Kelet-Magyarország, 1973. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-28 / 23. szám

Vasárnapi melléklet Meditáció Valamit nem értek. Örökké kötözködő ismerősöm minduntalan sirán­kozik, észrevettem-e már, hogy mennek fel az árak, egy százasért alig jut valami a szatyor aljára, drága a konyha, sokba kerül ez is, az is. Aztán egyszer csak hallom a televízióban neves pro­fesszorunkat a szívinfarktusról beszélni, s az előidéző okok között első helyen említi a túlzott táplálkozást, s nem szégyelli kimondani: elhízott, kövér ember a magyar. * v Majd megyek a nyíregyházi korzón, el a Hotel Sza­bolcs előtt, ott meg egy öles hirdetőtábla csalogat a ,,/o- gyasztókúrára”: kedvezményt is nyújtanak, csak ná- luk költsem el a reggelimet, a tízóraimat, az ebédemet, uzsonnámat és vacsorámat, ők tudományos alapon ál­lítják össze a menüt, s garantálják, ha élek a lehetőség­gel, megszabadulok a szívinfarktus lidércnyomásától. Rám férne még néhány kiló, már fel is Írattam az orvossal egy kis étvágygeriesztőt, tehát a túltápláltság nálam nem áll fenn, így emiatt nem kell tartanom a betegségtől. Aztán ha felesleges kilóim lennének is, ak­kor sem tudnék élni a fogyasztókúra adta alkalommal, mert aligha kapnék munkaidő-kedvezményt a főnököm­től például a tízórai és az uzsonna elfogyasztására a Ho­tel Szabolcsban (Annak idején ezt valahogy „kifelej­tettük” a kollektív szerződésből, a módosításhoz meg idő kell, termelési, szakszervezeti tanácskozás, s míg ennek a végire érnénk, már rég elmúlnak a karcsúsí­tó napok a neves hotelban.) Mondom, nekem nem „szív. ügvem” ez a téma. azért sehogy sem tudok szabadulni egy másfaita lidérctől. Nevezetesen attól: hogyan lehet­séges az, hogy — ismerősöm szavaival élve — egy^ va­gyonba kerül a konyha, s az emberek mégis százával, ezrével hájasodnak? Nyilvánvalóan úgy, hogy amit az emberek keresnek, azt mind az élelemre költik. Hoppá! Itt megint félbe kell szakítanom saját ma­gamat, mert ismét nem értek valamit. Mit kezdjek ak- kor azzal a másfél milliárdvál is nagyobb összeggel, amit a megyénkbeli emberek őriztetnek a takarékpénz­tárral? (A nemrég tartott sajtótájékoztatón meg már azt hallottuk, hogy az idén ez a szám várhatóan eléri a kétmilliárdot is.) Ha az emberek minden pénzüket el­költik élelemre meg más napi kiadásokra, akkor hon­nan vándorolnak azok a forintocskák a betétköny­vekbe? Ismerősöm ebben is kisegít- „Valami azért megma­rad, s néhány év alatt össze lehet kaparni egy vacak au- tónyeremény-betétre. Különben is; azért tartják egye­sek a pénzt betétben, mert amit venni szeretnének, azt nem lehet kapni a boltban. De ez már az áruellátás­hoz tartozik, amiről nekem megvan a külön bejáratú véleményem. .” No Iám, itt az újabb dilemma. Hogyan lehetséges, hogy a boltokban nincs áru, az emberek meg egyre divatosabban öltöznek, bútorokat cserélnek, s a keres­kedelem évről évre kimutatja, mennyivel nőtt a forgal­ma a „bázishoz” képest? Ismerősöm: „Ugyan, ne légy naív! Nézd meg, a jobb cuccoknak egyre magasabb az áruk. abból van a nagy bevétel.” Ami igaz, igaz, ilyen kereskedelmi jelen­séggel már magam Is többször találkoztam, de hiába förmedtem rá az árjegyzékre, hiába vontam felelősség­re „nagyzolásáért”, válaszra sem méltatott. Hanem itt is van egy kis bökkenő. Mert én azt is megfigyeltem, hogy az emberek többsége igyekszik ilyen „jobb cuccokba” bújni, ami nem műszálas és nem import, attól elfordul a pultnál. Csakhogy ami megnyeri a tetszését, az meg nem fillérekbe kerül, azért ki kell nyitni a pénztárcát. Namármost: ha elment a fizetés jó része kosztra, s ami kevés maradt, az meg uzsgyí a takarékba, ebből egye­nesen következik, hogy ama bizonyos pénztárca üresen maradt. Csodák csodája: mégsem üres. Valahonnan, isme­retlen körülmények között mégis csak belelopódzott né­hány piros, vagy pár darab lila, amiből telik a „jobb cuccra”. Szó ami szó, furcsa dolgokat produkál néha az élet. Mert annak fejtegetéséhez már hozzá sem merek kez­deni, honnan veszik az emberek a pénzt a kocsira, a vikendtelekre, a külföldi utakra. Azért mégis csak megkockáztatom magamban: ta­lán a keresetükből telik minderre. Mondjuk, jobban dől. goznak a munkahelyen, nyereségesebb a termelésük, több telik a bérfejlesztésre, év végi osztásra, meg mi­egymás. Hanem valami nyomban megzavarja ezt az okfejté­semet. Történetesen az: annyiszor hallani termelési ér­tekezleten, meg baráti körben, hogy ez sincs jól, meg az is rossz az üzemben. Ha ez így igaz, akkor alapjában rossz a számításom: sok a hiba, nem megy jól a mun­ka, tehát nincs nyereség, nincs nagyobb fizetés. Lám, már megint zsákutcába jutott elmélkedésem. Közelítsük más szögből. Tételezzük fel — tehetjük, mert ha fel se tételezzük, akkor is igaz —, hogy nem mindenkinek áll tízezrével a forint a takarékban, nem mindenki álmodozhat kocsiról, meg hétvégi telekről. (Persze ez mit sem változtat azon, hogy mind többen le­sik a MERKUR sorszámait, s hogy a kiparcellázott tel­kekért egyre nagyobb a tülekedés.) Hanem akik szeré­nyebb álmokat szőnek, azok sem hiába teszik: vala­micskével mindig jobban élnek, többre haladnak. Nincs más hátra, mint kimondani végre a meghök­kentő sejtést: lehetséges, hogy mi a hibáinkból élünk, hogy a nem létező pénzünkből költekezünk, hogy az üres boltokból öltözködünk? Való volna, hogy a szatyor al­ján alig észrevehető kis élelemtől vastagodnék a zsír. párna százak és ezrek szíve körül, hogy ilyen körülmé­nyek között vívtuk ki magunknak a táplálkozási világ- elsőséget? Nem, ez mégsem lehet Igaz; ez csak egy túlságosan pihent, vagy méginkább fáradt agyban foganhat meg. Tisza fejjel bizonyára valósabb eredményhez lehet jutni. Angyal Sándor Szatmáreseke — faluvég. (Elek Emil felvétele) Kölcsey falujában Százötven évvel ezelőtti le­írásokból tudjuk, milyen ne­héz volt megközelíteni Cse- két, az eldugott szatmári falut. „A körny, amelyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad, s felette magányos...” — írta Kölcsey Ferenc, aki 23 évig élt Cse- kén, s itt írta 150 évvel ez­előtt nemzeti énekünket, a Himnuszt. Aki ma útrakel, hogy meg­látogassa Szatmárcsekét nem egykönnyen jut el oda. Ma is eldugott, de nem elmara­dott falu, s egyszerre mutat­ja régi és új arcát. Túrist- vándi felől közelítve az ér­kező a hangulatos vízimalom képétől alig szakadt, el, már feltűnnek az első házak Szatmáreseke szélén. És mi­lyen barátságos fogadtatás! Két Kölcsey-korabeli pa­rasztház áll a falu szélén, mintha gondos kezek első meglepetésnek szánták vol­na. De nem ez az egyetlen... Ha a vendég első útja Kölcsey Ferenc síremlékéhez vezet, a temetőbe, ott is ta­lál csodálni valót. Csónak -t-.wí nénraizi érdekességű fejfák között haladva ér el az emlékműhöz, ahol a nagy költő nyugszik egykori jobbágyai és azok késő uno­kái között. Talán a megye egyik, ha nem a leglátoga­tottabb temetője ez... A főutcát természetesen Kölcseyről nevezték el, egy­kori kúriája helyén ma a művelődés háza áll, mozi­val, könyvtárral. S egy em­lékszobával, amelyet a he­lyiek hagyománytisztelete teremtett meg 1965-ben. Elő­kerültek a féltve őrzött em­léktárgyak. Kölcsey néhány személyes használati tárgya, bútorai, könyvei... Tavaly több érdeklődő megfordult az emlékszobában, mint a 2100 lakosú Szatmáreseke összes lakossága. Három és fél ezer név áll a vendégkönyvben, köztük idegen nyelvű sorok is... Büszkék a helyiek, hogy falujukba r*ület#tt M Him­nusz és a szájhagyomány szerint itt énekelték először Kölcsey és Erkel alkotását. Nemcsak büszkék a szép hagyományra, hanem buzgón ápolják is. Ennek beszédes példája a Hazafias Népfront helyi bizottsága által kezde­ményezett emlékünnepség és a még sorra kerülő rendez­vények. Sikerült országos ér­deklődésűvé tenni a megem­lékezést, ha néhány villa­násban is megmutatni az országnak Kölcsey faluját is. Örömmel olvasták a bor- sodnádasdi lemezáru gyár dolgozóinak levelét, akik tár­sadalmi munkában elvállal­ták a Kölcsey-emlékmű kö­rülkerítését. Az egri MEZŐ­GÉP Vállalat is felajánlotta a segítségét, hogy méltóbb környezetet alakítsanak ki az igen látogatott temető környékén. Egy fővárosi kö­zépiskola, amely Kölcsey ne­vét viseli, egy fotókópiát küldött a falunak az évfor­duló alkalmából. Lakatos József tanár, a Kölcsey-iro. dalom kutatója, a még fel­lelhető emlékek fáradhatat­lan gyűjtője és feldolgozója meleg szavakkal szólt aJ emlékülésen a költőről, aki oly sokat tett a szatmári népért... Megyünk végig a Kölcsey utcán, ahol a legszebb épü­let az egykori kúria helyén emelt művelődési ház a köl­tő mellszobrával és első sír^ emlékének maradványával. Valamivel távolabb a köz­ségi tanács terméből kiszű­rődik a Himnusz hangja. Se­hol ilyen szépen nem ének­lik, mint itt, ahol a magva* nép nemzeti éneke született— Megyénknek, az országnak becses helye Szatmáreseke, ahol dolgos emberek élnek, s mindennapi tetteikben 4 hagyományszeretetük. Meg­érdemlik, hogy az ország se­gítse ókét abban, hogy méla tó emléket, szobrot állítsanak Kölcsey Ferencnek, amit ön­erőből a falu nem tud meg­valósítani­Pül Gém

Next

/
Oldalképek
Tartalom