Kelet-Magyarország, 1973. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

8. oldal KéLET-MAGYARORSZÁG — VASÄRNAPT MELLÉKLET 1973. június ». Marton István: A SZÖRNY Belülről, mint csirke a tojás héját, úgy törte át a burkot ami körülvette. Hóna alján és nyakgyűrődéseiben végigfolytak az izzad- gágcseppek. A párkányon nagy folt sötétedett, mintha izmos testével köre préselte volna ár­nyékát. Körülnézett. A napsugarak derékszögben érték a földet. Fehér volt az ég és fehér a víz tükre. Zsokésapkás öregek ültek, a fák alatt. Féltették a fejüket a kora délutáni naptól. Egy kisfiú sárgagerezdes labdáját visszapergette a víz felől fújó szél. Forrón Sütött a nap, de nem törődött vele, ©tt maradt a párkányon ülve. Később nagyot ásított, de nyújtózkodásra mar nem jutott ideje, mert a vonalat kézen állva lépte át egy tetovált karú artista, A lég- tornászmesterség összes fortélyát csillogtatva ment végig az úton, majd- a kőpárkányon. Könnyedén lendült át az útját keresztező nsz- ezes korláton, ég felé tartott zárt lábakkal állt meg a vízhez vezető lépcsők legalsó fokán. Az artista láttán egyetlen pillanat alatt rázta le magáról a kábító napsugarakat és hir­telen elhatározással kézre állt. Óvatosan, ere­iét beosztva indult el a keskeny kőpárkányon 8 lépcsők felé. Az artista viselkedésében meg­nyilvánuló szakmai gőg, a fölényes mosoly, a prof) nagy magabiztossága ingerelte fel. Tótágast állva pillantotta meg a legszebb lányt, aki a gyékényen hasalt és képesújságot lapozgatott. Talpra ugrott, odament hozzá, be­mutatkozott: r-r- Kagyur vagyok! — Kagyur? — kérdezte döbbenten a lány, — így hívnak! — fejelte határozottan, majd hozzátette: — Nem tetszett a nevem, ©mit a kereszt,ségben adtak... Nem fejezte ki , egyéniségemet! • — Érdekes! f -=* Téged hogy hívnak? A lány nevetett. — Királynőnek!- Ugyanazért, amiért téged Kagyurnak. Tetszettek egymásnak. Kagyúrnak a lány, mert nagy kerek szemei voltak és fehér fo­gakkal harapdálta a napszemüvege szárát; a lánynak Kagyur, mert magabiztos fölénye kis­fiús izgatottsággal párosult. —«• Gyepe a vízbe — javasolta a lány, — Megvárlak, Királynő — felelte Kagyur. ÍVégighasalt a gyékényen és a szép, karcsú lá- feak után nézett. t A parton megnőtt a fák árnyéka, 'majd lassan besötétedett. —. A rakéta! Nézd a rakétát! — kiáltott lei tánc közben Kagyúr, megszorítva a lány karját. T-: A hangszerek egymás után hallgattak el, csak a dobverők peregtek tovább, kitörve a zongora és gitár igájából, hogy vad szertartás­ba1 üdvözöljék a felvillanó fényesóvákat. Az­után 10—13 üstökös fúrta bele magát a sötét égbe, majd szinte hallani lehetett sercegésü­ket- ahogy a vízbe csapódtak. = Milyen szép — mondta sugárzó arccal « lény. . , Kagyur megjegyezte: r- Te yggy a szép! .. A nyakvonalad, a profilod... Fordulj felém! klipden színedet látni akarom. _ Festő vagy? — kérdezte a lány. Kagyur a fejét rázta, f Hát mi vagy? r — Kagyur vagyok és há úgy. tetszik, ez a, foglalkozásom is — felelte és nem magyaráz­kodott tovább. — Menjünk a mólóra — ötlötte hirtelen. Meg sem várva a lány beleegyezését, felugrott, mégkereste a hajlott hátú pincért és kifizette a sört, a limonádét. Végigsétáltak a parton. Kagyur átfogta a lány vállát. Az egyik fa alacsonyra nőtt. ágai alatt meg akarta csókolni. A lány elfordította a fejét. _ _ . A gáton emberek álltak és az öböl túlol­dalára szegezték tekintetüket. Az egyik part menti pádon két öreg ült. Ugyanazok, akik délután a strandon tapsoltak a kézen álló artis­tának. Sapkátlan kopasz fejük fényforrásként világított.A lány és Kagyur közvetlenül a pad mögött álltak, így hallották beszélgetésüket. — A harmincas évek valamelyikében bukkant fel az egyik divatos fürdőhelyen a ten­gerből a hatalmas, hajó nagyságú szörny. Állí­tólag az újságírók a saját szemükkel látták. Néhány nap múlva szájtátók ezrei lesték s világcsodát... Az öregember nem tudta befejezni meg­kezdett mondatét, mert pipázó társa -közbe­szólt: — Na, persze nem lehet véletlen jelen­ség egy ilyen szörny felbukkanása,.. — Valóban nem!. Sőt, igencsak jellemző tünet! — jegyezte meg a kopasz öreg. — A szörnyet látta egy ír pásztor a napon sütkérez­ni, egy milliomos a jachtjáról figyelte meg. látták a Szajnán, a Themzén és többször a Rajnán. A hírek felborzolták Európa idegeit. Emlékszem az egyik lap tudósítója szerint ezt a tavat is birtokába vette. A pipázó öreg füstöt eregetve bólintott. Kagyur a kezénél fogva húzta el a lányt a pádtól. — Gyere a mólóra! — Félek! — Ugyan mitől? — A szörnytől — mosolyodott el kénysze­redetten a lány. — Itt nincs semmiféle szörny, csak az ereget szeretnek félni a sötétben. Gyere! A móló mohos kövein ülve Kagyur a lány Vállait szorongatta és minden ellenkezés da­cára szájon csókolta, majd minden áron ha­nyatt akarta fektetni. A lány megfeszítette a derekát, sőt meg­próbált kibújni az ölelésből. — Kitaláltam egy történetet... Elmondjam? — kérdezte. — Ne! — tiltakozott Kagyur. — Legalább most ne! I A lány úgy tett, mintha megsértődött vol­na» ^húzódott. Bér maga sem tudta, hogy nem sértődött-e meg igazában. Mindenesetre meg­tört a varázs, már csak egyszerűen félt a sö­tétben.- — Te nem is vagy királynő — jegyezte meg gúnyosan Kagyur. — Tanító néni vagy! — Miért lennék pont az? Kagyur grimaszt vágott és mutatóujját a lány mellének szegezte. — Valid be: tanító néni vagy! A lány közbevágott. Ideges düh remegett a hangjában: — Majdnem eltaláltad. Ápoló­nő vagyok! — Szép hivatás! — mondta Kagyur min­den meggyőződés nélkül. A lány gondolkozott egy darabig, majd nagy lélegzetet vett. ™ Nyomorékon született gyerekeket ápolok, angolkórosokat, vízfejűe­ket,,, — Akkor szent vagy, akire a mennyek or­szága vár — ingerkedett a fiú­— ... agyalágyultakat, süketnémákat -» fejezte be a felsorolást elesuklá hangon és sír­ni kezdett, Kagyur megfogta a karját, — Hagyd ab­ba! Nem akartalak bántani. A lány keze fejével a szemelt dörzsölte. —■ t’udtam előre, hogy ma sírni fogok. Kagyur az inge sarkával törölte a lány arcát, — Fújd ki az orrodat! A szipogó lány már nem ellenkezett. Hagyta, hogy Kagyur kigombolja a blúzát és hanyatt fektesse a mohától puha köveken. A -csillagokat nézte, majd a képre gondolt, amit az újság címoldalán látott: állig felfegyveraett katonák őriznek egy földön kuporgó asszonyt és két gyereket. Legalább ötször annyi fegy­ver jutott rájuk, mint ahányan voltak. Érezte a fiú ereinek lüktetését, de nem látta az arcát. ' — Tudnál te szeretni egy szerencsétlen gyereket? — kérdezte halkan. —- Nem! — felelte Kagyur határozottan. A lány félrefordítatta a fejét és a sötét víztükröt nézte. ■— Szeretsz valakit egyálta­lán? — Téged! — Pe rajtam kívül? — Senki más nem érdekel! — Mégis — makaeskodott a lány. Kagyur elvesztette a türelmét. — Nem hallod? Senki sem érdekel! A lány kitépte magát az ölelésből és fel- állt. — Félek! Vedd tudomásul: tőled félek! — Begomholta a blúzát és hátra sem nézve szaladt a mólén a part felé. A fiúban erősea dolgozott az indulat; hagy utánamegy és megpafozza. ★ Jóval később, amikor már sikerült eltom- mtapi érzékeit, ajkát biggyesztve mondta: — Királynő. — Fején keresztül lehúzta trikóját, kibújt farmernadrágjából. A kőgát széléről vetette be magát a tóba és lassan a közepe fe lé úszott. Egy alacsony röppályára emelkedő rakéta majdnem ott csapódott a vízbe, ahol Kagyur belemerült. Láng nem lobbant fel, csak a fe­hér gőz sistergeft. A tér Az elmúlt évek alatt sokszor jártam er­re, hogy megrövidítsem az utat. Mindig gon­dolatok nélkül mentem. Ezen a délutánon hirtelen megálltam a József Attila utcán és befordultam a térre, de nem azért, hogy át­kerüljek a másik oldalra. Néhány lépés után leültem. A Tér... A régmúlt, a gyermekkor em­lékei egyszerre mind ott nyüzsögtek ben­nem és körülöttem. Mekkora öröm volt, ami­kor a füzeteket végre bevághattam a szek­rénybe és végigrohanva a folyosón, egy­más után nyomkodtam á csengőgombokat: — Jössz a térre? — Jössz a' térre? Gye­rünk! Mit játszunk ma? Cápát? Rabló-pan­dúrt? Fogócskát? ... Ipi-apacs egy-kettő­három : Le vagy ütve! Hallani vélem a vékony, félénk gyer­mekhangokat, ahogy megszólítottak a téren: — Kislány, jössz játszani? — Én a fiúkkal játszom! — vetettem oda ilyenkor fölényesen. Mert tényleg, igen büszke voltam rá, hogy néha hajlandók vol­tak bevenni a játékba; persze leginkább rab­lónak és csak ritkán pandúrnak. Ezt a kü­lönleges engedékenységet is csak akkor ta­núsították, amikor versenyfutásban vagy tá­volugrásban szép simán lehagytam még azo­kat a fiúkat is, akik mindig pandúrok vol­tak és soha nem akartak rablók lenni... Micsoda rejtelmes, áttekinthetetlen cso­da volt számomra a Tér! Ezt a csodát ke­resem. Nem akarom elhagyni. Várom, hogy újra megelevenedjen. Igen, ezért jöttem ma ide. Talán történik valami, talán hozzám sze­gődnek a mai nap csodái, mert nélkülük él­ni nem lehet. Érzem is belül a türelmetlen­séget. A legszívesebben megszólalnék és azt mondanám: • — Ajándékozz meg a mai csodáiddal, te régi tér! Az emlékek néha olyan elevenné válnak, hogy szinte hallani, hogy szakad végig a vizsgára készült szépséges rózsaszínű krepde­A művész Különjegés egyéniség Antal Imre. Azon igyekszik, hogy lehetőleg rövid idő alatt ifinél több izgalmasat, érdekeset adjon a nézők­nek. Pereg a nyelve és sohasem előre meg­fogalmazott, százszor elpróbált mondatokat használ. A nézők milliói előtt gondolkodik és ezzel az alkotófolyamattal bevonja a közön­séget is a játékba. Antal Imre a szó szoros értelmében üstökösként tűnt fel a televízió­ban, Bár nevével már a képernyő előtt is megismerkedhettünk, de a kezdetben csak ke­vesen gondolták, hogy a jeles zongoramű­vész hasonlóan virtuóz tv „shaw-mann” lesz. Mert ha valakire, akkor Antal Imrére illik ez a megfogalmazás. Ma a Magyar Televízió főmunkatársa. Két műsor próbája között sikerült leülni ve­le, hogy néhány kérdésre választ kapjunk.-»• Hogy került a zongora mellől a televízióba? Mondhatom azt is, hogy véletlenül, de mondhatom azt Is, hogy sorsszerűén. Néhány évvel ezelőtt ugyan k —. remélem átmeneti, egészségi okokból —, abba kellett hagynom a zongorázást. Azt hiszem nem kell hangsú­lyozni, hogy mit jelent ez egy aktív zongora- művész számára. Kétségbeesetten keresi ilyenkor az ember az új önkifejezési módo­kat, Ö1 éve é6 néhány napja történt, hogy felkértek egy műsor vezetésére. Aztán úgy látták a szerkesztők, a rendezők, hogy nem csináltam egészen rosszul. Ekkor kezdődött. Talán még emlékeznek a kedves olvasók arra a sorozatra, hogy „Könnyű-e együttélni veled?” Ezután következett az ismertséget hozó „Halló fiúk, halló lányok” című műsor — A zenével végül is nem szakított. . . — Jelenleg a zenei főosztály komoly ze­Tamás Menyhért: Tárulkozó tekintetek Egymás szemébe kapukat képzelünk, szárnyuk a bizonyosság sarkvasán fordul, lám, máris tárulkozik tekintetünk: hol tegnap még elvakult harag dúlt, átléphet rajta ma mindenki, rokon és nem rokon, aki betört léceinken is a közös jelek üzeneteit keresi, szavaink közeiét, akit nem a viszonzatlan csend küld közénk —- csukodásában sem őriz titkot többé, ki nem akar túllépni a másikon, botlása is a másikhoz érkezőé, aki ezután mindig velünk marad — így hal meg, kapuvá változott szemekkel, s mellünkön a hűség vaspántjaival egymásra nyilunk majd minden reggel. sin ruha, amelynek tulajdonosa kényeske- dő, stréber kislány volt. Valamiért belém kö­tött, aztán el akart futni. Én utánakaptam és — megtörtént a baj. . . Most minden olyan világos, tiszta. Ahogy itt ülök, belátom az egész teret. Nincs rajta »semmi titokzatos. A felnőttnek teljesen kitá­rulkozott. A nap vakítóan süt, a langyos szellő időnként gyengéden végigsimítja a te­rebélyes árvácskaszőnyeget. Szemközt az évszázados fa lombjai fiatalos zöldet öltött a — ki tudjr hányadik — tavasz tiszteletére. Lassan felállók és a fához lépek. Már fel- . emelem a karom, hogy átöleljem a törzsét, aztán körülnézek és szégyenkezve leejtem a kezem. Hiszen át sem tudnám fogni. Igen, az öreg fa még tanúja volt, ami kor vérző térddel tápászkodtam fel a föld­ről, de tudtam, nincs semmi baj, mert a KIOSZK egyik helyiségében mindig volt egy néni, annál pedig jód és egykettőre fertőtle­nítette a téren szerzett sebeket. .. .Ha minden seb olyan hamar begyó­gyulna . . Édesanyám! Édesanyám ... A gondolat akaratlanul szavakká formálódik és megint szégyenkezve körülnézek. De senki sem figyel rám. Két miniszoknyás lány ön­feledten fürdeti arcát a nap sugaraiban, a vasutas egyenruhát viselő férfi fényképező­gépével bajlódik, egy hosszú hajú fiatalem­ber pedig érdeklődve nézi. Láthatóan alig várja, hogy felajánlhassa segítségét. ., .Most egészen tisztán hallom anyám hangját, amint utánam szól: „Ne szaladj úgy! Vigyázz, mert kimelegszel. Nehogy meg­fázz!” — És később: „Istenem, már megint elesett ez a gyerek . . Néhány perccel azelőtt, mentem el a be­tegágyától, hogy meghalt. Talán ezért olyan nehéz megnyugodni. .. —■ Ipi-apacs egy-kettő-három: Le vagy ütve! Felkapom a fejem. Szőke fürtös, arany­barna bőrű kislány találta meg a bokrok kö­zött rejtőző ifjú embert, aki — miután le­leplezték — sértődötten kiáltja: —■ Nem ér a nevem, uzsonnaszünet! László Márta — riporter nei rovatának vagyok a főmunkatársa, tehát rendkívül szoros a kapcsolatom a zenével. — Milyen tervekkel kezdett a mű­sorok készítéséhez? — Szinte már közhely, de mégis elmon­dom, hogy a célunk: minél több ember sze­resse meg a zenét. Ezért hoztuk létre pl. a Tv Zenei Klubját, ahol külön élvezethez jut­hatnak a kamarazene-rajongók. Ezenkívül a Szó-Mi-Szó című zenei műsorban lehetősé­gem nyílott egy-egy zenei műszó magyará­zatára, természetesen sok zenével illuszti'ál- va. Szeretnénk a legjelentősebb európai ze­nei versenyekről is önálló műsorokban be­számolni. — Most mivel foglalkozik? — Elárulom, de természetesen a részle­tekről mélyen hallgatok, hiszen még titok; mi lesz benne, hogy a televízjó szilveszteri „monstre műsorához” 15 perces komoly ze­nei paródiablokkot írok. — Szabad idejében mivel foglalkozik? — Ha lehet, természetesen zenét hallga­tok, színházba járok és olvasók. De nyugod­tan nevezhetem egyik hobbymnak, hä élő­szóban is terjeszthetem a zene szeretetét. Er­re kitűnő alkalmam nyílott a közelmúltban megalakult Ki mit tud klubban. A KISZ központi művészegyüttes budapesti székházá­ba pesti és vidéki fiatalok jönnek el, hogy folyamatosan bemutassák tudásukat két te­levíziós Ki rriit tud adás között. Engem kér­tek fel a rendezők a komoly zenei számok elbírálására. Emellett sokat rádiózok, legkö­zelebb november első hetében kerül adásba a „Találkozás a stúdióban” című műsor. A szépség száműzött]* e (PAUL GAUGUIN SZÜLETÉSÉNEK 125. ÉVFORDULÓJÁRA) Maga sem tudta, de már talán őseiben várta őt a Noa Noa, „az illatos föld” varázsla­ta, harmóniája. Mert másként hogyan is ma­gyarázhatnánk, hogy a jól kereső polgár, a nagy reményű üzletember egyik , napról a má­sikra elhagyja állását, családját, öt gyermekét, Európát és elutazik a déltengeri szigetekre?! Minden bizonnyal fájdalmas sebhelyeket ha­gyott benne ez a gyors szakítás, amellyel vég­leg elvágott minden köldökzsinórt, ami a civi­lizációhoz kötötte. Azt is mondhatnánk, szám­űzte magát a szépséghez, a természet közelsé­géhez, füvek, fák, hajnalok és alkonyok ősi harmóniájához, lélekig borzongató színeihez. Paul Gauguin 1848-ban született Párizs­ban. Abban az esztendőben, amikor Európa is a forradalmait vajúdta, szülte meg és vetélte el. Az idén — június 7-én — ennek már 125 éve. Miért is emeljük ki ezt a számot? Azért, mert ahhoz elég idő telt születése óta, hogy bizonyosra vegyük: a festészetben véglegesen meghatározta már önmaga helyét, s azt meg is tartja, amíg csak az emberiség tiszteli és sze­reti a színek, vonalak, formák varázslóit. Miben is rejlik Gauguin nagysága, amely minden elődjétől és várható utódjától megkü­lönbözteti? Ha hasonlattal élnék, valami olyasmi a festészetben, ami például Chopint elkülöníti a többi nagyságtól a zenében. Cho­pin meggyújtotta dallamait, s a hangok finom tűzijátékként fűződnek egymást követve, s nyílnak a zene bokraivá. Gauguin a színeket gyújtotta meg, miután .Tahiti befogadta. Ko­rábbi képein még (például a Martinique-i táj), mintha ott lenne a nagy barát Van Gogh ha­tása. keze nyoma. Néha Seurat-ra is gondolunk,' Az igazi forradalmát, természetesen a dél­tengeri sziget harsogóan lobogó színeivel vív- ia. Emberi testeken, tájon minduntalan és mind többször átsüt az óarany melegsége és szinte ellensúlyozza az idomok elnagyoltságát, A..kecsesség inkább az egész összhangján lát­szik. Talán kivétel a nagyszerű A piac című műve. amelyen az egyiptomi falfestéázet for­máira ismerhetünk. Gauguin igazi ereje azon­ban mindvégig az erős sárga és a vörös ma­radt. Fái felcsapó lángok, emberi alakjainak bronz és arany a húsa, de ebbe a megtalált sajátos színvilágba éppen úgy beleillik a sár­ga Krisztus izzása, mint a, ló zöldes szőre \ gázló, 1901 körül ) Képei újfajta ]átásnvV;Loz segítik az emberiséget, de nemcsak szemet, hanem értelmet is tágít ezáltal. Egyéni boldog­ságát is ez az újjászületés jelentette valójá­ban, amelyhez rpäßiscsak magában hordozta hetedíziglen az elhivatottságot, a bátorságot. Az újjászületés, önátalakítás csodájáról ő vmaga számol be Noa Noa című, költői szép­ségű naplójában, amely magyart! is megje­lent. önkéntes száműzetéséről a természet kö­zeiéhez, ő maga ezt írja: „Európában szörnyű kor vár a jövő nemzedékére — az Arany ural­ma. Minden megrothadt: az emberek is, a művészet is.” Paul Gauguin bátran elindult megkeresni a talmi helyett az ő maradandó aranyát és meg is találta. Most születésének 125. évfordulóján, talán erre kell gondolnunk leginkább, mert ezt az aranyragyogást hagyta ránk is. Olyan kincs ez, amit akarattal sem tudunk eltékozolni. Az-"időben megtisztult alakja, s ma már úgy láthatjuk, amilyen való­ban volt: lázadó ember, a szépség, har'" mia és bátorság elkötelezettje. Szenvedélyes élet­hívő ! Kiss Déneíl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom