul egyik élményemet mon­dom el. A Góbi-sivatagban leszállt velünk a repülőgép, valami sátrakból összeütött repü­lőtéren, benzint fölvenni. Addig is míg a személyzet tette a dolgát — mesélem —. iő messze elballagtam a géptől a homokon, és egy enyhébb lejtésű buckán hanyattvágtarn magamat, s tarkóm alá téve tenyeremet, néztem az irdatlan kék eget, a már-már ri­asztó csöndben. Mintha megsüketültem vol­na, annyi neszt se hallottam. Valami bogár pattant el a sárgásszínű gyér fűben, olyan zajt csapva, akárha ló ugrott volna. Annyira nagy volt a csönd, hogy az a kicsi hang is ijesztő volt benne. Itt van majdnem hasonló, mondom. — Hát az jó messze lehet — hördül fői a három öreg közül a fiatalabbik. — Persze, hogy messze — hagyja hely­ben a másik, s mintha gyanút fogna, odasan- dit a vendéglátó gazdára, aki tisztelgésre kW húzott kardként tartja kezében a vállához döntött üveghébért, hogy tölthessen, ha hiá­nya van a pohárnak. Még csak néz maga elé rezignáltan, elgondolkozva. Aztán fölemeli a fejét úgy, hogy igazában egyikünkre se néz. — A Kari is ott van eltemetve valamerre — mondja. — Úgy emlegették, akik hazatér­tek; valami sivatagban. Ott halt meg, de le­het, hogy az másik sivatag, mert több is van belőle. (— A fiát mondja — világosít föl közben a mellettem álló.) — Nagyon mesz- sze van. Hallgattunk. A lassz ómozgású dombvidék nyugalmas erdei még csak kiemelik a csen­dességet. Nekik hármójuknak minden bokoi£ de fűszál is ismerős itt A nagyon vén pogá- csaalmafák barokkos csavarodással nyújtóz­nak fölfelé. A hajlékok fakó zsupteteje üt ki a buja zöldből, a szőlők és gyümölcsfák, ka­szálók összevisszaságából. — Nem tudok belenyugodni — folytatja —, hogy ott fekszik. Mind idegenek között, teljesen ismeretlen emberekkel. Még rágon­dolni is! Mégiscsak más még a temetőben is, ha ismerősök közé kerül az ember. Pont a fiam járt így. Borzasztó ez nekem. Ez na­gyon fáj, nem tudok belenyugodni. Olyan egyedül, olyan messze. Vigaszt mondani, érzem, lehetetlen most Nem is találnék hirtelen méltó szavakat erra a megfogalmazhatatlan emberi szomorúságra. Nézem a ritkás, de még hosszan le- nyúló bajusszal kettészelt arcot, melyre más-; más színű fény esik, ahogy a szőlőlevelek el-í mozdulnak. Vigaszt arra, amit a tér neki oly megközelíthetetlenül messzire dobott, s a harmadik dimenzióba, fölfelé is csak a szálló sóhaj juthat el. Errefelé se közelíthetem hát meg. Pedig csak magasröptű szavak jutnak eszembe. — Nézd, Ferenc — veszi át a szót mégis a mellettem állő öreg —, ennyi idő után más belenyugodhatnál. Ezen már senki se segít-; hét. Meg úgysincs egészen igazad, ha jól be-; legondolsz a dologba. Egyikünknek sincs már hátra valami sok; na, még pár év talánj Aztán gondold csak el. ötven, hatvan vagy hetven év múlva akiket melléd temetnek; kik lesznek. Már egyik se lesz az ismerősöd.' mind idegen lesz, pedig idevalósiak lesznek; csak későbbiek. Nem mindegy? Szabadon maradt kezemmel átmarkolom a présház ajtófélfáját a fejem magasságában,« úgy dőlök a szikkadt, durvára bárdolt. repe­dezett akácduchoz. Erre én nem is gondol- ' tam volna, pedig ez a lehetőség — vigasznak is — a legkézenfekvőbb. Az elmúlás könyör­telenségére is. Csak meg kell találni az utat hozzá. Ahogy ez a kicsit, egy életen át ehhez a darabka földhöz ragasztott öreg kapásból megtalálta. Vagyis a negyedik dimenzió felál. fm. ftäiT *_ *. öídal !■#

Next

/
Oldalképek
Tartalom