Kelet-Magyarország, 1973. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

Ä. öíSaí KELET-MAGYÁRORSZAG — äfwf ,t <8í1?t yifp T973. szeptember 3B. Morio Kita: ELOJATEK Morio Kita népszerű japán író mintegy másfél évtizede tűnt fel hazája irodal­mi életében. Eredeti foglalkozása: orvos. Ma már teljesen az Írásnak szenteli éle­tét. Ír regényeket, színdarabokat, de legnagyobb sikereit elbeszéléseivel arat­ja. Ez az elbeszélés a háborút megelőző idő­ről szól, amikor mindenki azt hitte, hogy bé­ke van. ★ — A távolság háromszáz méter—.mond­ta a fiú. — Lő.jj... — szólt a férfi. Mindketten tüzelni kezdtek. Hasmánt fe­küdtek a zöldségeskert felé vezető ösvényen, kezükben hosszú bambuszbot. Az ellenség katonái a tölgyfaliget fedezékében kerestek menedéket, azokra lőttek. Dan-dan-dan, — kiabálta a fiú. Dan-dan, — ismételte a férfi. A bambuszbot, amelyet oly keményen szorított magához, puska volt a fiú számára és hunyorítva, önfeledten célzott. Elképzel­te az ellenséges golyók süvítését, az aknák dörgését, a földre visszazúduló göröngyöket, s mert percről percre újra meggyőződött arról, hogy élve maradt, bambuszbotjára hajolva, ismét tüzelni kezdett. Bizonyos pillanatokban o puska gépfegyverré változott képzeletében és amikor csövéből kizúdult a tűz. ;\z ellen­bábu^ kat°nák úgy hulltak. dőltek, akár a A fiú hevesen felugrott, futott öt-hat mé­tert es a következő pillanatban, mivel keve­sellte a halottakat, ismét meghúzta a ravaszt. — Ta, ta, ta. t.a, t.a. Ta, ta, ta, ta . . any- hyi golyót beléjük amennyi kell! Csak a nyelvemmel bírjam!... A férfi még elképzelni sem tudta az ilyesmit, pedig már látott egyet s mást. Meg aztán a vérrel borított harcmező amelyet olyan békésen bearanyozott a napkorong, számára egy nyugodt, gondosan ápolt zöldsé­geskert volt. Olyan kép, hogy itt gránátok és aknák röpködnek, robbannak, nem rajzoló­dott elé. Mégis, futott könnyedén pár métert B bambuszrúddal a kezében. — Akna! Feküdj! — ordította a fiú. A férfi szófogadóan elterült a földön, Előrelátó volt, régi, kopott öltönyét vette fel, azért nem kár, ha bepiszkolódik. Mivel már át­lépte a harmincat, túl felnőtt volt ahhoz, hogy a sráccal együtt hadonásszon és kiabáljon. Napbarnított, ráncokkal szaggatott arcát energikusnak mutatta kifejező sasorra, de szemei furcsán-ijedten, mintegy aggódva néz­tek a fiúra. — Parancsnok — mondta hirtelen a fiú, »ki a bemélyedésben feküdt hihetetlenül szi­gorú tekintettel. — Mi van? — Hogy beszélsz? Mi az, hogy mi van? ütközetben vagyunk! — Igen, ütközetben — sóhajtott a férfi és komoran elhúzta a száját. — Nehézüteg! — kiáltott fel a fiú és figyelmesen hallgatózott. — Pontosan: tarack. — Lehet, hogy mégis aknavető? — kér­dezte elgonciolkodva a férfi. — Nem, nem — jelentette ki a fiú. — Ez csak 120-as tarack lehet. — Valóban — mondta bizonytalanul a férfi. — Parancsnok! — hadarta a fiú. — Az ellenséges tüzérség ránkzudítja poklát. Ha így folytatódik, csapatainkat a teljes meg­semmisülés fenyegeti. — Hogyan? Megsemmisülés? — Megsemmisülés — ismételte a fiú. — Parancsnok, azonnal dolgozza ki a hadi­tervet! — Tehát — mondta a férfi — mit tegyünk? — Mi lenne, ha megkerülnénk őket? — ijavasolta a fiú. — A balszárny felöl meg­kerülnénk az ellenséget... — Megkerülni... — A férfi sóhajtott és szomorú pillantást vetett a kertre. Vég­tagjai sajogtak, térdébe is fájdalom hasított: és ha kúszni kell majd? — villant át az Pgyán. — Nem — mondta komoly tekintettel — ezt a tervet nem javaslom. — Akkor — mondta a fiú — küldjük rájuk a halálraszántak csapatát. Halálraszántak csapata — sóhajtott a férfi és mély, aggódó hangon kérdezte: — Ezt hogyan gondolod? — Nyílegyenesen az ellenségnek — ma­gyarázta a fiú. Kezünkben bombával betö­rünk állásaikba. — Igen.. .Igen ... — mondta a férfi, mintha hangosan gondolkodna. — De hiszen, nincs bombánk . . . A fiú aggódva nézett körül. Szeme sze­rencsére megakadt egy földből kiálló geren­dadarabon. — íme — mondta energikusan — ez is megteszi. Hasonlít is a bombákra, amikkel hőseink harcoltak. Nos. parancsnok? A férfi látva, hogy a fatorzó, amit oda­hozott a fiú, elkorhadt és penészes, s ha óvatlanul fogja meg. még felsebzi a tenye­rét, sietett a válasszal. — Nem, a halálraszántak csapata nem jó. k — Miért? — Túl nagy lesz a veszteség... — Mit számít nekik a halál! ök kez­dettől fogva készek erre. — Mégis, ez nem megy. — Akkor mit tegyünk? A férfi lassan felállt, lerázta magáról a sarat, megtörölte derekát. Úgy gondolta, hogy most már be lehet fejezni a játékot. Végigsimított arcán és megtapogatta fejét. Tekintete a felnőtt fölényét és parancsoló akaratát fejezte ki. Elég ebből a hülyeségből, nézzünk a dolgok után. De a kis legénynek ez egyáltalán nem tetszett. — Neee — húzta el száját. — Folytassuk! — Nem, én befejeztem — mondta szi­gorúan a férfi. — Nem játszhatom a vég­telenségig. — A békaporontyok miatt? Etetni mégy őket? — Igen — mondta a férfi. — Sok még a dcügom. De mi lesz a ligettel? Megbeszéltük, ameddig el nem foglaljuk, — Nem fontos. Hidd el, nem fontos a liget. — Akkor — mondta fenyegetően a fiú — vasárnap nem megyek porontyokat fogni. — Ahogy gondolod — felelt a férfi. — Ha nem akarod nem kell... Ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy belsejében megingott vala­mi. Agglegény volt, munkanélküli és bátyja családjával élt. De testvérének három gyer­meke. bár szívesen játszottak vele. lekezelte. Lelke mélyén mégis nagyravágyó terveket érlelt — kutatómunkát folytatott, ehető bé­kákat próbált tenyészteni. A férfi, akinek zsebpénze ritkán volt, békatenyésztéssel kí­sérletezett: bátyja gyermekeivel a városszéli tóból kihalászott békaporontyokat hordókba eresztette és figyelte, hogyan fejlődnek á kétéltűek. Mindezt persze túlzás kutatómun­kának nevezni, hiszen nem volt más gyer­meki Időtöltésnél, szórakozásnál. Már maga a szó: békaporontyok, olyan komolytalan és sem anyja, sem bátyja, sem menyasszonya nem rokonszenvezett foglalatosságával. Ma­guk között úgy beszéltek róla, mint valami csodabogárról. A férfit nagyon bántotta, hogy bátyjá­nak gyermekei, akiket szeretett, és akikkel gyakran járt a tóhoz, nem hallgatnak rá. — Meglátod, ha nem megyek veled, alig fogsz valamit —, mondta a fiú. — Ühüm ... — Kétszer annyit fogok, mint te. — Igen, ez igaz. — Én szeretek neked1 segíteni — érvelt a fiú — ha bevesszük a ligetet, harmincat fo­gok neked, meglátod. A férfi közömbösen ingatta a fejét. — Hozok hálót is — folytatta a fiú — és akkor ötvenet is ... — Nem bánom, — válaszolt lassan a fér­fi. — Elfoglalhatjuk a ligetet. — Igazán? Tényleg? — örvendezett a fiú. — Addig halászunk, amig nem lesz öt­ven — érted? — Igen ... — És óvatosan visszük — hangsúlyozta gesztikulálva a férfi. Nehogy elpusztuljanak, mint a múltkor ... — Értem, bácsi... — vágott a szavába a fiú és nyomban hangot váltott. — Pa­rancsnok, küldhetjük a halálraszántakat? — Jól van — mondta megadással a fér­fi. — Igen, a halálraszántak csapata. Más kiút nincs. — Ki viszi őket harcba? — kérdezte az unokaöccse. — Kodzima alhadnagy! — mondta éle­sen a férfi. — Parancsára! — Együtt indulunk. — Igenis. A fiú ügyesen, akár a macska felpat­tant, megragadta a félig elkorhadt fadarabot és rajtállásba helyezte magát. A férfi ked- vetlénül megfogta a „bomba” másik végét. Tenyere rátapadt a nedves, korhadt fára, amelyet belepett a nyirkos föld. A fiú megindult. Ruganyosán, egyre gyorsabban lépkedett, aztán mind szaporáb­ban taposta a veteményeskert palántáit. A roham, az roham! A férfi esetlenül rúgta ki maga alól lábait, fejét behúzta, mintha ez nem játék, hanem igazi csata lenne. Ügyet­lenül szaladt, minduntalan belesüppedve a porhanyós földbe. Nem sokkal később — kezükben a kor­hadt tuskóval, — csataszavakat üvöltve — elérték a tölgyfaligetet. A kicsi, férfiasán kemény és harcias kiáltást hallatott, a nagy valami jajgatásfélét... ★ Néhány évvel később megkezdődött az igazi háború. Egyre terjedt, szélesedett egé­szen az abszurdumig — a kis háborútól a nagy háborúig. Először a fiú, aztán a férfi került a harctérre. A fiatal az első önkéntes iskolás­csoportokkal ment a frontra és az idegen ország déli részén esett el. A férfit a háború befejezése előtt hív­ták be. Egyik helyről a másikra dobálták hadtestét, végül őt is megtalálta a halál. És mindez annyira benne volt az ő régi háborúikban. Kovái Iván fordítása AIV. Nemzetközi Sóstói Művésztelep zárókiállítása A Városi Művelődési Központ Szabadság téri kiállítóterme az újjáépítés után rangos kiállítással nyitotta meg kapuit szeptember 27-én: négy napon át tekintheti meg a kö­zönség a most zárult sóstói művésztelep vendégeinek alkotásait. Ez évben 12 művész alkotott szeptem­ber hónapban a sóstói Szeréna-lakban. A kedves, favázas, öreg épület, tágas verandá­jával, romantikus kertjével valódi otthonuk­ká vált, az apró kényelmetlenségek ellenére is jól érezték magukat benne, megszokták, megszerették: tanúsítja ezt az is, hogy szá­mos változatban örökítették meg festmé­nyeken, grafikákon. A művésztelep otthonát, a fák közé bújt épület fényeit jelenítette meg álomszerűén sejtelmes festményén a bolgár Welimir Petrov is. ö volt a tel ?p egyik legterméke­nyebb alkotója, s 13 nagyméretű, mégraga- dóan szép festményével méltán érdemelte ki a megyei tanács által felajánlott 10 00Q Ft-os első díjat. Nyíregyháza részleteit megörökí­tő panorámaképei, sajátos látásmódján át­szűrve többet mondanak el városunk han­gulatáról, mint a fényképszerűén realista alko’ások. Ajándékképpen felajánlott „Csa- roda” c. képe tanúsága W. Petrov festői ér­zékenységének: ő volt úgyszólván az egyet­len, aki a megyei kirándulásokon nem ké­szített vázlatokat, s mégis, az izzó vörös háttérből kifehérlő, törékeny kis templom tökéletesen felidézi egyik legféltettebb mű­emlék-templomunk varázsát. Welimir Petrov ellentéte volt alkotó módszerében Axel Wunsch, aki szinte min­dent lerajzolt, ami eléje került. Több váz­lattömbje telt meg a kirándulásokon, s szín­gazdag, expresszív akvarelljei már az első hét végén beborították szobája falait. Itt töltött 25 napja alatt 40 képet festett., s al­kotásai nemcsak mennyiségileg figyelemre­méltóak: bizonyos, hogv fiatal kora ellené­re máris az NDK festőinek első vonalába sorolhatjuk. Munkásságát 5000 Ft-os máso­dik díjjal jutalmazta a megyei tanács. A művésztelep idősebb generációjához tartozott az ugyancsak második díjjal jutal­mazott Dimitrij Kosmin, aki Moszkvából ér­kezett Sóstóra. Hatalmas méretű képei bizo­nyítják, hogy az első naptól kezdve nagy kedvvel, lendülettel dolgozott. „Nyíregyháza esőben” című képe, amelyet a múzeumnak szánt kezdettől fogva, a kiállítás egyik ki­emelkedő darabja. Terven felül még egy harmadik, dijat vívott • ki nagyszerű alkotásaival a telep egyetlen szobrászművésze, a Csehszlovákiá­ban élő Nagy János aki a népi fafaragások formakincséből kiindulva teremtett magának egy új, modern és mégis mindenki számára érthető formanyelvet. Két mívesen meg­munkált szobra, a festmények közé beállít­va, a tárlat nagy nyereségét jelenti. A művésztelep legidősebb vendége, a Lengyelországban élő Csorba Tibor, felesé­gével, a kedves Hanka asszonnyal, a sok­nyelvű telep összekötőjének szerepét is ön­ként vállalta. Csorba Tibor rajzain, akva- relljein nagy szeretettel és friss színekkel örökítette meg a művésztelep parkját, a sóstói erdő fáit, a város utcarészleteit. Hanka asszony merész színkompozíciója két­ségtelenül a kiállítás legmodernebb hangvé­telű képe. Varsóba hazakerülve műveik bi­zonyára újabb láncszemei lesznek a lengyel —magyar barátságnak, amelynek erősítésén mindketten fáradoznak. Ruben Gewondian ■ az örmény SZSZK fővárosából, Jerevánból érkezett. A közös ki­rándulásokon megismert magyar népművé­szet őrá gyakorolta a legmélyebb benyo­mást: valamennyi képét ebben a témakörben festette. Tiszta színekben ragyogó képei ér­zékeny művésznek, a mesterség titkait isme­rő festőnek mutatják. A hazai művészek közül a legterméke­nyebb alkotó Kerülő Ferenc, a Gáva-Ven- csellőn élő fiatal festőművész volt a telepen. Tanári munkájából kiszakadva nagy kedvvel és munkabírással dolgozott egész hónapban. Bizonyos, hogy a szabad alkotó-légkör az ő számára jelentett a legtöbbet: ezt tanúsítják friss akvarelljei és vonalas szerkezetű, élénk színfoltokból komponált olajképei. A telep házigazdája, l.akatos József fes­tőművész két képpel szerepel a kiállításon: mindkettőt a telep otthona ihlette. A Szeré- na-lak fa váz-szerkezetéből kiindulva két nagyszerű konstruktív-dekoratív képet al­kotott. A helyi művészek közül még hárman voltak a telep tagjai. Berecz András „Töl­gyek között” c. képe sóstói hangulatot örö- kit meg. Huszár István az örmény festő, Gewondian portréiát festette meg két, válto­zatban is. Horváth János ,,Bethlen utca” c. képét visszafogott színei, különös nézőpontja teszi nagyon érdekessé. A kiállításban bemutatott 55 alkotás egyértelműen bizonyítja, hogy a sóstói mű­vésztelep a korábbi esztendőkhöz képest na­gyot lépett előre munkája eredményességé­ben. Ennek egyik oka bizonyára az, hogy sikerült megteremteni e telep számára a kö­zös, független, valódi otthont, s a kötetlen keretben valóban baráti hangulatú, verseng­ve alkotó művészcsoporttá formálódott a sok­féléi összeverődött együttes. Bizonyosnak lát­juk, hogy ezen az úton kell tovább halad­nunk, s a művészi eredmények igazolni fog­ják törekvéseinket és kárpótolni bennünket minden erőfeszítésért. Dienes Istvánná Nyelvi sarok Aki, ami, amely A címben említett három szót a nyelvtan főnévi vonatkozó névmásnak nevezi. A mon­datban általában kötőszói szerepben állnak, tagmondatokat kötnek össze. Azok közé a kö. tőszók közé tartoznak, amelyeket a beszédben a leggyakrabban használunk. Sűrűn használt kötőszók egyrészt azért, mert az olyan men. ■ datszerkezetek, amelyekben az aki. ami, amely használata szükséges, sűrűbben fordulnak elő. másrészt azért, mert sokszor használják őket akkor is. amikor más kötőszók pontosaoban fejezhetnék ki a mondatviszonyításokat. Te­hát más kötőszók rovására is nagyon terjed ennek a kötőszónak a használata. A gyakori használatuk igen sok nyelvhelyességi hiba forrása lehet. Az egyik leggyakoribb hiba talán az, hogy a beszélők nem ismerik pontosan e kötőszók szerepét, és nem lesznek különbséget a há. rom szó között. Az aki, ami, amely ,mindig visszafelé utal. időben előbb történt dologra. Ezen a visszafelé utaláson nem változtat az sem. ha az e kötőszóval kezdődő mellékmon­dat megelőzi a főmondatot. Pl. Itt járt az az ember, aki tegnap is ííí volt. Alti másnak vermet ás. maga esik bele. Az aki személyre vonatkozik. „Nem az a légeny, aki üt, ha­nem az. aki állja.” Az amely előzőleg főnév­vé! megnevezett élőlényre, tárgyra elvont do. logra. az ami pedig főnévvel meg nem neve­zett dologra utal. A „Mutasd meg azt a könyvet, amelyet tegnap kaptál” mondatban a köjiyvet főnévre utal vissza az amelyet kö­tőszó. Ha elhagyjuk e mondatból a főnevet, és így formáljuk' az első tagmondatot: „Mu­tasd meg azt. ...”. a mellékmondatot az amit kötőszóval kell kapcsolnunk. A beszélt nyelv, ben napjainkban egyre jobban terjed az ami az amely rovására, a választékosabb beszéd és az írott nyelv azonban nem igen engedi meg a két kötőszó összekeverését, felcserélé. sét. Nagyon gyakori hiba az. hogy eltelejtke. zünk a vonatkozó névmás! kötőszónak és an. nak a szónak, amelyre vonatkozik, a szám. beli egyeztetéséről. Tehát: „Láttam azt a filmet, amelyről beszéltünk", illetőleg ..Láttam azokat a filmeket, amelyekről beszéltünk”. Különösen ügyeljünk az egyeztetésre akkor, ha több egyes számú mondatrészre vonatko­zik a kötőszó. Ilyenkor a formai egyeztetés helyett inkább az értelmi egyeztetésre kell törekednünk. A ..Találkoztam Pistával és a barátjával, aki egyetemi hallgató” monuat. ban csak Pista barátja egyetemi hallgató. Ha mindketten azok, akkor a mellékmondat így hangzik helyesén: ..... akik egyetemi hallga­tók.” Ha azonban az egyes számú mondatré­szek nem személyekre vonatkoznak. hanem tárgyak, dolgok nevei, s nem lehet szó félre­értésről. helyesebb és magyarosabb az egyes számú vonatkozó névmási kötőszó. Sokszor előforduló hiba az is. hogy vo^ natkozó névmási kötőszót használunk mellé­rendelő vagy másfajta alárendelő kötőszó he­lyett. Például: „Nálam járt Pista, aki elmond­ta az esetet.” Ez a mondat helyesen így hangj zik: „Nálam járt Pista, és elmondta az ese­tet.” Vagy ..Megrúgta Páncsicsot. akiről tud. ta. hogy csak most gyógyult fel sérüléséből.’’ Ebben a sportközvetítésből vett mondatban az akiről kötőszó helyett a megengedő pedig kötőszó használata a helyes. Tehát: „Megrág­ta Páncsicsot, pedig tudta...” A múltban a nyelvművelő szakirodalom állandóan hadakozott a vonatkozó névmási kötőszóval kezdődő mellékmondatok ellen. Idegenesnek, latinosnak, németesnek tartotta az így szerkesztett mellékmondatokat. Ma már tudjuk, hogy a vonatkozó névmási kötő­szó nélkül nagyobb egységekben nem tudunk könnyen beszélni. Nem a vonatkozó névmá­sok ellen hadakozunk ma már, hanem azok helytelen használata ellen. Rachál Lászl#

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom