Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-01 / 126. szám
Tffli. JSnTus t * ítXCtfe-WKSTSWSSSM I. oíía? Kinek jó a túlórázás? MASFÉL-KÉT ÉVE TÖRTÉNT, hogy az egyik gépipari üzemben — elvileg — „megszüntették” a túlórákat, s ezt az elhatározást a kollektív szerződésben is rögzítették: „Túlórát — szólt a kollektív szerződés határozata — a gazdasági vezetők a károk megszüntetése és megelőzése érdekében kötelesek elrendelni, amelyet a dolgozó köteles végrehajtani. A továbbiakban csak rendkívüli esetekben lehet túlórát elrendelni..Természetesen a szakszervezet engedélyével és a gyár dolgozóinak beleegyezésével. Miután a szóban forgó üzemben hatvan százalék — egyik vidéki gyáregységében még ennél is magasabb — a lányok, asz- szonyok aránya, érthető öröm fogadta a rendelkezést, ám az öröm' korai volt. Hogy, hogy nem, a gyárban elszaporodtak a „rendkívüli esetek”, s az üzemvezetők, gyáregységvezetők egymás után rendelték el a túlórázást, mondván: nincs biztosítva az árbevétel, tehát fennáll az anyagi kár veszélye. Végül is parázs vita kerekedett az ügyből, s a dolog vége egy új és egyértelműbb túlóraszabályzat lett. A példa egy a sok közül s jól illusztrálja, hogy túlóraügyben a szakszervezet milyen könnyen sakk-matt helyzetbe hozható. A STATISZTIKUSOK IDŐRŐL IDŐRE, újra és újra megállapítják: ismét növekedett a túlórák száma, még azokon a munkahelyeken is, ahol pedig egyértelműen tilos a túlórázás. Időszakonként tapasztalható ugyan némi javulás — érdekes módon általában akkor, amikor különösen nagy a mértéktelen túlórázás elleni publicisztikai, szakszervezeti és hatósági „össztűz” — de még ezekben az időszakokban is furcsa jelenségek figyelhetők meg: a vállalatok ugyanis formálisan csökkentik a túlórák számát, ugyanakkor rendre megtalálják a kerülő utakat. Például: a túlórákért járó munkabér fizetése helyett jutalmat, célprémiumot tűznek ki, úgynevezett „mozgóbérrel” díjazzák az olyan határidős munkákat amelyek a napi nyolcórás munkaidőben nem végezhetők el. Ez a „fekete” túlórázás egyik kifinomult formája. LÁTOGATÁS EGY RAKÉTAALAKULATNÁL ~ X munkásod egy része lassan hozzászokik ahhoz hogy az általa szükségesnek, vagy méltányosnak vélt keresetet csak túlórával, vagy céljutalmak mögé bújtatott fekete túlórával tudja elérni. Nincs értelme tagadni: sokan vannak akik ezt a körülményt kihasználják: teljesítményüket tudatosan úgy szabályozzák hogy kikényszerítik a legális vagy a fekete túlórát. Mindezek alapján könnyűszerrel juthatunk el a felületes következtetésig: a túlóra jó üzlet a vállalatnak (ellenkező esetben vajon miért hajszolná minden lehető módon a túlórák szaporítását?), s jó üzlet — mert többet kereshetnek ezáltal — a munkásoknak is. A dolog azonban egészen másként fest: a vállalat kényszerből sokszor az utolsó szalmaszálként — kapaszkodik a túlórákba. A rossz munka- szervezés, a kooperáció megannyi buktatója, a tökéletlen gyártáselőkészítés és sok egyéb — a gazdálkodás módszereiben rejlő — ok miatt. Ami a munkásokat illeti: a boríték vastagságát nézve tehát kifizetődő a dolog. Ne feledjük azonban, hogy még így sem mindenkinek! Sőt: a többség a vastagabb boríték reményében sem vállalja a túlórát vagy ha erre kötelezik, nem szívesen vállalja. Többnyire ők azok akik joggal kérdezik: miért csak különleges — és rendszerint többé-kevésbé szabálytalan eszközök igénybevételével lehet megoldani a hatásos anyagi ösztönzést? Miért honorálják túlóradíjakkal, külön céljutalmakkal, extra- prémiumokkal azokat a teljesítményeket, amelyek a normális munkaidőben és a megállapított munkabérért az esetek többségében — jobb munkaszervezés mellett — elvárhatók és megkövetelhetek? Egyszóval: a munkások számára is „jobb üzlet” lenne, ha napi rendes munkaidőben kereshetnének any- nvit, amennyit a túlórákkal. Ez persze sok helyen nem rajtuk múlik, hanem azokon, akik a megfelelő munkakörülmények megteremtéséért felelősek, ak'k olyan állapotokat hoznak létre, vagy tűrnek el, hogy az üzemek dolgozói egy-egy naptári időszak végén csak rohammunkával teljesíthetik válla11 kötelezettségeiket. „Tiszta égboltot! ” Kilövőállásra emelik a rakétát Távoli helyőrség..! A látogató inkább kellemes üdülésnek nevezné — nem győzi mondani a parancsnok: jönnének télen, vagy töltenének itt néhány hónapot egyfolytában. A külső szemlélő számára persze nyilván mást jelez a hely, valójában a honi légvédelem egyik alegységénél vagyunk. Ratékásob — mondja a köznyelv, s vajon hány kisdiák álma: ő gondoskodjék, ő irányítsa a hatalmas most- rumot, amely többnyire csak az ünnepi felvonuláson, a televízióban kerül megszemlélhető közelségbe az embereikhez. A rakéta némán is tiszteletet parancsol így, közelről. A kilövőállványon szinte önálló életet kezd éLni: a kezelők, irányítók az elektromos kábelek kötegjeinek segítségével távolabbról adják a parancsot, jó néhány alegység, rengeteg technikai, sok képzett ember munkája járul hozzá, hogy a karcsú, acélos test a megfelelő parancsnak en gedelmesked jék... Az idősebbeknek szomorú emlékei kötődnek a szirénák, hoz, bombázógépek zajához. A második világháborúban még átlagosan több száz lövedék jutott minden egyes ártalmatlanná tett repülőgépre — mondja Stoak János vezérőrnagy. geregtestparancsnok. — Ma a honi légvédelemnél szolgálatot teljesítő alegységek évről évre „jó” és „kiváló” minősítést érnek el, s ez egyben azt is jelenti: mesterien kezelik a reájuk bízott nagy értékű technikát, a rádiótechnikai rendszereket, hangsebességnél gyorsabb vadászrepülőket és korszerű légvédelmi rakétákat, amelyek ritkán tévesztenek célt. De milyen az élet egy ra- kétás alakulatnál? A honvédelmi tudósítóik egy csoportja ismerkedett a honi honvédelem egyik alegységének életével, kért és kapott választ a kérdésre, abból az alkalomból, hogy 2S évvel ezelőtt alakult meg a M Főhivatalban a főelő- ÉjíM adó kegyes volt hoz- ^ 9 zám. Személyesen kereste elő az aktámat, személyesen ellenőrizte az aláírásokat, s a pecséteket, majd személyesen így szólt hozzám: — Tizenhat pecsét, ez eddig rendben is volna, most már magam is aláírom. Így ni! Evvel most szíveskedjék fölfáradni a négyharminchét per ába, ahol Meinsorgné kartársnő rá fogja ütni a fő- pecsétet. Evvel az ügy elintézett a mi részünkről, kívánok sok szerencsét n továbbiakhoz. A viszontlátásra! És a kezét nyújtotta. Én hálásan megszorítottam a kegyes kezet, majd sietve kifordultam a szobából. Szégyelltem meghatottságom fér- fikönnyei t. Nem álltam sorba a liftnél, gyalog ruhantam föl a ne~ gyedik emeletre a négyharminchét per ához. Ott kifújtam magam, majd megnéztem az órámat. Még jóval a félfogadási időn belül voltam. Megnéztem az ajtót is, nem volt rajta semmi tilalom, hogy „Tessék a szántásra várni!”, vagy „Ne tessék kopogtatással zavarni!” Semmi ilyesmi, tehát ez egy igazi demokratikus intézmény. A szobában hat dolgozó nő fiit mélyen elmerülve, de \A pecsét olyan mélyen, hogy észre sem vették, amikor beléptem. — Kezicsókolom — léptem oda illedelmes köszönéssel az első asztalhoz. — Meinsorgné kartársnőt keresem. Az elmélyedt konty egy kicsit megmozdult fölfelé, s alóla sötétlila körömben végződő ujj nyúlt előre és oldalt. Követtem „ jelzett irányt, s már ott is álltam egy másik íróasztal előtt. — Kezicsókolom — köszöntem illedelmesen, s vártam, hogy felém mozduljon a sárga kazal, amely az asztal fölött billegett. De hiába váriam, erre tehát hangosabban újra köszöntem. — Kezicsókolom! — Újabb néhány perc után: — Bocsánat. Meinsorgné kartársnöt keresem. — Türelem! — hallottam a sáron kazal alól. Álltam türelmesen egyik lábamról a másikra, de öt perc után bátorkodtam megszólalni. — Bocsánat, csak egy pecsétet, ha kaphatnék — és a sárga kazal alá csúsztattam az aktámat. Ékkor sértetten rám villogott a mély zöld mezőben fészkelő szem; s egyidejűleg tömzsi ujjacskák tolták félre az aktámat. — Csupán egy pecsétet kérnék — szólaltam meg tíz perc után ismét. A sárga kazal alól ekkor kifordult egy tésztaarc. A zöld mező mélyéről kipislogtak a szemek, aztán rekedt hangot is hallottam. — ön szerint az Atalanta, vagy a Sampdoria? — Kéremszépen én csak egy pecsétet kérnék erre. — Tehát egyes, vagy kettes? Esetleg x? — Kérem, én nem totőzok, én csak egy pecsétet szeretnék... — Akkor szíveskedjék helyet foglalni addig... — Köszönöm, de... Rá tetszik ütni a pecsétet, és már itt sem vagyok. — Tessék! —1 fordult a tésztaarc a kolléganőihez. — Azt mondják, legyünk udvariasak az ügyfélhez. és amikor az ember udvarias, ezt kapja. — Bocsánatot kérek, de én csak egy pecsétet szeretnék. — Én pedig csak ki szeretném tölteni ezt a totót, ha meg tetszik engedni. Tehát Fiorentina, vagy FC Milan? — Kérem, én azt sem tudom, hogy melyik a fiú és melyik a lány. — Ez hivatal, itt nem viccelünk! — recsegteti ránt o sP tpa kazal. — Különben sem önt kérdeztem. — Bocsánat — rebegtem—, én... — Tudom, csak egy pecsétet kér. Meg fogja kapni, türelem! Még tizenháromszor rebegtem. nyöszörögtem, zokogtam el. hogy én csak egy pecsétet szeretnék. Akkor kimerültén összecsuklottam. Rémítöen büdös kölnik illatára tértem magamhoz. Ot nő tíz karja segített lábra állni, s támogatott az íróasztalhoz, ahol kétívesen reám vigyorgott a tésztaarc. — Hát miért nem tetszett mondani, hogy csak egy pecsétet tetszik akarni? — fu- volázta, miközben ráverte a stempln az aktámra. Tikkadt, száraz volt a szájam, nem jött ki hang raita. bár próbáltam. Fogtam hát az aktát, és kitámolyogtam a szobából. — Talán „köszönöm szépen”! — kiáltotta utánam a sárga kazal. sajtom Magyar Néphadsereg honi légvédelme. A válaszhoz sok minden tartozik. Az égjük az idő. Itt, minden másodperc számít. Pontos időre kell elkészülni mindennek. Feszes, de teljesíthető feladatok. Csak néhány perc szükséges ahhoz, amig a tárolóhelyen lévő rakéta egyes részei a speciális szállítókocsikra kerülnek, s szinte menetközben végzik a szerelést. — jól begyakorlott mozdulatokkal — a katonák. Másodpercek alatt ellenőrzés, aztán feltöltés, indító állványra helyezés. A többi már az irányítás dolga, a korszerű be. rendezéseké. A másik a távolság. A dolog természeténél fogva az ilyen alegységek nem települhetnek a nagyvárosokba, sőt legtöbb helyen 10—15 kilométerre van az első lakott hely. Ez, persze kimondva alig jelent gondot, a gyakorlatban azonban számtalant vet fel: a család, a bevásárlás, a gyerekek tanulása, a feleség munkahelye, szórakozás, kikapcsolódás — megannyi olyan téma. amelyről a magasabb parancsnokok sem feledkeznek meg. Mert a jó közérzet, jó légkör ar ilyen „távoli helyőrségben” ic nagyon fontos dolog. A harmadik a tanulás. Aki az elektronikával, a legkorszerűbb eszközökkel jegyezte el magát, az egy napra sem lazíthat. Képzés, továbbképzés napi követelmény. Sorolhatnánk tovább, rrg minden igény, de beszéljen erről egy Szabolcs-Szatmárból, Nagyhalászból indult fiatal tiszt, Sz. Sándor hadnagy. 1971-ben végzett, a Zalka Má. té Katonai - Műszaki Főiskolán. Az elsők között, akiknek hivatalos képesítése: ,.rakétalégvédelmi tűzértiszt”. Most _ fontos parancsnoki beoszt^s- t ban dolgozik, és külföldre készül, jutalomüdülésre. — Nekem is vágyam volt kisdiákként, hogy egyszer olyan felelősségteljes, szép munkát végezzek, amilyet szeretek. Szerencsém volt, katona lettem, s a mostani munkámban egyikben sincs hiány. A légi cél figyelemmel kísérése, a rakéta irányítása, ismerete nagyszerű feladat, fegyelmezett, szép munkát követel. S itt, fenn a hegyen bőven van lehetőség munikáj ra, tanulásra. Hamarosan ketten tesznek itt a Sz. családból: öcsé már jelentkezett, s nemsokára ő is a honi légvédelemnél teljesít szolgálatot. Másfajta be.- osztásban - de az idősebb testvér Ígéri: sokat segít majd neki. Szépen berendezett ifjúsági klub. könyvtár, szabadtéri színpad, park jelzi: az itt szolgálatot teljesítő katonákl szeretettel gondozzák környezetüket. S amint a kavicsos erdei ösvényeken haladunk a kilövőállások felé, a fiatal tiszttel arról beszélgetünk: sok minden az itt szolgálatot teljesítő fiatalok kezemunká. ját dicséri. Építenek, szépítenek a környezeten, de ha kell, másodperceken belül inj dítjáik a gépeket, fordulnak a rakéták, biztosítják az alegységre bízott légteret. A jókívánság itt sajátos* „Tiszta égboltot!” — mondják, s ezt nemcsak az itteniekre. hanem a velük szoros kapcsolatban dolgozó, de más területen ‘ szolgálatot teljesítő rádiós, vadászrepülő, társaiknak is kívánják. Marik Sándof Előkészítik a rakétát. {MTI foto - Friedmann Endre f&häefc}