Kelet-Magyarország, 1973. március (33. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-11 / 59. szám
Vasárnapi melléklet Becsülni az embert „Becsüljük meg jobban a traktorosokat, a szerelőket, mert manapság nem kis mértékben tőlük függ a termelés. Bs tanulni kell a tagságnak, hogy tovább könnyíthessük az emberi munkát. A fiatalokat itt kell tartani, mert az öregek lassan kiesnek a sorból, s a helyüket nekik kell elfoglalni. Hogyan tarthatjuk itt őket? Állandó munkával, megfelelő keresettel, továbbképzéssel — gondoskodással...’* Ha nem is szó szerint, de ezeket a mondatokat jegyeztem fel legutóbb Beregdarócon. a termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésén Ezeket mondta az elnök ott, de azt hiszem, hogy még nagyon sok megyénkben szövetkezet jeszámolójában szerepeltek a hasonló megállapítások. Becsülni az embert, az emberi tudást, a holnapot jelentő fiatalságot, mert enélkül csak üres szócséplés marad az olyasfajta kijelentésözön, mint az iparszerű mezőgazdaság, a műszaki fejlesztés, a komplex géprendszerek: és a többi. A géphez nem elég a pénz. ahhoz ember kell, mégpedig nem akármilyen ember. A géphez szakember kell, ha tehet mondani: kitűnő szakember. Van-e a megyében és elegen vannak-e? Jogos a kérdés, mert ezzel nem állunk valami fényesen. Hallani meg manapság is — most talán még többször több beiyen —, hogy a pedagógus az év közben azzal „buzdítja ' a még csak első osztályos tanítványát a falusi tanyasi iskolákban, hogy tanuljon jól, mert ha nem, akkor itt marad a földet túrni, akkor nem lesz belőle „semmi”. És ez a sokszor akaratlanul is feltörő, a tudat alatt meglévő értékítélet sok' esetben határozza meg a g erek. sorsát. Ha a tanuló többször hallja az évek során, hogy ha buta, akK.or itt marad, akkor nem lesz belőle semmi, akkor korán elmegy a kedve a falun maradástól. Felmérések bizonyítanak — nem mondom, hogy egyedül äz ilyen kiszólások miatt —, hogy akik ma otthon maradnak a falun, a szövetkezetben, azok a gyerekek legfeljebb közepesre végezték az általános iskolát, vagy el sem jutottak a nyolcadik osztályig. Egy szemlélet miatt. Amely egyrészt a szülőkben, másrészt a pedagógusok egy részében, nem utolsósorban a falusi közvéleményben él. A régi örökség jegyében fogant, a paraszt szóhoz, elnevezéshez lapadt sok keserű emlék szülötte És valljuk meg, hogy manapság is erősíti néhány rossz intézkedés, meg nem gondolt vezetés ezt a hangot. Ilyen, hogy aki itthon marad, aki kapál, annak nem kell tudni, tehát nem kell tanulni sem. Vagy aki tanul, akit éppen a szövetkezet küld el, mondjuk, mezőgazdasági szak- mára gyümölcstermesztőnek, baromfitenyésztőnek, állattenyésztőnek, az — amikor visszamegy dolgozni — nem mindig kap képzettségének megfelelő munkakört, de bért sem. Nem mindenütt, s nem mindig becsülik ma még falun a tudást. Pedig — maradjunk csak a traktornál — jönnek a mezőgazdaságba a nagy teljesítményű, a szinte mindent tudó gépek. A K—700-as szovjet traktor ára 1 millió forint. Szakemberek kiszámították, hogy ennek a hatalmas ösz- szegnek az elhasználódási ideje öt esztendő, vagyis egy évben 200 000. Ha a gép 2000 órát dolgozik egy évben, egyetlen óra 100 forint, s 50 az üzemanyag. És 100 forint jut a javítási költségre. Mindegy, hogy ki ül ezen a gépen? Nem kell ahhoz szakembernek lenni hogy gyorsan kiszámítsuk, kimondjuk: egyáltalán nem közömbös. Nem muszáj feltétlenül ilyen traktorban gondolkodni. A jelenlegi erőgépállomány — kisebb teljesítményű és egyszerűbb — három munkaórájára egy óra javítás jut. Ebben benne van a gépek elhasználtsága (megyénkben ez sajnos nagyobb mértékű, mint másutt), de benne van az is, hogy hiányos a gépet vezető, szerelő szakértelme Is. Vagyis: benne van a falun maradó gyerek legfeljebb közepes tanulmányi eredménye. Itt jelentkezik, hogy nem mindenütt fordítanak elég gondot az emberre, akin sok múlik. Ahol számolnak, tudják: sok százezer forint. Benne van az ember. Ott, azon a beregdarócl közgyűlésen Jutott eszembe, hogy hányszor és hányszor küldik a traktorost kettős, nyújtott, vagy éppen éjszakai műszakra a közös gazdaságok csúcsidőben. Kell az, mert enélkül is nagy a veszteség. De a munkához kellő feltételeket már nem teremtik meg a legtöbb helyen. A traktoros ázik és fázik. Rázza a traktor, s éjjel egyedül van. Jó lenne egy fülke, amely védi széltől- portól. Egy meleg tea, amely frissítené, egy kávé, amely ébren tartaná. Isten bocsá’ egy táskarádió, amely szórakoztatná. És van? Nincs. Ismerek olyan traktorost, aki 50 éves, s a szabad ég alatt szerzett betegsége miatt már nem tud a gépre ülni. Az addig megkeresett 4800 forintja helyett most 1300- ért sepri a termelőszövetkezeti major udvarát. Vajon az ilyen ember azt mondja otthon a gyerekének, hogy legyen traktoros? Beszélünk a világszínvonalról, a CPS kukoricatermesztési rendszer bevezetéséről. Kell beszélni, s ahol mód van rá, be is kell vezetni, mert a világ nem visszafelé, előre halad. Nálunk, a szabolcs-szatmári földeken is. De itt elsősorban, s mindenütt másutt nem feledkezhetünk el a gépesítés emberi vonatkozásairól. Ezen áll, vagy bukik minden. Meg kellene vizsgálni általános iskoláink politechnikai képzésének színvonalát, amely megítélésem szerint mesz- sze elmarad a jelen technikai haladásától, tehát a követelményektől. Sürgetően szükséges, de nem az egyedüli lépés ez ahhoz, hogy felnőjünk a mához, készüljünk a holnapra. A korszerű, iparszerű mezőgazdaságról nem elég csak beszélni. Korszerűen gondolkodó emberek nélkül ez nem megy. Nem szabad azt hinnünk, hogy a nagyüzem nagyvonalú üzem, ahol a kis dolgok, az emberi dolgok nem számítanak. Kopka János Nyíregyháza, Holló utca. Épül az űj távfűtési vezeték. (Hammel József felvétele). Megtaláltam a hivatásomat Mióta nyugdíjba mentem, nem tudok mit kezdeni a szabad időmmel. Cél és foglalatosság nélkül csellengek vadonatúj szövetkezeti lakásomban. Ragasztom az átázástól felhólyagzó tapétát, vagy takarítok. Fejcsóválva fülelek a szomszédbeli gyerekek robbanó játékaira, a lármásan puffogó csatagépekre. Kissé felszökik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugom az orrom komfortos másfél szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szomszédaim egyáltalán nem kímélik lakótársi érzékenységemet. Nem mondom, a tekintetben kissé finnyás vagyok. El is határoztam, hogy fölemelem a szavamat, mint békés nyugdíjas, és föltétien háborítatlanságot kereső kockaházlakó. Egyenest a lakótáblára függesztettem jószomszédi tanácsaimat. Nevelőszándékú elmeművemben kitértem a nyitva felejtett fürdőcsapoKra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, s a házastársi összekoccanásokra — alvásidőben. Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakótársaim bizonyos fokú helyeslésére. Arra semmiképp, hogy legyintéssel intézzék el közérdekű tanácsaimat. Esetleg ujjal mutassanak rám, hogy kötözködő, bogaras alak vagyok. Kilétemet se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyugalmazott csőszerelő. Elmondhatom nem is csalódtam. Megszívlelendő kiáltványom lakógyűlés elé került. Meg is tapsoltak bátor kiállásomért, többen kijelentették, hogy nekik ts eszükbe jutott mindez. Csupán Idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra. A gondnok tüstént vállon ragadott és megkérdezte: — Maga nyugdíjas, kedves Nemoda lakótárs? — Az vagyok! — mondtam büszkén, de gyanútlanul. — Időmilliomos. Talán unatkozik is. — Az Is előfordul, bogy őszinte legyek. — Helyes, helyes. Maga lesz a házban a vagyon- és tisztességőr, mind a tíz emeleten — és fölragyogott a képe. — Mi... miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha, és nyegle csínytevőket fülön csípő szakszolgálata«. Nagy kitüntetés. Nemoda szaki. Vállalja? Magától értetődően elvállaltam. Azóta egy percig se unatkozom. Mivel: Reggel hatkor kiülök hordozható székemmel a folyosóra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat, in flagranti. Éjfélig tart a szolgálat, tíz-tíz perc étkezési időt leszámítva. Kétszer volt középfülgyullad ÉJ som a huzatos lépcsőházban, mindössze. Fagyási duzzanatok jelentkeztek a sarkamon és viszkettek. Ezeket Rókus- lábsóval kúrálgatom. Többször is elcsúsztam a lépcsőn, banánhéjon, mialatt a tettesek után rohantam. Kismérvű tokszalagrándulással úsztam meg. Azóta bicegek a közösség szolgálatában, szerencséd re. Valójában mégis ragyogd kondícióban vagyok. Megtad láttam helyemet az aktív dől-* gozók társadalmában. Napi ötórai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székemet, és „ne térd jünk vissza az őserdőbe” cíJ mű naplójegyzeteimet, emed lettől emeletig, s ez fölér nad pi több órás tornagyakorlattal.' Tökmindegy, hol és mennyi* köhögök és tüsszentéseiméi úgy intézem, hogy ne zavarjam lakótársaim nyugalmát. Piros vagyok, mint a jonatáud alma, eszem, mint egy élre törő, öntudatos favágó. Úgy kacsé zok föl a tizedikre, mint a zerge Hunyadi Istváa
