Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
Vasárnapi melléklet Fent és lent... Történetesen úgy alakult, hogy azon a héten, amikor a kormány határozatot hozott az állampolgárok által építhető lakás és üdülő maximális nagyságáról, én éppen a Balaton partján nyaraltam. Emlékszem is, miközben az újságot olvastam, arra gondoltam, hogy nagyon jól van ez így, mindenkinek határoznia kell a maga helyén. A minisztereknek ott fenn, az ország házában az asztal mellett arról, hogy mekkora legyen a jövőben a legnagyobb magánlakás, illetőleg nyaraló. Nekem viszont itt lenn, a nem magán üdülő étkezdéjének asztalánál arról, hogy tökfőzeléket kérjek feltéttel, avagy bácskai rizseshúst savanyúsággal. Mindkét döntés, a fenti is és a lenti is, vitathatatlanul elvi alapokon nyugodott. A kormány abból indult ki, hogy korlátoznia kell a személyes szükségleteket meghaladó építési törekvéseket, a nagyzási hóbortban szenvedők luxusigényeinek kielégítését, ezért a jövő év közepétől minden állampolgár legfeljebb hatszobás lakást és háromszobás nyaralót építtethet magának. Jómagam ugyancsak tiszteletben tartottam a személyes szükségleteimet, ezért határoztam úgy, hogy mivel nem szeretem a tökfőzeléket feltéttel, így hát bácskai rizseshúst eszem savanyúsággal, az idén éppúgy, mint a jövő év közepétől. Egyúttal, minthogy törvénytisztelő ember vagyok, evés közben megfogadtam, hogy a jövő év közepétől sem fogok építtetni magamnak hatszobásnál nagyobb lakást, vagy négy szobás nyaralót. Nem dicsekvésből mondom, de következetes jellem vagyok, mérget vehet rá bárki, hogy ezt a fogadalmamat teljes mértékig be fogom tartani. Nagyjából hasonló fogadalmakat tettek később a vízparti délutáni henyélés folyamán üdülőtársaim is, pedig ők szintén ezért töltötték kétheti szabadságukat a vállalati üdülőben, mert nincs saját nyaralójuk. Mégsem tiltakoztak személyes szükségleteik jövőbeli korlátozása ellen, talán azt gondolták magukban, hogy ha majd megint sikerül beutalóhoz jutniuk, hát majd megint eljönnek ebbe a Balaton-parti üdülőbe és kész. Ne gondolják azonban, hogy nálunk mindenki egyetért a kormány döntéseivel. Amíg a közös üdülőben tartózkodtam, én is arra gondoltam, hogy teljes az egység, egy emberként állunk a Minisztertanács mögött, ám történt valami, 'ami megingatott ebben a hitemben. Estére vendégeim érkeztek, akik a Balaton partján szándékoztak tölteni a következő napot is. Ez önmagában még nem lett volna baj, napközben ellehettek a közös üdülőben is, éjszakára azonban valahol alvási lehetőségről kellett gondoskodni számukra. Kimentem hát velük a faluba, amely alatt persze nem nádtetős, trágyaillatú települést kellett érteni, hanem amolyan üdülőhelyi falut, teraszos villákkal, előttük ápolt kert, az udvarok mélyén garázs, az elegáns vaskerítéseken táblák: szoba kiadó, Zimmer frei stb. Végigjártunk néhány Zimmer frei-t és drágállot- tuk a szobaárakat. Aztán, minthogy már estére járt az idő, megállapodtunk egy villatulajdonossal, aki hajlandó volt kétágyas szobáját százötvenért kiadni az éjszakára. Az illetőnek termelőtől beszerzett bora is volt, feltehetőleg ez oldotta meg a nyelvét, mert egy idő után félreérthetetlenül panaszkodni kezdett. Előbb csak úgy általában arról, hogy drágul az élet, sok az adó, a hasukra ütnek a tanácsnál és úgy hajtják be az üdülőhelyi illetéket, ugyanilyen módszerrel következtetnek az adóalanyok jövedelmére, később azonban szóba hozta a kormányhatározatot is, úgy látszik, tájékozott állampolgárral hozott össze a sors. És kijelentette, hogy a döntés nem demokratikus, ellenkezik a kisemberek érdekeivel. Régebben olvasta az újságban, hogy az idegenforgalom és általában az üdülési lehetőségek szélesítése végett több kispanzióra volna szükség a Balaton partján és másutt, a magán- építtetőket erre kifejezetten ösztönözni kellene. És erre meghozzák a döntést az állampolgárok által építhető lakások és nyaralók nagyságának maximálásáról. Ha valakinek van rá pénze, kérdezte, miért ne építtessen akkora házat magának, amekkorát csak akar, ez állampolgári jog, ráadásul közös érdek, hogy minél többen tölthessék el megérdemelt szabadságukat a Balaton partján. Eközben végigvezetett bennünket birtokán, amely állt egy négy nagy szobás villából. Az udvarra kilépve kiderült, hogy az sem maradt parlagon, mert egy hosszú toldaléképületben hat kétágyas szoba sorakozott egymás mellett, mindegyikhez mosdófülke, zuhanyozóval. Gyors fejszámolással megállapítottam, hogy ha egy szobában a tulaj lakik, a többi után százötvenével véve akkor is beszed ezerháromszázötven forintot. Naponta. Több, mint negyvenezret havonta. És ráadásul nem ért egyet a kormánnyal, amiért az a következő évtől kezdve korlátozni kívánja a magánházak és nyaralók nagyságát. Ha én a kormánynak lennék, feltétlenül figyelném ezeket az ellenvéleményeket — mar az idén is. Arkus József Gondtalan, vidám, játszadozó óvodások Nyírtasson az általános Iskola - volt Vay-kastély szomszédságában, (Elek Emil felvétele) A pályaudvar váróterme olyan zajos volt, mint egy vásár. Sok ember várakozott a vonatokra. Ettek, ittak, beszélgettek, vitatkoztak, jöttek mentek és lökdösték egymást. Este volt már, sűrű este és kint szakadt az eső. Behúzódott mindenki a fedél alá. A hangzavar nagyobb volt, mint az a bizonyos bábeli. Egyszer csak a lármából kivált egy hang, szépen zendült, betöltötte a várótermet s hirtelen csend lett. Felfigyelt mindenki. A tekintetek a resti pultja felé fordultak, ahol botjára támaszkodva dalolt egy ember. Alacsony, ősz hajú, korosodó férfi, karikásostorral a vállán, amelynek kurta nyelét bőrsallangokkal és rézverettel díszítette. A hang mélyről rezdült, de olyan szépen, hogy megremegtette a honi lelket. Mindenki csendben figyelte a nótát. Túl a Tiszán, Tiszaháton, Alma terem a fűzfákon. Ma két hete, vagyis három,' Hogy a számadómat várom. Amoda gyön szamárháton. Ö az, talán ha jól látom. Az öreg itt kevés pihenőt tartott, észrevette, hogy figyelik. Fejét pásztor módjára büszkén felszegte, kicsit megrázta és folytatta a nótát. Jó napot, édes bojtárom, Nincsen-e valami károm? Károd nincsen, de nem is lesz. Míg ez falka kezemen lesz. De nem az, hogy károd vóna, Húsz. vagy harminc felül rajta... Nem idézem tovább a nótát, mert nagyon hosszú, bár álékor, ott mindenki figyelmesen végighallgatta. Közben odahűzódtam az öreg mellé és megálltam mellette. Akkor láttam meg, hogy a bal arca különös. Középen, a ráncok mezejében gyufás- doboz naevságú folt fehérlett. Azon a kis területen a szőr se nőtt ki, látni lehetett, hogy az a bőr eredetileg nem oda tartozott. — Szépen tud dalaim, báBegyógyult seb tyám — mondtam neki a nóta után. — Megtanítottak rá a doktorok — felelte. Furcsállottam a választ, éppen ezért megkérdeztem: hát az meg hogyan lehetséges? Doktorok tanították énekelni ? Az öreg így felelt: — Hosszú története van annak... Megkértem, mesélje el. ö elmesélte, mint színtiszta igazságot. Ugyanúgy mesélem most én is. — Tetszik tudni, az én apám kanász volt, nyugodjon továbbra is békességben, hogy felemlítem... Kanász akartam lenni én is. De látja itt ezt a foltot?... Nahát, emiatt majdnem nem lettem az... Mert ez a folt nem régen folt, azelőtt lyuk volt. Az a lyuk meg úgy kezdődött, hogy én igen szépen tudtam dudálni. Hat esztendős koromban szebben fújtam a dudát, mint apám. És nemcsak tülköltem a dudával, hanem a nótákat is ki tudtam rajta játszani. Csak az volt a baj, hogy a duda nagy volt, az én arcom meg gyenge, aztán az erőltető fúvástól sorvadást kapott. Egy esztendő ifmltán ki is lyukadt. Apám meg igen szerette volna, hogy kanász legyek, mert akkor nem kellett kiadni a bojtár porcióját. De mivel kilyukadt az arcom, nem lehettem kanász, mert nem tudtam fúni a dudát. Apámat igencsak bántotta ez. Elhatározta. hogy kigyógyíttat. Hét éves voltam. amikor elszegődött az uradalomba egy évre kanásznak annak fejében, hogy engem az uradalom kigyógyíttat. Csak egy pár bocs- kort kért ráadásnak. A szolgálatot el is kezdte. engem meg a főintéző elküldött a városi doktorhoz. Megvizsgált a doktor, azt mondta, menjek él má&at m. Mentem én, de a doktor mindig csak megvizsgált. így telt el az egész esztendő. Már tél volt. apám a hóra hajtotta ki a kondát. Egyik este, amikor hazajött, odaállok elébe, azt mondom neki: édesapám, a főintéző elküldte a bocskort. Itt van ni. Avval odaadtam neki. Apám csak nézte, nézte, azután meg így szólt: hát dudálni, tudsz-e már? Itt a duda, hadd hallom. Ideadta a dudát, én meg belefúvok, de a levegő mind kijött oldalt, a duda meg se mukkant. Akkor csak látom, hogy apám arca igen-igen elsao- morul. Szemeit is összehúzta, nagyot káromkodott, fogta a bocskort, sarkon fordult Ment egyenesen a főintézőhöz. Azt mondja neki: — Főintéző úr, a kutya- uristenit neki! Meggyógyítják a fiamat, vagy .nem? — Mi megtettünk minden*, amit lehetett — felelte a főintéző. — De az esztendő lejárt és a fiam arca most is lyukas — mondta apám. — Arról mi nem tehetünk — válaszolta a főintéző. — A bocskort elküldtem. amint látom, meg is kapta. Nem tartozunk egymásnak, elsején elmehet. — De bizony tartozunk mi, mégpedig sokkal! — kiáltotta apám és a bocskort az intéző fejéhez vágta. Erre a fóintéző felugrott, pofoncserdítette apámat. Neki se kellett több. Fogta a görcsös fütyköst, olyat talált ütni a főintéző fejére, hogy az mentem meghalt... Apámat elvitték a csendőrök. Nyolc évig ült a börtönben. Hanem az én arcom lyukas maradt. Már bele is nyugodtam, hogy dudálni én sose fogok, mert életre szóló a csúfságos testi hiányom. Hanem a sots csuda dolgokat mrweí. Annak fefeséss. JS tíz évvel ezelőtt beléptem en a termelőszövetkezetbe es megtettek kanasznak. Csináltam is szívesen, mert értettem hozzá. Egyszer, úgy a harmadik, vagy a negyedik esztendőben jött hozzánk egy ember főagronómusnak. Engem is meglátogatott a legelőn. Rögvest kérdi, mi a baja az arcomnak. Mondom neki a történetet. Elkomo- rodott az arca, de hamarosan így szólt: — Gyöjjön be hozzám behajtás után az irodába. — Minek? — kérdeztem. — Megpróbáljuk meggyó- gyíttatni az arcát. — Próbálták már azt — mondtam neki —, de nem lehet. Az apám egy évig dolgozott, nyolc évig meg ült érte, még se lehetett. — Hátha most .lehet —• mondta a főagronómus. — Próbálni mindig szabad. Bementem hozzá. Kiállított egy papírt, amivel elmentem az orvoshoz. Az meg beküldött a rendelőintézetbe, onnan a klinikára. Ott meg nem telt bele két hónap se. befödték a lyukat. Innen, a karomból vágtak ki egy darabot és ide tették a lyukra. Azóta jó lett. Igaz, hogy csúnya, de hát nem akarok! én mán a lányoknak udvarolni. Nekem meg jó, a dudát is meg tudom fújni vele, bár azt mondták az orvosok, hogy azt ne nagyon fuvoga^sam._ Az öreg elhallgatott. Befejezte a történetet. Megfordult, felemelte boros poharát és ivott. Csettintett a nyelvével, azután ismét felém fordult. Hát azt tudja-e. öcsémé uram, hogy én milyen disznókat nevelek! — Nem, — Fajdisznőkat Különbeket, mint régen az uraságnak. Most is azt kísértem én, disznókat, amit a tsz eladott, százötven darabot. De otthon is maradt még vagy annyi. Kaptam is háromezer forint prémiumot
