Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

1973. augusztus 26. KETLÉT-MAG Y AEOKSZAGx.—---------------------------------------­VASÁRNAPI MELLEKLEV 8. cfáa! A Anonymus utódai a Tiszánál Emlékezés Kölcsey Ferencre Vásárosnamény nevét a rádió vízállásje­lentései tették közismertté, meg a szeszélyes, haragos, áradó kedvű Tisza. Azt azonban ke­vesen tudják, hogy ez a táj az ország egyik legíestőibb része. Sokarcú vidék, lépten-nyo- fnon változó, erdősávokkal koszorúzott buja növényzete, gazdag flórája paradicsomkertté teszi. Ezen a páratlanul szép helyen táborozik az idén 100 középiskolás diák, akik az ország minden részéből azért sereglettek ide 12 nap­ra, hogy honismereti tevékenységükhöz elmé­leti és gyakorlati útbaigazítást kapjanak. A honismereti szakkörök legjobbjai ők — s egyszersmind iskolájuk történelemből legki­válóbb diákjai —. többségüknél díjnyertes pályázatok alapos munkáját jutalmazza a tá­borozás. Van. aki hivatásos történész szeret­ne lenni, más csak szenvedélyből fáradozik, ismét mások választott pályájuk során látják majd az önként tanultak hasznát. A többség patrióta lelkesedésből, szíves gyönyörűségére foglalkozik honismerettel, és kívánja folytatni ezt a tevékenységet később is. KI MIBEN FÁRADOZIK? A gyerekek nyolc csoportban működnek: munkásmozgalom, tsz-történet, általános hely- történet (ezek a beregiek), népdalgyűjtők, szellemi, illetve tárgyi néprajzosok, név- és szólásgyűjtők, irodaimi emlékek kutatói. Né­hány eligazító, módszert is magyarázó előadás után (az előadók a téma országos hírű. ki­magasló tudósai) kimennek a kijelölt faluba, gyűjtőútra. Az utolsó napokban pedig egyéni tanulmányokban számolnak be eredményeik­ről. Ezeket a munkákat a helyi múzeum mint értékes krónikát őrzi meg — esetleg kiadásuk­ra is sor kerül. Sikeres munkájukról máris büszkén szá­molnak be. Selényi Eszti a legboldogabb, ő 33, számára ismeretlen népdalt vett magnóra, s mivel otthonos népdalaink világában, lehet, hogy ezek között valóban akad néhány új föl­fedezés. különösképpen a balladák között. — Mindenkit megkértem Jándon, hogy énekeljen, akivel csak találkoztam. Először Szabadkoztak, hogy ki ér rá dalolni dologidő­ben, de végtére csak megtették, összeszaaldt aztán az egész falu a nagy énekszóra, akár­csak népünnepély lett volna! Szíves a beregi nép... A régésznek készülő Igaz István a tárgyi gyűjtőkhöz csatlakozott. („Nomen est omen”: neve annyira jelzi igazságra törekvését, hogy kis magnóját mindig magával hordja, tévedé­sek kizárása végett mindent fölvesz, amit fontosnak tart.) Ö a múlt század végén le­bontott naményi zsidótemplom környékén ke­resgél, de távolabb a Tisza medrében is ta­lált edényeket, ékszereket, amiket a kétszáz éve elvándorolt izraelita hitközség tagjai használhattak. <3 is, gyűjtőtársai is sok segít­séget kapnak a néprajzkutató, tudós reformá­tus lelkésztől, a beregi múzeum létrehozójától. Azonban az ő gyűjtésük már országos célt szolgál: amit összehoznak, az a szentendrei skanzen beregi falujának házait fogja díszí­teni. A tsz-történészek a beregdaróci szövet­kezet múltját rekonstruálják, hivatalos írá­sokból és szájról szájra járó történetekből; a nyelvi gyűjtők eltűnő dűlők, megváltozott ut­canevek följegyzői, amit rögzítenek, olykor valósággal belevilágít egy-egy földrajzi hely történetébe, hiszen az rendszerint nem vélet­lenül kapta eredeti nevét; az irodalmárok Ti- szacsécsén és Tiszabecsen jártak Móricz Zsig- mond, illetve Szabó Lőrinc nyomában. MÜLT ÉS JELEN: A JÖVÖ SZÁMÁRA Közben megismerik egymást, hírt kapnak egymás életéről és munkájáról. Felejthetetlen emlékekkel távoznak, hiszen a tábori élet akkor igazán szép, ha határozott célja, tartal­ma Van, és hálásak a KISZ-nek. mert az szer­vezte a tábort, és biztosította anyagi fedeze­tét. Ami pedig a jövőt illeti, a mai króniká­sok hihetetlenül sokat segítenek történész unokáiknak és dédunokáiknak. Mert a múl­tat mindig csak a korabeli források nyomán ismerhetjük meg valójában: a kor íze, han­gulata, belső világa csak az akkori maradvá­nyokból és szövegekből bontakozik ki eleve­nen. Az események, a gazdasági fejlődés nyo­mon követhető a mindennapok részletes raj­za nélkül is, de hogy mit gondolt, mit da­lolt. hogyan érzett és hogyan beszélt az eltűnt idők embere — vagyis a valóságnak épp az a része, mely az elvontságok csontvázára húst, izmot, életet varázsol, az a korabeli följegy­zésekből derül ki. S a mi gyorsan változó vi­lágunkban, amikor épp az eltűnése előtti utolsó pillanatban lehet megragadni, rögzíte­ni az egykori paraszti világot — kivált Bereg- ben, ahol az még jelenvalóbb mint máshol — a honismeret serény munkásai különösen fon­tos szerepet töltenek be. (A táborozás egyéb­ként minden évben más tájon kerül megren­dezésre — iparvidéken természetesen egészen más jellegű.) Az együttes pedig olyan — bár igaz: vá­logatott csapat! — hogy érdemes volna el­hozni ide minden, a fiatalokkal kapcsolat­ban pesszimista felnőttet. Ennyi okos, tájéko­zott. talpraesett, szorgalmas, kedves udvarias diák egyszerre, együtt: csupa bíztatás a jö­vőre. Márpedig mindez a jövőért történik. Bozóky Éva Mihail Lvov: A kétszázötven milliomodik Reggel telefonberregés ébresztett. Mint születésnapkor — egy barát Csenge' — Kétszázötven milliomodik le A polgártárs, ki tegnap született. Szeretem a milliókat ha tonnákról van szó, AZ acélt, a kenyeret meg az út végtelenjét; Meg amikor öntik az acélt a nagyolvasztók, S mint valutát halmozzák az ország készletét. Lelkesedve szemlélek mindent amit látok. Őszinte az érzés, a gondolat szabad. És büszke örömmel ölelem a milliókat, Ha azok emberek — • ha az te vagy magad. Fordította: Sigcr Imre A lovak szólítás nélkül is megállnak. A kocsis előrelép, s míg nyújtja a kezét — amin karórát látok — alaposan végigmustrálom. Kétméteres, fekete sörényű, nagy darab em­ber amolyan mackós, hegyi mozgású. — Mennyi az idő? ' — kérdem mindjárt köszönés után. De a válasz úgy lecsap, hogy egy fába kell kapaszkodnom. — Hihetetlen, hogy már öt óra! — he­begtem, s a lombrésen át lestem a csalóka napot. — Márpedig annyi — mondja emberem, nem kis csodálkozással, mert később, ahogy a találkozásra visszatértünk- elárulta, különös magatartásom miatt már-már azúr. volt. ho­gyan nyúlhatna leggyorsabban a szekér olda­lán fityegő fejszéhez. Aztán ellihégtem neki. hogy müven nagy bajban vagyok. Ha istent ismer fordítson a szekere rúdján és segítsen rajtam, meg ha ezer forintba kerülne is. Vigyorog, aztán a szekerére bök. amire jó két méter hasábfa van felpakolva. Vagyis, ha segítene is, ezzel meg mi legyen'? Végül az lett, hogy k*fogta a lovakat, s közben azt is kisütötte, hogy szegről-végről rokonok volnánk. — Ügy tudom, hogy maga lovastüzér volt — így a földi. — No akkor — igazított pok­rócot az egyik lóra — felkapaszkodunk a Ve­res királyra, onnan meg levágtázunk a falu­ba. — Vágtázunk? — Ügy bizony — csodálkozott vissza rám — mert hogy akar sógorbátyám hat órakor az esküvőn lenni? És mór tuszkolt is fel a ló hátára. Nagy örömömben azzal se törődtem, mi lesz a só­gor fájával, ott. az erdő közepén. De hát kinek kell az? Majd holnap reggel visszajön a lo­vaival és lehuzatja a szekeret. — Hogy hívják ezt a lovat? ■ . \ — Böske. — No, Böske, a cudar mindenif ennek a ti ét Ős világfiak! Most rriutásd még, mit tudsz. De hát ez a lovacska — amely amúgy jc húst tartott — nem volt már harmadfű csikó. Nekem mégis meggyűlt a hátán a bajom. Meri amíg felértünk a tetőre csak megvoltam va­lahogy. Ki is fújtam magam. De amikor jó­tevőm hegynek le megeresztette a kantárt a Böske noszogatás nélkül a társa után len­dült. No, te lovastüzér! Hol az a hires com­bod. amivel valaha egy csikaszabb lovat akár térdre is kén.yszerítettél? Most meg... De hát mit szépítsem a dolgot? Nem is a hátán, hanem inkább a nyakán hozott le a hegyről az a szegény ló, ott is csak úgy, hogy a sörényébe kapaszkodhattam. Megint csak a lábam... A ló hátán is cser­ben hagyott a lábam... Kiben bízhat hát az ember? — nyöszörögtem, de földim hátra se nézett. Egy szót sem szólt, csak már a kapu­nál, ahol én hat óra előtt öt perccel csúsztam le — persze fenékkel — a Böske hátáról. Anyám fejére kulcsolt kézzel várt. de mielőtt felmarkolt volna a földi segítségével, előbb egy gyereket szalasztott a lakodalmas házhoz, hogy ha eddig vártak, legyenek türe­lemmel még néhány percig. Azt talán mondanom sem kell hogy a nagy ijedtség utón — amikor mégis megje­lentem az esküvőn — valósággal felvisított a násznép. — Mondtam én. ugye. hogy megmondtam — kiabálta túl a jókedvű ricsajt egyik nagy­bátyám. — Hogy megiön a mi Józsink, idő­re... Meg bizony . a mi fiúnk... Legfeljebb, két három pohár bort. ha késik... Megmondta. Hát mit tehetek én ez el­len? Ki kp]l húzni magam, nehogy az eskető tanácselnök cimborám is elmosolyintsa magát n komoly szertartáson. Otthon ez már csak ígv van. Mondom, az ember fenemód nagy fiúnak érzi magát. Persze csak táncolni ne kellett volna. De tör­ténetemnek ez a része — meg a lakodalom utáni napok kálváriája — már külön fejeze­tet kíván, amit meg is írok. ha lábam leg­újabb természete miatt nem a kezemén kel] aiáj<i járflí. A mai napon szobrot avatnak Szatmárcse- kén. A talapzatára állított alkotás azonban nemcsak a csekeieké. Az ércbe formázott köl­tő nem is csupán Szabolcs-Szatmár megyéé. Kölcsey Ferenc szobra a mai naptól az egész országhoz szól. Naponként hirdeti majd Szat- már végső széleinek felemelkedő életét, és évenként kíván „víg esztendőt” az egész or­szág népének minden új év hajnalán. Két évforduló zárja közre a mai ünnep­séget: 150 évvel ezelőtt. 1823. január 22-én szü­letett meg a Himnusz, és 135 éve, 1838. augusz­tus 24. óta halött már annak alkotója. Több mint egy évszázada halt meg Köl­csey, de igazában még ma sem tudjuk, hogy költőnek vagy írónak, vagy éppen szónoknak nevezzük-e. A hosszú évtizedek során hívták már tudós Kölcsey Ferencnek és főnótárius­nak; Ferenc tekintetes úrnak és szatmári kö­vetnek; halk pietás szavú szent embernek és aranyszájú szatmári szónoknak. Azt tartot­ták róla, hogy Soha nem csapkodja kardjának tokjával az asztalt, mégis mindenki őt tiszteli a legjobban a teremben, mert századok síri mélyéből kong a hangja, és szemének emész­tő lángja megrettenti még legjobb barátait is. Folyton tanult, mind egyre előbbre ju­tott, állandóan új összefüggések feltárásával gyarapodott életműve. Egész életét a hazának szentelte. Szerette mondani, hogy életének egy-egy pillanatáig végzett tanulása csupán előkészület a nemzet sorsának megváltoztatá­sáért vívandó küzdelemre. Ennek az előkészületnek lehetünk tanúi, amikor az utóbbi évtizedben előkerült kivo­natait, jegyzeteit lapozgatjuk. Ezekben az alig húsz esztendős Kölcsey lázasan kutatja: va­jon anyagból s mozgásból áll-e a világegye­tem, és honnan nyeri a természet a mozgást; * Vajon halhatatlan-e a lélek, s örökké tartó-e a világ. Olvasmányélményei alapján azt rög­zíti. hogy a filozofálás alapja az, hogy „okok­nál fogva menjünk valamire”, és célja pedig, hogy „az emberi szív jobbításának és boldo- gításának eszközévé legyen.” Egyaránt érdek­li Franciaország 1789-es társadalmi rétegző­dése, a Marseillaise szövege és a népesség­statisztika is. Ez az ifjúkor mohó tudásszomjának kielé­gítésére végzett alapos munkája adja meg az -i-inot arra, hogy a szatmári adózó nép ürü­ld harcba szálljon az egész elmaradott és . .i/ anott feudális rend megreformálásáért. Harci fegyvere is ebben a munkában kovácso- lódik: innen viszi magával a híressé váló Kölcsey-féle kérlelhetetlen logikát és az ada­tokkal történő mindig pontos érvelés és bizo­nyítás módszerét. Erre az előkészületre utal a leveleiben megvallott új iránti mohósága — legyen szó könyvekről, lexikonokról vagy folyóiratokról. Hasonló vágyakozással tekint a Pesten kiala­kuló irodalmi életben való részvételre is. De ugyanilyen erős érzelmi indíttatásokkal se­rénykedik korának új eszméit hirdető bará­tainak, Wesselényinek, Kossuthnak és az or­szággyűlési ifjaknak a megmentése érdekében. Ezt az előkészületet erősíti meg bennünk a költészetében fellelhető történelmi esemény­sor és szemlélet egymással szorosan összefüg­gő sorrendje. Csak néhány kiemelkedő verse alapján is (Rákóczi hajh. 1817.. Himnusz 1823., Vanitatum... 1823.. Zrínyi dala 1830., Rebellis vers é. n.) egész történelmünk átfogó képének megrajzolása rejlik fel bennünk. E költemé­nyek tanulsága szerint a honfoglalást Árpád, zárja le, a török ellen Mátyás király harcol sikerrel, a honvédelmi harcokat Zrínyi Miklós neve gyűjti egybe és a magyar nemzeti sza­badságharc Rákóczi Ferenc vezetésével rázza fel az országot. Bécs mindig lezárja a magyar­ság haladó törekvéseit. Párizs pedig példát mutat az előrelépés ügyében. Nemcsak maga készült állandóan, hanem másokat is ösztönzött, felkészített a jövőre. I Koránál? ifjúsága között kimutathatóan nagy a hatása. A sárospataki ifjakkal levelezésben can. a pozsonyiak diákvezetőjével, Terray Károllyal személyesen elbeszélget, az 1832— >ö-os országgyűlés idején működő Országgyű­lési Ifjak Társalkodó Egyesületének alapítójá­val, Fúlszky Ferenccel és másokkal napon­ként találkozik. Az ifjakkal és tanárvezetőik- Akel való találkozásai, levélváltásai, a szerve­zett egyesületeknek vagy egyéneknek adott tanácsai, szolgálatai szorosan hozzátartoznak Kölcsey mindennapi életéhez. A házi körében tartott patvaristák nevelése vagy az ifjúság­nak szóló Parainesise a költő előkészítő mun­kálkodásnak szintén fontos életeleme. E nagyszabásii készülődést követve elénk rajzolódik az is. amit megvalósított és ránk hagyott ez a korának kiemelkedő műveltségű nagy egyénisége. Kazinczy oldalán bekapcsolódott a nyelv- újítási harcba Felelet a Mondolatra (1815.) c. írásával, hogy a Martinovics-féle köztársasági mozgalom vérbefojtása után ő is részesévé lehessen annak az új törekvésnek, amely a magyar nemzeti nyelvet igyekezett felfrissí­teni, újjá formálni. Ű is vallotta, hogy ez az újért vívott harc ízlésféformot is hoz ma­gával. s hogy ennek az időszaknak ez volt a maga forradalma, amelyet vállalniuk kel­lett mindazoknak, akik az előrehaladás ügyé­nek akarták szén telni, életüket. Nem volt kisebb dolog megvívni azt a harcot sem, amelyet kritikusi tevékenységével vállalt magára. Az irodalmi életben honos tekintélytisztelet romba döntését indította el, amikor Csokonairól (1815.) majd később Ber­zsenyiről (1817.) írt kritikát. A szigorúan mű­központú bírálatokban a korabeli magyar köz­felfogással szállt szembe, amely inkább az író rangját, mintsem az alkotását nézte, és megteremtőjévé vált a tényszerű adatokkal dolgozó esztétikai értékítéletét kimondó elvi alapokon nyugvó kritikának. Ugyancsak a haladó gondolkodásúak tá­borába állott, amikor az új áramlatok közül a népiesség ihletésének engedve megírta a Csol- nakon (1822.) és a Hervadsz... (1823.) című verseit. Nem egyszerűen a népdalírás techni­káját tanulta meg, mint kortársai közül a legtöbben, hanem a nép művészétét is tanul­mányozta, és műköiloi alkotásait a népkölté­szettel nemesítette még. Felismerte ő is, hogy a dolgozó nép beletartozik a nemzet testéoe, és a népköltészet jelentőségének feltárása a nép életéről való tájékozódás egyik fontos forrása. E harcok után írja meg Himnusz c. ver­sét 1823. január 22-en. Üboen az egesz nem­zet történetéről ír, s az egészen keresztül ér­vényesül a bírálat. Benne már olyan küllő szólal meg. aki túl van az irodalmi élet har­cain, és a továbbiakban a nemzeti feladatokat vállalja. Életműve ismét bővül, s így fogal­mazza meg programját: „Gondolkozni, jó ez, jó! de cselekedni: ez a legfőbb!’" Kölcsey jogot tanult ember Volt, ezért nem hatott meglepetésként, hogy az írói mun­kálkodás után a közpályára lépett: 1829-től Szatmár megye al- majd főjegyzője lett. A megyei jegyző azonban hivatalában is meg­őrizte a társadalmi kérdések iránti fogékony­ságát. A szokványos ügyintézés mellett me­gyéjének közállapotával is foglalkozott. A szatmári adózó nép állapotáról (1830.), majd A sorsvonás tárgyában (1830.) elmondott me­gyei szónoklatai azt bizonyítják, hogy Kölcsey gondolkodásában nemcsak a helyi körülmé­nyek, hanem az országos kérdések is azonos fontossággal szerepeinek. A szatmári paraszt- emberek sorsának megdöbbentő képében is országos ügyet tár fel: az adózó nép sorsa változtatást követel. Ugyancsak a változtatás elérésének igényével teszí szóvá az adózó né­pet sújtó katonáskodás módját. Soha nincs biztonságban az ifjú, hogy vajon mikor esik rá a választás, mennyi időre viszik el ottho­náról. és milyen messze kerül hazája határá­tól. A sorsvonás módszere nem öntudatos hon­védelmet, hanem a katonaság ntézményének meggyűlölését hozza magával. Az 1832 36-os országgyűlésen megyéjének követe volt. Bátor szónoklataival itt is az újat, a polgári nemzet megteremtését szolgá­ló ügyet támogatta. A magyar nyelv ügyében (1833.) azért szónokolt, hogy a magyarság el­érje, anyanyelvén szólhasson a beszélgetés­ben. a hivatalban és írásaiban. Az örökös megváltás tárgyában (1834.) pedig azért szólt, hogy á jobbágyság örökös -szolgaságának si­ralmas következményeit bemutassa, és meg­szabja a soron lévő feladatot: közös érdeket kell kialakítani a társadalomban, s ennek módja a szabadság és tulajdon a jobbágy számára is. Követi működését félbeszakította megyé-' jének utasítása, amely a jobbágyoknak adan­dó személyi és polgárjogok ellen lépett feL Kölcsey országgyűlési harcának ezt a törek­vését keresztülhúzni egyet jelentett azzal, hogy eddig elért eredményeivel szálljon szem­be. Ehelyett lemondott, és visszavonult Cse- kére. Kölcsey élete és munkássága az újért va­ló harcban telt él és teljesedett ki. Részt vett korának irodalmi harcaiban, és mindig az új mellett érvelt, állandóan a haladóbb elindító­jának a motorja volt. Részt vett a közélet küz­delmeiben is, s politikai állásfoglalása és egész közéleti tevékenysége egy új eszme, a reformmozgalom kiteljesedése volt. ö maga még messzebb látott, de tettvágya és eltom- pultsága, elszántsága és elhallgatása sokszor tette pesszimistává. Mindig társat keresett, de nem talált: az otthonában prófétáló gondolko­dót nem kedvelték nemestársai, sőt haragosat voltak. Elvhűsége azonban élete végéig töret­len maradt, s egész munkásságára jellemző, amit ő maga fogalmazott meg: „Hiszem, hogy a progresszió véghetetlen.” Csorba Sándor Húsz éve halt meg Barzó Endre Húsz éve halt meg augusztus 25-én hosz- szas betegségben a nagykállói ideggyógyinté­zetben. Szörnyűek lehettek életének utolsó napjai. De ahogy a háború alatt hazajött, s itt élt. azóta sem voltak vidámak a napjai, 50 éves korában már emberi roncs volt, túl azon, hogy dolgozhatott volna. Mégis az a tragikus emberi sors. az a szo­morú vég. mit másoknál az élet részéről olyan végtelen igazságtalannak érzünk, égi nagy művésznél sosem olyan leverő. Önzőéi, vagyunk, akik túléltük, s vergődéseit nem éreztük? Lehetségés. De azok a szépségek, az ő világának tájai, azok a megtisztult mély emberi érzések, az emberi felmagasztosulás pillanatai, melyekét művéi nyújtanak, itt ma- rádták. Mégrhárádták, s élnek tovább ben­nünk. Sajnos azonban, hogy csak kevesekben. Barzó művészete még távol van attól, hogy azt mondhatnánk, közkinccsé vált. Ez oár a felfedezőknek, s a hermelikusoknak külön öröm. de nem elégítheti ki művészeté­nek híveit. Életét a művészetét e sorok írója feldolgozta ugyan, s bár szülőházát emlék­tábla jelöli és Soltész Albert lelkesedésének eredményeként sor került gyűjteményes tár- 'atának megrendezésére Budapesten a Nem­zeti Galériában, Nyíregyházán, majd az elmúlt évben Debrecenben kisebb anyaggal, most ez a, húsz év figyelmeztet arra, hogy mindez az ő művészi és emberi nagyságához mérten ke­vés. Az a város, hol született, melyet sokszor megfestett, hol élt. szenvedett, s hói nyugszik, neki sokkal többel tartozik. (Ki

Next

/
Oldalképek
Tartalom