Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Vasárnapi melléklet Önmagunk tartalékai Nem vetted észre, mennyi mostanában a megsava nyodott, elszürkült ember? Csak azt nem értem, miben fásulnak el egyesek? Ismerek jó néhányat közülük. Tágas, modern, jól berendezett lakásuk, átlagosnál magasabb jövedelmük van, kiegyensúlyozott családi életet élnek, megbecsült, köztiszteletben álló emberek. Minden okuk megvan rá, hogy nagyon közel érezzék magukat a boldogsághoz. Mégis, sokan közülük ráncolt homlokkal járnak-kelnek, valósággal árasztják az életúntsá- got... Mi történt velük? Miután minden elérhetőt megszereztek — lakás, gépkocsi, telek, stb. — a céltalanság gyötri őket? Nincs további életprogramjuk? Miért nincs? Kérdezni könnyű — mondhatnák az „illetékesek” —, de tessék válaszolni, mikor minden ember élete egy kis külön világban zajljk. Nincsenek egyforma válaszok, okok, magyarázatok... Valóban nincsenek, de egy közös valami mégis van Jó néhányan feszes tempót diktálnak önmaguknak az anyagi javak megszerzésében, hajszolják a többet, s közben észre sem veszik, hogy már nem tudnak örülni annak, amit megkaptak. Mint a gyermek, aki későn, néha felnőtt korban kapja meg a régen áhított ajándékot Nem is mindig a feszes tempóval van a baj, hanem a sokat emlegetett hétmérföldes igényekkel, amelyek ha elhatalmasodnak, ha nem sikerül őket a józan ész szekerébe fogni, elszabadulnak, mint a megvadult lovak. Pontos statisztika nem áll rendelkezésemre a megyében lezajló ideggyógyászati esetekről. De azt nemcsak a kórházak, a rendelőintézetek, hanem a körzeti orvosok is elmondják hány beteg keresi fel őket olyan panaszokkal, amelyek gyökere a rosszul méretezett életformában rejtőzik. Az orvosnak kötelessége az ilyen betegekkel is foglalkozni — hívták fel a figyelmet egy orvosi tanácskozáson. Tegyük hozzá, ezt inkább orvosa válogatja. Az idegösszeroppanás szélén, a már nem egészséges, de még nem beteg zónáján vergődők mellett nem állhat mindig ott az orvos — ezúttal a pszichiátert minőségében Sokkal inkább a család, a munkahely „gyógyíthatja" meg az ilyen betegeket. S ha valahol van szerepe az öngyógyításnak, itt van. önmaguk orvosainak is kell lenniük, felülvizsgálva eddigi életüket, céljaikat, a módszereket, eszközöket. Szerencsére az elfásult, életunt embereknek a kisebbik csoportja kerül az ideggyógyászatra. A többség csak időnként jut ilyen állapotba, „légüres” térbe. A mérnök, aki nem röstell éjszakába nyúlóan pepecselni, rádiót, tévét javítani, hogy néhány száz, ezer forinttal több jusson a pénztárcába. A másik önmagát hajszoló pedig arról álmodik, ha kimegy rokoni látogatásra az iparilag fejlet nyugati országba, elszegődik egy magáncéghez a két hétre. Arról nem beszél, hogy diplomájával a zsebében betanított munkásként fog dolgozni, tegyük hozzá, nyakhajlásig. Azzal sem törődik, hogy ott ki és hogyan fog parancsolni neki. Neki, aki itthon nem tűr el egyetlen megjegyzést, kritizálást sem... Ne is folytassuk, mert az erre hajlamosak azt hihetik X-ről, vagy Y-ről van szó, találgatják a neveket és jönnek a telefonok, levelek.. Holott nem egyénekről, foglalkozási ágakról, hanem magatartásformákról, jegyekről szóltunk. Általában, mert nincs jogunk mindenkire kötelezővé tenni a szocialista erkölcs írott és íratlan normáit. A cél természetesen az, hogy minél többen vallják magukénak, érezzék kötelezőnek ezeket az elveket. Az út a fejekben, az érzelmekben, az emberi alkatban lassan és nem is mindig egyenletes pályán halad. Ezért kapjuk fel a fejünket, ha az évekig jól ismert vállalati középvezetőt egy szép napon a lángossütő bódéban találjuk. Becsületesen dolgozik, keresi a pénzét. Nem ez a meglepő. Az, hogyan lesz a manapság a vállalatnál, üzemben, intézményben dolgozó emberből, ahogy rossz szóval nevezzük: maszek... Izgalmas dolog végigkísérni a munkássá válás folyamatát, s ezt párt- és tömegszervezeteink aktívái gazdag tapasztalatokkal összegyűjtve végzik is. Hasznosan. De nem lenne egyszer haszontalan a visszafelé vezető utat is megnézni. Milyen indítékok, okok hatására fordul meg az ember, s kezd visszafelé vezető köröket leírni... Nemrégiben beszélgettünk egy kórházi vezető orvossal; hétköznapjairól faggattuk. Hánykor kel, hogyan zajlik egy tipikus napja. Sok mindent megtudtunk róla, hogy a nagyobb várost cserélte fel a kisebbért, a kitaposott utat a kitapbsatlanért. Néhány éve leszokott a dohányzásról, két gyermeke van, gyalog jár, nincs kocsija... Csak egyet nem hallottunk tőle, hogy valaha is megfordult volna a fejében otthon a kórházi munka után magánrendelőt nyitni Nincs ilyen igénye, pedig — ahogy mondani szaktuk — ő is a piacról él. „Védekezésül” megjegyezte, képtelen lenne rá, fizikailag is. Korán reggel kel, késő este kerül haza. Mikor foglalkozhatna a magánbetegeivel? Ha jól belegondolunk, önmagunk ismert, vagy kevésbé ismert tartalékai jelenthetik a fogózkodót, hogy a kiégett emberekből újra emberibb ember váljék. Olyan ember, aki tud örülni, lelkesedni az apró sikereknek, még ha az nem is mindig az ő személyes sikerük. Egy jól ismert szólásmondás kívánkozik még ide, némi átalakítással. Régebbi felfedezés, hogy a pénz nem boldogít. Bár nem árt ha van belőle. Egészítsük ki azzal: az anyagi jólét — a „minden megvan” — hisszük, hogy nem akadálya az élegedettségnek, az örülni tudásnak, az optimista szellemnek... Pali Géza Képünk Hajdúszoboszlón készült, előtérben a Béke-üdülő, amely kétségtelenül a városnak, de az országnak is ma mát legnépszerűbb üdülője. Jól ismerik a szabolcs-szatmári emberek is, hiszen nincs olyan turnusa, ahol ne találkoznánk nyíregyháziakkal, szabolcsiakkal. Szoboszló üdülőiben évente több ezer szabolcsi ember piheni ki munkája fáradalmait és a nagyszerű jódos gyógyvíztől felfrissülve tér haza. Egy kicsit tehát miénk is ez a város és ez a nagyszerű gyógyvíz. Hajdúszoboszlón csaknem 50 esztendeje kezdték meg az első fúrásokat, s azt kővetően elsőrangú, Európa-szerte jól iámért gyógyfürdőhellyé vált a régi hajdúváros. 1927 nyarán, amikor az első kezdetleges fürdőmedencét megépítették, 2S ezer volt a fürdővendégek száma. Azt követően mind többen jöttek ide gyógyulást keresve, de az igazi fejlődés csak a fel- szabadulás után történt. Megépültek a korszerű üdülők, legutoljára tavaly az EDOSZ építészetileg is ragyogó üdülőpalotája. S ma már évenként millió felett van a hajdúszobosz- lói gyógyvizet igénybe vevők száma. (Fotó: Hammel) Paróka — Szörnyű dolog történt velem, vonszolt le kedvenc borkimérésébe Bux Márton barátom. Képzeld, nem ismertem meg a. nejemet. — Izabellát? Pedig őt nehéz összetéveszteni! — válaszoltam finoman. Válaszomban a hangsúly adta Izabella jellemzését. — Biztosan sokat ittál. — Az igaz, de ez előfordult velem máskor is. Mindig megismertem Izabellát, ha másképp nem a hangjáról. Ami most történt, az valóságos krimi. Gyorsan lehajtott három deci csengődit és belekezdett a történetébe. — Képzeld, hazamegyek és csendes a lakás. Amikor betoppantam, nem fogadott nyájas köszöntés, amit úgy megszoktam éveken át: hol voltál te utolsó disznó...? Egyszóval azonnal hiányérzetem támadt. A konyha üres. A kis szoba is, ahol eddig varrogatni szokott a drága. Üres volt a hálószoba is. A gyerekek szobájából azonban fény és kaik muzsika szűrődött ki. Benyitok. A gyerekek magnója szól. A tükör előtt egy vörös nő üldögél, előtte konyakosüveg. A nő bámulja magát a tükörben, iszik és dohányzik. Óvatosan kémlelek át az ajtón: ki lehet ez a nő? Izabella pongyolája van rajta és a haja... — Ne a hajáról mesélj, a lényegről! — Az a lényeg. A nő hajzata vöröseslila rolnikba csavart ferde toronyszerűség. A loknik és gyűrűk valósággal ellepték ezt a hajzatot. — Ki volt a nő, megmondanád végre? — Igen. A nejem, Izabella ült a tükör előtt. Miért nem ismertem fel? Nos, azért mert parókát viselt. — Parókát? — Igen. Nyolcszázért vásárolta. Az egész káestém ráment! De még ezt se bánnám. A baj az, hogy hordja is ezt a szörnyűséget. Nemcsak otthon, hanem a hivatalban, a KÖZÉRT-ben, mindenütt. Amióta megvan ez a paróka, a szomszédok nem váltanak jegyet a cirkuszba. — A paróka nagy marhaság. Egészségtelen és ronda. — Nincs igazad,. Praktikus és csinos. — Nem láttad Izabellát! — A nők ezzel sok időt takarítanak meg. Nem kell többé a fodrásznál ülni. — Az igaz. Viszont úgy cserélik külsejüket, ahogy akarják. Tegnap Izabellám szőkén jött haza. Az ő vörösét elcserélte a személyzetis Margóval. Lehet, hogy holnap egy hülyegyerekes szőkére cseréli el ezt a feketét. Saját férjük nem ismer rájuk. Hova fog vezetni ez? Elvesztettem a paróka miatt Izabellámat! Éjjel-nappal töröm a fejem, mi lesz ennek a vége? — Aki sokat töpreng, annak kihullik a haja. Mit szól hozzád a nejed, ha egyszer biliárdkopaszon je- lensz meg? — Kopaszon, én? Majd vásárolok egy göndör fürtű parókát magamnak. Elvégre egyenjogúság van, vagy mi a fene! Abaá Pál
