Kelet-Magyarország, 1974. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-10 / 34. szám

•. oMat *vrrr MArtVARCiRSRÄf? — VASÁRNAP! MÉLLÉKLfP ?m m rr SZABOLCSBÓL INDULT GALAMBOS LAJOS Egyik könyvének fülszövege így mutatja be Galambos Lajost: 1929-ben született Kóta- jon, szegényparaszti családból. Érettségi után újságíró lett, majd rádióriportér, Végül dra­maturg. írói indulása nem volt könnyű — igaz, nagyon fiatalon, alig huszonkét évesen vágott neki a pálva meredélyének — de 1960- ban megjelent regénye, a Gonoszkátyú, meg­hozta a megérdemelt sikert. Azóta jóformán minden évben új kötettel jelentkezik. Az olvasók közül bizonyára sokan olvas­ták regényeit, novelláit, melyek közül talán a legismertebbek: H'ieg van tegnap óta. Utas a Göncöl szekéren. Isten őszi csillaga. Keserű lapu, Mostohagyerek, Fekete kötés, Zsilipek, Mit tudtok ti Pille Máriáról?, Örök malom és más újabb munkáit. Kritikusai azt írják elbe­széléseiről: — „Tág horizontú, kavargó világ Galambos Lajos elbeszéléseinek világa. Bele­fér régmúlt, tegnap, jelen és egy kicsit a jövő is, belefér falu, város és tanya. Hősei nagy indulatok előterében mozognak, nagy szorítá­sok nyomása alatt vergődnek, bukásuk tragé­dia, helytállásuk diadal.” S hozzátehetjük még; az író hatni akar, felrázni, ítélkezni, az olvasót „besorozni azoknak a hősöknek a tá­borába, akik szívének igazán kedvesek: cse­lekedni tudó és merő bátrak, a megszállottak közé...” írói hitvallását így summázta Galambos Lajos egyik kötetének előszavában: Engem azok az. emberek érdekelnek, akik semmit sem akarnak, ami tegnapi, akik szüntelen csak az újat akarják, mert az a jobb ... Egy másik helyen ezeket mondja: Számomra nélkülözhetetlenek az olyan élethelyzetek, ahol közösségi szemlélet van, s ahol a közös­ség érdekében történő dogok az egyes ember legszemélyesebb ügyei is. S azt szeretném mindvégig, ha mindaz, ami ebben az ország­ban történik, írásaimnak is legszemélyesebb ügye lenne. Galambos Lajos: NYÁR Korán kelt az öreg, mint hetven év óta min­dig. Benne volt a vérében a felkelés pillanata, azontúl nem tudott ágyban maradni. Pedig most már régen nem kellett volna korán kel­nie, mert minek? Az aprójószágok miatt? Vasárnap volt, az unokák még aludtak. Néhány évvel ezelőtt még a fiai is eljöttek nyaranta, mostanában azonban már csak az unokákat küldik, ök addig az autóiakkal kül­földre mennek. Hadd menjenek. Kijár nekik a világ, ha megdolgoznak érte. Kiment a kertbe, hogy a gágogó libáknak szedjen valamit. Mocsok jószág a liba, szünte­len csak rág, a begyüket nem lehet megtömni, elpusztítják a léckerítést is. ök ketten a feleségével megvoltak vala­hogy. Volt házuk, szép nagy kertjük, éppen ezerhatszáz öl, annyi még a nyugdíjasnak is dukál háztájiként. Kétszázhatvan forint nyug­díjat kapott a szövetkezettől az öreg. A kert­ben mindenféle gyümölcsfái voltak, alma hu­szonhét, körte kettő, barack tizenöt, szilva négy. A fák között megtermett a krumpli, a mák, a paszuly, a kukorica, a napraforgó, sőt a zöldség és az uborka is. Kihasználtak min­den talpalatnyi helyet. A régi vermek helyére dinnyét ültettek. Nagyon jónak mutatkozott a dinnyetermés. A kert nagyjából még az álla­toknak való eleséget is megtermetté. Volt húsz kacsájuk, húsz libájuk, hetven csirkéjük, meg egy malacuk. Két malacot vettek ugyan, de hitványakat, mert nem volt több pénzük, az egyik nemsokára megdöglött Hát ez az egy maradt. Odalökte a libáknak az ölnyi tengerifiát, aztán leült az eperfa alá. Gondolt ő már arra az unokák jövetele előtt is, hogy ki kellene hozni ide egy asztalt, milyen jó lenne itt pi- pázgatni, de a felesége azt mondta: — Úriemberek vagyunk mi? Megszólna a világ, ha itt ennénk, itt üldögélnénk a nyílt udvaron. De amikor megjött az öt unoka, és szó nél­kül, kérdezés nélkül kitelepítették az asztalt meg a székeket, arra az asszony már nem szólt semmit. Sőt. öt is figyelmeztette. — Nehogy rosszat mondj nekik. Még meg­aértődnek, és nem jönnek többé. Mit szólnának e népek, ha már az unokák sem látogatnának meg bennünket? Az öreg ült, pipázott. Hatalmas robajjal érkeztek meg a két fia gyermekei. Már a kert közepén kiabálni, kezd­tek, hogy nagymama, nagyapa, anyuék küld­tek egy-egy százast. Lobogtatták a két darab százast. — Drága gyermekeim, meddig lesztek itt? — Két hétig, nagymama! Az öregember szégvellte magát, Szerette volna széttépni a két darab százast. De az asszony már akkor a köténye alá dugta és könnyezett és csak ölelgette az unokáit. — De szépek vagytok. de nagyok, de csu­dálatosak. egvem a drága szátokat. Hozzá tulajdonképpen a kicsi Marci ment oda, a kisebbik fiának a harmadik gyermeke. Az odament, megsimogatta a bajuszát: — Nagypapa. A többi futó Csókot dobott, a nagylány, a Mari. bekapcsolta a táskarádiót és bftmböltettc dohhártvaszakadásig. Libegett a zenéhez, tük­röt vett elő. nézegette, fésüigette mn»át, pú­dért is szőrt az arcára, az ajkát kifestette: — Ugye, nagymama, olyan vagyok, mint a Koncz? Az öregember meg azt gondolta: mint a konc. Már, az öregasszony is felkelt, vágott a ka­csáknak napraforgó levelét, meghintett“ dará­val. összekeverte. § odaadta a háoogó állatok­nak. A csirkéknek is szórt valami szemet. — Húzz nekik friss vizet. Nehezen állt fel az öreg. s két vödör vizet húzott fel a kúthói Ez is tönkrement mér, ez a kút Szén gémeekút volt pedig ez valaha, de a gém egv viharban leszakadt, azóta csak lánccal húzzák fel a vedret De méo szerencse hogv van ez a iő bosszú aoró szemű lánc. Va- lamelv-ík traktorcafól csente Nem érzett hiin tudatot miatta Nem kereste a kutya se. Nek; mer kellett Kiraimttak- a nagvszobáhól a kölvkök Egyszerre akartak budira menni, veszekedé- »üktől megtelt az udvar. A fiúk persze hamar engedtek, kiszaladtak a kertbe, lepisilték a paszulyt, meg a tököt, s nevettek. '— Mi lesz a reggeli, nagymama? — Mi lenne, gyermekeim? Szalonna, ke­nyér, tej. — Már megint? —- Csináljak inkább sült szalonnát to­jással? — Már megint? — Csináljak jó kis lecsót? Van a kertben paprika, paradicsom elég, A tyúkok is tojtak már négy tojást. — Téliszalámit akarok vajas kenyérrel — mondotta Mari, a nagylány. — Téliszalámit? itt? Honnan szerezzek, gyermekem? — Akkor nem kérek semmit — mondta Mari. és bekapcsolta a rádióját. A tizedik szomszédban is hallották a hangját. Valahogyan mégis megreggeliztek, és az öreg am> gondolt, vajon hogyan fog eltelni a napja? Vajon mennvit kell ma nyelnie, és mennyi indulatot kell legyűrnie? — Gyümölcs nincs? — kérdezte valame-1 lyik kölvök. — Gyümölcs, gyermekeim ? Éretlen min­den. A szőlő még nem jó. A barack mikor jön? Alma csak ősszel, hisz tudiátok. — A körte! — kiáltotta Mari. — Az se jó — kockáztatta meg az öreg. — Kell még neki két hét. Kár pocsékolni. — De jó — kiabáltak egyre-másra. — Láttuk. Mind nagy. Az egyik oldaluk piros. Gyerünk. . Az öreg megemelkedett, de az asszony rá­szólt: — Hagyd. Hadd teljen a kedvük. Az öreg rágyújtott megint, pedig nem kívánta. — Nem mégy a templomba? — kérdezte a felesége. — Inkább mennék — mondta az öreg. — Borotválkozz, mosakodj, adok tiszta inget. De akkor egy biciklis állt meg a kapuban, megtörölte izzadt homlokát és bekiáltott az eperfa alá: — Jó napot Márton bátyám, jöjjön már egy cseppet. Az öreg felállt, odament lassan a kapu­hoz. Mig ment, a macska a lábához dörgölő- zött, ő meg félrerúgta. Mit dörgölőzik ez itt? Le szerette volna köpni az epret szemelgető malacot is. Rusnya férge, rühes jószágja. Öt­száz forintomba vagy a döglött testvéreddel együtt. Pfuj! — Mit akarsz? — kérdezte a legénytől. Jöjjön be a műhelybe, Márton bátyám. — Miféle műhelybe? —■. Hát hisz tudja, a kerékgyártóba. — Minek mennék én oda? Nyugdíjba pa­rancsoltak onnan. — A hintó kereke összerogyott. Az elnök­nek meg kellene, még ma. Sürgősen. —- Van ott elég ember. — Egyik se vállalja. Vasárnap van. Az öreg hallgatott. — Megkapja a napszámot, ne féljen. Szed­je magát, Márton bátyám, mit álldogál? Már akkor ott volt az asszony Is. — Menj csak, öreg. Mért ne mennél? Hát megfordult, hogy valami ujjast ke­ressen. Már akkor a kölykök bejöttek a kert­ből, és a csudálatosán szép, de éretlen körték­kel azt a hitványt malacot kezdték dobálni. — Ne törődj vele — mondta az asszony. — Hadd teljen a kedvük. Még megérnénk, hogy jövőre nem jönnek el. Lehunyta a szemét mélyen, és ment. A biciklista legény már nem volt itt. Egyszerre megérezte, hogy valaki van a sarkában. — Hová mégy, nagyapa? Nem válaszolt még ennek a csepp Marci­nak se. — Veled mehetek, nagyapa? Nem szólt semmit, csak ment. Érezte, hogy a falatnyi gyerek, akit még most is fel tudna emelni fél kézzel, holott már kilenc­éves, belekapaszkodik a nagrágjába. A kerékgyártó műhely a szövetkezet iro­dájának az udvarán volt. Látta már messzi­ről a megroggyant hintót. Odament hozzá. Akkorra odaért az irodából az elnök is. Nyi­tott ingben volt, szép, életerős, magabiztos, homlokba hulló hajú fiatal ember. — Legkésőbb négy órára kell nekem — mondta. Az öreg nézte a kocsit !— Meglesz? 1 Az öreg nem erre válaszolt, hanem azt mondta: — Ezt a hintót én csináltam. — Maga? — Én, fiam. Még az uraknak. — Ugyan már, hisz magának nem.szak­mája ez. — Nem szakmám, de én csináltam. Nézze meg, elnök elvtárs, a hátsó bal oldali kerék agyát. Bele van abba vésve: T. M. Azaz, hogy Takács Márton. Az elnök megnézte. A betűjel ott volt. — Na jó — mondta. — Meglesz négyre? — Meg. Kivette az összeomlott kereket, bevitte a műhelybe. A Marci gyerek ott volt a nyo­mában. — Ha nem tanulta nagyapa, honnan tud­ja? — kérdezte. — Az émbernék mindent kell tudni — vá­laszolta az öreg. — Látod, milyenek az én ke­zeim? Az ujjaimat kiegyenesíteni már régen nem tudom. Kaszáltam, kapáltam, szerszámo­kat és szekereket csináltam, ami jött. Hetven év. Az ujjaimat már kiegyenesíteni nem tu­dom. Kirakta a földön a kerék küllőinek tal­péit. — Látod — mondta a gyereknek —t. még a szekér se él addig, mint az ember. Össze- ‘Szárad ez is..‘Majdnem egy negyed talpfa, hi­ányzik már a kerékből. Eddig is. gondolom, '(^ák a ráf szögei tartották. De nem baj. Csi­nálunk egy új talpfát. Nagyobbát, mint a töb­bi. Hadd legyen jó, feszes. Megmérte milyen taloot kell készítenie Keresett hozzá megfelelő fát, befogta a satuba és kezébe vette a vonókést. Dolgozott szó nélkül, a gyerek meg nézte Szerette volna ő is ugyanazt csinálni, mint a nagyapja. Mert látta, hogy a nagyapja ujjai milyen pontosan fonódnak rá a vonókésre. Mintha az a kéz arra lett volna tán teremtve Szerszám volt az a kéz, a legnemesebb, amit csak el lehet gondolni. A gyerek nézte a kezét. Vajon az ő ujjai mért nem tapadnak úgy a másik vonókésre, mint a nagyapjáé? , — Nem vagy eh«*, bakin»«? — kérdet­te az öreg. — Nem én. — Mert van ám még itt munka. A nagy­anyád biztosan csirkét vágott és kacsát ölt. — Majd együtt eszünk. Jó? — Jó, ha neked jó. Amikor készen lett a talpfával, kifúrta a küllő helyét, és a földön összeillesztette újra a kereket. — Látod-e? Most pontos. — Látom. — Most rá kell húznunk a ráfot. — Ahhoz kovács kell — mondta a gyerek. — Olvastam. — Kovács? Hát akkor minek vagyunk mi? Átmentek a szomszédos kovácsműhelybe. és a fujtatóval megélesztették a tüzet. A Mar­ci gyerek nyomta a fujtatót, nagyapja pedig tüzesítette a ráfot. — így kell ezt. Amikor már égő vörös volt a ráfj két ha­talmas fogóval megmarkolta az öreg, odavitte a kerékhez és fürge mozdulattal körbevonta a talpfákat. A fa sivitott, füstölgött, égett. — Sír — mondta a gyerek. —Hadd sírjon. Kordában kell tartani min­dent. Csak úgy jó. Hatalmas kalapáccsal verte rá a talpfák­ra a ráfot. Aztán az agynál és a küllőknél fog­va, az olajoshordöba megfürdette az egészet. Nagy, büdös füstök szálltak fel, de az öreg meg az unokája csak nevetett. •— Most lesz a jó. így lesz a jó. Meg van edzve. Rágyújtott az öreg. pihent egy kicsit. Míg füstölt, megkente a hintó tengelyét kenőccsel, aztán a kihűlt kereket kihozták, s beszerelték. Még új tengelyszeget is szermányolt az öreg, mert a régit nem tartotta jónak. — Készen is vagyunk. Jelenthetjük. Sem­mi volt. Jelentették is hamarost, és az elnök meg­nézte a kereket. — Príma — mondta. Benyúlt a zsebébe, s valami pénzt ado,tt az öregnek. — Itt van egy ötvenes. És majd küldök f,el valami ocsut az aprójöszágnak. Kezet nyújtott, elment. — Éhes vagy-e, bakmarci? — kérdezte unokájától az öreg. — Éhes. — Én még nem. Megiszok egy féldecit, jó? — Sört is igyon, nagyapa. — Iszok sört is, ha úgy kívánod. És te? — Én is sört. A nagyapáéból. Egy kortyot — Helyes —- möndta az öreg. Kézen fogva ment az unokájával. Megit­ták a féldecit meg a korsó sört, aztán haza­mentek. Az otthoniak előreszaladva újságolták: — Meglékeltünk a kertben minden dinjn- nyét, nagyapa. Egyik se volt jq. Az öreg leült az eperfa alá. az asztal mel- lé. és az asszony hiába hozta neki az ételt, va- láhogyan nem kívánt enni. — Mindegyiket meglékeltük, és egyik se jó? Miért? Hisz nyár van. nagyapa, nem? — Egyél — mondta a felesége —, ne tö­rődj velük, gyerekek. Akkor az öreg fölvette a kanalat. — Nézzétek csak — mondta Mari, a légi nagyobb. — A nagyapa ujjai úgy állnak, hogy már csak a poharat tudja fogni. Pontosan úgy állnak az ujjai, hogy csak a pohár fér bele. Mennyit ivott, nagyapa? Nevettek. Az öreg letette a kanalat, ujjai megrán­dultak. a szemére pára gyűlt Csend volt. Csak a kicsi Marci állt fel, és tányérját, levessel együtt belevágta a többiek árcába. Ajándék Kárpát-vidékről Az ukrán hegyilakók, a „huculok” diszés lalitányérjai, intarziás dobozai, hímzett nyak­kendői, szőttes törölközői, rézveretes bőrövei, eredeti díszítésű kerámia-tárgyai, faragott já­tékszerei egyaránt megtalálhatók New York és Ankara, Milánó és Varsó, Tokió, Párizs és Helsinki szalohjaiban és üzleteiben. A Kárpát-vidék népművészeinek terméke­it 25 ^országba exportálják. A népművészet hagyományai messzi évszázadokra nyúznak vissza ezen a vidéken. Törvényszerűnek te­kinthető azonban, hogy a hucul népművészei legjobb hagyományai 1939. után, Nyugat-Uk­rajnának a Szovjetunióhoz történt csatlako­zása után virágzottak fel újra és fejlődtek to­vább. Először is, a ^íépi mesterek jogot kaptak arra, hogy szövetkezetekbe tömörüljenek. Az állam ellátta őket is kisgépekkel, jó minőségű nyersanyaggal, megszervezte a késztermékek kedvezményes, tömeges felvásárlását. Ez utób­bi körülménynek különleges jelentősége van: csupán a szovjet időszakban vált lehetővé a népi mesterek számára, hogy teljes egészében kedves mesterségüknek szentelhessék magukat. A hajdani mellékkeresetből nemcsak jól fize­tett, hanem megbecsült szakma is lett. 1968-ban például az Ukrán Szovjet Szoci­alista Köztársaság Állami Sevcsenko-díjáva) tüntették ki Secori faluból Anna Vaszilascsuk szövőnőt. A legkiválóbb népművészek munká­juk elismeréseképpen számos alkalommal ré­szesültek kormánykitüntetésben. Martja Bla- goruk szőnyegszövőnő, az Ukrán Szovjet Szo­cialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának küldötte, a Munka Vörös Zászló-rendjét, Jurij Bovics takács Lenin-rendet, Ivan Pavlov ía­I faragó Dicsőség érdemrendet kapott. Csupán a Koszovi körzetben 37 népművész tagja a Szovjetunió Művészszövetségének, öten közüú Kik az Ukrajna érdemes népművésze cím tue» lajdoriosai. Az állam ösztönzi a tehetséges mesterei munkáját. Ugyanolyan kedvezményekben ré­szesülhetnek, mint a hivatásos művészek (ki&^ melt honorárium, ingyenes zsűrizés stb.) Nem csoda, hogy egész családok foglalkoznak nép­művészettel, amelyek nemzedékről-nemzedék* re gazdagítják a művészi tapasztalatokat. A konkurrencia régen arra késztette É mestereket, hogy féltve őrizzék szakmai tit­kaikat és csak a családon belül adják tovább tapasztalataikat. Ma minél híresebb egy mes­ter, annál több a tanítványa. Maga a tanítói is egészen más, mint azelőtt volt. Koszovóban 1939-ben fafaragó iskolát hoztak létre, amely később iparművészeti technikummá féjlődöíh Keramikái, fafaragó, bőrfeldolgozó, fémfeldolgozó fakultásain mint­egy kétezer fiatal harminc kiváló mestertől sajátíthatja el a mesterség titkait. A fiatalok már több hazai és külföldi kiállításon szere­peltek és sok díjat nyertek. A területi tanács végrehajtó bizottsága el­határozta, hogy megerősíti a technikum anya* gi-műszaki bázisát Erre a célra 600 személyéé új oktatási központ épült, amelyben műhe­lyek, tantermek és kollégiumi férőhelyek lesz­nek . A területi tanács ülésén megszületett döntés szerint a fafaragók, takácsok, szőnyeg­szövők „Huculscsina” néven területi szövetsé­get hoztak létre, amelynek fiókintézményei * környező falvakban működnek. Ez lehetővé ‘ette a munkakörülmények javítását is. Jelen­leg 2500 mester évente mintegy 5 millió rubel értékben készít népművészeti tárgyakat Ezek exportja az elmúlt három esztendőben meg­kétszereződött Pjotr Kajlum, az Ivano-Frankovói területi tanács elnöke (APN—KS)

Next

/
Oldalképek
Tartalom