Kelet-Magyarország, 1974. május (34. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-05 / 104. szám
*«l,BT-MAGYARORSZAG _ VASÁRNAPI MEÚJSKUW lfW. iMJus 1. Például a „háziipariban“ Az anyák sorsa P ASZABRA INDULT AZ ELNÖKNÖ Lóvéiét kapott. Édesanyák panaszkodtak. Nincs kire hagyniok a gyerekeket, az óvoda korán zár. Ez akadályozza őket a termelő munkában. Az utolsó pillanatban hívtam visz- sza Balogh Zoltánnét, ezt a temperamentumos, örökmozgó fiatalasszonyt, édesanyát, a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezet elnöknőjét. Irénke sokat tesz a munkásasszonyokéri „Nekünk az a gondunk Paszabon, hogy az óvoda már fél négykor bezár. És nincs kire hagy ni a kicsinyeket. Pedig ha a paszabi szövőhá teljesen üzemel, akkor 80—100 nő dolgozik itt ' főleg kismamák. Jaj, de meg ne írja, mit szói majd a járási hivatal?” Elmondta, az lesz a kérése, hogy reggel 7 órától délután 6-ig tartson nyitva az óvoda. Felmondások érkeztek, s ezt meg kell előznj. Nők, anyák üzeme a szövetkezet. Taglétszáma 1100 a bedolgozókkal együtt, 400 az üzemi munkás. Összesen 1500-an vannak. Ennek 99 százaléka nő. Az átlagéletkor 34 év, 372 olyan családos anya dolgozik itt, akinek két gyermeknél több van. Irénke. az elnökasszony nagy-nagy szeretettel beszél róluk. „Közöttük nagyon sok a többgyermekes édesanya. Mondjak tiz gyerekest? Csodálni tudom, mert 36 éves. Végtelen aranyos, becsületes, bedolgozó Hogy mit teszünk értük? Mit is mondjak'' Egyetlen mániám a segítésük. Magam is munkásasszony vagyok, közülük való.” És sorakoznak a tények, adatok, amelyek mögött a segítőkészség szándéka áll. Itt szívgond a fizikai munkásnők, anyák, nagycsaládosok támogatása, jutalmazása. Tavaly november 7-én például 60 ezer forintot osztottak kifejezetten a fizikai munkásnők között. Itt a fizikaiaknak nem csak nyereségrészesedés, de nvereségjutalom is jár. így döntöttek. Az utóbbira 45 ezer forintot osztottak ki Tizenhat nap volt a nyereségrészesedés, összesen 900 ezer forintot kaptak. Szeptemberben a beiskolázáskor a két gyermekesektől kezdve segély* adnak. Tavaly 26 ezer forintot. Korszerű kötő konfekcióüzemet avattak tavaly Nyíregyházán. Parkettás, világos, modern s Malom utcai üzletházuk. Hatmillióba került, a gépek ötmillióba. Fürdő-öltöző nyolcvan személy részére. Orvosi rendelő, állandó orvosi ügyelet. Vigyáznak a mamákra, a nők 1 egészségére. Mert itt csak azok dolgoznak. Kezük alól kerülnek a Szovjetunióba, Svájcba, Angliába, az NSZK-ba, a távoli Japánba, Ku- waitba, a világ minden tájára elkerülő szebbnél szebb beregi hímzettek, a furtai hímzett blúzok, textil gyermekruhák, kötött áruk. „Itt csak női kérdés van, és ennek a megoldása” — mondja a főkönyvelő dr. Álmos Andor. Bérünk ez évben eléri a könnyűipari átlagot. Ez évi átlagosan 22 ezer forintnak felel meg. Ez 9 százalékos bérfejlesztést jelent ez évben.” És bár nem kötelező, de a bedolgozók bérét is fejlesztik. Főleg a beregi asszonyokét. Teljes az üzemelés. Azt mondják itt. hogy a furtai üzemben talán nem is tartanak szünetet. Olyan nagy a munkatempó. Zsíros Ferencné nyakából egy pillanatra sem hiányozhat a centiméterszalag. Könnyű, lenge-virágos ruhában van. Alig harmincöt esztendős. Két gyermek édesanyja. Exportmunkát végeznek. „Ez — mutatja a szalagot — nagyon fontos szerszám, minden pillanatban szükség lehet rá. A furtai blúzokat csináljuk, s minden részét mérni kell.” Varrónő. Egy a szalagon dolgozó 16 nő, többségében anya közül. „Egy műszakban dolgozok. Ez könnyítés, mert két gyermekem van. Ferikét, a kicsit a Malom utcai óvodába hordjuk. Közösen oldja meg a család. Hol én, hol a férjem, de van, amikor a nagyfiú, a 11 éves Laci viszi el. Különösen ilyenkor vár rájuk több feladat, amikor szállítás van, sietni kell az exportmunkával.” ORÄBBAN JÄR BE DOLGOZNI, ezekben a napokban a furtai részleg. így döntöttek. Szükség is hozta így. Részben a munka, részben a kismamák gondja. „így aztán 6—7 órára járunk. Kapczár Mihálynénak j három, Huri Istvánnénak két gyereke van. Be- j tegség van a családban. így helyettük is dolgozunk, nehogy elmaradjunk. Ezért az önként vállalt túlórázás. Ez a segítség természetes nálunk. Legtöbbünknek gyereke vari, betegség előadódhat. Sőt, most úgy határoztunk, hogy ha szükséges, szabadszombaton is „ráhúzunk”. Zsirosné megható epizódokat említ, hogyan segítette az üzem, amikor bajba jutott. „Édesanyám meghalt, apám súlyos betegen fekúdt. Kértem segítsenek. Kihozták a lakásra a varrógépet, otthon dolgozhattam. És -mindenben támogattak. Jött a brigád is a lakásra. Nem lehet azt elmondani, milyen jólesett.” Berregnek a varrógépek. S mint elmondták ők, az édesanyák, nem is annyira az anyagiak azok, amelyekben a megbecsülést érzik. Ez is sokat számít, de főleg a szeretet, a gondoskodás, ami körülveszi őket. Kiss Viktorné, a munkásból lett részlegvezető sokszor mondja örömében: „Nem is tudjátok gyerekek, menynyit dolgoztatok ma.” Dehogy is nem. Mikor hazamennek, akkor érzik igazán, se kezük, se lábuk, úgy zsiborog a sok munkától, hajtástól. Őrül a szívük, s valójában akkor látják, mennyit is dolgoznak, amikor a végleg megmunkált. elkészült szép termék öllel visszakerül közelükbe. Szinte jólesik szemmel simogatni. Ö is szívesen tanulna, mint más édesanya. De neki se édesanyja, se anyósa. Ami kevés szabad ideje van azt a családra áldozza. Ez az anyák sorsa. Könnyíteni nekik csak együtt lehet. Úgy, ha a család is, az üzem is segít. Gaál Róbertné a kötő konfekcióüzem dolgozója is így érzi ezt. Most boldog, mert május elsején tüntették ki. Kiváló dolgozó lett. Kétheti fizetést kapott vele. Amikor arról faggatom, mire költötte, így válaszol: „Mire költ- heti egy édesanya, akinek két gyermeke van? Gyöngyike 7 éves, elsős, Edit 4 éves, óvodás. Gyöngyinek vettem szandált, tornacipőt ka- i-ótt, egy kis nyári ruhát. Sikerült egyformát venni. És kisdobos felszerelést, kis sötétkék rakott szoknyát. Most avatják kisdobossá! Editnek ruhát vettem, s fehérneműket.” Édesanyának egy szandálra való maradt. Ennyit tudott elszakítani. Tizenkét éve varr. Három éve egyedül neveli gyerekeit. „Igazi otthonomnak tekintem az üzemet. Szeretem nunkatársaimat, a légkört, amiben itt élek.” lavi átlagkeresete 2400 forint, plusz a 640 csald i pótlék. „Én azt hiszem, ennyiből meg tu- lunk lenni. Csak a lakás. A kislányom mindig nondogatja: anyukám nekünk miért nincs olyan szép szobánk” Irénke az elnöknő a napokban írt kérelmet. Talán figyelembe veszik, ahol ezt intézik, és segítenek. ]\J AGY-NAGY SZERETET ÖVEZ itt min, den édesanyát, de különösen a most életet hordozókat. Fejes Gáborné mondja ezeket. Az elnöknő dicséri: „A legrendesebb takarítónőnk.” Fejesné így válaszol: „Csak már nem tudok úgy dolgozni, mint régen.” Régen? Két hónap múlva újszülöttet hoz a világra. Ez lesz az ötödik. „Pillanatnyilag ezért nem dolgozok.” De azért bejön, mert itt érzi jól maiát. „Hiába no, nem tudok meglenni otthon.” ügyelnek is rá. Orvosi rendelés van, vigyázták a kismamákat, édesanyákat. Kedvezmény részükre, hogy az üzem üzletéből vásárolhatnak ruhákat kedvezménnyel. Az elnöknő mondja: „Ezzel is igyekszünk a többgyermekes anyák gondját enyhíteni.” ö igazán érti, maga is édesanya. Tudja, át- írzi, mit jelent, ha a gondokat megoszthatja, ha az örömökből csipetnyi neki is kijut. Szép tervet dédelget Balogh Zoltánná, az elnöknő. Tár utána, kő*- agitál, „tapossa” az ügyet. Nem magáért, az c ’ősanyákért. „Egy kismamaüzemet szeretnénk létrehozni. Én nagyon remény- ’-.edek. sikerülni fog.” Talán 1975 május első vasárnapján, a jövő sztendei anyák napján felavathatják a kis- namaüzemeí. Ez lenne az igazi „ajándék” az édesanyáknak. Farkas Kálmán Pablo Casals: Öröm és bánat Részlet a világhírű csellista emlékirataiból G ordonkázni először tizenegy éves koromban hallottam. Ekkor kezdődött el hosz- szú és olyannyira szeretett baráti kapcsolatom a csellóval! Zongcristából, hegedűsből és csellistából álló trió hangversenyezett Vendrell- ben és apám elvitt a koncertre. A Katolikus Központ kis termében tartották helybéliek, halászok, parasztok előtt, akik, mint az ilyen alkalommal általában, ünneplőbe öltöztek. A csellista Josep Garcia volt, a barcelonai Városi Zeneiskola tanára, szép, magas homlokú, kunkorodó bajszú ember, szinte illett az alakja a hangszeréhez. Ahogy megláttam a gordonkát, megigézve bámultam rá — még sosem láttam csellót. Már az első hangok lenyűgözően hatottak rám, úgy éreztem, még a lélegzetem is eláll. Volt valami gyöngéd, szép és emberi — igen, nagyon emberi — ebben a hangban. Ilyen gyönyörűt még sohasem hallottam. Ragyogtam a boldogságtól. Az első darab után így szóltam apámhoz: — Apa, ez a legcsodálatosabb hangszer, amit hallottam. Ezen akarok játszani! A koncert után egyre csak a csellóról beszéltem, és könyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet. Ennek már több mint nyolcvan éve, azóta hűségesen kitartok e hangszer mellett, társam és barátom lett egész életemben. Persze a hegedű, a zongora, meg más hangszer is örömet szerzett, de számomra a cselló valami egészen különleges és egyedülálló. Kezdetben a hegedűt is úgy tartottam a kezemben, mint a csellót. Anyám megértette, mi játszódik le bennem. — Pabló úgy lelkesedik a csellóért — mondta apámnak —, lehetővé kell tenni számára, hogy csellózni tanuljon. Vendrellben nincs képzett ember, aki megfelelően taníthatná. El kell intéznünk, hogy a barcelonai zeneiskolába járhasson. Apám elképedve hallgatta. — Mi a csudát beszélsz? — kérdezte. — Hogyan mehetne Pablo Barcelonába? Hol van nekünk erre pénzünk? De anyám kijelentette: — Majd megtaláljuk a módját. Én magam viszem el. Pablo zenész, egész természete az, erre hivatott. Egyre gyakrabban és egyre hevesebben vitatkoztak a dolgon. Ez bizony nagyon bántott, éreztem, engem kell elmarasztalnia kettőjük közötti nézeteltérésért, és gondolkoztam, hogyan tudnék véget vetni ennek, de sehogy sem jöttem rá, mit tegyek. Végül, kelletlenül ugyan apám beadta a derekát. Irt a barcelonai Városi Zeneiskolának és megkérdezte, felvenné nek-e. Azt is megemlítette, hogy kis, háromnegyedes csellóra lesz szükségem és érdeklődött, tudnak-e olyan hangszerkészítőt, aki csinálna ilyent a számomra. Kedvező válasz jött és már közelgett a barcelonai utazás, de apájn még ekkor is hangoztatta borús sejtelmeit. — Kedves Carlos — mondogatta anyám —, biztos lehetsz benne, hogy ez a helyes. Ennek meg kell történnie. Csak ez való Pablónak. Apám azonban csak rázta a fejét. — Nem értem, nem értem. Anyám pedig így szólt: — Tudom, Carlos, de bízzál a dologban. Bíznod kell, igenis bíznod. Igazán rendkívüli volt ez a helyzet. Anyám tanult valami zenét, de persze nem volt zenész, mint apám. Mégis tudta, milyen jövő vár rám. Azt hiszem, tudta ő azt már az elején is, mintha valami különös megérzése, sajátos előérkete lett volna. Tudta és ennek értelmében cselekedett oly határozottan, biztosan és nyugodtan, hogy nem győztem bámulni érte. És nemcsak barcelonai tanulmányaim alkalmával volt ilyen, hanem máskor is. amikor válaszút előtt álltam pályámon. Ilyen volt öcséim, Luis és Enrique dolgaiban is. Még gyerekek voltak, ő azonban már tudta, milyen útra lépjenek. És később, amikor a világon már mindenfelé hangversenyeztem és némi siker is kísért, boldog volt, de nagy hatást nem gyakorolt rá, hisz már jóelőre tudta, hogy így lesz. Az életben magam is rájöttem, miben hitt anyám. Kialakult bennem az a felfogás, hogy ami történik, annak meg kell történnie. Persze nem azt akarom mondán*, hogy semmit sem kell tennünk jelen helyzetünkben, vagy azért, amire törekszünk. Állandóan változik körülöttünk minden — ilyen a természet, és mi is változunk szakadatlanul, hiszen a természet részei vagyunk. Az a dolgunk, hogy állandóan jobbá tegyük magunkat. De azért úgy hiszem, valamennyiünknek megvan a sorsunk. Vegyes érzelmekkel utaztam el Vendrellből. Ez volt az otthonom, itt töltöttem el gyermekségemet. Bicikliztem a kanyargó utcákon, apám zongorázott és leckéket adott kis házunk nappali szobájában, sok-sok kedves órát töltöttem el a templomban, birkóztam és mindenfélét játszottam iskolatársaimmal — sehogy sem akaródzott elhagyni ezeket a kedves, meghitt dolgokat. Hisz csak tizenegy és fél éves voltam, ez még zenész számára sem nagy idő. Barcelona csak mintegy ötven mérföld- nyire van Vendrelltől. de mintha idegen országba utaztam volna. Milyen lesz? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim és tanítóim? Ugyanakkor persze az izgalomtól Is remegtem... Együtt utaztunk anyámmal. Ahogy apám a búcsúzásnál gyöneéden átölelt az állomáson, arra gondoltam, amit egyszer mondott, amikor megharapott egy kutya és a kórházba vittek: — Csak azt mondogasd magadnak: egy férfi sosem sír. Vállukon tartják a világot... Az anyák vállukon tartják a világot. Gyermekek és felnőtté vált fiaik, lányaik gondját. Fáradhatatlanok, ha dolgozni, tenni kell értünk valamit, örómtelenek, ha szomorúak vagyunk, s sikerünk számukra a legnagyobb öröm. Éjszakákat virrasztva ülnek betegágyunk mellett, aggódva figyelik első lépteinket. És mi legfeljebb azt mondjuk: köszönöm. S legtöbbször ezt is elfelejtjük, mert ők, csendben, látványosság nélkül teszik, amit — úgy érzik — tenniük kell. Tíz nappal ezelőtt az országgyűlés tavaszi ülésszaka elfogadta a családjogi törvény módosítását. És amikor a tisztelt Ház a törvényt megszavazta, szívével, eszével — mint már annyiszor — ismét az anyák védelmére gondolt. A családi élet tartósságát és biztonságát, amennyire ezt jogszabályokkal biztosítani lehet, biztosítja ez a rendelkezés. Éppen ezért örömmel üdvözöljük a családot, az anyákat védő nagyszerű törvényt. Jól ismerjük a családban, társadalmunkban az anyák szerepét. Az anyák fedezik fel gyermekeik számára a világot és nagy-nagy szeretettel, türelemmel, anyai szuggesztív hatással átadják ismereteiket gyermekeiknek, csecsemőkoruktól felnőtt korukig szépre-jóra tanítják. ötven éve elmúlt már, hogy minden év május első vasárnapján emberi tisztelettel, gyermeki szeretettel, csókkal és meleg szavakkal, virágerdővel és könnyekkel köszöntjük az édesanyákat. Ünnepen, különösen az édesanyák ünnepén áhítattal Deszélünk és írunk. E sorok szerzője is most átnyújtja a virágot és köszöntőként állampolgári minőségében szintén — reményei szerint — egy elfogadható javaslattal is élne. Legyen az év mind a háromszázhatvanöt napja az anyáké. Legyen az ev minden napja önfeláldozásuk, egyszerű hétköznapi tettekkel történő elismerése. Részünkről, gyermekek és felnőttek részéről egyaránt ez a legkevesebb, amit megtehetünk értük. A virág csupán hálánk többlete legyen, amiért Yí!f|r.a hoztak bennünket, szívük melegéért, féltő joszavukért, a hajnali reggelikért, a tisz- ta, vasalt ruhákért, gyengeségükben is a miénknél sokkal nagyobb erejükért. (S ki tudja, nonnét ez az erő, miből merítik, hogyan bírjak egy életen át?) Tegyük könnyebbé életüket. Tulajdonképpen a kormány is erre gondolt, amikor beve- zette az anyasági segélyt, törvénybe iktatta a nőket, mindenekelőtt az anyákat segítő határozatokat, soronkívül napköziket, óvodákat teremtett és teremt, olcsóbbá tette a gyermek- holmik árát, könnyítette a terhes mamák munkáját, felemelte az iparban dolgozó nők bérét, orvossal és orvossággal védi egészségüket a szülő nő és az új ember születését. Az édesanyák ünnepén hangsúlyozzuk: holnap és holnapután is köszöntsük őket, osszuk neg velük a munkát, vállaljunk gondjaikból, erheikből, amennyit lehet. Hiszen gyenge vál- laikon tartják az egész világot, újjászülik aa emberiséget. VÁRAKOZÁS... (Kiss Vera felvétele—KS)