Kelet-Magyarország, 1973. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

1973. Január 21. KELET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELLÉKLET I efdaS Túlterheltek-e a pedagógusok ? A PART KÖZPONTI BIZOTTSÁGA júniusi határozata nyomán az oktatás, a nevelés és maga a pedagógus is az érdeklődés homlok­terébe került. Azóta igen sok ilyen tárgyú cikk és tanulmány látott napvilágot, sok be­szélgetésnek, vitának lehettünk részvevői. Legutóbb a Valóság foglalkozott a témá­val, közölte Várhegyi György figyelemre mél­tó tanulmányát, valamint ..Nagyító” címen több újságból, folyóiratból ide vonatkozó részleteket emelt ki. Gondolataik inspirálják ezeket a sorokat is. Várhegyi tanulmánya az MTA Szocioló­giai Kutató Intézetének, valamint a Fővárosi Pedagógiai Intézetnek 1970-ben 1380 pedagó­gusra kiterjedő vizsgálataira, ill. a vizsgála­tok alapján készített részletes statisztikai adatokra épül. Egyik legalapvetőbb megálla­pítása, hogy a pedagógusok 47,6 órát dolgoz­nak hetente. Ez akkor is sok, ha csupán a nálunk érvényben lévő 40—44 órás munka­héttel és a kéthetenkénti szabad szombatos rendszerrel vetjük egybe, s nem vesszük fi­gyelembe a pedagógusmunka sajátosságait. Mint ahogy a több száz néző előtt koncentrá­ló színésztől, az emberi életet kezében tartó sebésztől nem lehet a napi 8 óra munkaidőt számonkérni, nem lehet azt a pedagógustól sem, akitől a „tanítási órán nagy és intenzív erőfeszítést igényel az állandó koncentrálás, a gyors figyelemváltoztatás és reagálás, a sok beszéd és mozgás, a tanulók figyelmének és fegyelmének biztosítása” — ahogy Vár­hegyi megfogalmazza. Miből tevődik össze ez a 47,6 óra? A kö­zölt statisztika adatai szerint a pedagógus tanítással tölt 23,8 órát. Ide tartozik a taní­tási óra, a dolgozók iskolája, a napközi, a ta­nulószoba, a szakkör és az önképzőkör, vala­mint a korrepetálás. A tanórán kívüli peda­gógiai tevékenységek (nevelőmunka, ifjúsági szervezetek segítése, folyosóügyelet, kulturá­lis programok, szabadidő-tevékenységek, szü­lőkkel való kapcsolat, értekezletek) átlag heti 5.4 órát jelentenek. Az adminisztráció és a járulékos feladatok 2,3 órát, a továbbképzés 1,4. az eddig be nem sorolt iskolai munka 0,5, az iskolában nem munkával töltött idő 2,2 órát tesz ki a pedagógus munkahetében. HOSSZÚ ÉVEK ÓTA KÜZDÜNK egy új tipusu iskoláért, ahol a tanítási óra, az okta­tás csak egyik területe a pedagógus tevékeny­ségének, talán ennél is fontosabb nevelő munkája. Várhegyi statisztikája sajnos azt is bizonyítja, hogy a valóságban még igen messze állunk ettől a modelltől. A ma isko­lája még egyértelműen hagyományos jellegű, ahol a pedagógus munkája elsősorban az ok­tatásra szorítkozik. A problémák megoldását nehéz elképzel­ni az anyagiak érintése nélkül. A kötelező órák számának csökkentése — ami évek óta napirenden van — anyagi kérdés. A túlórák eltörlésének — alapfizetésük emelése nélkül — a pedagógusok nem örülnének osztatlanul, de szó sem lehet róla addig, amíg pedagógus­hiánnyal küzdünk, amíg diplomás pedagógu­sok részben anyagi okok miatt más munka­körben helyezkednek el, s helyüket képesítés nélküliek is csak hiányosan töltik be. Ez a helyzet csak akkor fog normalizálódni, ha a pedagógus-alapbér felzárkózik — ha nem is a többi diplomás fizetésének szintjére, de a mögé. A Kritika 1972 8. számából tudjuk, hogy 1969-bén egy tanár átlagfizetése 2200 Ft volt, egy agronómusé 3420. Tény azonban az is, hogy a pedagógus­túlterhelés és bérezés kérdése nem csupán anyagi jellegű probléma, annál bonyolultabb. A legtöbb munkát nehéz tökéletesen ellenő­rizni, a pedagógus munkáját azonban a szub­jektivitás teljes kizárása mellett csaknem le­hetetlen, ill. jelenlegi módszereink nagyon tökéletlenek. Van pedagógus, aki tehetsége és szorgalma legjavát adja, sőt egészségét is ve­szélyezteti, hogy az oktatás-nevelés ügyét előre vigye, s van, aki azért választja ezt a pályát, mert itt a munkaidő égy része kö­tetlen, s a kötött része sem ellenőrizhető. Várhegyi statisztikája mégis kimutatja, hogy a tanítónők és a napközisek hetente 28—30 órát fordítanak háztartási munkára, amit tnás foglalkozási csoporthoz tartozók nemigen engedhetnek meg maguknak. NEM VAGYUNK HÍVEI a jó pedagógus- munka ellenőrzésekkel történő molesztálásá- nak, de a disztingválás céljából mégis ke­resni kellene a megbízható ellenőrzés mód­szereit. (Valószínűleg az objektív felmérő dolgozatok rendszeréé itt a jövő!). Mert ha a társadalom tárgyilagosan meg tud győződni *rról, hogy egy pedagógus igazán eredmé­nyesen dolgozik, tehát: az oktatás neki nem unott rutinmunka, hanem lelkesedéssel vég­zett, a legmodernebb tudományos, ideológiai és módszertani alapelveken álló magas szin­tű szellemi tevékenység, a nevelés nemcsak jelentésében szerepel, hanem munkájának köz­ponti helyet elfoglaló, alapvető eleme, amely a tanulóknak, családi körülményeiknek, egyé­ni problémáiknak, érdeklődési körüknek is­meretén alapul, önművelése a tantárgyához kapcsolódó szakirodalmon túlmenőleg az álta­lános műveltséghez tartozó legfontosabb tu­dományágak és művészetek ismeretére irá­nyul, akkor nem szabad tőle sajnálni azt, amit az agronómusnak, jogásznak, mérnök­nek, orvosnak ad, mert éppen ő képezi a jö­vő agronómusát és jogászát, s a társadalom­nak nem lehet fontosabb ügye, mint a jövő diplomás és nem diplomás nemzedékének er- kölcsi-politikai-tudományos felkészítése. Ezt a rendkívül felelősségteljes munkát a meg­felelő szinten csak akkor tudja ellátni a pe­dagógus, ha nincs túlterhelve. A pedagógusmunka megbízható, egzakt ellenőrzésrendszerének kiépítése és a szorga­lom, képesség, eredményesség alapján meg­határozott objektív bérrendszer megoldhatná a problémákat. Vécsey Antal A Himnusz jubileumán Kölcsey Ferenc 48 életévéből megyénkben „öltött 23 évet, rövid férfikorának teljes egé­szét. 1815 elején megosztozott testvéreivel az örökségen, s Ádám öccsével az álmosdi csa­ládi házat otthagyva, Csekén telepedett meg. 150 évvel ezelőtt itt keletkezett 1823. ja­nuár 22-én a Himnusz című verse. 1. Megírásának indítékai között két ténye­ző látszik a legfontosabbnak. Az egyik an­nak a környezetnek az állandó hatása, ame­lyet így mutat be a költő 1815 októberében: „Csudálnád, ha látnod lehetne elválásunk óta mint változtam el. Keserű vagyok, és csak­nem mizantróp. Isten tudja, mi lesz még eb­ből! A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr. mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, más­felől nyílás esik, s láthatárainkat a márama- rosi hóbércek határozzák. Nem poétái hely-e édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektani szépség... terhemre van ez a magány, ez az elhagyat- tatás.” Ez az életérzés mindvégig jellemző ma­rad Kölcseyre csekei tartózkodása idején. Ke­serűségének kimondott oka az, hogy távol ke­rült a magyar szellemi élet debreceni pont­jától. Úgy érzi, egyszerre magányos lett; egy ismeretlen világ zárja magába és lélektelenül öleli körül. Azt érzi, hogy mindenki elhagy­ta: nincsenek szülei, nincsen családja, senkit nem választhat barátjának. Magánya és elhagyattatása keserűvé te­szi, tépelődik a saját és az őt körülvevő em­berek sorsán. A másik ok a költő ifjúkori munkásságá­nak lezárásából leszűrt tapasztalat, amelynek jellemzésére ismét a költőt idézzük: „Én erő­sen férfiúi makaccsággal feltettem magam­ban, hogy mindennemű körülmények közt, polgári és litterátori bajokban nyugodt lélek­kel fogom a pályát futni, melyre fellépendő leszek. Szeretem, hogy eddig fel nem léptem egészen, s tartós megmaradással; mert az if­júnak forrnia kellett. Az ifjúság, édes Palim, elszállott, s a férfiú ezer dolgokat fog tehetni és kiállhatni, amikre az ifjú nem bírt elég erővel. S hidd el, édes barátom, hogy ha va­lakinek, nekünk erőre szükségünk lészen. Én részemről állhatatosan neki szenteltem ma­gamat saját érzésem, s gondolatom minden­kori egyenes kimondásának. S ezen egyenes­ség bizonyosan sokakban (kik az ilyenhez nem szoktak) meg fog ütközni. De a való mindenek felett van!” A Csekén töltött első nyolc év alatt érik férfivá Kölcsey. Jókora erővel hatnak rá környezetének eseményei: az európai orszá­gokban a hatalom a feudális osztályok kezé­ben van. a feudalizmus ellenes és a nemzeti erőket kíméletlenül visszaszorítják. A húszas évektől sorra kitörő olasz, spanyol és por­tugál nép forradalmát a Szentszövetség hatal­mai azonnal vérbe fojtják. A feudalizmus vál­sághoz vezető folyamata azonban nem tartóz­tatható fel már sem Európában, sem itthon. Kölcsey megyéjének nemessége ugyan még óvja feudális kiváltságait és kitart a kormány mellett, de a földesúri terjeszkedés szítja az elégedetlenséget a kisnemesség és a jobbágy­ság soraiban. A csekei parasztság is meg­próbál földet hódítani erdők irtásával és ár­téri vizek lecsapolásával, ez azonban nem állíthatja meg a zselléresedés folyamatát. Kölcsey naponként tapasztalja, hogyan tör felszínre a társadalmat átfogó jobbágy—feu­dális úr közötti ellentét mellett a zsellér— gazdag paraszt ellentmondás is. Mindezek elkeserítik és tépelődóvé teszik ugyan, de nem tudja véglegesen lehúzni a tunya nemesi környezet; megerősödik aka­ratereje, tennivágyása és kialakul költői prog­ramja is: egyenes szókimondás az élet való fényeinek feltárásában. m 33 éves Kölcsey, amikor a Himnuszt Ír­ja. Túl van a jogi tanulmányokon, minden szabad órájában olvas, jegyzetel, tanul. Van történelmi műveltsége, egyre bővül társada­lomismerete. Tudatosan készül „egy magyar történetet elkészíteni” egyfajta eposz „egysze­rű”, naiv tónjában. Korábbi verseiben sorra veszi a magyarság sorsdöntő pillanatait, de a Himnuszban próbál átfogó összegzést adni elképzeléseiről. A történelmi képsor csodálatos értékét növeli a fogantatás társadalmi hangulatának és a társadalomban szerzett költői élménynek hű feldolgozása eredeti, egyéni versszerkesz­tésben. Kölcsey versének címe: Himnusz. Egyben ez a műfaja is. A Himnusz valamikor kö­zösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Kölcsey az alcímben kizárja a vallást és a történelemre irányítja a figyelmet, mégis a vers címe, első szakaszának hangütése és az utolsó strófa záróhangja egybefüggő ívet mu­tat: Istenhez való fordulást tartalmaz. * I {Imre György rajza) Az első szakaszban a költő olyan általá­nosságban fordul Istenhez, mint ahogyan új évenként köszönti a korabeli ember egymást: Adjon Isten bort, búzát, békességet! A továb­biakban is általánosságban kéri az Istent, szinte a népi kívánságok hangján, hogy óvja a magyart, ha ellenség leselkedik rá. Meny­nyivel kétségbeesettebb és határozottabb az utolsó versszak! Mintha az első felelne! Máris szánja meg Isten a magyart, most rögtön segítsen. Szó sincs az első szakasz általános­ságáról, a nyugodt új esztendei köszöntésről. A magyar nép vészek között hánykódik, ten­ger kínnal szenvedi jelen életét, tehát azon­nali segítség szükséges. A Himnuszban a költői személyiség hát­térbe vonul, s a magyar nép sorsa kiált az égre. 1 4. | A Himnusz szövege előszór 1829-ben ke­rült a nyilvánosság elé az Auróra című zseb­könyvben. Rövid idő alatt közismertté vált, mert a pesti irodalmi Casinót 1832-ben a Himnusz felolvasásával nyitották meg. A közönség „bizonyos ünnepiséget” érzett a ver­set hallgatva. Nyilván ugyanezt érezhette meg Erkel Ferenc is, amikor egy pályázatra megzenésítette Kölcsey alkotását 1844-ben. Ug.v tartja a hagyomány, hogy megyénkben Kölcsey síremlékének avatásán énekelték el először a Himnuszt 1856-ban. A sárospataki diákok énekkara adta elő, s valóságos kis „lá­zadás” tört ki, amelyet zsandárok vertek le. Kölcsey—Erkel alkotása 129 éve a magyar nép nemzeti himnusza. Csorba Sándor Nyelvi sarok A SZÓLÁSOK ■ Néhány nappal ezelőtt a televízió „Az | iolsó öt perc” című olasz filmet mutatta be. |A főhős feleségébe szerelmes férfi a férj [előtt az asszonyt mentegetve ezt mondta: A látszat nem történt meg. A szöveg fordítója nem gondolt arra, hogy nagyon jó és meg­szokott szólásunk van arra, ha a külsőségek ,megtévesztik az embert: a látszat csal. Az I afféle állandó szókapcsolatoknak, az úgyne­vezett szólásoknak az a sajátsága, hogy szí­nesebbé, érdekesebbé teszik a beszédet. Az .élőbeszédben valamilyen esemény színes, vál­tozatos előadásában és a párbeszédben van leginkább helyük. A szólásokat valaha szó szerint kellett érteni. Tudnunk kell azonban azt, hogy a nyelv igen sokat megőrzött a társadalom régi életéből, szokásaiból, de gondolnunk kell ar­ra is, hogy szavaink, szókapcsolataink vala­hányszor egyik nyelvi rétegből a másik nyel­vi rétegbé kerülnek át,, jelentésváltozáson mennek át. Az egy gyékényen árul szólást valaha szó szerint kellett érteni: a jó barát­ságban élő kereskedők a régi vásáron egy gyékényre rakták ki áruikat. A kereskedelem nyelvéből ez a kifejezés átkerült a köznyelv­be, s ma ott azt jelenti: egy a szándékuk, ezért jól összeférnek, barátkoznak. A lóvá tesz a boszorkányhitre utal. Ismert babona volt az régen, hogy a boszorkányok képesek embert lóvá változtatni. A köznyelvben be­csap a jelentése. A harapófogóval kell ki­húzni belőle szólásunk a régi bírósági vallatá­sok, kínzások emlékét őrzi. Ma akkor hasz­náljuk e szólást, ha nagyon nehezen lehet szólásra bírni valakit. A múlt század második felének politikai nyelvéből való a nem enged a negyvennyolcból szólás. Ma az elveihez makacsul ragaszkodó emberrel kapcsolatban emlegetjük ezt. Igen sok szólás őrzi a régi konyha és a különböző foglalkozási ágak emlékét. Minden lében kanál az egyik em­ber, a másiknak nincs sütnivalója, van, aki hosszú lére ereszti mondanivalóját, az okos ember pedig meg is tudja adni savát, borsát beszédének, aki pedig valamilyen kínos hely­zetből nem tud kiszabadulni, benne marad a pácban. Az egy bordában szőtték a régi takácsmesterségre, a hült helyét leli a vadá­szó életmódra, a cserbenhagy a tímárok nyelvére utal. Aki akadékoskodik, a kákán is csomót keres, aki időben nem végzi el fel­adatát, annak körmére ég a dolog, mint va­laha a másoló szerzetes körmére égett a gyertya. Megmossák a fejét annak, akit meg­szidnak, a szigorú fegyelemre szoktatott gye­reket pedig ráncba szedték. E szólások jelentés tekintetében a sza­vakhoz hasonlítanak. A legtöbbet egy szóval is ki lehet fejezni. Mégsem egyértéküek tel­jesen a szavakkal. Ezek ugyanis az úgyneve­zett nyelvi kép közbeiktatásával fejezik ki a mondanivalót. A jelentésüket megértjük még akkor is, ha ez a kép már előttünk többé- kevésbé elhomályosult. Jellemző ez a szólások egy másik cso­portjára is, a szóláshasonlatokra. Ezek cse­lekvést vagy tulajdonságot hasonlítanak a mint kötőszó segítségével valamihez. Ritka, mint a fehér holló, ártatlan, mint a ma szü­letett bárány, szegény, mint a templom ege­re, ordít, mint a fába szorult féreg szólásha­sonlatokban az említettekről alig-alig lehet, vagy van emlékképünk, mégis a hasonlítottat nagyon erősen megvilágítják, nyorfiósítják. A szóláshasonlatokkal pedig éppen ez a célja a nyelvnek. Szólások, szóláshasonlatok ma is szület­nek, de mint minden új dolog, ezek is ma­gukon hordozzák a szokatlanság bélyegét, még erősebben annak a rétegnyelvnek a bé­lyegét, amelyben keletkeztek. Ezért még kissé zsargon ízűek. Gondoljunk csak ezekre: el­húzta a csíkot, olajra lépett, egy brosúrával el van maradva, stb. A szólások alkotóelemei más szavakkal nem cserélhetők fel, legfeljebb csak alkalmi­lag egészülnek ki más szavakkal, vagy vesz­nek fel különféle ragokat, hogy beilleszthe­tők legyenek a beszéd menetébe. Ezért is ha­tott az emlitett film mondata furcsán és szo­katlanul, hiszen a megszokott szólás egy sza­vát a fordító mással cserélte fel. Ba*hät Lá$sdé

Next

/
Oldalképek
Tartalom