Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
f. oT3a! WfS. f Az események krónikája: HÉTFŐ: KEDD: 6ZERDA: Sikertelen jobboldali puccskísérlet Laosz- ban. — Az új köztársasági elnök Athénban rendeletet adott ki az amnesztiáról. Kanada és a VDK diplomáciai kapcsolatot létesített egymással. — Chilében éleződött a helyzet, a kormány két tábornok tagja lemondott. Nixon a visszalépő Rogers helyébe Kis- singert nevezte ki külügyminiszternek. — Kína csatlakozott a latin-amerikai atomfegyvermentes övezetet megteremtő megállapodáshoz. CSÜTÖRTÖK: Csehszlovák nyilatkozat folytatott tárgyalásokról, eszmecsere Berlinben. PÉNTEK: az NSZK-val — Kohl—Bahr Koszigin—Maurer-tárgyalások Moszkvában. — Amerikai csapatokat vonnak ki Thaiföldről. SZOMBAT: Waldheim ENSZ-főtitkár elindult közel- keleti kőrútjára. — Megélénkülő nyugati diplomáciai tevékenység Nixon várható európai körútja előtt. Az amerikai külügyminisztérium, a State Department élén bekövetkezett személy- csere, ha nem is volt váratlan, de meglepett mindenkit: Rogers, a lemondott miniszter hétfőn még sajtóértekezletet tartott és úgy beszélt Amerika külpolitikai törekvéseiről, mintha ő maga örök időkig munkálkodni akarna és tudna ezék megfogalmazásában és végrehajtásában. i Rogersszal a „régi gárda” utolsó embere is távozott a kormányból, már senki sincs helyén azok közül, akik 1969-ben Nixon elnökségének kezdetén tárcákhoz jutottak. Rendkívüli arányú ez a lemorzsolódás. Ha új külügyminiszterre, új hadügyminiszterre van szükség, akkor ez a bel- és külpolitikai bizonytalanság jele... Mindezen túl persze személyi okok szintén közrejátszottak. Rogers számára nem volt hízelgő, hogy Kissinger, mint az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, gyakorlatilag már régen a kezébe kaparintotta a külügyek irányítását. Rogers szerepe egyre inkább csak reprezentatív tevékenységre korlátozódott. Ha most, a Watergate-vi- har kellős közepén került sor a személycserére, akkor a politikai megfigyelők arra a következtetésre jutnak: Nixon egyrészt úgy akarja elterelni a ügyeimet az ügyről, hogy Kissinger révén a külpolitikai akciók látványos sorát indítja el, másrészt Rogersnak, a magánéletben tekintélyes ügyv.M- nek is nyilván sürgős lehetett a távozás, mielőtt még az 6 jogászi jövőjét kockáztatná a jogtalan lehallgatások, a büntetendő betörések, a megengedhetetlen megvesztegetések megannyi árnya. Nixon és Kissinger mindenesetre most megindítja a Nyugat-Európával és Japánnal való tárgyalássorozatot, aminek a végén egy „új atlanti charta” meghirdetése esedékes. Az atlanti — és ezek szerint még a csendesóceáni — országok jövőbeni viszonyuk új „alapokmányát” szövegeznék meg és fogadnák el ünnepélyesen, talán éppen a NATO fennállásának 25. évfordulója előtt. (A jövő tavasszal, 1974. április 4-én lesz negyedszázada annak, hogy Washingtonban 12 ország külügyminiszterei aláírták az észak-atlanti szerződést.) A héten egyre több hír és találgatás középpontja volt Nixon elnök őszre esedékes nyugat-európai körútja, illetve ezt megelőzően egy esetleges angol—nyugatnémet—francia csúcstalálkozó, no meg a kilenc közös piaci 'ország külügyminisztereinek koppenháfüi találkozója. Az USA vezetőinek ma '„sikerekre” van szükségük, s egy ilyen „siker” lenne az is, ha a chilei népi egység kormányra döntő csapást tudnának mérni, szövetkezve a helyi reakcióval. Az nyilvánvaló, hogy a chilei jobboldal meg-megújuló rohamai mögött ott van az amerikai támogatás, bátorítás. Nem véletlenül követelte a Chilei Szocialista Párt a santiagói amerikai nagykövet kiutasítását az országból... A chilei erőpróba egyre drámaibb. Az ország életét sorozatos sztrájkok bénítják meg. Hetek óta tart a fuvarozók sztrájkja, s elég egy pillantást vetni a térképre, hogy rájöjjön az ember, milyen fontos a 4000 kilométer hosszúságban elterülő .országban a közúti szállítás. Ha nem járnak az autóbuszok, jórészt leáll a személyközlekedés, ha nem szállítanak árut a fuvarozók teherautói, kamionjai, akkor nem jut el áru, nyersanyag, élelmiszer az ország városaiba, falvaiba. A magánfuvarozók — akik közt egyébként rf;y- két gépkocsival rendelkező kisemberek is vannak — nagyon jól tudják: milyen létfontosságú a szerepük az ország életében, sztrájkjuk ezért csak kisebb részt gazdasági, nagyobb részt politikai jellegű. Igaz, hogy a kormány esetleges államosítási szándéka ellen a profitjukat korlátozó intézkedések ellen is tiltakoztak azáltal, hogy leállították teherautóikat, de a lényeg: gazdasági káoszt teremteni, amelyben az Allende-kormány végül visz- szakozni vagy éppen lemondani kényszerül... E sorok írója is járt Chilében és személyes élményei alapján mondhatja: a távoli, dél-amerikai ország politikai arculata, társadalmi összetétele, gazdasági élete számos hasonlóságot mutat egy-egy nyugat-európai tőkésországé val. Santiagóban is sok a kispolgár, akit a reakció könnyen meg tud téveszteni r„A magántulajdon szent!” jelszóval mozgósítani tudnak a chilei tőkések sok-sok kiembert, aki — mondjuk egyetlen rozoga taxiját, ócska teherautóját, parányi boltját, kis műhelyét félti. Az Allende-kormány aztán két tűz közé kerül: a balos, álforradalmár elemek a reakcióval való azonnali és erőszakos leszámolást sürgetik, viszont egyetlen rendőri intézkedés után a jobboldal az alkotmány, az egyéni szabadságjogok, a demokrácia megsértését kiáltozza. A népi egységkormány igyekszik a törvényesség keretein belül eljárni, tudja ugyanis, hogy nemcsak Chile sorsáról van szó. Az egész Latin-Amerika — és egy kevéssé a tőkés Nyu- gat-Európa — figyeli a „chilei példát”! A héten egyre több hír- magyarázó foglalkozott a világsajtóban — s a szovjet sajtóban is — a kínai helyzettel, a pekingi politikával. A találgatások megindultak azzal kapcsolatban is, hogy a kínai fővárosban belpolitikai mozgolódás tapasztalható: úgy tűnik, hogy párt- és más politikai szervek sorozatosan üléseznek, persze szigorúan zárt ajtók mögött. Egyes vélemények szerint a párt 10. kongresszusát készítik elő, mások tudni vélik, hogy küszöbön áll a parlament, a nagy népi gyűlés összehívása. Amint erre a szovjet sajtó szinte nap mint nap rámutat, a kínai külpolitika irányvonala változatlan és — sajnos — annak döntő eleme époen a szovjetellenesség. Európában a kínai diplomácia igyekszik meggátolni az enyhülés folyamatát. Pekin gben úgy tartják: Kínának az lenne az érdeke, ha Európában ismét feszültség alakulna ki. a kínaiak pedig ..távolból figyelhetnék a tigrisek marakodását...” Pálfy József A kínai külpolitika ösvényein 3. Hegemónia a „világfalu“ felett A módosított „szuperhata- lom”-elmélet és a „közbeeső övezetek” legújabb változatáról szóló elmélet kidolgozása adja a kulcsot ahhoz a magatartáshoz, amelyet a jelenlegi kínai külpolitika a harmadik világ országaival kapcsolatban tanúsít. Itt azonban emlékeztetni kell még egy elméletre, amelynek szerzője ma már eltűnt a kínai belső hatalmi harc süllyesztőjében — maga az elmélet azonban új formában nagyon is érvényes. A szóban forgó elképzelés Lin Piao, a hajdani „második ember” nevéhez kapcsolódott, aki 1905-ben írott cikkében kifejtette, hogy a harmadik világ fejlődő országai a „világfalu”. a fejlett ipari országok. köztük a szocialista országok pedig a „világváros”. Az elkerülhetetlen ösz- szeütközés során a „világfalu” erői, élükön, természetesen Kínával, győzelmet fognak aratni a fejlett országok felett. Ezt az elméletet ma Kínában éppen szerzője miatt nemigen hangoztatják, világos azonban, hogy szervesen kiegészíti a többi, már felsorolt külpolitikai elméletet. Mindezt figyelembe véve Kínának a harmadik világgal szembeni politikája meghatározott helyet foglal el a kínai külpolitika összefüggő rendszerében. A fő ellenségnek tekintett Szovjetunióval szemben minden nemzetközi kapcsolat felhasználása megengedett és szükséges. Az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, mint szuper- hatalmakkal szemben támaszkodni kell az „első közbeeső zóna”, tehát a többi fejlett tőkésország összefogására és önálló törekvéseik erősítésére. Végül pedig az ösz- szes eddig felsorolt partnerrel szemben Kínának politikai. és ha lehet gazdasági, sőt később stratégiai hegemóniát kell szereznie a „második közbeeső övezet”, azaz a fejlődő országok felett. Ez ugyanis az első lépés abban a láncolatban, amely a kínai világhatalmi célok megvalósítása felé mutat! Amikor Kovalov, az Izvesztyija szemleírója a közelmúltban kifejtette ennek a harmadik világ irányában folytatott kínai politikának az ismérveit és ehi alapjait, joggal állapította meg: „Ennek semmi köze a marxista- leninista osztálypolitikához... a maoisták a nacionalista és faji előítéletekre spekulálva próbálják elvonni a fiatal államok figyelmét az antiimpe- rialista harc feladatairól’’. Miután Peking nemzetközi ereje és befolyása jelenleg korlátozott, csak néhány nemzetközi példa áll rendelkezésre, ezek is világosan illusztrálják azonban a pekingi „elméleteket”. Ilyen volt mindenekelőtt az az egyértelmű és látványos politikai támogatás. amelyet a kíniak Pakisztánnak nyújtottak az ország hajdani keleti tartománya, a jelenlegi Banglades felszabadulásának megakadályozására. Ez az akció élesen megmutatta, hogy a kínai politikának semmi köze sincs a nemzeti felszabadító harc támogatásához — hiszen Pakisztán reakciós katonai diktatúráját egyszerűen hatalmi okokból istápolták. Azért, hogy Indiát elszigeteljék, a szovjet—indiai együttműködést megtorpedózzák, és egyúttal növeljék politikai- stratégiai befolyásukat Pakisztánban. A kísérlet — ismeretes módon •—■ kudarcot vallott, de mindmáig legtanulságosabb példája annak, milyen utakat követ Kína a fejlődő országok viszonylatában. Nem kevésbé tanulságos Pekingnek a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban tanúsított magatartása is. A Za Rubezsom című szovjet külpolitikai folyóirat ezt úgy foglalja össze, hogy célja kettős. Először: reakciós, nacionalista hangulatot szít az arab országokban, hogy meggyengítse kapcsolataikat a Szovjetunióval; másodszor: elutasít minden javaslatot, amely a konfliktus politikai rendezésébe irányul — egyszerűen azért, mert érdekelt a jelenlegi közel-keleti konfliktus fennmaradásában, az újabb összetűzésektől terhelt helyzet fenntartásában! A harmadik világgal szembeni kínai célkitűzéseket jelenleg a gazdasági és Segély- politika illusztrálja legjobban, miután ma ez a kaocso- latok fő tartai.nv. Peking a saját gazdasági helyzetéhez képest viszonylag mr„’S arányú kölcsönöket és két folyósít. Általános vélemény szerint ezek meghaladják a nemzeti jövedelem 1,2 százalékát. A kínai kölcsön- és segpíly- politika egyik gócpontja-elő- ször Indonézia, az Indiát körülvevő országok (tehát Nepál, Ceylon, Burma és Pakisztán), valamint néhány fekete-afrikai ofszág Volt. (Elsősorban Tanzánia, Zambia és Uganda.) Az első szakaszban (amelynek csúcspontját C»ou En- la.i 1964—05-ös ázsiai-afrikai útja jelentette), meglehetősen nagyszabású stratégiai elgondolás körvonalai bontakoztak ki: Peking vezetése alatt egy Pakisztánra és Indonéziára támaszkodó hatalmi csoportosulásé. Ennek szolgálatában Kína nagymértékben felelős azé.!, hogy Indonézia baloldali politikai erőit a kalandorság irányába hajszolta. Az 1905-ös katonai puccs és a nyomában fellángoló ellenforradalmi terror jó időre „kikapcsolta” Indonéziát Peking potenciális szövetségeseinek sorából. Ettől kezdve a kínai segélypolitika a megmaradt pozíciókra, tehát Pakisztánra és Nepálra, Afrikában pedig Tanzániára és Zambiára koncentrál. Magától értetődően Kína segélypolitikája és a harmadik világgal szemben egész magatartása rendkívül hullámzó és ingadozó, — hiszen nem a fejlődő országok érdekeinek elvi támogatása, hanem hatalmi célok vezérlik. A felsorolt, vázlatos példák is mutatják azonban, hogy ezeknek az országoknak a többsége nem hajlandó elismerni Kína hegemóntörek- véseit. E politika eddigi mérlegét Alekszejev tanulmánya így foglalta össze: „A harmadik világ országai sorában is nő a bizalmatlanság a maoista politikával szemben, mert a harmadik világ országai nem óhajtanak Kínával olyan kapcsolatokat, amelyek szovjetellenes bázison létesülnek. A szovjetellenesség a fejlődő országokkal folytatott kínai politikában is bukásra van ítélve. Minél hamarább felismerik ezt Pekin gben, annál többet használnak a kínai nép alapvető és hosszú lejáratú érdekeinek”. (—1—e) V. fegorov dokumenttimregényet Fordította: HAVA« ERVIN A szálak Sckőnhausen vezetnek 25. A vita több mint egy óra hosszáig tartott. Végiggondoltak minden lehetőséget, azután Jakov javaslatát fogadták el. — Nekem mennem kell — zárta be a tanácskozást Szer- gej Vlagyimirovics — várnak a népbiztosságon. Sok sikert kívánok! Mehtyi kikísérte Rumjan- cevet. Amikor visszatért, Jakovot ráncolt homlokkal, gondolataiba mélyedve találta. Miért ez a nagy szomorúság, Jakov? — Az bánt, Mehtyi, hogy Lidát a kérése ellenére sem engedték haza. Pedig én is mindent megtettem az ügyben. — Ugyan Jakov. minden rendbe jön. Egy-két hónap múlva hazajön a te Lidád. Addig bírd ki valahogy! Jakov tudta, hogy bízhat Kulijevben, sosem fecseg alaptalanul. Kissé megnyugodva mondta: — Akkor hát búcsúzom, Mehtyi. Egy óra múlva küldik az újabb rádióüzenetet Teheránból. IVADÉK AKCIÓBA LÉP Jakov és Ivadék kidolgozták az akció tervét. Az olajfinomító klubját Peszcov Nyíl Tyimofejevics vezette, aki egykor jő embere volt Monta- sevnak. a gyár régi tulajdonosának. Montasev azóta sem szakította meg a kapcsolatot vele, bőkezű ajándékokat küldött neki a határon túlról. Ivadék arra számított, hogy Peszcov segítségével bejuthat az üzembe. Ehhez azonban fel kellett őt keresnie a klubban. A diverzáns éppen azon a napon ment el a klubba, amikor ott gyári aktívaülést tartottak. Ivadék belopódzott az előcsarnokba, sárga bronzszemeivel nyugtalan pillantásokat vetett maga körül, nem szívesen találkozott az ott gyülekező emberekkel. Az előcsarnokban fel-alá sétálgattak a gyűlés részvevői. Voltak itt őszhajú mesterek, akik évtizedeket töltöttek el az olajiparban, fiatal mérnökök, akik már a szovjet hatalom éveiben szerezték meg képesítésüket és sokan a legjobb munkások közül. Az ülés napirendje egyaránt fontos volt mindnyájuknak: hogyan növelhetik termelésüket a haza védelme számára alapvető termékből. Ivadék gonosz szemekkel nézett körül, hiszen ezek az emberek az ő birtokán nyert olajat dolgozták fel. Igen, bácsikája végrendelete szerint ezt az egész környező területet neki kellett volna örökölnie. De az örökséget elvitte a forradalom... Az egyik panning mellett elhaladva lelassította a lépteit. Két fiatal, szőke férfi és egy barna, azerbajdzsán, lány ült rajta élénken beszélgetve. A mondatokból Ivadék nem tudta megállapítani, hogv a beszélgető partnerek mérnökök. Keserűen gondolt saját' diákéveire, s arra, hogy a bácsikája mindenáron el akarta végeztetni vele az olajmérnöki kart, hogy majd eredményesen vezethesse a gyárat. Ez sem sikerült neki. Még az egyetem befejezése előtt külföldön kellett letelepednie. E pillanatokban úgy érezte, hogy mindaz a harag és keserűség, ami az elmúlt esztendőkben összegyűlt benne, most egyszerre felfakadt. Megszólalt a csengő, a tanácskozóterembe hívta a részvevőket. Ivadék is sürgölődni kezdett, meg kellett találnia Peszcov irodáját. Ez nem okozott különösebb gondot, az épület nem volt nagy, csak végig kellett mennie a folyosón, hogy meglelje az ajtót a felírással: „Klubvezető”. Benyitva látta, hogy a helyiség üres. Ivadék szitkozódott. Ha ez a Peszcov végigüli a tanácskozást, akkor nem várhatja meg. Idegesen töprengett, hogy mit tegyen. Még egy csengetés hallatszott, az előcsarnoki zaj elcsöndesedett, a folyosón egy siető ember alakja tűnt fel. Ivadék figyelmesen megnézte a közeledő, sovány férfit, aki úgy ötven esztendős lehetett, ovális arcát ritkuló ősz haj foglalta keretbe. „Nyil Tyimofejevics, persze hogy ő az”. Ivadék még ifjú éveiből emlékezett rá. Nyil Tyimofejevics akkoriban gyakran járt hozzájuk. Montasev hű embereként elsősorban a munkásokat és az alkalmazottakat tartotta szemmel, hogy minden rendellenességet azonnal jelentsen neki. Arra is emlékezett, hogy mindig hozott neki, a fiatal Montasevnak, vagy ahogy ő nevezte: Racsiknak ajándékot — láncba fűzött apró pereceket. Ezek a száraz. ropogós perecek jobban ízlettek neki a legfinomabb otthoni pirognál is. — Nyil Tyimofejevics! — lépett Peszcov elé a félhomályból Ivadék. összerezzent a váratlan szólítástól és megállt, — Miben lehetek a szolgálatára? — Nem ismer meg, Nyil bácsi? Peszcov közelebb lépett. — Nem, nincs szerencsém ismerni — jelentette ki határozottan. — Ráesik Montasev vagyok. Akinek annyi perecet hozott ajándékba. (Folytatjuk)
