Kelet-Magyarország, 1974. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-20 / 16. szám
— ^ASÄRNAPt MELLÉKLlf LENIN VÁROSA MM Jantár 56 ^ I onuár 21-e szombatra esett 1924- ben. roppant hideg, havas téli wop; harminc fok körüli fagyot mutatott a hőmérő Moszkvában. Pór napja, a XI. összoroszországi szovjetkongresszus megnyitásán Kalinyin, a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke a résztvevők örömteli tapsa közepette bejelentete: a Lenint kezelő tekintélyes szakorvosok véleménye szerint remélhető a párt vezetőjének visszatérése oz állami és politikai munkához. A remény azonban nem teljesült. Huszonegyedikén, szombaton este 6 óra 50 perckor Lenin meghalt. A vasárnapra virradó éjszaka összeült az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának rendkívüli plénuma. Kora reggel megszólalt az akkor még bizony kevés hallgatóhoz szóló rádió; a bemondó felolvasta a kormányközleményt: ,,Ő nincs többé közöttünk, de ügye megingathatatlan. A szovjet kormány, a dolgozó tömegek akaratát kifejezve, folytatja Vlagyimir lljics munkáját, tovább halod a kijelölt úton. A szovjethatalom szilárdan áll helyén, őrködik a proletárforradalom vívmányain” - hangzott a közlemény egyik része. Idézet a párt Központi Bizottságának kiáltványából: ,,Marx halála óta nem volt még a proletariátus felszabadító mozgalmának történetében olyan gigászi egyéniség, mint elhunyt vezérünk, tanítónk, barátunk. Mindaz, ami a proletariátusban valóban magasztos és hősies - a rettenthetetlen elme, a hajthatatlan, szívós, mindent legyőző vasakarat, a rabság és az elnyomás halálig tartó szent gyűlölete, a hegyeket megmozgató forradalmi szenvedély, a tömegek alkotó erejébe vetett határtalan hit, a hatalmas szervező tehetség — mindez nagyszerűen testesült meg Leninben, akinek neve az új világ szimbólumává vált nyugattól keletig, délKBLOT-MAOYAftORSZAe A betegen is dolgozó Lenin Gorkiban. tói északig ... Tanítónk halála - ez a súlyos csapás — még szorosabbra tömöríti sora inkát. Egybeforrott csatárláncban vonulunk hadba a tőke ellen, és nincs olyan erő világon, amely megakadályozhatja végső győzelmünket.” A nemzetközi forradalmi mozgalom vezérkara, a Kommunista Inter- nacionálé Központi Bizottsága felhívása ezekkel a szavakkal fejeződött be: „A világ minden részén élő harci társaink millióihoz fordulunk a felhívással: kövessétek Lenin tanítását, amely tovább él pártjában és mindenben, amit élete munkájával alkotott. Harcoljatok, mint Lenin, és győzni fogtok, mint Lenin.” ') A KREMLBEN Lenin és Krupszkaja Moszkvába érkezése után egy ideig a Nációnál Szállóban lakott, majd átköltözött a Kremlbe. Ott az egykori törvényszéki épületben helyezkedett el a Szovjetek összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa.. Leninnek egy kisebb helyiségben rendeztek be dolgozószobát. Az íróasztalon minden tárgynak megvolt a maga helye és rendeltetése. Sohasem hiányzott az asztalról a jegyzettömb, amelyre Lenin észrevételeit, megbízásait és a vele beszélni óhajtó elvtársak nevét írta fel. Néha a naptár lapjaira is írt feljegyzéseket. Lenin egyszerű, fonott támlás és üléses karosszékben ülve dolgozott. Ugyanilyen karosszéke volt az ülésteremben is. Az íróasztal mellett egy hosszúkás asztal állt. mindkét oldalán bőrfotelekkel a látogatók részére. Az íróasztalról jobbra és balra egy-egy fcrgópolcos állvány volt. Ezeket Lenin röviden „forgóknak” nevezte. Az egviken a párt kongresszusainak és konferenciáinak anyagát, a kézikönyveket, szótárakat tartotta, a másikon a folyó munkához szükséges iratokkal és okmányokkal teletömött dossziékat. Lenin a rövidesen átnézni szándékozott könyveket is erre a polcra tette. Az íróasztal mögött két polcos állvány volt az orosz újságok bekötött évfolyamai és külföldi újságok, az ablaknál pedig egy kisebb polcos állvány a folyó havi orosz lapok számára. A dolgozószoba falai mentén elhelyezett könyvszekrények polcain mintegy 2000 könyv sorakozott. Könyveinek egy részét Lenin a Népbiztosok Tanácsának fogadóterme melletti szobában tartotta. Könyvtárában összesen több mint 10 ezer könyv, brosúra, folyóirat és más nyomtatott kiadvány, köztük több mint ezer angol, francia, német és más nyelvű könyv volt: Marx és Engels művei, Plehanov, Bebel, Lafargue, Mehring, Rosa Luxemburg, továbbá Hegel, Feuerbach, Holbach Campanella, Saint-Simon, az orosz forradalmi demokraták Herzen, Belinszkij, Csernisevszkij, Dobroljubov, Pi- szarev — munkái, történelmi művek, a politikai gazdaságtanok, a világgazdaságnak. Szovjet-Oroszország gazdaságának, a technikának, a természettudománynak, a hadtudománynak és más tudományágaknak különböző kérdéseivel foglalkozó könyvek, valamint sok orosz és külföldi szépirodalmi mű. Lenin sok térképet tartott dolgozószobájában, s ezeket munkája közben állandóan használta. A kerevet fölött Marx arcképe és ßztyepan Halturin féldomborművű képmása függött. Az arcképet a petrográdi munkások ajándékozták Leninnek. Volt a dolgozószobában egy nagy pálma is: Lenin nagyon szeletté és maga gondozta. A dolgozószoba ajtóin és ablakain Lenin kívánsága szerint nem volt drapéria. Nem szerette, s jelenlétében aí ablakfüggönyöket sem volt szabad leengedni. A dolgozószoba berendezése végig majdnem Ugyanolyan maradt, amilyen az első időben volt. Lenin megszokta dolgozószobáját, s határozottan tiltakozott az ellen, hogy nagyobb és szebb helyiségbe költöztessék. A dolgozószpba egyik ajtaja a folyosóra nyílt, a másik a „fülkébe” — a népbiztosok és központi bizottsági tagok dolgozószobájával, illetőleg á lakásával, a Vörös Hadsereg vezérkarával, Petrográddal, Harkowal és más városokkal telefonösszeköttetést létesítő kapcsolóközpontba —, a harmadik a Népbiztosok Tanácsának üléstermébe. Ezen e harmadik ajtón, az üléstermen át, lépett b Lenin dolgozószobájába mindenki, akit ío gadott. A Népbiztosok Tanácsának üléstér méhez vezető folyosó végén volt Leninéi lakása. Lenin kremli lakása, amelyben feles- gévél és húgával együt élt, négy szobák' állt. ö maga egy kis szobát foglalt el, ’ arneh egyidejűleg házi dolgozószobául és hálószo bául szolgált. Az ablaknál íróasztal, a fa1 nál vaságy volt, rajta kockás takaró, ame lyet Lenin 1910-ben kapott édesanyjától aiáo dékba Svédországban, utolsó találkozásul alkalmával, s amelyet kegyelettel őrzött Ugyanilyen egyszerű volt felesége és húga szobájának meg az ebédlőnek a berendezése is. Az ebédlőt sokszor a konyha helyettesítette. Lenin régi szokásához híven gyakran a konyhában ebédelt, vacsorázott teázott. Teázás közben szeretett elbeszélgetni Olimpiada Nyikanorovna Zsuravljovával, a háztartási alkalmazottal, aki valamikor egy uráli vasgyárban dolgozott, s Lenin azt mondta róla, hogy erős „proletárösztön” él benne. 1918-ban a Lenin dolgozószobáját és lakását összekötő folyosót majdnem egész hosszában távirókészülékek foglalták el. Éjjel-nappal megfeszített munka folyt: táviratokat továbbítottak és vettek fel, beszélgetéseket bonyolítottak le a közvetlen vonalakon. 1918 végén a távírót egy másik helyiségbe költöztették, s Lenin lakása elé őrséget állítottak; az őrszolgálatot a Vörös Hadsereg parancsnoksága mellett a Kremlben működő első géppuskás tanfolyamnak (később az összoroszországi Köznonti Végrehajtó Bizottság katonai iskolájának) növendékei látták el. Lenin lakásából dolgozó- szobájába igyekezve a folyosón barátságosan üdvözölte az őrség tagiaít, gyakran megállt és beszélgetésbe elegyedett velük. Lenin 1923 tavaszáig dolgozott és lakott a Kremlben. Akkor betegsége miatt Gorkiba költözött. Eredeti formájában meghagyott dolgozószobája és lakása most múzeum. öíveu éve, 1924. január 26-án a Szovjetunió II. összszövetségi szovjetkongresszusa Leningrádra változtatta petrográd nevét harminc éve 1944. január 27-én jelentették be; a szovjet hadsereg felszabadította Le- ningrádot a náci blokád alól. A város, amely a világtörténelem első győztes proletárforradalma vezérének nevét viseli, a Néva deltatorkolatában, valaha mocsaras szigeteken épült — cári szóra, I. Péter parancsára. A cár halála után két esztendővel írta le Voltaire, hogy ez a cár „kiművelte népeit, sikerült palléroznia országát”. Aztán, egy századdal később Puskin szava szólt: „Pétervár megalapításával Péter ablakot vágott Európa felé.” Nem kellett ezután még egy század sem — 1917-ben Pé- tervárott fegyveres munkások, parasztok, katonák vágtak széles kaput a holnap felé; a proletárforradalóm nyitott utat az ember szabad jövendőjének. A Lenin elvesztése fölötti gyász első óráiban született a határozat, hogy a város az ő nevét viselje, tisztelgés volt ez a nagy forradalmár és egyúttal az orosz munkás- mozgalom előtt. Hiszen itt alapította meg Lenin 1895-ben első forradalmi szervezetét (Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására), itt vezette az 1905-ös polgári demokratikus forradalom idején a munkások küzdelmét, itt van a Sirokaja utcában Jelizarova lakása, ahol 1917 áprilisától júliusig, a Szovjet utcai ház, ahol a Nagy Októbert megelőző időben lakott s a Szmol- nij, ahonnan a győzelmes felkelést irányította, ahol a győzelem napjaiban dolgozott. Több mint két évszázadon át Oroszország fővárosa volt Péter cár városa. A városalapító és utódai Európa legjobb építészeit hívták meg, hogy a Néva partján épült város — sokan észak Velencéjének nevezik — valóban páratlan legyen az akkori Európa nagyvárosai között; egymás után emeltek palotákat, csodálatos épületeket Vast- relli, Leblond, Trezzini, Quarenghi, majd az orosz mesterek, Bazsenov, Zahárov, Sztarov, Voronihin. A két század egymást követő éveiben nemcsak politikai fővárosként volt Oroszország központja, egyúttal a tudomány, a művészet, az irodalom centruma is volt; itt dolgozott Puskin és Nyekraszov, Lomonoszov és Pavlov, Glinka és Rjepin, Gogol és Csajkovszkij. S mindig is a forradalmi gondolat fővárosa is volt; a dekabristák városa, a forradalmi demokratáké, Belinszki.jé és Csernisevszkijé, és a munkásosztály városa is, az első (1.905-ös) „munkásküldöttek szovjetjének” városa, a munkásúiságolt városa, ahol 1912-ben illegálisan, először jelent meg a „Pravda”. S ha akár az elsőnek, akár az utolsónak, említett leningrádi épület történetéről érdeklődik, a város fiai-leányai egészen bizonyosan erről az időszakról beszélnek előbb, amely után joggal kapta meg Lenin városa a hős város címet — a blokád időszakáról. Az Izsák-székesegyházról a legifjabb idegenvezető is elmondja — még nem is élt akkoriban! —, hogy abban az időben feketére festették az aranyozott kupoláját (tetején a kereszt száz méter magas, ez Lenin- grád legmagasabb pontja), hogy megnehezítsék a német nehéztüzérség irányzóinak -nunkáját. Így védték meg az ősi templomot egy gyönyörű város megcsodált műem- íkét. A világ harmadik legnagyobb temp- ->mát Montferrand építetté: az ő nevét tud- •k, de ismeretlenek maradtak a favágók, kik tízezer óriás fenyőt vágtak ki, hogy -vrkos oszlopok mélybe ásott erdeie tart- n a gigantikus építmény gránit- és már- ányoszíopait; ismeretlenek maradtak az *ódok előtt azok a higanvmérgezésben meg- alt. a magasból le$zédült jobbágvok (talán ' tvanan voltak), akik a kupolaépítés áldo- -tai lettek. Alexander Werth, a londoni BBC és a -doni „Sunday Times" moszkvai tudósítója volt 1941 és 1946 között. Werth 1964- sén meglelent könyve az egyik legérdekesebb és leghűségesebb kénét rajzolja meg a leningrádiak háborús életéről. „... Soha egyetlen nagyváros sem élte át azt, amit Leningrádnak kellett átélnie 1041—1942 telén. __A leningrádiak összesen 700 harckoesiárkot, 25 000 kilométer lövészárkot ástak, felállítottak 635 kilométer hosszúságú drótakadályt, 190 kilométer hosszúságú fatorlaszt emeltek és több mint 500 fa-föld erődöt és vasbeton tűzfészket építettek, nem számítva a magában a városban létesített védelmi berendezéseket. Minden történelmi munka, személyes visszaemlékezés egyaránt úgy írja le ezeket az 1941. nyári-koraőszi napokat is, mint egymilliónyi leningrádi — munkás és professzor. diák és háziasszony, művész és tejbolti eladó — hajnaltól éjszakáig tartó erődítőmunkájának, a bekerített nagyváros védelmét segítő hajnaltól éjszakáig tartó helytállásának történetét. A nácik igen súlyos helyzetbe sodorták a várost; a vezetők, katonák és pártfunkcionáriusok nem hallgatták el a veszélyt. Werth is idézi azt a történetet, amelyet Vorosilovról mondtak el a leningrádiak: szeptember 10-e körül a marsall, úgy vélvén, hogy minden elveszett, kiment az első vonalba, abban a reményben, hogy megölik a németek. Am az arcvonal megszilárdult — Zsukov egy hőnáóra a Városba érkezett és újjászervezte a védelmét —, a nácik rohamterve összeomlott. Szemjonov, az Optikai Készülékek Gyára igazgatója mondta 1943 szeptemberében Alexander Werthnek: „...Már a háború első heteiben, amikor felszerelésünk és szakmunkásaink nagy részét elszállították, itt telje-; sen új alapon kezdtünk el dolgozni, Vagyis kizárólag a Leningrádi Front szükségletein-, és azt kellett csinálnunk, amit a ittmarac,; berendezéseken lehetett, márpedig ez nem volt sok... azt kezdtük gyártani, amikre a katonáknak legnagyobb szükségük volt. kézigránátjaink és harckocsiaknákhoz való gyújtók az országban gyártottak közül a legjobbnak bizonyultak ... Amikor 1941 októberében megkezdődött a város tömeges bombázása, munkásaink jobban harcoltak üzemünkért, mint saját hazájukért Sokan az éhségről beszéltek az angol újságírónak. „... oly sok ember halt meg, hogy koporsó nélkül kellett eltemetni őket. Az emberek érzelmei eltompultak, és a temetéseken szinte senki sem sírt... Minden teljes csendben bonyolódott le, minden érzelmi megnyilvánulás nélkül” — mondták és Építészeti Intézetben. Puzirjov, a Klrov- müvek (hatalmas, 30 000 embert foglalkoztató üzem, a blokád idején a gyártól három kilométerre volt a frontvonal) igazgatója mondta: „...a leginségesebb időkben is megtettük, amit csak tudtunk... Lövegekét javítottunk, és öntödénk nem hagyta abba a munkát, bár alig-alig termelt valamit. Az emberek annyira leromlottak az éhségtől, hogy közös szállást kellett berendeznünk az ittlakás megoldására. Azoknál?, akik otthon laktak, megengedtük, hogy hetente csak kétszer jöjjenek be az üzembe. November végén gyűlést kellett összehívnunk hogy bejelentsük: a munkások kenyérfejadagját 400 grammról 250 grammra, a többiekét 125 grammra szállítják le, ugyanakkor más élelmiszer úgyszólván nem volt. Az emberek ezt a, bejelentést nyugodtan fogadták, bár sokak számára egyenlő volt a halálos ítélettel __Az embereket egy bizonyos fajta levessel próbáltuk fenntartani, amely élesztő és szója keverékéből készült. Ez igaz, nem sokkal jobb, mint a meleg víz, de az emberekben azt az illúziót keltette, hogy „ettek” valamit... Nagyon sok munkásunk halt meg. Mivel a közlekedéssel igen nagy bajok voltak, elhatároztuk, hogy itt helyben jelölünk ki temetőt” — mondta az igazgató 1943-ban az angol újságírónak, aki megkérdezte (ekkor már nem az élelmiszer jelentette a legfőbb problémát a városban, ám a front még mindig három kilométerre volt a gyártól) miként lehet szinte állandó tüzérségi tűzben dolgozni. A válaszból: „Ahhoz, hogy az üzem folytatni tudja munkáját, decentralizálni kellett. A termelőfolyamatot kis egységekre osztottuk fel, minden műhelyben a szerszámgépek és az emberek az egyik sarokban vannak, amely amennyire lehetséges, védett a léghvómástől és a szilánkoktól. De szerencsétlenségek — vagy hetvesebben bizonyos normális veszteségi százalékok — mégis előfordulnak. Ebben a hónapban — és ez viszonylag jó hónap volt — 43 embert vesztettünk. Tizenhármat halottakban, huszonhármat sebesültekben és heten kaptak légnyomást. ön azt kérdi, mindezt hogyan fogadják az emberek? Nos, nem tudom, volt-e már hosszabb időn át tüzérségi tűzben? De ha valaki ázt mondja önnek, hogy ez nem szörnyű, kérem, ne higgve el neki. Elmondhatom. hogy ha egy műhely telitalálatot kap, » az életben maradt dolgozók egy-két naoig szörnyű lelkiállapotban vannak, s a munka termelékenysége a mühelvben ezalatt erősen csökken, sőt az is előfordul, hogy a munka teljesen leáll, különösen, ha sok ember meghalt, vagy megsebesült. Ez borzalmas látvány, minden csupa vér, és még a legedzettebb munkatársaink is egy-két napig teljésen betegnek érzik magukat utána... De aztán újból megfogják a dolog végét és igyekeznek behozni azt az időt, amelyet, mint nálunk mondják, a „szerencsétlenség” következtében elvesztettek...” A leningrádi blokádnak 632 253 halottja fekszik a piszkarjovi mártírok temetőjében. Amikor a náci háborús bűnösök nün- bergi pere zajlott, a szovjet ügyésznek a bizonyító anyaghoz csatolták egv kis leningrádi gyereklény, a 632 253 áldozat egyike tomoa hegyű ceruzával rótt, egy ábécé-regiszteres kis noteszben megmaradt naplóját, pontosabban néhány soros feljegyzését. A kislány, Tánya Szavicseva ezt írta: „Nővérke meghalt 1941 december 28. 12,30 — Bátyus meghalt 1942 március 17. 5 óra. — Va- szil bácsi meghalt 1942 április 13. 2 óra. —- Mama meghalt 1942 május 13. 7,30. — Sza- vicsevéknél mindenki meghalt egyedül maradtam.” Itt ér véget a feljegyzés, mert senki nem írta utána: meghall Tánya, a kislány is. 1944 januárjának derekán a szovjet hadsereg csapatai támadássorozatot indítottat« Leningrad felszabadítására. Egymás üiáil takarodtak el a nácik Peterhofból, Krász- noje Szelőből, majd Novgorodból. A berlini hadijelentések részben a „támadásoknak _elkeseredett harcokban való visszaveréséről vagy felfogásáról” beszéltek, de megjeleni! az a mondat is, amelyet már jól ismert a világ más náci vereségek, visszavonulások! idején szokásos magyarázkodásokból: „A német hadvezetőség a leningrádi térségben megindult orosz offenzívára éppúgy, mint m már azt megelőző támadásoknál is, az arcvonal kiegyenlítésével és kitéréssel válaJ szolt.” Azaz: futottak Hitler hadai. A szovjet ésápatok szétvertek tíz náci hadosztályt^ egy hónap alatt 150—200 kdöm étert nyomultak előre, tizenöt Várost, 4000 falut szabadítottak fel és megsemmisítették a Leningrá- dot körülfogó „acélgyűrűt”. Lenin városa móst már minden erejét 4 többi frontok támogatására fordíthatta, 9. <#M
