Kelet-Magyarország, 1973. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-23 / 223. szám
y f^T-MACTARo^A??- insAmm max.sbh Wffi. 5S. tfbRa! Tőth-Máthé Miklós: Akácligetkúti emlék — Álmomban újra Akácligetkúton. jár- tam — mondta Karsai Ákos, és megfogta a felesége kezét. — A kocsiúton derékig érő mezei virágok nyíltak, a száruk, mint a kötél, olyan erős volt. Hiába húztam, rángattam őket, hogy néhány szálat csokorba szedjek, nem bírtam kitépni egyet sem. Az erőlködéstől fáradtan be akartam menni az egyik házba, hogy kérjek egy kést, de megtorpantam a látványtól. A házakat nagy, fekete berlinerkendők takarták. Tudod, azok a rojtos rehézszagú. vastag kendők, amit ma már csak öreg parasztasszonyok viselnek. Ilona a férjét figyelte. Ákos sokszor és sokat mesélt Akácligetkutról, ahol éleiének egv boldog, békés korszakát töltötte. Olyankor úgy érzi ő is. hogy ott van vele együtt, abban a zemoléni kisközségben. — Botorkáltam egyik háztól a másikig — folytatta Ákos —. a kendőszörnyek óriás rojtjait tapogatva, és kiáltoztarp Hegedüséknek, Ondáéknak, Botosékpak, sznl(tgattam az öreg Mészárost, de hasztalan, nem válaszolt, senki. Később bementem a református tempjomha. Az ajtó tárva, de bent egy lélek sem. Beijj- tem egy padba, szemben a szószékkel, és hallgattam az orgonát, amely teljes regiszterrel szólt, bár senki sem játszott rajta. Az egyik legszebb kálvinisla zsoltár, a XXXV. zúgott, morajlptt fel belőle. Béla bácsi kedves zsoltára volt ez, legtöbbször ezt játszotta áz orgonán. És hogy! Sok orgonapiűvészt hallottam de' nekem az orgonát ma is a nagybátyám jelenti, a harmincötödik zsoltárral — Igazán meglátogathatnánk már — nézett rám Ilona —. olyan régen tervezzük, hogy lemegyünk Akácligetkutra, és mindig csak terv marad... — Nyáron lemegyünk — ígérte Ákos. — Ezt mondtad tavaly is. — Az idén biztosan lemegyünkDe nem mentek le azon a nyáron sem. Siófokra menfek két hétre, szakszervezeti beutalóval. — Az Igazság az — mondta Akps — kicsit félek viszontlátni Akácligtetkptat. Fösvény módra zsugorgatom az emlékeimet, és egyszerűen nem akarom összekeverni az újabb benyomásaimmal. Ma már különben sem olyan Akácligetkút, mint az én fiatal koromban. Tipusházak vannak ott is, a lányok miniszoknyában járnak a presszóba, és a legények bajusz helyett a hajukat növesztik-.. — Miért baj ez? — nevetett Hona. — A világ nem állhat meg a te kedvedért. — Persze hogy nem — bólintott Ákos —. de nekem is jogom van úgy látni azt a kisközséget, ahogv megmaradt bennem A vasárnapi húslevesillattal, a kapukban ülő emberekkel, az esti pjteramuzsikával. . . Én nem veszek mozsarat, guzsalyt, fateknőt. cseréptányérokat, nem haladok ezzel az új-népi divattal, én magamban őrzöm ezeket, egy egész falufal együtt. — Vagyis felépítettél egy emlék-skanzent — mondta Ilona —. amihez sokkal szenvedé- yesebben ragaszkodsz, mint mások a cserépedényekhez ! — Akácligetkút — nézett rá Ákos — ez a toldozott nevű kis falu, a poros akácaival, a nádtetős házaival, a félrevert haranggal, ha híz volt, a futballoályával a temető mellett, nekem sokkal többet jelent, mint gondolnod, ékácligetkút nekem az erőforrásom, amiből mindig meríthettem és meríthetek, ha akarok, ha úgy érzem, hogy muszáj... ! — Akkor miért nem megyünk le? A mólón álltak. Ákos a fekete felhőron- gvokat nézte, ahogy lomhán áthúztak a aold előtt. — Mert nem lehet — szólalt meg csendesen — nem akarom a kutat magam beföldelni. .. De talán... talán a jövő nyáron lemegyünk. Igen, akkor egész biztosan! De nem mentek a következő nyáron sem. Lillafüreden töltöttek két hetet. — Ákos — mondta Ilona — innen már igazán nem lehet messze Akácligetkút. Menjünk el. Szeretném megismerni Béla bácsit is. — A kedves kisöreg — mosolygott Ákos —, a haja olyan volt. mint a hó. Iaen,^ már egész fiatalon megőszült. És ha prédikált, a hangja betöltötte a templomot. Az utcán is lehetett hallani. Jó énekhangja is volt. Egy- szer egy nyári este kint ültünk fi verandán, talán tizennyolc éves lehettem, előttünk száraz kolbász, kenyér, zöldpaprika, meg egy liter bor, kis fonott demizsonban. Béla bácsinak nagyon jó kedve támadt. Azt énekelte, hogy: ..Nincsen cigány a faluban, nem szereti senki itt a nótát... ” _ Ezt még nem is hallottam — razta meg a fejét Ilona. , _ Én is csak tőle. Szerettem volna a Mátyás pincében elhuzatni, de nem ismertek. _ Ákos, menjünk le Akácligetkutra. Újra kiülünk a verandára, és elénekeljük azt i nótát. Béla bácsi majd tolt a kis fonott de mizsonból, és... — Gyere — karolt bele Ákos —, sétáljunk egyet. Majd a jövő nyáron elénekeljük azt a nótát, és megkérjük Béla bácsit, hogy játssza el az orgonán a harmincötödik zsoltárt. Mentek a kavicsos sétányon a tengerszem felé. amikor hirtelen megállt Ákos. — Tudod, szívem, hogy Akácligetkúton nem volt háború?! Igen, ne nézz rám olyan értetlenül, mert szinte csodálatos, de így igaz! Abban a kis faluban béke volt és kenyérillatú csönd! Olyan vqlt mintha Akácligetkút nem is lett volna a térképen. Csak a kovácsnak volt egy detektoros rádiója, ő értesített minket a hírekről, de egyébként semmi. Egy repülőgépet sem láttunk, egy katonát se. • • I Szinte elképzelhetetlen volt, hogy ugyanakkor máshol ölték és égették az embereket... — lassan, elgondolkozva még egyszer megismételte: — Igen, szinte elképzelhetetlen volt, hogy ugyanakkor máshol ölték és égették az embereket! — Hirtelen magafelé fordította az asszonyt, rémülten, majdnem kiáltva, mondta: — Ilonám, ígérd meg, ha meghalok, nem hamvasztatsz el!! Ugye megígéred?! — Bolond, hogy jutott ez most eszedbe? — Ne törődj vele, csak ígérd meg! — ígérem. .. de ne haragudj, fölöslegesnek tartom, hogy Lillafüreden, egy ilyen szép estén a halálodról társalogjunk. — Persze. — Ákos keserűen elmosolyodott, és gyöngéden rgcsókolt az asszony hajára. — Valóban nagy butaság. ígérem, ha Akácligetkúton leszünk, akkor majd csupa szép dolgokat mesélek neked. Meg vidámakat. ArróJ, hogy volt egy lány. . . Na, ne légy féltékeny, csak tizenkét évesek lehettünk mind a ketten. Olyan volt annak a láncnak a haja, mint a nap. És amikor szürkületkor vitte a tejet g csarnokba, én kézen4Uva sétáltam a kapu előtt-.. Azzgl akartam imponálni neki... Nagyot nevetett és átölelte Ilonát, ügy mentek sokáig. Még akkor nem sejtették, hogy ez volt az utolsó nyaruk, amit együtt töltöttek. Márciusban Karsai Ákos, amikor a hivatalból hazafelé menet fel akart szállni a villamosra, megszédült, összeesett, és még aznap este meghalt. — Szívroham — mondta az orvos. — ön, asszonyom, biztosan tudta, hogy a férjének évek óta rossz volt a szíve. Képtelen vagyok megérteni, miért nem kezeltették! — Sohasem panaszkodott — sírt Ilona —, Sohasem látszott rajta. Sohasem beszélt arról, ha valami fájt neki, mindig csak azt emlegette, ami jó vagy szép volt az életében! A temetés előtti napon az özvegyet felkereste egy idegen. Magas, kopaszodó férfi volt, ötven körüli lehetett, mint Karsai Ákos. — Bocsásson meg — kezdte —, az újságban olvastam a gyászbírt, és most nem tudom, hogy az ön férje azonos volt-e azzal a Karsai Ákossal, akinek áz életemet köszönhetem. .. — Akácligetkútról jött? — nézett rá Ilona. — Nem, kérem, pesti vagyok. — Ne haragudjon, azt hittem... ön honnan ismeri a férjemet? — Együtt voltunk munkaszolgálatosok — vallotta szomorú mosollyal a férfi —, és együtt kerültünk oda, amire a pokol is csak a legszelídebb jelző lehet... Ahol szegény Ákos szülei és húga... De hiszen ezt úgyis tetszik tudni... Nem akarom a régi sebeket... — Az nem... nem az én férjem volt —, tiltakozott elkerekült szemmel Ilona —, Pesten született, de egy zempléni kisközségben, Akácligetkúton töltötte az ifjúságát! Onnan járt be gimnáziumba, Sárospatakra, és ott volt a háború alatt is! Most már tudóm, hogy a szíve volt rossz, azért mentették fel. Ott vannak eltemetve a szijlei, a húga... És ott nem volt háború! Ott béke volt és virágillatú csönd! Ott csak a kovácsnak volt egy detektoros rádiója, azon hallgatták a híreket. . . És ott nem láttak repülőt, nem láttak tankot, nem láttak katonát. .. ott nem ölték, nem égették egymást az embrek... ott béke volt! Az idegen szomorúan nézte, majd megemelte a kalapját. — Bocsánatot kérek, asszonyom, és őszinte részvétem.. . Még annyit — fordult vissza az ajtóból —, az a Karsai Ákos engem húsz vagy még több kilométeren keresztül vonszolt a hátán, a legnagyobb hóviharban... Mint a fagyott varjak, hulltak körülöttünk az emberek. .. Ö egy zsoltárt énekelt... Egy nagyon régi kálvinista zsoltárt... A szövegére sajnos nem emlékszem... Még egyszer, elnézést kérek Ilona sokáig némán ült, ahogy az idegen után becsukódott az ajtó. Később feltárcsázta a telefontudakozót, és megkérdezte, hogy van-e Akácligetkút nevű kisközség Magyar- országon, Zemplénben. — Nincsen — hangzott a válasz —, ilyen nevű kisközség nincsen. Másnap Karsai Ákost a római katolikus szertartás szerint temették el, a jákoskeresz- túri köztemetőben. A temetés elóV így szólt Ilona a paphoz: — Főtisztelendő atyám, szeretném, ha a sírnál a harmincötödik zsoltárt énekelnénk. A „Perelj Uram perlőimmel...” kezdetüt. — Az egy kálvinista zsoltár — lepődött meg a pap. .................. — Mégis szeretném. A ferjem kívánság* volt. — Kérem, asszonyom, bár meg kell mondjam, szabályellenes.. . Hiszen ugye nekünk is megvannak a magunk szép temetési énekei. Arról nem is szólva, hogy az a kálvinistáknál sem temetési zsoltár... De ha ragaszkodik hozzá... — Ragaszkodom! És amikor a sírnál felhangzott a zsoltár, úgy érezte, mintha milliós kórus énekelné. Azok, akiknek emléket kellett költeni, hogy tovább tudjanak élni. És azok, akiknek majd emlékeket kell hazudni. Iiogy tovább bírjanak élni: „Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségeimet kergesd el... r •* • »* Már azok énekeljenek, kik igazságnak örülnek... ” A saját koszorúja mellé Ilona odatett egy másikat is. A szalagon ezzel a felirattal: „Megőrizzük emlékedet, és nem felejtünk. Akácligetkúti rokonaid, barátaid, ismerőseid. .. 2 Kő Pál kiállítása a Tanárképző Főiskolán Igen jelentős kiállítás, olyan, milyenre nekünk Nyíregyházán szükségünk van: friss levegő, egy ismeretlen világ idézete, messze feltáruló horizontok. Egy Heves község melletti pusztán született Pataki Lajos, ki Mapzy Lajosként végezte a Képzőművészeti Főiskolát, végülis kettévágva a gordiuszi csomót, egy új nevet választott magának, s lett Kő Pál. Hogy á név kifejező-e? Nemcsak kőben dolgozik, de kifejező. Fiatal kora ellenére jellemben, akaratban, következetessegben a kő keménysége, megbízhatósága megvan a művészetében. Ha egy művészre azt mondjuk fiatal, a szó mögött az a jelentés bújkál, hogy el kell nézni neki egyes dolgokat, pl. a kiforratlanságot. Kő Pálnál az a különös, hogv kiállításának az anyaga valóban nem mutat egységes képet, mégsem érezzük kezdőnek, vagy kiforratlannak. Nézzük csak közelebbről! Van egy. talán a legkorábbi szakasza, népi, s expresszionista indítású — nem véletlen Van Gogh iránti tisztelete — de ez sem egészen egységes. Ennek a szakasznak legrenrezentánsabb darabia a viszonylag kései, némileg visszamutató „Bo- ronás”. mely Leveleken kerül felállításra. Határozott, kubisztikus formák, de a felfordított boronával olyan beállításban, mely szo- katlanságával lep meg. A két „Menyasszony öltöztetés”-bpn a népi fafaragás stílusa dominál. míg a vele egykorú „Táltosában már a kifejezés az uralkodó elem. De van valami, ami korai műveitől kezdve bújkál az alkotásaiban. Hogy ez mi, azt talán a ..Cpagaii és én” c. műve, ez az önvallomás világítja meg. Kritikája ez előbbi irányának, a vágynak a kifejezése, hogy maximálisan szabaduljon az anyag, a forma kötöttségétől. Ugyanakkor egy kis finom öniróniát sem nélkülöz ez a mű. A vállalkozás lehetetlensége eleve kudarcra van ítélve, repülni szeretne, mint a nagy szürrealista festő, de ő Kő Pál csak ballaszt, csak a súlyát érzi. Ez a mű mintegy a polarizációt jelenti a szobrász Művészetében. A közbeeső dolgai többé-kevésbé ennek a felfogásnak a vetületei. Pl. a portrék talán azért olyan ragvpgóak, mert szinte ki akar lépni az eddigi jellemzési eljárások kereteiből. Az arcok asszimmetriku- sak, torzak nem is kicsit, de egyik szebb, mint a másik. A Nagy Balogh portré intenzitására pedig nehéz szavakat is találni. Ez a Kő Pál féle valami, mely több a szokványnál, jellemzi egyéb dolgait, még akkor is, ha idegen reminisztenciákat találunk, mint a Fehér- Annában. A ..Gyűrűfű” döbbenetes erejű. Heves színű festése az érzelmi telítettséget, csak fokozza. Schlegelpek az a szava jut az ember eszébe, hogy minden nagy műnek szimbolikus jelentése is van. Az „Egy régi templom emlékére” című színes plasztikája kegyetlen realizmus a művészettörténeti indítékával. „I. István” melyben a „Kalocsai Kiiályfejet” középkori művészetünk XIII. századi ritka gyöngyszemét dolgozta be. tuloj- donképnen e;,y pályamű vázlata, melyben román stílusban archaizál, csodálatos az ember és ló fejének összefüggése, s a király alpkiának jellemző testtartása. „Vidróczky” pedig talán csúcsa eddigi művészetének. Egyszerűsége, szimbolikája, kifejező ereje egészen egyedülálló. Móricz szobrai Nyíregyháza számára ké- szített művének a vázlatai. A későbbi, az álló figuránál a művész kilép a szokványos kötöttségekből. Azt a Móriczot állítja elénk, ki közvetlenségében nem fél attól, hogy esetleg karikatúra lesz. Erről a Móriczról elhisszük, hogy így járt itt köztünk minden természetes lazaságában. Nem frázisos, nem nagyképű, igaz és mély. Kő Pál művészi igazsága egy különös igazság, végeredményben erre az irracionális mozzanatra megy vissza minden művészet; a tehetség, s a kifejező erő, mely szavakkal ki nem fejezhető, csak körültapintható, s ezt elsősorban érezni kell. Ezért írta Svády Lajos a katalógus előszavában „hagyjuk, hogy a szobrok nézzenek minket”. A kiállítás rendezését azonban nem lehet túlságosan dicsérni, és a helyiség sem alkalmas kiállításra. Szinte felér egy hitelrontással. Koroknay Gyula Új szoborkompozíció a tanárképző főiskolán A múlt hónapban a Képzőművészeti Alap dolgozói munkálkodtak a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Az oktatási épület és a gyakorló iskola közötti zárt udvarrészen helyezték el Szatmári Gyöngyi szobrászművész alkotását. A két ülő kislányt ábrázoló szoborkompozíció egy ivókutat díszít. Ez a művészi alkotás is hozzájárul a főiskolai hallgatók és az általános iskolások esztétikai neveléséhez, megváltoztatja az eddig kissé sivár udvarrész hangulatát. (Szöveg és foto: Hanusz Árpád)
