Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
1973. augusztus 26. KETLÉT-MAG Y AEOKSZAGx.—---------------------------------------VASÁRNAPI MELLEKLEV 8. cfáa! A Anonymus utódai a Tiszánál Emlékezés Kölcsey Ferencre Vásárosnamény nevét a rádió vízállásjelentései tették közismertté, meg a szeszélyes, haragos, áradó kedvű Tisza. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a táj az ország egyik legíestőibb része. Sokarcú vidék, lépten-nyo- fnon változó, erdősávokkal koszorúzott buja növényzete, gazdag flórája paradicsomkertté teszi. Ezen a páratlanul szép helyen táborozik az idén 100 középiskolás diák, akik az ország minden részéből azért sereglettek ide 12 napra, hogy honismereti tevékenységükhöz elméleti és gyakorlati útbaigazítást kapjanak. A honismereti szakkörök legjobbjai ők — s egyszersmind iskolájuk történelemből legkiválóbb diákjai —. többségüknél díjnyertes pályázatok alapos munkáját jutalmazza a táborozás. Van. aki hivatásos történész szeretne lenni, más csak szenvedélyből fáradozik, ismét mások választott pályájuk során látják majd az önként tanultak hasznát. A többség patrióta lelkesedésből, szíves gyönyörűségére foglalkozik honismerettel, és kívánja folytatni ezt a tevékenységet később is. KI MIBEN FÁRADOZIK? A gyerekek nyolc csoportban működnek: munkásmozgalom, tsz-történet, általános hely- történet (ezek a beregiek), népdalgyűjtők, szellemi, illetve tárgyi néprajzosok, név- és szólásgyűjtők, irodaimi emlékek kutatói. Néhány eligazító, módszert is magyarázó előadás után (az előadók a téma országos hírű. kimagasló tudósai) kimennek a kijelölt faluba, gyűjtőútra. Az utolsó napokban pedig egyéni tanulmányokban számolnak be eredményeikről. Ezeket a munkákat a helyi múzeum mint értékes krónikát őrzi meg — esetleg kiadásukra is sor kerül. Sikeres munkájukról máris büszkén számolnak be. Selényi Eszti a legboldogabb, ő 33, számára ismeretlen népdalt vett magnóra, s mivel otthonos népdalaink világában, lehet, hogy ezek között valóban akad néhány új fölfedezés. különösképpen a balladák között. — Mindenkit megkértem Jándon, hogy énekeljen, akivel csak találkoztam. Először Szabadkoztak, hogy ki ér rá dalolni dologidőben, de végtére csak megtették, összeszaaldt aztán az egész falu a nagy énekszóra, akárcsak népünnepély lett volna! Szíves a beregi nép... A régésznek készülő Igaz István a tárgyi gyűjtőkhöz csatlakozott. („Nomen est omen”: neve annyira jelzi igazságra törekvését, hogy kis magnóját mindig magával hordja, tévedések kizárása végett mindent fölvesz, amit fontosnak tart.) Ö a múlt század végén lebontott naményi zsidótemplom környékén keresgél, de távolabb a Tisza medrében is talált edényeket, ékszereket, amiket a kétszáz éve elvándorolt izraelita hitközség tagjai használhattak. <3 is, gyűjtőtársai is sok segítséget kapnak a néprajzkutató, tudós református lelkésztől, a beregi múzeum létrehozójától. Azonban az ő gyűjtésük már országos célt szolgál: amit összehoznak, az a szentendrei skanzen beregi falujának házait fogja díszíteni. A tsz-történészek a beregdaróci szövetkezet múltját rekonstruálják, hivatalos írásokból és szájról szájra járó történetekből; a nyelvi gyűjtők eltűnő dűlők, megváltozott utcanevek följegyzői, amit rögzítenek, olykor valósággal belevilágít egy-egy földrajzi hely történetébe, hiszen az rendszerint nem véletlenül kapta eredeti nevét; az irodalmárok Ti- szacsécsén és Tiszabecsen jártak Móricz Zsig- mond, illetve Szabó Lőrinc nyomában. MÜLT ÉS JELEN: A JÖVÖ SZÁMÁRA Közben megismerik egymást, hírt kapnak egymás életéről és munkájáról. Felejthetetlen emlékekkel távoznak, hiszen a tábori élet akkor igazán szép, ha határozott célja, tartalma Van, és hálásak a KISZ-nek. mert az szervezte a tábort, és biztosította anyagi fedezetét. Ami pedig a jövőt illeti, a mai krónikások hihetetlenül sokat segítenek történész unokáiknak és dédunokáiknak. Mert a múltat mindig csak a korabeli források nyomán ismerhetjük meg valójában: a kor íze, hangulata, belső világa csak az akkori maradványokból és szövegekből bontakozik ki elevenen. Az események, a gazdasági fejlődés nyomon követhető a mindennapok részletes rajza nélkül is, de hogy mit gondolt, mit dalolt. hogyan érzett és hogyan beszélt az eltűnt idők embere — vagyis a valóságnak épp az a része, mely az elvontságok csontvázára húst, izmot, életet varázsol, az a korabeli följegyzésekből derül ki. S a mi gyorsan változó világunkban, amikor épp az eltűnése előtti utolsó pillanatban lehet megragadni, rögzíteni az egykori paraszti világot — kivált Bereg- ben, ahol az még jelenvalóbb mint máshol — a honismeret serény munkásai különösen fontos szerepet töltenek be. (A táborozás egyébként minden évben más tájon kerül megrendezésre — iparvidéken természetesen egészen más jellegű.) Az együttes pedig olyan — bár igaz: válogatott csapat! — hogy érdemes volna elhozni ide minden, a fiatalokkal kapcsolatban pesszimista felnőttet. Ennyi okos, tájékozott. talpraesett, szorgalmas, kedves udvarias diák egyszerre, együtt: csupa bíztatás a jövőre. Márpedig mindez a jövőért történik. Bozóky Éva Mihail Lvov: A kétszázötven milliomodik Reggel telefonberregés ébresztett. Mint születésnapkor — egy barát Csenge' — Kétszázötven milliomodik le A polgártárs, ki tegnap született. Szeretem a milliókat ha tonnákról van szó, AZ acélt, a kenyeret meg az út végtelenjét; Meg amikor öntik az acélt a nagyolvasztók, S mint valutát halmozzák az ország készletét. Lelkesedve szemlélek mindent amit látok. Őszinte az érzés, a gondolat szabad. És büszke örömmel ölelem a milliókat, Ha azok emberek — • ha az te vagy magad. Fordította: Sigcr Imre A lovak szólítás nélkül is megállnak. A kocsis előrelép, s míg nyújtja a kezét — amin karórát látok — alaposan végigmustrálom. Kétméteres, fekete sörényű, nagy darab ember amolyan mackós, hegyi mozgású. — Mennyi az idő? ' — kérdem mindjárt köszönés után. De a válasz úgy lecsap, hogy egy fába kell kapaszkodnom. — Hihetetlen, hogy már öt óra! — hebegtem, s a lombrésen át lestem a csalóka napot. — Márpedig annyi — mondja emberem, nem kis csodálkozással, mert később, ahogy a találkozásra visszatértünk- elárulta, különös magatartásom miatt már-már azúr. volt. hogyan nyúlhatna leggyorsabban a szekér oldalán fityegő fejszéhez. Aztán ellihégtem neki. hogy müven nagy bajban vagyok. Ha istent ismer fordítson a szekere rúdján és segítsen rajtam, meg ha ezer forintba kerülne is. Vigyorog, aztán a szekerére bök. amire jó két méter hasábfa van felpakolva. Vagyis, ha segítene is, ezzel meg mi legyen'? Végül az lett, hogy k*fogta a lovakat, s közben azt is kisütötte, hogy szegről-végről rokonok volnánk. — Ügy tudom, hogy maga lovastüzér volt — így a földi. — No akkor — igazított pokrócot az egyik lóra — felkapaszkodunk a Veres királyra, onnan meg levágtázunk a faluba. — Vágtázunk? — Ügy bizony — csodálkozott vissza rám — mert hogy akar sógorbátyám hat órakor az esküvőn lenni? És mór tuszkolt is fel a ló hátára. Nagy örömömben azzal se törődtem, mi lesz a sógor fájával, ott. az erdő közepén. De hát kinek kell az? Majd holnap reggel visszajön a lovaival és lehuzatja a szekeret. — Hogy hívják ezt a lovat? ■ . \ — Böske. — No, Böske, a cudar mindenif ennek a ti ét Ős világfiak! Most rriutásd még, mit tudsz. De hát ez a lovacska — amely amúgy jc húst tartott — nem volt már harmadfű csikó. Nekem mégis meggyűlt a hátán a bajom. Meri amíg felértünk a tetőre csak megvoltam valahogy. Ki is fújtam magam. De amikor jótevőm hegynek le megeresztette a kantárt a Böske noszogatás nélkül a társa után lendült. No, te lovastüzér! Hol az a hires combod. amivel valaha egy csikaszabb lovat akár térdre is kén.yszerítettél? Most meg... De hát mit szépítsem a dolgot? Nem is a hátán, hanem inkább a nyakán hozott le a hegyről az a szegény ló, ott is csak úgy, hogy a sörényébe kapaszkodhattam. Megint csak a lábam... A ló hátán is cserben hagyott a lábam... Kiben bízhat hát az ember? — nyöszörögtem, de földim hátra se nézett. Egy szót sem szólt, csak már a kapunál, ahol én hat óra előtt öt perccel csúsztam le — persze fenékkel — a Böske hátáról. Anyám fejére kulcsolt kézzel várt. de mielőtt felmarkolt volna a földi segítségével, előbb egy gyereket szalasztott a lakodalmas házhoz, hogy ha eddig vártak, legyenek türelemmel még néhány percig. Azt talán mondanom sem kell hogy a nagy ijedtség utón — amikor mégis megjelentem az esküvőn — valósággal felvisított a násznép. — Mondtam én. ugye. hogy megmondtam — kiabálta túl a jókedvű ricsajt egyik nagybátyám. — Hogy megiön a mi Józsink, időre... Meg bizony . a mi fiúnk... Legfeljebb, két három pohár bort. ha késik... Megmondta. Hát mit tehetek én ez ellen? Ki kp]l húzni magam, nehogy az eskető tanácselnök cimborám is elmosolyintsa magát n komoly szertartáson. Otthon ez már csak ígv van. Mondom, az ember fenemód nagy fiúnak érzi magát. Persze csak táncolni ne kellett volna. De történetemnek ez a része — meg a lakodalom utáni napok kálváriája — már külön fejezetet kíván, amit meg is írok. ha lábam legújabb természete miatt nem a kezemén kel] aiáj<i járflí. A mai napon szobrot avatnak Szatmárcse- kén. A talapzatára állított alkotás azonban nemcsak a csekeieké. Az ércbe formázott költő nem is csupán Szabolcs-Szatmár megyéé. Kölcsey Ferenc szobra a mai naptól az egész országhoz szól. Naponként hirdeti majd Szat- már végső széleinek felemelkedő életét, és évenként kíván „víg esztendőt” az egész ország népének minden új év hajnalán. Két évforduló zárja közre a mai ünnepséget: 150 évvel ezelőtt. 1823. január 22-én született meg a Himnusz, és 135 éve, 1838. augusztus 24. óta halött már annak alkotója. Több mint egy évszázada halt meg Kölcsey, de igazában még ma sem tudjuk, hogy költőnek vagy írónak, vagy éppen szónoknak nevezzük-e. A hosszú évtizedek során hívták már tudós Kölcsey Ferencnek és főnótáriusnak; Ferenc tekintetes úrnak és szatmári követnek; halk pietás szavú szent embernek és aranyszájú szatmári szónoknak. Azt tartották róla, hogy Soha nem csapkodja kardjának tokjával az asztalt, mégis mindenki őt tiszteli a legjobban a teremben, mert századok síri mélyéből kong a hangja, és szemének emésztő lángja megrettenti még legjobb barátait is. Folyton tanult, mind egyre előbbre jutott, állandóan új összefüggések feltárásával gyarapodott életműve. Egész életét a hazának szentelte. Szerette mondani, hogy életének egy-egy pillanatáig végzett tanulása csupán előkészület a nemzet sorsának megváltoztatásáért vívandó küzdelemre. Ennek az előkészületnek lehetünk tanúi, amikor az utóbbi évtizedben előkerült kivonatait, jegyzeteit lapozgatjuk. Ezekben az alig húsz esztendős Kölcsey lázasan kutatja: vajon anyagból s mozgásból áll-e a világegyetem, és honnan nyeri a természet a mozgást; * Vajon halhatatlan-e a lélek, s örökké tartó-e a világ. Olvasmányélményei alapján azt rögzíti. hogy a filozofálás alapja az, hogy „okoknál fogva menjünk valamire”, és célja pedig, hogy „az emberi szív jobbításának és boldo- gításának eszközévé legyen.” Egyaránt érdekli Franciaország 1789-es társadalmi rétegződése, a Marseillaise szövege és a népességstatisztika is. Ez az ifjúkor mohó tudásszomjának kielégítésére végzett alapos munkája adja meg az -i-inot arra, hogy a szatmári adózó nép ürüld harcba szálljon az egész elmaradott és . .i/ anott feudális rend megreformálásáért. Harci fegyvere is ebben a munkában kovácso- lódik: innen viszi magával a híressé váló Kölcsey-féle kérlelhetetlen logikát és az adatokkal történő mindig pontos érvelés és bizonyítás módszerét. Erre az előkészületre utal a leveleiben megvallott új iránti mohósága — legyen szó könyvekről, lexikonokról vagy folyóiratokról. Hasonló vágyakozással tekint a Pesten kialakuló irodalmi életben való részvételre is. De ugyanilyen erős érzelmi indíttatásokkal serénykedik korának új eszméit hirdető barátainak, Wesselényinek, Kossuthnak és az országgyűlési ifjaknak a megmentése érdekében. Ezt az előkészületet erősíti meg bennünk a költészetében fellelhető történelmi eseménysor és szemlélet egymással szorosan összefüggő sorrendje. Csak néhány kiemelkedő verse alapján is (Rákóczi hajh. 1817.. Himnusz 1823., Vanitatum... 1823.. Zrínyi dala 1830., Rebellis vers é. n.) egész történelmünk átfogó képének megrajzolása rejlik fel bennünk. E költemények tanulsága szerint a honfoglalást Árpád, zárja le, a török ellen Mátyás király harcol sikerrel, a honvédelmi harcokat Zrínyi Miklós neve gyűjti egybe és a magyar nemzeti szabadságharc Rákóczi Ferenc vezetésével rázza fel az országot. Bécs mindig lezárja a magyarság haladó törekvéseit. Párizs pedig példát mutat az előrelépés ügyében. Nemcsak maga készült állandóan, hanem másokat is ösztönzött, felkészített a jövőre. I Koránál? ifjúsága között kimutathatóan nagy a hatása. A sárospataki ifjakkal levelezésben can. a pozsonyiak diákvezetőjével, Terray Károllyal személyesen elbeszélget, az 1832— >ö-os országgyűlés idején működő Országgyűlési Ifjak Társalkodó Egyesületének alapítójával, Fúlszky Ferenccel és másokkal naponként találkozik. Az ifjakkal és tanárvezetőik- Akel való találkozásai, levélváltásai, a szervezett egyesületeknek vagy egyéneknek adott tanácsai, szolgálatai szorosan hozzátartoznak Kölcsey mindennapi életéhez. A házi körében tartott patvaristák nevelése vagy az ifjúságnak szóló Parainesise a költő előkészítő munkálkodásnak szintén fontos életeleme. E nagyszabásii készülődést követve elénk rajzolódik az is. amit megvalósított és ránk hagyott ez a korának kiemelkedő műveltségű nagy egyénisége. Kazinczy oldalán bekapcsolódott a nyelv- újítási harcba Felelet a Mondolatra (1815.) c. írásával, hogy a Martinovics-féle köztársasági mozgalom vérbefojtása után ő is részesévé lehessen annak az új törekvésnek, amely a magyar nemzeti nyelvet igyekezett felfrissíteni, újjá formálni. Ű is vallotta, hogy ez az újért vívott harc ízlésféformot is hoz magával. s hogy ennek az időszaknak ez volt a maga forradalma, amelyet vállalniuk kellett mindazoknak, akik az előrehaladás ügyének akarták szén telni, életüket. Nem volt kisebb dolog megvívni azt a harcot sem, amelyet kritikusi tevékenységével vállalt magára. Az irodalmi életben honos tekintélytisztelet romba döntését indította el, amikor Csokonairól (1815.) majd később Berzsenyiről (1817.) írt kritikát. A szigorúan műközpontú bírálatokban a korabeli magyar közfelfogással szállt szembe, amely inkább az író rangját, mintsem az alkotását nézte, és megteremtőjévé vált a tényszerű adatokkal dolgozó esztétikai értékítéletét kimondó elvi alapokon nyugvó kritikának. Ugyancsak a haladó gondolkodásúak táborába állott, amikor az új áramlatok közül a népiesség ihletésének engedve megírta a Csol- nakon (1822.) és a Hervadsz... (1823.) című verseit. Nem egyszerűen a népdalírás technikáját tanulta meg, mint kortársai közül a legtöbben, hanem a nép művészétét is tanulmányozta, és műköiloi alkotásait a népköltészettel nemesítette még. Felismerte ő is, hogy a dolgozó nép beletartozik a nemzet testéoe, és a népköltészet jelentőségének feltárása a nép életéről való tájékozódás egyik fontos forrása. E harcok után írja meg Himnusz c. versét 1823. január 22-en. Üboen az egesz nemzet történetéről ír, s az egészen keresztül érvényesül a bírálat. Benne már olyan küllő szólal meg. aki túl van az irodalmi élet harcain, és a továbbiakban a nemzeti feladatokat vállalja. Életműve ismét bővül, s így fogalmazza meg programját: „Gondolkozni, jó ez, jó! de cselekedni: ez a legfőbb!’" Kölcsey jogot tanult ember Volt, ezért nem hatott meglepetésként, hogy az írói munkálkodás után a közpályára lépett: 1829-től Szatmár megye al- majd főjegyzője lett. A megyei jegyző azonban hivatalában is megőrizte a társadalmi kérdések iránti fogékonyságát. A szokványos ügyintézés mellett megyéjének közállapotával is foglalkozott. A szatmári adózó nép állapotáról (1830.), majd A sorsvonás tárgyában (1830.) elmondott megyei szónoklatai azt bizonyítják, hogy Kölcsey gondolkodásában nemcsak a helyi körülmények, hanem az országos kérdések is azonos fontossággal szerepeinek. A szatmári paraszt- emberek sorsának megdöbbentő képében is országos ügyet tár fel: az adózó nép sorsa változtatást követel. Ugyancsak a változtatás elérésének igényével teszí szóvá az adózó népet sújtó katonáskodás módját. Soha nincs biztonságban az ifjú, hogy vajon mikor esik rá a választás, mennyi időre viszik el otthonáról. és milyen messze kerül hazája határától. A sorsvonás módszere nem öntudatos honvédelmet, hanem a katonaság ntézményének meggyűlölését hozza magával. Az 1832 36-os országgyűlésen megyéjének követe volt. Bátor szónoklataival itt is az újat, a polgári nemzet megteremtését szolgáló ügyet támogatta. A magyar nyelv ügyében (1833.) azért szónokolt, hogy a magyarság elérje, anyanyelvén szólhasson a beszélgetésben. a hivatalban és írásaiban. Az örökös megváltás tárgyában (1834.) pedig azért szólt, hogy á jobbágyság örökös -szolgaságának siralmas következményeit bemutassa, és megszabja a soron lévő feladatot: közös érdeket kell kialakítani a társadalomban, s ennek módja a szabadság és tulajdon a jobbágy számára is. Követi működését félbeszakította megyé-' jének utasítása, amely a jobbágyoknak adandó személyi és polgárjogok ellen lépett feL Kölcsey országgyűlési harcának ezt a törekvését keresztülhúzni egyet jelentett azzal, hogy eddig elért eredményeivel szálljon szembe. Ehelyett lemondott, és visszavonult Cse- kére. Kölcsey élete és munkássága az újért való harcban telt él és teljesedett ki. Részt vett korának irodalmi harcaiban, és mindig az új mellett érvelt, állandóan a haladóbb elindítójának a motorja volt. Részt vett a közélet küzdelmeiben is, s politikai állásfoglalása és egész közéleti tevékenysége egy új eszme, a reformmozgalom kiteljesedése volt. ö maga még messzebb látott, de tettvágya és eltom- pultsága, elszántsága és elhallgatása sokszor tette pesszimistává. Mindig társat keresett, de nem talált: az otthonában prófétáló gondolkodót nem kedvelték nemestársai, sőt haragosat voltak. Elvhűsége azonban élete végéig töretlen maradt, s egész munkásságára jellemző, amit ő maga fogalmazott meg: „Hiszem, hogy a progresszió véghetetlen.” Csorba Sándor Húsz éve halt meg Barzó Endre Húsz éve halt meg augusztus 25-én hosz- szas betegségben a nagykállói ideggyógyintézetben. Szörnyűek lehettek életének utolsó napjai. De ahogy a háború alatt hazajött, s itt élt. azóta sem voltak vidámak a napjai, 50 éves korában már emberi roncs volt, túl azon, hogy dolgozhatott volna. Mégis az a tragikus emberi sors. az a szomorú vég. mit másoknál az élet részéről olyan végtelen igazságtalannak érzünk, égi nagy művésznél sosem olyan leverő. Önzőéi, vagyunk, akik túléltük, s vergődéseit nem éreztük? Lehetségés. De azok a szépségek, az ő világának tájai, azok a megtisztult mély emberi érzések, az emberi felmagasztosulás pillanatai, melyekét művéi nyújtanak, itt ma- rádták. Mégrhárádták, s élnek tovább bennünk. Sajnos azonban, hogy csak kevesekben. Barzó művészete még távol van attól, hogy azt mondhatnánk, közkinccsé vált. Ez oár a felfedezőknek, s a hermelikusoknak külön öröm. de nem elégítheti ki művészetének híveit. Életét a művészetét e sorok írója feldolgozta ugyan, s bár szülőházát emléktábla jelöli és Soltész Albert lelkesedésének eredményeként sor került gyűjteményes tár- 'atának megrendezésére Budapesten a Nemzeti Galériában, Nyíregyházán, majd az elmúlt évben Debrecenben kisebb anyaggal, most ez a, húsz év figyelmeztet arra, hogy mindez az ő művészi és emberi nagyságához mérten kevés. Az a város, hol született, melyet sokszor megfestett, hol élt. szenvedett, s hói nyugszik, neki sokkal többel tartozik. (Ki