Kelet-Magyarország, 1974. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
»74. feSmär 9t i-------------------------«er&ftr^mryAROKS^ÄG VASäRWAH WBEMSKta» l Oldal A Bartha-gyerekek krónikája Győrből települt Nyíregyházára, másfél éve. Azt mondja, eddig egy kicsit vándorélete volt: Sárváron született 1938-ban, Egerben végezte a pedagógiai főiskolát, Mosonmagyaróváron és Győrben rajztanárkodott. 1959 óta foglalkozik rendszeresen festészettel és grafikával. Egy rövid felsorolás eddigi tárlatairól: Győr 1963, 1965, 1970, Budapest 1965. 1970. Nyíregyháza 1972, Hajdúböszörmény 1972, Békéscsaba 1973, Budapest Csontváry Terem 1973. Kollektív kiállításokon szerepelt, Győrben. Sopronban, Sárváron, Tatán, Keszthelyen, Székesfehérváron, Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Hajdúböszörményben Nyíregyházán, Nyírbátorban. Külföldön Lengyelországban és Csehszlovákiában állított ki. Jelentősebb tanulmányútjai: Jugoszlávia, Francia- ország és Üzbegisztán. 1963 óta tagja a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. 1972 nyarán került Nyíregyházára. Fogalmazhatjuk-e úgy a kérdést hogy települt? — kérdeztük beszélgetésünk elején La. katos Józseftől Bethlen utcai IV. emeleti műtermes lakásában. Válaszában másfél éves szabolcsi élményei elevenednek meg. Olykor a szó teljes értelmében, hisz alig van a megyének' olyan zuga. ahonnan ne hozott volna számára értékes, művészetének forrását jelentő néprajzi tárgyat, guzsalyt, kolompot, kocsikereket, és ki tudná felsorolni valamennyit. — Amikor elolvastam a pályázatot, amely lehetőséget kínált a nyíregyházi letelepedésre, alkotó munkára, műtermes lakással, eljöttem szétnézni. Napokig jártam a várost, később a falvakat, és mind izgalmasabbá vált számomra az ismerkedés. Úgy éreztem olyan kincsekre bukkantam, amilyenek kevés helyen találhatók. Elfogadtam a meghívást, ideköltöztem. Az első hetekben nagyon nehéz volt, senkit sem ismertem. Ennek előnye is volt. nyugodtan bezárkózhattam és festhettem, sokat. Később elindultam a máig is tartó felfedező utakra... ( E felfedező utak élményei mamár Lakatos József festményeiben érlelődtek sajátos művészi alkotássá. Képeit nézve, a tanulmányozás igénye nélkül is egyik jó ismerője, Szíj Rezső művészettörténész jellemzése jut eszünkbe aki szerint Lakatos József művészete nem szakadt el a látható világ külső felületétől, ugyanakkor egy, a kortársak közül senki máséhoz sem hasonlító sajátos stílusvilágot teremtett magának. Sík felületek, a konstruktivista ábrázolás szembetűnő jegyei alkotják Lakatos József formavilágának alapjait. Témaköre pedig szinte a kezdettől változatlanul a néprajz, a népélet művészi átköltéssel, átstilizálással. Ajtóinak, használati tárgyainak ember formájuk van. „Az ágyvég átalakul bálvánnyá, a fejfa misztikus portrévá, mindig a lelkiállapot kifejezésére, nem egy elkényeztetett, finomkodó ízlésvilágnak kínálva magát. de mégis a mai embernek szólva, mai nyelven kifejezve”. Ezért nem mondható Lakatos Józsefre, hogy a tárgyak érdeklik,nempedig az ember... Az ember és a tárgyak legközvetlenebb kapcsolata válik élővé festményein, néha szokatlanul modern megfogalmazásban. — Úgy gondolom, hogy a modern kifejezési fonnák és a közérthetőség nem összeférhetetlenek egymással. A képeken kifejezésre jutó tartalom dönti el mikor modern egy alkotás. Arra törekszem, hogy a közönség minél jobban megértse és magáévá tegye az alkotásban rejlő tartalmat, de ez nálam ne jelentsen visszalépést a hagyományos kifejezési formákhoz, hanem folyton keressem az újat... Lakatos József legközelebbi tárlata március 7-én lesz a nyíregyházi Benczúr Teremben. Ennek anyagát készítette látogatásunk idején is. Megnéztük a zsűri elé kerülő mintegy harminc alkotást, amely letagadhatatla- nul magán viseli a művész sajátos jegyeit, de a válogatás úgy is mondhatnánk egy kicsit közönségcentrikus. Kevesebb közöttük az el- vontabb, filozofikus mélységeket kifejező munka. Lakatos József képei arról beszélnek. hogy megszerette a megyét. Ezt nem csak festményei, grafikái mondják el, hanem az a több mint másfél ezer színes diafilm is, amelyet a szabolcsi, szatmári, beregi műemlékekről, nevezetességekről készített, ö volt a művész-házigazdája a legutóbbi sóstói nemzetközi művésztelepnek is. Sokat utazik, különféle kiállítások lebonyolításában működik közre, amatőr festők keresik meg. üzemi tárlatokat szervez. Néhány hónapja ő látja el a képzőművész szövetség szabolcsi csoportjának vezetői tisztét is, ami sok munkával, levelezéssel, ügyintézéssel jár. A művész november óta a megyei tanács ösztöndíjasa, három évig nincs megélhetési gondja, főhivatású művészként élhet és dolgozhat. Ez így is van, bár nem csekély elfoglaltság, közéleti szereplés is tarkítja napjait. Sok igény kérés csap össze néha a feje fölött. amiket nem panaszként mond. tényként. Sajó' magával szembeni igényként is: ám szerek-e többet festeni. Magánéletéről annyit: van egy régi magnója. gyakran bekapcsolja frissítőnek. Szinte a világ minden tájáról őriz népzenei felvételeket, lemezeket. És szeret filmezni. Két hónapja sincs, hogy megházasodott, Győrből hozott feleséget. S az egyik szobát már el is foglalta egy ősi esztováta. rajta színes fonalak. A feleség is vonzódik a népművészethez, a háziipari szövetkezetnél helyezkedett el. Dunántúli művész telepedett le a Nyírség fővárosában, másfél éve. Minden napjával bizonyítja, hogy az országnak ezen a részén is lehet valaki országos mércével is mérhető vidéken élő. de nem vidékiesen alkotó művész.-pjH A házat kétfelé íratták. A fiúra, akiből gépkocsivezető lett, és a lányra, aki tanítónőnek tanult. így volt ez rendjén, a szülőpár úgy érezte: valamit tud hagyni az utódokra. Ez 65 körül volt. A Petőfi utcai ház Tiszakó- ródon nem nagy. Takaros, van mögötte góré is, hely az ólnak, kert is. Bartha András gulyás és felesége számvetést csinálhatott: két gyermek, becsületben felnevelve, taníttatva, meg a ház. Szép szerzemény, ha szerény is, de a becsület jelképe. Hatvanhat elején Barthánénak valami gyanús lett. Bement Gyarmatra. Nézik, vizsgálják. — Bartháné, maga négyhónapos terhes. De lehet, hogy öt — mondja az orvos. — Nem lehet az doktor úr. — Higgye el. Aztán kímélje magát. Hazament és sírt. Meg szégyellte. Negyvenegy éves volt. Hogyan mondja meg a gyerekeknek? Mit szól az eladósorban lévő lány? Meg a legény fia? Ma úgy mondanák: kiszivárogtatta a hírt. A szomszédoktól tudták meg a gyerekei. Katalin, a lány gyorsan reagált: — Semmi baj anyám, csak annyit tegyen meg, ha fiú lesz, Péternek nevezzék. Férje is vigasztalta. — Ha fiú lesz, akkor legyen János — mondta, és felködlött előtte testvére képe, a Jánosé, aki odamaradt a háborúban. A nagymama csak annyit kért, ha lány, akkor utána nevezzék Máriának. Teltek a hónapok, és Bartháné született Tőkei Rozália minden napja nehezebb lett. Már nem gyermekkorban köszöntött be az asszony életének legszebb, de nem könnyű ideje, telve a várakozás izgalmával, és mint minden falusi parasztasszonynak a nem ke- vesedő napi múnkávaL Be kellett menni a fehérgyarmati kórházba. Valami mintha nem lett volna rendben. Feküdt, kezelték, pihentették. És november 16 előtt egy pár nappal Kovács doktor azt mondja: — Jöjjön röntgenre Bartháné. Kíváncsi vagyok valamire. Kíváncsi volt, mert nagy volt az asszony terhe, de csak egy szívhangot hajlott. Nem értette. Pedig a kórteremben a többiek is mondogatták: — Higgye el doktor úr, Rózának kettő lesz. A felvétel elkészült, és a kép két magzatot mutatott. — Megint sírtam. Merthogy még egy, rendben, de kettő. A két nagy után újra kettő. Értheti. Hiszen akkor már húsz éve csak gyereket neveltem. Nem panaszként. De újrakezdeni nem gyerekfejjel. De mit volt mit tenni: Vártam. Az orvosok újra számolni kezdtek, aztán decemberre mondták, hogy jönnek a kicsik. De a természet mindenkit megtréfált. Ha ez ugyan tréfa. November 16-án minden előzetes fájás nélkül megindult a szülés. Az orvosok azonnal teljes készenlétben. Injekcióval segítenek. Az időpont hajnali fél három. És néhány perc: világra jön Mária. Ezernégyszáz gramm. Viszik az inkubátorba. — Azt hittem eszem veszítem a fájdalomtól. Ordítottam. Mondják. Magam alig emlékszem valamire. Csak azt tudom, hogy Lackó doktor hozzám szól: — Itt a második. Fiú. — Eszemhez tértem. Megvan a nagymama kívánsága. Mária. Most meg a Katié. Itt a kis Péter, ö már két kiló húsz volt. Várok, de csak azt látom, sü- rögnek köröttem, tanácskoznak, sugdolóznak. Aztán bejön a főorvos. Néz, nyomogatja a hasam. Aztán letörli a homlokomról a verítéket: — Legyen erős. Van még egy harmadik is. Attól a perctől Bartháné már nem emlékezett semmire. Fel sem fogta, hogy déli tizenkettőre megszületett a harmadik gyermek: János. Egy- kiló nyolcvan dekásan. Az apja vágya is megvan. Van Jánosuk is. Amikor hazavitte őket, mindenki megnézte a hármasikreket. A faluban tudtak róla. Dicsérgették úgy illendőségből, de még a védőnő is, aki pedig hivatalból derülátó, fürdetés közben így szólt a kis Máriával a kezében. — Ez bizony aligha marad meg. Hát ez bizony gyenge bíztatás volt. Kicsit egyedül vívták a harcot otthon. Férjével, a nagymamával és a nagyobb gyerekekkel. Mert más ugyan nem sokat foglalkozott a reklám nélkül világraj ött hármasikerrel Tiszakóródon. — Amikor a kórházban voltam, és megszülettek, akkor volt valami áruházátadás. Tudom, odamentek fényképezni. Beüg- rottak hozzám is, de azt mondták, a kép ne:/i sikerült. Úgy mondják, egy pár sort az újság írt róla. Nem mintha hiányzott volna. De hát nem volt felhajtás. Mi örültünk, hogy élnek, küzdöttünk értük, lestük minden lélegzetüket. Nézem az ágy sarkán ülő Bartha Andrást. Gulyás. Mokány, mosolygós szemű 54 éves ember. Arcán ráncok, szeme szögletében szarka- láb. Bőrét megszítta és megcserzette a nap. Tavaszébredéstől az őszi nyugovásig kint él a jószágokkal a határban. Még jó, hogy akkor tél volt, amikor a gyerekek jöttek. — kavarodásig volt az asszony a munkával. Persze, azóta se lett sokkal kevesebb a dojog. Hol az egyik sírt, hol a másik. És a mosógép nem állt meg reggeltől estig. Csoda, hogy bírta. És aztán jött a fiú esküvője, meg a lányé, aki most Surányban tanít. Egy kereset jutott a családnak. Sok méltányosságot se kaptak. Az óvodában havi 400 körül fizetett értük. A ház körül se iparkodtak mások, hogy segítsenek. Így hát Bartháné főzött, mosott, ellátta otthon a jószágot, rendbe- tette az udvart, gondosan ügyelt arra, hogy a három kicsi öltözékben se legyen alábbvaló a többitől, délben kerékpárra ült, hogy öt kilométert karikázva kivigye az embernek az ebédet, takarított, vasalt. — Ez már így van rendjén. A jószág kell a ház körül — mondja az asszony —, különben nincs hús a faluban. Márpedig ahogy nőttek, úgy kívántak mindig többet. Mintha csak pótolni akarták volna, ami születésükkor hiányzott. És a három egyformára nőtt. így aztán nálunk nincs olyan, hogy amit az egyik kinő, az jó a másikra. Itt mindent egyszerre nyűnek el. Itt mindig egyszerre kell az újat venni. Nem hallok ott panaszos szót. Bartháné és az ura csak a tényeket sorolják. Olyan természetesen, mint aki tudja, hogy amit tesznek, az szülői voltukból folyó kötelesség. Nem kérkednek, s valahogy nem látják hősinek, amit tesznek. — A keresetem változó. Van, amikor havi 1200, van, amikor 4 ezer. Mikor mennyi munka van. A mostani elnök megengedte, hogy egyedül végezzem azt a munkát, amit kettőnek kellene, így hát jobb a keresetem. Ehhez jön a 810 forint családi pótlék. Ezeknek. Előttem áll a három gyermek. Mária, Péter, János. A kislány simulékony. Talán őt kényeztették a legjobban. Péternek a szeméből sem néz ki jó. Eleven, mint a csík. János álmodozó, és amikor tágra nyitja két kerek szemét, mintha mindig valami mesébe feledkezne. Az egyik szőke, a másik barna, a harmadik gesztenye. Szépek. Olyan szépek, amilyen csak az ápolt, gondozott szeretett hatéves lehet. Elsősök. A kis elsősök vonásait nézegetve hol az apa huncut szemét, hol az édesanya lánykori finom vonását látom. Arcuk piros, hisz’ ha nem tanulnak, övék az udvar, az utca. Megkergetik a télen pihenő terelőkutyát, aztán a kutya szalad nekik pajtáskodón. A nagyobbik fekete haragosan mordul, ha az idegen a gyerekek felé nyúl. És amikor ráun Péter a mindig kérdező bácsira, kifut az udvarra, és mint egy kis óriás, úgy szedi le a szekérről a ten- gerikóró kévét. Apja ereje bújik ki belőle, és közben pajkosan visszanevet, mintha mondaná: — Ezt tessék megírni! János komótosan elővesz egy Wslábast, zsírt tesz belé, felteszi a spórra. Aztán egy tojást kerít, és beleüti. Anyja, míg megkeveri a rántást, kivesz egy kanállal a zsirból. Soknak találja. A fiú tízórait csinál magának. És Mária, aki közben a nagymama mellé bújt, csendes szóval olvassa az elsősök könyvéből a szót, szépen tagolva, tisztán, ízesítve a szatmári táj hangjainak már aprókorban megérett muzsikájával. — Már felfelé cseperednek, nem lefelé — mondja Bartháné. Kicsit talán könnyebb. Talán. Ebben-abban már segítenek. De van helyette más dolog. Sose hittem, hogy ebben a korban újra apró gyerekkel bajlódom még... Bartha András büszke, de szemérmes ember. Nyolc testvér egyike. Árván nőtt feL Bartháné Tőkei Rozáliát csak az édesanyja nevelte. Ügy kerültek össze, hogy mindketten magukkal vitték a semmit Amire jutottak, az a maguk erejének gyümölcse. Amit gyermekeiknek szánnak, azt saját erőből akarják elérni. És ez az élet elnyűtte őket Sose kértek többet, mint ami jár. És sose kaptak többet annál, mint amit maguknak kiharcoltak. El tudnak számolna minden percükkel, minden fillérükkel, minden szavukkaL Mind a ketten egész életükben kettő helyett dolgoztak. És világra szültek öt becsületes embert Feltűnés nélkül. A fájdalom csak Barthái/.é volt. A gond kettőjüké. Amikor Tiszakóródra érkeztem az mttő* val, a tanácsháza előtt álltam meg. Tudakol lódni akartam, hol találom Bartháékat A kapuban ketten álltak. Egy idősebb férfi, csizmásán, tiszta ingben, éppen útra készen. A! másik egy borostás arcú, szeme véreres. — A tanácselnököt vagy a titkárt kere-j sem. í — Bartháék után érdeklődnék. — Igen. Van ilyen. A gulyás. És miérti — A hármasikrek miatt — Jaa. — A titkár vagyok — mondja a borostás arcú. Az idősebb parasztember karonfog. — Erre tessék. A templom mellett a zúg* ban, ott nem messze laknak. Otthon is vannak a gyerekek. Délutánosak. Elkísérem. A titkár utánam néz. Láthatóan nem érti a látogatás célját. Igaz is. Ha hat évig senki-; nek eszébe se jutott. Talán nekik se. BtugefcSall» PáH Géza □ I
