Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

8, olda! KlsitET-MAGYATtOHSZÄG — VASÁRNAPI MELLfiRtS^ 2973 augusztus 28. Soltész Albert kiállítása a Lengyel Kultúrában Úl KÖNYVEK Kortársak tudósszemmel — Új Móricz­sorozat - Huszárok története Gergely Sándor utolsó munkái közé tar­tozott az a regény, amelyet a Szépirodalmi Könyvkiadó most Jelentetett meg. A „Felsőbb osztályba léphet” a második világháború éveit idézi fel, de nem a frontok csatazaját, ha­nem azt, ami a hátországban, a fasizmus el­leni munkásharcokban végbement. Ifjú, félig még gyermek, félig már felnőtt emberek a könyv főszereplői, akik először ösztönösen, majd tudatosan vállalnuk szerepet az illegális tevékenységben, s küzdelmüket, kalandjaikat ábrázolja az író, pergő ritmussal, együttérzés­ed, a személyes emlékek átfűLöttségével. KÉT KÖTET ELBESZÉLÉS Ugyancsak a Szépirodalmi Kiadó vállal­kozása a Móricz Zsigmond összegyűjtött mű­veinek útnak indítása: a tervek szerint ez lesz a legteljesebb Mórlcz-sorozat. Kezdetként ez elbeszélések két kötete jelent meg, az el- bő az 1900 és 1914 között, míg a második az 1915-től 1925-ig írt munkákat fogja össze. A pályakezdésnek tartott „Hét krajcár” előtti Időből több. mint harminc elbeszélést vonultat fel a könyv az olvasó előtt, ízelítőt és betekintést adva az írói szemlélet alakulá­sába, a nyelvi és formai útkeresésbe, A töb­bi írás már művészete fegyverzetének birto­kában mutatja az alkotót, s tényként állapít­hatjuk meg, hogy a négy kötetre tervezett „Elbeszélések” a magyar irodalom becses kincseiként kerülhetnek majd fel a könyves­polcokra. A VALLOMÁS KÉNYSZERE Nem mindig jár együtt tudományos igé­nyesség, tájékozottság és könnyed írástudás; Ortutay Gyula munkásságában meglelhető. Tanulmányainak, emlékezéseinek, vázlatainak mod közreadott kötete, a „Fényes, tiszta ár­nyak” a néprajztudóst épp úgy elénk állítja, mint a művészetértő, élvező olvasót, s a kul- túrpolitikust. Külön fejezetbe kerültek a nép­rajzi tanulmányok, így a nyíri, rétközi pa­rasztmesékről szóló, az ifjúság és a folklór kapcsolatát vizsgáló, a népmese, a népdal jö­vendőjét taglaló. Egy másik csoport Radnóti Miklósnak szentelt írásokból áll, aki. mint a szerző vallja, élete „külön fejezete”, Portrék Szabó Pálról. Veres Péterről, Szekfü Gyulá­ról, Babits Mihályról, a szegedi évek felidé­zésének érdekes dokumentumai — sok más mellett ezek alkotják a kötetet. „Nekünk többnyire józan alázattal/vál- lalt hivatás, hogy költenünk adatott’ — írja „Megszállottak” című versében Garai Gábor, s e józan alázattal vállalt hivatás testes do­kumentuma, hangosan szóló bizonyítéka „A szenvedély évszakai", az összegyűjtött versek. 1956-ban jelent meg első könyve, híressé, is­mertté a „Tűz-tánc” ciklus tette, s ma köz­életi líránk jelesei között áll. Joggal, érdem­mel. Több, mint másfél évtizedes pályájának nincs olyan szakasza, amikor az Én-nél feje­ződnék be számára a látóhatár; a Mi izgatja, kényszeríti újra meg újra vallomásra, tanu- ságtételre. A könyv — amely nagyjából idő­rendi beosztásban csoportosítja a műveket — tartalmazza Garai verses színműveit is, egyebek között az „Orpheusz átváltozásai”-t. Ortutay Gyula éa Garai Gábor kötetét szintén a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg. LOVAK, LOVASOK- Témáját, kiállítását tekintve egyaránt fi­gyelemre méltó albumot nyomatott ki a Cor­vina Kiadó. Nagyrév!-Neppel György köny­ve — „Huszárok” — áttekinti e sajátos fegy­vernem történetét a nomád lovastól az 1848-as magyar szabadságharc huszárjain át a kozákokig. A tömör, gazdagon Illusztrált szöveget fekete-fehér és színes nyomatok so- kassága — mintegy 150 kép — követi, elénk varázsolva a kacagányok, menték, a francia, dán, angol, s sok más nációbeli huszárok szí­nes világát, küzdelmeit. Garai László: Vásárhelyi Pál mellszobra f Már korábban került a Vasvári Pál utcán a nevét viselő gimnáziumba, de csak 1972. áp­rilis elején, a főiskola Bessenyei-szobrának átszállítása után került a helyére, a lépcsőház előcsarnokába. A látvány azokat, akik ezen a helyen már megszokták Rónának patetikus, neobarokk művét, az első pillanatban zavarba ejti. Való­ban egy szép vonalú, félköríves fülkében job­ban érvényesülne. Mégis, ha a nagy magyar Vízszabályozónak a portréja kisebb is, egysze­rűbb is, nem okoz csalódást. Garami műve elmélyült alkotás. A mester szinte klassziku­san fogta fel munkáját, egy bizonyos elmélyü­léssel párosult szenvedély fűti. Garami Vásár­helyije a problémák közepette élő ember, s a művésznek el tudjuk hifthi. hogy ezek a gon­dolatok nem mindennapi átlagproblémák. A jellemzésen kívül a portrészerűségre is figyelt a mester, gondolt a külsőségekre is, a ruhára, a hajviseletre. Egy kicsit érzékeny szemlélő azonnal észlelheti, hogy a múlt szá­zad nagy generációjának egyik reprezentán­sával vagyunk szemben, azzal a nemzedék­kel, melynek élén Széchenyi és Vörösmarty nevei fénylenek. Ebben a portréban végeredményben szim­patikus művet s rajta keresztül egy az úgy­nevezett „római iskolához” tartozó rokon­szenves középkorú művészt ismerünk meg. A debreceni stadion előtt álló atlétaszo­bor is Garami László műve. Koroknay Gyula Soltész Albert harminc, javarészt len­gyel vonatkozású művét állította ki Buda­pesten, mintegy két évtizedes munkásságának kiemelkedő darabjait, főként akvarelleket, tusrajzokat és pasztelleket. Soltész Albert (1926, Debrecen) neve jól ismert a művészvi­lágban, a tárlatlátogatók előtt, hiszen 1956 óta, a kelet-magyarországi munkacsoport minden őszi bemutatkozásán szerepelt, cso­portkiállításokon pedig Békéscsabán, Gyulán, Hódmezővásárhelyen, Sárospatakon, határain­kon túl pedig a Szovjetunióban, Csehszlová­kiában és Lengyelországban. Első önálló ki­állítását Nyíregyházán rendezte 1961-ben, 1965-ben Debrecenben, 1967-ben Hajdúböször­ményben. 1970-ben pedig negyedik önálló tár­latával állt a közönség elé Tokajban. Soltész Albert, aki 1950-ben és 51-ben a Képzőművészeti Főiskolán elsősorban vezető tanárától. Főnyi Gézától tanulta a művi be­csületességet és akiről ma is szeretettel emlé­kezik, indulása idejében természetelvű indí­tékokra támaszkodott. Nemes értelmű natu­ralizmus ez, amely abból a meggyőződésből ered, hogy minden tudás alapja a természet helyes megismerése. Kezdeti lírai hangjához a szabad levegő egyéni kezelése, majd a moz­gás problematikája kapcsolódik — egyre mo­dernebb hangvétellel. Rálép az önálló kibon­takozás útjára. Tömöríti mondanivalóit, s egyre jobban törekszik a feszültség megte­remtésére. ahogyan ő mondta egy beszélgeté­sünk alkalmával: „a képen belül rejlő erő” ki­fejezésére. Ezért vonja be korábbi poszt­impresszionista, a levegő és a fény hatását erősen számításba vevő látásba a szerkezetisé- get, a rajzosságot hangsúlyozó konstruktív erőket. Hogy céljai már az indulásnál mennyire határozottan kirajzolódtak, ez a szépen ren­dezett tárlat is bizonyítja. Lemérhető, hogy korábbi elveit nem adta fel, hanem kiegészí­tette, csiszolgatta. Nem mondott le a lírai hangvételről — ez végeredményben alkati kérdés is —, de mindeneseire csökkentette. Jó érzés látni, hogy szinte elhitető humánumra törekszik, annak illusztratív, vagy leíró jelle­ge nélkül. „Minél kevesebbel minél többet mondani” elvvel igyekszik célját megvalósíta­ni. szinte balladai tömörséggel, pl.: Öreg ház. Böszörményi házak. c. itt is látható akvarell- jein. Soltész is a festés alapjának mindenek fölött a rajztudást tartja. Hadd idézzem Ing­res szavait: „A rajz a művészet alapja és be­csületessége.” Soltész sokat rajzol nemcsak azért, hogy grafikus lehessen, hanem hogy festés közben ne adódjanak formai, anatómiai, vagy látszattam' zökkenők. Gondolatait, él­ményeit vázlatfüzetei is őrzik. Ezek a kis mé­retű jegyzetelések széles körű témaválasztá­sát, vízfestménystudiumai pedig műgondot, esetleg egy későbbi nagy festmény öntudatos előreérlelését jelzik. — Emeljük ki itteni anyagából a Lengyelországban készült solinai képet, a Lengyel házak s a Varjas táj c. pasz- tell.iét s a Kapások-ról készült akvarelljét. Ezeken a műveken lemérhető, hogy Soltész Albert öntudatosan törekszik arra. hogy a kép j felületén egyetlen négyzetcentiméter se ma- • radjon megoldatlanul. Dávid /ózsefi Kiben bízhat az ember? r Fénemód nagylegény tud ám lenni az ember, ha évenként egyszer szűkebb honába téved! Még le se mosta az út porát, máris zuhog a szívére a sok gyermekkori, ifjúkori emlék. Fűzfaparipára ugrana, s egy trappban föl a hegyre; vagy legény es pincézésre, köny- nyen feledve, hogy közben évtizedek zúgtak el feje fölött, s talán a vasútállomástól a szü­lői házig sem tudja már tartani a lépést a fiatalokkal. Dehogyisnem! Amikor azzal köszöntenek Vissza az udvarokról: „Józsi, te egy cseppet sem öregszel?” „Nem én!” — húzom ki magam. Hiszen úgy tetszik (ó, de a nagy kerítő is tud lenni az emberi hiúság), tegnap még itt karikáztam az út porában, s talán a vérem se fakult meg a kastély melletti kilométerkövön, amelyhez T. Miska verte a fejem. Miska persze már trottyos vénember, mindig egyhetes szakállal kerül elém, s nyár lévén, mezítláb. De izzad- eágmarta inge pontosan olyan sallangos a hátán, mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor e hát még nem volt görnyedt. S a kapa is úgy illeg a vállán, mint tegnap, amikor a Nyer­geshegy felé menet találkozgattunk. ö is azt mondja, amikor hunyorgó szemé­vel felismer: „Te betyár, te, hát sosem öreg­szel?” Csak édesanyám rakna vissza ölelő kar­jából a rideg valóság talajára, de ő is csupán féltő, sopánkodó tekintetével, amiből egyedül én tudom kiolvasni: „mán megint olyan sá­padt vagy, a homlokod is gyűrtebb mint egy évvel ezelőtt... Ülj csak le, no! Többet kel­lene már neked is pihengetni...” No de ezt a „sopánkodást” én úgy a há­tam mögé csapom, mint egy sálat, ha melegét érzem is. Különösen, hogy másnap a népes famíliá­ból egyik kis unokahugom áll elém a kérés­sel: ha már itthon vagyok, tiszteljem meg kö­zelgő lakodalmán. De úgy ám. mint aki keze írásával is tanúsítja majd, hogy ő örök hűsé­get esküdött T. Bercinek. Mi sem könnyebb ennél — fogadtam el a megtiszteltetést. Méghogy én násznagy! — Kenegetett a háj. Mert ezt a tisztet nem bízzák akárkire. Még büszkébben sétálgattam tehát anyám portáján. Mint a kendermagos kakas. Mondom, hogy odahaza — különösen, ha idő is van rá — valósággal eszét veszejti a látogató, olyan istenigazából a szíve alá tud­ják rakni az emberek, de még a látható és emlékeztető tárgyalt is azt a bizonyos kisszé- ket, amin egyszerre úgy megnő, felmagaso­dik... Megnőttem én is. S mit eszeltem ki? Pont a kishugom esküvője napján? Hogy át­sétálok a hegyen apám falujába. Erdőbényé- re! Hát mi az nekem? Harmaton indulok, s mire húzzák a delet, már ülök is anyám asz­talához. Utána bólintok egyet, majd puccba vágom magam és sietek násznagyi tisztemet végezni. Anyám riadt szemekkel nézett rám. Már- már bosszantott, s bizony csak később döb­bentem rá: egy hetvenhét esztendős édesanya is pontosan tudja, hogy ötvenkét éves fiacs­kája mire képes. Mégis mentem — mint kora gyermekko­rom óta mindig — a magam szabta útján. Ál­tal a hegyen. A rendes műúton ugyanis jó 16—18 kilo­méterre van tőlünk apám faluja, de a he­gyen keresztül alig öt. Igaz, hogy dombnak fel, völgynek le, de álomszép úton, ahol — állítólag — megboldogult apám valamikor az ölében is áthozta a mamát. Hát én is elsétál­hatok urasan oda-vissza, a pompás erdőren­geteggel körülvett utakon négy-öt óra alatt. Az út idejének a kiszámításával nem is volt baj. Csak éppen azt felejtettem ki az okoskodásból, hogy Bényén is rokonok van­nak. Dehogyis engedtek azok vissza jó. kiadód ebéd nélkül! Azután is csak úgy, hogy min­denre megesküdtem, délután hatkor nász­nagyként állok helyt kishugom menyegző­jén. Szaporáztam is a lépést, amíg meredek nem lett az út. De ott aztán szakadt rólam a verejték. Pedig hát jobbára árnyas erdők alatt mentem. Nem hallottam már — mint jövet — a madarak énekét, a patak csobogá­sát, a távoli motorfűrészek zengését, csak saját fujtatásomat. Mind többször meg kellett állnom, aztán le-leülnöm, új erőt gyűjteni. No, te nagylegény! Még jó. hogy nem hoztam magammal órát, mert ha azt néze­getném, csak mérgem gyűlne, erőm meg fogyna. Így azzal vigasztaltam magam — a fák lombrésein át a nap járását lesve —, hogy nem lehet több délután három óránál. (Kettőkor indultam.) Legfeljebb fél négy. De akkor is... ötre hazaérek, s lepz még egy órám mosakodni, öltözködni. Gyi, te Sárkány, gyi. te Vihar! — szól­tam a lábaimra, mert bizony — mit szépít­sem a dolgot — nem is a szívemmel, tüdőm­mel, hanem a két lábammal, fakó lovacská­immal gyűlt meg a bajom. Hát ide jutottam? — vibrált előttem anyám riadt tekintete. Csak most cserbe ne hagyjanak ezek a „lovacskák”. Hiszen úgy tudtak ezek engem repíteni, hogy földet is alig értem, amikor nagyanyám boltba szalaj- tott... Amikor megzavartak a bálon a zalkodi legények... Igen jó hasznukat vettem ifjúkori országos barangolásaim alatt is... Vittek ezek Pestig is, nődig az hozzánk 250 kilométernyi­re esik... És ezek a fakó lovacskák mentettek ki a második világháború poklából... Micsoda futás! Ahogy katonakori élményeimmel dicse­kedni szoktam: legalább kétezer kilométer — Hogy szűkebb hazája a Nyírség s hogy színvilága egyetemesebb értelemben az alföl­diek vonalába kapcsolja, ez több müvéről le­olvasható, s további fejlődése kapcsán nyil­ván tudatosabban is törekszik majd a magyar pikturában való helyét körülhatárolni. Sze­reti a meleg szürkéket és a barnákat s ebbe épít bele egy-egy merészebb színt, amelyek egyéni kezelése máris sajátos, azonnal felis­merhető stílusát biztosítja. Hadd hangsúlyoz­zam, hogy 1970-ben és 1971-ben részt vett Lengyelországban a Solinán megrendezett nemzetközi művésztelepen, majd 1971-ben és 1972-ben Rzeszówban, 1972-ben pedig a nyír­egyházi új Benczúr-terem ünnepélyes meg­nyitásán kiemelt alkotásokkal. Jelentősek a népművelés más-más frontján rendezett tárla­tai, mint pl.: megyei műgyűjtők kiállítása, Beck Judit és Barzó Endre tárlatainak meg­szervezése stb. Soltész indulása tehát természetelvű. s az élmény közvetlen átártésével alakítja ki egyé­niségét. Kezdetben lírai hangvételű pikturá- ját mindinkább lefokozza, tömöríti, figurális, állat- és emberstúdiumaiba, táj- és csendélet­vázlataiba mindinkább expresszív lendületet visz, bár lírai hangvételét nem adja fel. Mű­veiben legfőbb szerepet a belső feszültség, a mozgás kifejezése jelenti, s posztimpresszio­nista stílusának egyes állomásai mindvégig a folyamatosság jegyében történnek. Emberi alapállása a humánumot tükrözi. Rendkívül érdekli a mozgás problematikája (Építkezés, Táj tehenekkel, Kapások, Szénagyűjtők) ame­lyek a témához való bensőséges viszonyulásból erednek. Bár rendkívül sokat rajzol. Soltész művészetét mégsem szabad csak grafikusként értékelni. Kétségtelen, hogy már grafikai művei képi erővel élnek és konstruktív erő­vel telítettek. Művein kinyomozható minde­nütt a fontossági sorrend, a súlypont kiemelé­se. A balladás tömörség különösen az örökös­földi dombokat ábrázoló művein kísérhető fi­gyelemmel, a nyírségi világnak sajátos hang­vétele, a nyírségi homokvilág lelkiségének megéreztetése. A sajátos nyírségi hangnemen túl tud nemcsak hazájának hanem a külföld­nek is vallani. — Soltész Albert Kelet-Ma- gyarország művészeti életének jelentős egyé­nisége. . Soltész 1971-ben Bécsben járt s tanul- mányúlján festett művei eljutottak Nyugat- Éurópa nagyvárosainak kiállítótermeibe. így Becsbe, Párizsba és Amszterdamba, majd a tengerentúli Torontóba, és New Yorkba, ahol a nemzetközi nagy tavaszi tárlaton mintegy 300 kiállított mű között a Magyar falu című olajpasztelljével aranyérmet nyert. Soltész Albert humánuma, különösen rajzi biztonsá­gában kifejeződő szocialista felfogása értékes elismerésben részesült. A Lengyel Kultúra nemes szolgálatot tel­jesített. amikor helyet adott egy olyan magyar művésznek, aki a két ország kapcsolatait e tárlaton is látható 15 darab mélyértelmű len­gyel vonatkozású művével is bizonyította. Dr. Tóth Ervin egy vágtában... Hát ezt a rongyos két-három kilométert, ami még előttem lehet, ne tud­nám lelépni?! Nem bizony1 Ajjaj! A hegy... ezek as emelkedők, beledolgozzák ám az ember inai­ba, egészen a csontig az „ólmot”. És ha most röpködne itt körülöttem — mint a fronton — a repeszgránát, vagy tíz zalkodi legény bics­kát rántana rám, bizony akkor sem tudnám erőteljesebben szedni a lábamat. És sehol egy tanya, erdészház, favágó em­berek, hogy legalább a pontos időt megtud­hatnám. Szegény kis húgom. Már biztosan menesz­tett vagy öt küldöncöt anyám házához, hogy készen állok-e. Micsoda szégyen lenne, ha vé­gül is... de nem! Beérek én még időre. Előt­tem már csak a Veres király áll, az utolsó emelkedő, onnan rpár lefelé megyek. Mit me­gyek... szaladok. Ki látja azt a szurdokban, a szőlők között? No meg. ha látja is? Esküvő­ről van szó! Egy ifjú ember legboldogabb órájáról. Én balga — korholom magam nyög- décselve —, hogy erre nem gondoltam! Sze­gény anyám élsüllyed a szégyentől. Én meg mehetek egyenesen a Bodrognak... ha ugyan addig elvisz a lábam. A lábam, a hires lábam, amivel — tanúim vannak rá — a Perint partján még két hete is oly kitartóan kocogtam. Itthon jól ismert terepen, a véreim előtt meg cserbenhagyná­nak? Ha korbács lenne nálam, talán ütném is őket... Pedig az igyekezet megvan bennük, mint a jól húzó öreg lovakban. De mit ér az, ha remeg a csüd s elernyednek az izmok?— Kellett nekem lakodalom? Násznagyura- ság? Kellett hát — ragyog fel a szemem, mert lázas igyekezetem kísérő hangjait is túlzörgi egy velem szemben közeledő szekér. Még nem látom, de olyan közel van, hogy orromba csap a lovak izzadságszaga. — Meg vagyok mentve — kiáltom a ko­csisnak, mint egy hajótörött, aki végre vala­mibe kapaszkodhat. Ö persze nemigen hall­ja, inkább csak érzi, hogy meg kell állnia, hát a kocsi hátuljához ugrik, hogy teljesen behúzza a féket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom