Kelet-Magyarország, 1974. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
ßBÖEY-MAGYARORSZAG — TASÄRWAPI MtóLÉKÖ» K ÜK- Hnawftfe ff: Mátészalkán a holnap jobb ».Vázlat egy kompozícióhoz” (Berecz András) Nádasdi Éva: TÁRGYAK Kicsi, csúnya, zsúfolt lakások. Az ember kacatjai, amit az idő halmoz fel körülöttünk. Ér te. anyám, nem dobod ki a rozsdás, lyukas fazekakat, lábasokat. Különösek a konyhák. És én naponta elmosogatok, csapból folyatom a nagyfazékba az öblítővizet. Férfikéz kellene ide, szögekhez, polcokhoz, kalapácshoz értő férfikéz. Anyám, a szegénységet sohase tudjuk levetni? őrződ a félretett foltnak valót, a talán-még-jó-lesz-valamire holmikat, szétszakadt ridikülöket. Én félek a konyha konyhaságától, a szekrények vegetációjától, a fiókok tartalmától, mert félrevezetnek engem. Jaj, mennyi tárgy áll őrt az ember körül. Egy kis táskában elférne mindenem. ujját tenyere alá hajtva hallgatta a lány a fiú szövegét. — Érti? Valami történjen... Valaki lehessek. így eltűnők a tömegben... — El. — Ugye? így elvész az ember a tömegben... Az üzemben... hiába van ez az iskolám... egy szám vagyok, talán nem értéktelen szám, de egy zéró. Vagy legfeljebb valamilyen számjegy. — Kettes — mondta Piri. Nevettek. A férfi megsimította a kezét, Piri tenyerében összegyűlt az izgatott veríték. Gyűrte le a keserű italt, kortyolgatta, az orrába fölszaladt a sárga sörszag. A söntésből ránézett a Vászonruhás, elnyűtt férfi a fröccse fölött, a csaposnő összeszedte a kiszáradt poharakat. — Nem valami szép vidék — mondta Piri aztán a férfinak, aki lendületesen lépkedett mellette. A nagy műúton surrogtak mellettük az autók, a 60-as busz az óbudai temetőbe vitte a látogatókat. Az új gyár fémnyaka világított a ragyogó levegőben. A betongyűrűket autódaruk emelték a platóra. A daru ügyesen mozgott a befogandó csövek szája fölött. Mellékutcákba tértek. Két jólöltözött ember, piros-fehérre festett takarító eszközökkel söpörte az utcát. Az egyiken kalap volt. Télikabátja zsebéből zsebrádió szólt. valami amerikai dzsesszt doboltak. Pista belekarolt, a lány orra újra fölpiroslott a nyers levegőben. — Valaki akarok lenni — mondta Pista. és nekidőlt a mosott lányarcnak. — Ez az 'gazság. Örülök, hogy érted, miről van sz< — Egymás felé fordultak. Piri lehunyta a szemét Mindegy. Ez égett az agyában, mint az éles napfény. Szála szétnyílt, idegen anyagként. Átfogta a férfi vállát, óvatosan emelte föl a kezét, mintha elérhetetlen magasságba emelné önmagát érezte a télikabá’ könnvr anyagát. uiiai a férfi hátán kiterültek a hüvelykuji sebes körömkapart szegélvét a nap világította meg. Öt ujj. A férfi meghajolt. Pista kibóklászott a konyhába. A kis íbudai viskók hajdan egymásba épült sora Mindennek Beethoven Lajos az oka. Ha a szálkái dalos tavasz befejező száma után nem hallom a művelődési termet szinte szétfeszítő tomboló tapsot, talán meg se születik ez az írás. És kellett hozzá még valami: a Karfantázia utolsó akkordjainak szárnyalása után egy gyermek megjegyezte: Ez jobb volt, mint a Bernstein. Míg az alkami ruhatár előtt tolongó közönséget néztem, csak bonyolódtak a gondolatok. Itt Mátészalkán a megnyitó hangversenyen nem volt protokoll. A város vezetői odaültek, ahol helyet találtak. A kabátokért sorbaállt gyárigazgató, MOM- munkás, környékbeli faluból bejött kórustag, fiatalember hosszú hajjal, tanár ... Sztorik Az öt éve város Mátészalkán az a hatodik dalos tavasz. Véletlenül született. Íme a történet. Hatvankilencben jött egy ajánlat Szarvasról. Az óvónőképző énekkara szívesen fellépne a községben. Megörültek a szalkaiak. Alig ezt követően az Országos Filharmónia tájékozódott: tudnák-e fogadni a Magyar Rádió gyermekkarát Botka és Csányi vezetésével. És végül a poén: a megyében olyan döntés született, hogy mivel ebben a járásban van a legtöbb falusi kórus, itt rendezik a megyei kórusversenyt. Mivel az időpontok viszonylag közel estek egymáshoz, úgy határoztak: legyen ebből egy rendezvénysorozat, és kapjon nevet is. így született a Mátészalkai Dalos Tavasz. Utána évente megrendezték, nem kis kockázattal. Egy alkalommal beiktatták a Tátraivonósnégyest is a műsorba. Ekkor született a vicc: „Mi az, aminek négy farka van, és cin- cog?” A város művelődési életének irányítóinak ezenkívül is több ízben kellett fura kérdésekre választ adni. A Bartók vonósnégyes esetébenvalaki azt tudakolta: vajon minek ezeket meghívni? A válasz — mennyi bölcsesség van ebben! — így hangzott: „Azért, hogy 50 év múlva senki ne vethesse a szemünkre, hogy nem hívtuk meg őket.” Aztán még valami, ez ugyan már nem zenei téma. Jancsó Adrienne, a kiváló művésznő szavalóestjének egyik szünetében dúl- tan rohant az öltözőbe. „Mondják, miért van itt annyi gyerek! Szinte mindenki gyerek a nézőtéren!” És újfent egy válasz, ami meg is nyugtatta, de tanulságos: „Azért, mert ezekből lesznek a felnőttek.” Hosszútávra A történetek láthatóan egymástól különállóak. És mégse. Mátészalka közben várossá lett, iparosodott, és iparosodik, lélekszáma 15 ezerre szökött, a földszintes házak mellett az emeletes lakóházakból álig telepek is megjelentek. A dolog azonban még ennél is bonyolultabb. A városlakók faluról jöttékkel gyarapodtak. Az iparba kerültek a kézi rönktologatástól eljutottak az amerikai licenc alapján csiszolt szemüveglencséig. A meghittnek mondott, de primitív utcák helyére üzletsoros épületek kerültek. A fejlődés ellentmondásai lépten nyomon előbukkannak. Ahogy egy megyei vezető fogalmazta Mátészalkán: „Az itteniek városlakók lettek, de nincs még várostudatuk. Nem tudnak még együtt élni, dolputrik földbe süllyedt emlékét idézte. A sár. A kötélen négy bugyi, két lengő kombiné, földigérő rózsaszín hálióng. Öreg ingek. Az asszony húszéves szövetszoknyája, kimosva — Mintha falun volnánk — tűnődött Pista alsónadrágban, és a csap alá tartotta a fejét. — Brrr... micsoda remek víz — belelövellt a fejébe a tiszta hideg. Nevetett magában. Az űrhajósoknak nincs egy csepp vizük sem — gondolta. — Kombinék a kötélen. Minek kombiné egy lánynak? Lehetne csak egyszerűen pulóverben. Ez még nyüszít. — Érezte a hátán a hideg és mégis nedves ujjakat, ahogy kapaszkodik belé a Lány. A hátán a vágy eksztázisában is érezte ezt a lehetetlen tapadást, mint föl-fölté- pődő bélyeget, aztán elnyelte az óvatlan semmi az ujjak tapadását — Ez nem egy rafinált, csaj... — fölnevetett a csap alatt, a viskósor Rzemben ugyanolyan volt, mintamilyenben itt mosdott. — Közröhej — gondolta, leemelte a szögre akasztott agyonmosott frottír törülközőt, a butángáz tartálya, mint egy másfél méteres bomba meredt a feltöredezett kőpadlón. A konyhapolcon kis tankönyv hevert, Piri szíveket rajzolt a fedőlap címe alá vörössel: „A munkásosztály vezetőszerepe... Az új gazdaság; szisztéma elszámolási módszerei...” — az utolsó szó fölött valami ügyetlen galamb volt rajzolva. . A tornácos viskókból elmosódott zajok hallatszottak. Az egyik kertben öt négyzetméteren kerti törpe, kaján mosollyal, mellette, ügyetlenül, de elszántan gyúrt állatfigurák, agyagból, sűrű festékkel beborítva. — „Édes angyalom” — suttogta Piri mintha üdvösségre lelne, mintha ráismert volna a mérhetetlen ködből, ö? Édes angyal? — Hrrr! megrázta a fejét a ráeresztett hideg víztől, a kőpadló hidege égette meztelen lábát. Nyakába akasztotta az avitt törülközőt és bement a szobába. — Hm... — köhögött. Piri a sezlonon ült, előrehajolva, térdét fogta a kezével, mintha összetartaná magát. — Hm... Itt laksz? — Nem tudta, megálljon-e, vagy továbbmenjen valamilyen irányba. A falon a tulajdonosok régi esküvői fényképe lógott, egy menyasszony, egy vőlegény. A bácsi argozni és lélegezni ezzel a várossal, áldozni és dolgozni érte egy emberként még nem mindig sikerül.” És ez a probléma az, amelyre nem lehet határozatot hozni, amely nem oldható meg intézkedéssel, szabállyal. Itt csak egyetlen dolog jelentheti a megoldást: az itt élők gondolkodásának, tudásának, tudatának, ismeretének alapos megváltozása. Vagyis egy hosszú távú program. Eszközök és a cél — Ha valaki az országban Mátészalkáról hall, a következőkre asszociál: feketevonat, Gacsaly Pesta, cigány-táncegyüttes. A dalos tavasszal mi nem azt akarjuk, hogy ezzel egy újabb adalék szülessék az országos hírhez. Nekünk ez a rendezvénysorozat nem cél. Eszköz, mégpedig nagyon is önös eszköz — mondja Tóth Tibor, a művelődési ház igazgatója. Egy percig sem gondoltunk arra, hogy ezt a programot — amely pedig kibírja az országos kritikát is — szembeállítsuk azzal ami volt, és ami még van, és ezzel szépítsük a bajokat. Sakkal több a célunk. Beleilleszteni egy olyan folyamatba, amely célt szolgál, mégpedig egy múltból jót megőrző, de a ma és holnap számára jobb város születését. A városi pártbizottság osztályvezetője, Tinái Gyula, míg átsétálunk a város egyik parkján, hangosan így gondolkodik: „Van dalos tavaszunk, irodalmi ősz, és egy sor más, hasznos rendezvény. Büszkék vagyunk erre, jó. Reprezentál egy igényszintéit, alkalmat nyújt sokaknak, hogy a művészekkel történő személyes találkozás semmivel nem pótolható varázsát megtanulják. De közben ott vannak, akiknek az általános hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát kell idősebb fejjel megtanulni. Ezrével élnek köztünk, akik számára napi harc egy új életforma elsajátítása. Naponta vitáznunk kell gazdasági vezetőkkel, akik érthetően a termelésre koncentrálnak, hogy éppen saját gyáruk jö. vője érdekében a műszaki feltételek paraméterei közé a kulturálisakat is be kell épí- teniök. Egyszerűen arról van szó: ha város, ha ipari település akarunk maradni, ranggal, címmel és tartalommal, akikor a politikánk középpontja csak egy szervezett köz. művelődési program lehet.” Kikkel? A tét: — ha úgy tetszik — a munkás- műveltség. Azok műveltsége, akik egy tech. nikai robbanás közepén a termelés és hatalom alfáját és ómegáját jelentik. Szatmár közepén, ahol hajdanvolt parasztból nevelődik munkás, ahová letelepszik az ingázásba belefáradt, ahová beleszületik a földtől még el nem szakadt ember aszfalton növő gyermeke. A közművelődés nem népművelés, nem oktatás csupán. Egységes folyamat, amely nem reszortokba bontható „házi feladatokból” adódik. Vagyis: nem csak annak a három (!) főhivatású népművelőnek a dolga, aki Szálkán tevékenykedik. Nemcsak azé a háromszáz pedagógusé, akik közül 50—60 mozog ma a kötelező munkáját meghaladó tettrekészséggel. Ide kell sorolni a műszakiakat, a politikai munkásokat, az értelmiségiek minden foglalkozási ágban jelenlévő képviselőit, az orvostól a tanácsi dolgozóig. Aztán tágíthatjuk a sort a gyárak és üzemek eán elszánt mosoly. — Szép... kis házak. Itt laksz. — Itt. — A tulaj... mi? — bökött a fejével a fénykép felé. — Igen. Szeretnek engem. Háromszáz- ütvenet fizetek. Művezető egy gyárban. A kis ablakon erősen bevágott a fény, Piri egymásra szorított lábfejét világította meg. Az udvaron kis játékkerítés kerítette el a keletkező virágokat. Kakukkos óra a szemközti verandán, nem járt. — Szeretnek — mondta Piri. — Csak délután hatra jönnek haza. Mintha a szüleim lennének. Éste együtt vacsorázunk. Aztán a fiú felé fordult. — Nem fázol? Vedd fel az ingedet — összegubancolta magát, fölnézett barna szemével az ablaknál álló fiúra. — Vasárnap itthon vannak. De ilyenkor a bácsi túlórázik. Sokat dolgozik. A felesége délután os. Pista magára vette az inget. Kinézett az alacsony ablakon. Neki támaszkodott a falnak, a festék mintája a tenyerére tapadt. A sötétedő délutánban egy föltornyozott hajú asszony illesztette a zárba a kulcsot, félrelökte az elnyűtt lábtörlőt magas fűzős, új csizmája alól. — Na — mondta Pista. — Jópofa ez a szoba. Mint egy bunker. Fölnevettek. Piri átfogta a térdét a kezével, rásütött a nap. Hüvelykujján pirosán égtek a kikapart bőr rovátkái. Nevettek és kezét eldugta a térdhajlatba. Pista feléje fordult, a kabátját kanyarí- totta magára, arca rózsaszínűén fénylett, hirtelen átfésülte nedves haját. — Édes vagy — mondta Pirinek, maga elé állította, mint egy kis próbababát. Piri dideregve állt, a nagy kabáthoz simult, kitárt öt ujját a férfi hátára tapasztotta. Pista kinézett a konyhába, a szappan egy felfüggesztett műanyag tartóban lebegett a csap réznyaka mellett. Hátrasimította Piri haját, szembenézett vele, a lány homlokán kirajzolódtak a bőr alól a világoskék érek a besütő napban. — Indulok. Szóval... Jövő szombaton, a remiznél... És ne izgasd magad. városáért vezetőivel. Mert igaz, az se kevés, ha meg. veszik a tanuló munkások füzeteit, biztosítják a munkaidő-kedvezményt, méltányolják a megszerzett tudást. De itt kell', hogy eldőljön az a több, amit Mátészalkán is joggal várnak. Régi j ó hagyomány élesztgetésót tűzték ki most célul. A művelődésért felelősök összehív, ják azokat a negyedikes közép iskolasotta i, akik művelődési pályák felé orientálódnak. A rájuk váró feladat: egy-egy üzemmel kapcsolatot teremteni, vinni és hozni a jelző, seket, segíteni, ha tudnak, szerezni segítséget, ha kevés az önerő. Három vállalat, a MEZŐGÉP, az ISG és az állami gazdaság egy olyan személy alkalmazásán töri a fejét, aki alkalmas és képes, hogy a kulturális területek menedzsere legyen. Érzik, a régi kultűrfelelősi hálózat (rendszerint meg. nyomorított közönségszervezők voltak) idejét múlta. Ma egy-egy üzemben olyan emberre van szükség, aki az oktatás ás a művelődés helyi viszonyainak pontos ismeretéből kiindulva szervez, tart kapcsolatot a város közművelődésének irányítóivalMűvelődésközpontú várospolitika Mint mondtam, mindennek Beethoven volt az oka. A taps feszegette a terem falait. A teremét, amelynek harmadát a zene- és énekkar foglalta el. Vagyis az első varázsé« élményre nyomasztóan hatott: ez a város kétségbeejtő tárgyi feltételek közepette fejti ki erejét. Ma még csupán tucatnyi lelkes ember munkája révén lép egyet-egyet előre. De a falakat ezrek feszegetik. Erről beszéltek az ÉRDÉRT tmk-s fiataljai, amikor egy ebédszünetben találkoztunk. De — talán csak szavakban másként fogalmazva — ezt a művelődési igényt ismételték a tejipariak azon a találkozón, amikor az újságíró direktbe kapta a kérdéseket arról, hogy mit tudnának többet kapni a lapok művelődési mellékleteiből. És vajon nem idesorol, ható az, hogy ma Mátészalkán nem egy üzemben a munkások a 160 órás általánosig, kóla-pótló oktatást kevésnek találják, és a folytatást várják? A dalos tavasz megnyitójában volt egy gondolatsor, amit szeretnék itt idézni. ,.A kultúra fog össze mindent. Ettől lesz városi életformája a tegnap még falun élőnek. A két életforma között nem a lépcsőház tesz különbséget, hanem az, hogy magasabb fegyelem és szakértelem kell a munkához, és ezért a szabad idő hasznos eltöltése a testi erő és szellemi tudás újratöltésének eszköze kell, hogy legyen. És. ehhez könyvtár kell, iskola, képtár, hangversenyterem és sportpálya. egyre nagyobb mennyiségben, egyrt jobb hatásfokkal. Ezt a harmonikus város- fejlesztő, nagyon fárasztó tevékenységet nevezzük várospolitikának”. Mátészalkán ennek a gondolatmenetnek a lényegét valósítják meg. A párt- és állami vezetés pontosan tudja: csak úgy tudja megtartani fiataljait, csak úgy tudja odavonzani iparát és annak szakembergárdáját, ha a városi jellegű épület é6 gyár mellé a városi életet is mellékelni tudja. Ezen áll vagy bukik a termelés, a termelékenység, és idővel a városi címen kívül a rang is. Négyszemközt A város jelen és jövendő közművelődéséről folyt beszélgetések közben és után. a művelődési ház előcsarnokában együtt álltam egy helyieket igen jól ismerő fiatalemberrel. Hol ide, hol oda mutatva jellemzett egy-egy beszélgető csoportot, vagy személyt. — Ez a férfi volt, aki azt a bizonyos Bartók vonósnégyest kifogásolta. Azóta valahogy rászokott a muzsikára. — És nézze — ne nevessen ki. de már erre is büszke vagyok — már van sznobunk is! — Azok egy közeli faluból jöttek. A két öregebb parasztember kórustag, a harmadik pedig az ottani karnagy. — Azok ott a gimnazisták. Nem, mi sosem vattázunk gyerekekkel. Inkább legyen félház. Minek csalni? — MOM-osök. Igényelték a meghívót. Ott pedig a városi vezetők. A járásiak? Azokat nem látom. Úgy látszik, nem jöttek el. A mátészalkai dalos tavasz évadnyitói alkalom, igazán irigylésre méltó esemény. A pécsi balett, a budapesti madrigálkórus, * megyei énekkarok bemutatója, operaest — hogy néhányat említsek. Nem töményen. Elosztva időben, és kérve a fellépőket: ne az extravagancia jegyében. Közérthetően, mű* vészetet szerettetően állítsák össze program* jukat. Az eseménysorozatot összesen 2000 ember tekintheti meg, ennyit biztosít a megles, vő hely. A rendezőket már környékezik. Mátészalkán már vannak, akik protekcióért folyamodnak egy-egy jegy ügyében. Érdemes erre figyelni. Vajon hányán vannak* akik egy általános iskola befejezéséért kilincselnek? Vajon hányán vannak, akiki munkásaik műveltségéért kérnek közbenjárást? A város és a megye kerek 100 ezrei fizet rá a dalos tavaszra. De vajon mennvj a pénzben nem mérhető haszon? Nos, ebben a városban okosan mérlegelnek. A közművelődés ma kiadott pénzeit nem holnap akarják elszámoltatni, és hasznát lemérni Itt a befektetés hosszútávú. É$ éppen ezért), kamatos kamattal térülő. Bürget Lajos
