Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-02 / 127. szám
fr. oldal 1974. Június Í1 »»aaacyrrn..»» - ■ KSCet^MAGYARORSZÁG — vasárnapi melléklet Melyiket válasszam? Nos, az „Olvasó Népért” mozgalom éppen ezt a parancsot akarja végrehajtani: kézbe adni, használatba vetetni mindenkivel azt a hatalmas szellemi örökséget, amelyet nagy gondolkodóink, művészeink hagytak és hagynak ránk, s amely nélkül senki sem válhat igazi emberré, magyarrá. Tehetségek és fórum Még egy gondomról szeretnék beszélni a* olvasónak. Ez a föld igen sok írót, művészt, felelős gondolkodót termett de szinte mindegyikük elment más, boldogabb vidékekre élni, dolgozni. Nem hálátlanságból, hűtlenségből. Hanem azért mert itt nem adatott mű. hely ahol legalább a munkafogásokat elleshette volna. Keserű tapasztalásom, hogy ez kezdő írónak, művésznek mennyire fontost Babits mondogatta annak idején tréfásan, hogy magyar író vidéken születik és Pesten hal meg. Mostanában ez a folyamat mintha megállt volna. Ma is terem ez a vidék, s külön szerencse, hogy a fiatalok közül — legalábbis egyelőre — majdnem mindegyik itt szeretné megvetni a lábát, itt szeretne íróvá nőni. De ez folyóirat azaz alkotó műhely nélkül elképzelhetetlen, lehetetlen. Irodalmi-művészeti folyóiratot kell, kellene tehát kikövetelni, csinálni azért, hogy el ne széledjenek, el ne kallódjanak ezek a fiatal tehetségek. Mert annyira gazdagok még nem vagyunk, hogy, szélnek ereszthessük őket. Most látom csak, hogy a könyvről alig ejtettem szót, olvasókról és írókról beszéltem. Befejezésül is róluk szólok a halott Fáb- ri Zoltán szavaival: „Az író az emberség táborának felelőse, lelkiismerete. Felelősségére felelősségnek kell válaszolnia, lelkiismeretére lelkiismeretnek, emberségére emberségnek. Intésére, sugallatára feleletként — tettnek. Az író magányát végeredményében az olvadó szünteti. Olvasni annyit tesz, mint ítélőszékai tartani — önmagunk felett.” Kaiké József ' '• x Arról kérdeztünk a nagykállói járási párt- bizottságon, hogy mit látnak érdemesnek megírni lapunkban a terület életéről. Meglepő módon kezdték a témák sorát. Elmondták hogy 1934-ben, — pontosan most negyven esztendeje — járt Nagykállóban Nagy Lajos'és egy döbbenetes erejű irodalmi riportban számolt be az ottani állapotokról „Például Nagykálló” címmel. Az álmos, poros és mozdulatlan Nyírséget festette meg az író, a szegénység és kilátástalanság világát.. Ennek a riportnak a nyomán kellene elindulni és megírni a mai Nagykálló szociográfiáját. Bizonyosan akad avatottabb tollú ember, «ki megírja 1974 Nagykállójának életét. Hadd próbálkozzam azért — ha felszínesen és váz- latszerűen is — visszaadni azt, ami itt, ebben a nagyközségben, illetve járásban az utóbbi években történik. A harmincas években egy képviselőjelölt azzal próbált voksokat gyűjteni, hogy javasolta: szivargyárat kellene csinálni Nagykállóban amellyel munkát adhatnának az embereknek. A szivargyárból természetesen nem lett semmi. De ma csak Nagykállóban 16 üzem dolgozik háromezer munkással. Négy olyan ipari munkahely van, ahol a dolgozók 80—90, vagy száz százaléka asszony és lány. A bőrdíszmű ktsz-nél például csak a gépkocsivezető férfi. Kicsi a járás de sok a téma. Elérkezünk az ipartól a lakásépítésig, meg addig, hogy új kulturház, új áruház épül, hogy majd' miniden községben van óvoda és idén a tanyavi- lágban a második óvoda létesül Cibakházán. Az új üzemek adják össze a pénzt, holott maguk is gyengék, szegények. Már kiestünk a statisztika kereteiből és arról folyik tovább a szó, hogyan lehet okosabban elosztani azt a keveset, ami van. Aztán arról, hogy vajon pártmunkának lehet-e nevezni, ha a pártmunkás a fúrott kúttal, a gyermekek bölcsődei elhelyezésével bíbelődik, ha ütközik egyes emberekkel, ha a tervek elkészítésén túl az emberi viszonylatokra is sok időt fordít. • Elhangzik: hiába csinálunk jó terveket, ba azután elsiklunk egy-egy megoldandó dolog felétt. Nem lehet csupán elvileg egyetérteni valamivel és amikor tenni kell érte, akkor eloldalgunk, hogy csinálja majd más. Ez a település évekig tespedt még a felszabadulás után is. Sokan belenyugodtak abba hogy közel van Nyíregyházához és itt a nagyobb város miatt sem lehet fejlődni. Sok energia kellett csupán ahhoz, hogy megmagyarázzák és bebizonyítsák: a városközelségben nem átok, hanem haszon van. Milyen izgalommal mondják: várják a Tisza vizét! Hajdúval közösen oldják meg három község vízművesítését. Kezdik az új -nagykállói kollégium építésének előkészítését. Tornapályát, tornatermeket terveznek. Ahogy sorolják a most megvalósuló, illetve holnap, holnapután belépő létesítményeket, abból az tűnik ki: minden kínálkozó lehetőséget* igyekeznek megragadni. Nyújtják az igényt, de ez nem baj, az lenne baj, ha igénytelenek lennének. A járási titkár így fejezi ki: aki az élettel nem tud lépést tartani, jobb ha le is köszön. Mert kevés az, ha a napi munkát elvégzi az ember úgy, ahogy. Nem elég, ha az események sodorják őt és nem ő tervezi, viszi előre az életet. Mert az előbbinél ugyan mit takar ez az elnevezés: vezetés? Azután arról szólnak, ha egy dolog ma Irreális, nem biztos, hogy holnap is az lesz. És ha nem használjuk ki a lehetőségeket, nagy hibát követünk el. Ha elkéstünk, azt már nem lehet pótolni. Kevesebb lesz a lakás, a munkahely, a gyermekintézmény, szürkébb szegényesebb lesz az élet. Ebben a kis járásban is, ahol mindössze negyvenezer ember lakik, sokszínű a világ. Villany kell. köves út, könyv, rádió a tanyákra, bolt és nagyobb jövedelem. Nagy szerepe van ebben a vezetőnek. Előre látni, hívni, csatasorba állítani az embereket. Fel kell ismernünk a tendenciákat, igent és nemet kell mondani talán ugyanabban az időben és talán ugyanannak az embernek. Közben a pártmunkás is fárad, neki is vannak egyéni gondjai. De az első akkor is a közösség. S ha az boldogul, akkor megérte. A pártmunkás is úgy van vele, mint az építő, aki mindig büszkén megy el a ház az iskola, a gyár mellett, mert tudja, neki is benne van egy téglája. Meg a párt munkásának ma minden oka megvan arra. hogy lássa tevékenysége értelmét, ne szégyenkezzen se a jelen, se az utókor előtt. < Kopka János Olvasó, könyvtáros, és költő vagyok, tehát háromszoros kapcsolatom van a könyvvel. Mégis gondban vagyok, mint a szőlősgazda szüretkor. Mert az ünneppel gond is jár. A kisebb gond, a kellemesebb az olvasóé: mit vegyenek meg, mit kapok meg abból a 124 műből, amely az idei ünnepi könyvhétre jelent meg? Ez, persze, elsősorban nem pénzkérdés, mert nálunk még mindig elég olcsó a könyv. Inkább arról van szó, megkapom-e itthon azokat a könyveket, amelyeket magamnak kiszemeltem. Mert ilyenkor a „Ki korán kel...” elve érvényesül. Akinek így könyvhét elejére több pénze marad, megelőzhet, elviheti az orrom elől a pult alóli példányokat is, s mehetek Debrecenbe, Miskolcra vagy Pestre. Merthogy itt nálunk, vidéken vagy óvatosabbak a könyvesboltosok vagy még mindig rosszabb a szellemi közellátás, mint az ország más, nem ennyire „messzi” vidékein. De, mondom, ez a kisebbik gond. Az olvasó érdeklődése Mint könyvtárosnak több s nagyobb gondom is akad. Eljönnek-e azok az írók, szerzők, akikre az olvasók kíváncsiak? Lesz-e elég érdeklődő a találkozókon? Elégedett lesz- e az író a rendezéssel az olvasók kérdéseivel? S ha minden passzol, akkor még hátravan a legfontosabb, az ünnepi haszon: szaporodott-e munkánk nyomán a könyv barátainak száma? És persze a költőnek sem csupa öröm az ünnepi könyvhét. Ha nem tesz eleget a meghívásoknak, gőgösnek, rátartinak mondják. Ha mindenüvé elmegy egy hónap alatt sem piheni ki az utazások, találkozók, éjfélbe nyúló beszélgetések fáradalmait. Az is zavarja, hogy őt ünnepük, s nem a könyvet. Nem hiszem, hogy írótársaim örülnek annak, hogy ilyenkor a kelleténél jobban s láthatóbban tisztelik, hogy őket veszik körül kérdésekkel, szeretettel s nem a könyvet, a művet, amelybe szívü- ket-életüket, megtisztított emberségüket dolgozták bele. Mert valljuk be hogy az olvasó érdeklődése, kíváncsisága a találkozókon inkább a különös embernek, az írónak szól nem a műnek. Pedig „az igazi művész életeleme mondta egyízben Thomas Mann — a nyilvános magány a magányos nyilvánosság” nem a magamutogatás. Kik olvasnak? hiszen az író végleges és igazi arcát is csak a könyv mutathatja föl igazán. S a könyv akkor kezd élni, lélegezni, kitárulkozni, amikor az olvasó szeme elé emeli. Az igazi kapcsolat író és olvasó között tehát nem a találkozás, hanem az olvasás. Miért kell író—olvasó találkozókat rern dezni mégis — kérdezhetné valaki —, ha ennyi gondot okoznak? Nos erre az írásra készülve átböngésztem néhány statisztikát, és meglepődtem. Szabolcs-Szatmárban 1973-ban közel 93 ezer olvasót tartottak számon könyvtáraink s közülük mintegy 69 ezren gyermekek és fiatalok azaz 7—24 év közöttiek. Ha ezeket a számokat összevetjük a korábbi évek adataival kiderül: az olvasás egyre inkább életkori sajátosság, hiszen esztendők óta ez az arány fiatal és öreg. gyermek és felnőtt olvasók között. És ez már nagy gond, nagy baj, mert azt jelenti, hogy a gyermekek és fiatalok mindegyike nem azért olvas, mert létszükségletükké, szórakozásukká és ember- ről-világról való tudásuk forrásává vált a könyv, hanem azért, mert az iskola vagy valamilyen más külső kényszer szorítja rá őket. Az ünnepi könyvhét tehát a könyv ünnepe, s nem az íróé. Elsősorban a könyveknek kell ilyenkor nagyobb figyelmei szentelnünk, Teljes emberré válni Hogy miért nem maradnak mind olvasók felnőtt korukban? — lehetne rá magyarázatot találni. De okos magyarázatoktól még senki sem válik a könyvek szerelmesévé. Azt hiszem ezért vállaják az írók, könyvtárosok, könyvesboltosok az író—olvasó találkozókkal járó fáradtságot, többletmunkát. S ezért született meg az írószövetség és a Hazafias Népfront közös töprengéséből az „Olvasó Népért” mozgalom, amelynek nevében a cél is megfogalmazódik. Anakronizmus lenne, ha most az olvasás fontosságáról beszélnék. Annyi azonban idekívánkozik, hogy ha az embert annak idején a munka tette emberré, akkor ma, a 20. században a könyv, a szüntelen olvasás-tanulás teheti teljes emberré. S még valamit: az új életre készülő népi hatalom egycsapásra köztulajdonba veheti a földet, gyárat, az anyagi javakat, de a szellemi javakat naponta köztulajdonba kell venni, ma is, holnap is, különben elkallódnak, elvesznek, legalábbis a lustább, kényelmesebb nemzedékek számára. Itt az illyési »Nem elég” parancsa az eligazítá —— A nyíregyházi tanárképző főiskola olvas óterme. (Hőmmel József felvétele) — — ■ ■ — — ............. ■ ........................ ■■ VÁLTOZÓ VILÁGUNK Gondolatok a könyvről
