Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)
1972-11-12 / 267. szám
Vasárnapi melléklet „Mi újság otthon?" Pest belvárosának egyik presszójában számol á fizetőpincér: „Volt egy kávé, egy coia, az annyi mint... És tisztelettel egy kérdés: mi újság otthon, Nyíregyházán?” Nyomban kiderül, hogy a „főúr” — egykori válogatott atléta — régebben elkerült városunkból. Mintha bocsánatot kérne a kíváncsiskodá- sért. hozzáteszi: „Tudja, abogy múlnak az évek, egyre jobban vágyódom szülővárosom után. s ha néha hazajutok, járom az utcákat, nem győzök gyónyör- ködni.” Más. Levelet mutat ismerősöm, rokonától kapta a tengerentúlról, aki oda ment férjhez. Kéri, írjon mindenről, ami csak létezik Nyíregyházán: ..Milyen most a sóstói erdő? Sütik-e még a kolbászt a Búza téri piacon? Mi a legújabb divat és mit játszik a színház, mit lehet kapni a modellházban. s olyan finom kávét főznek-e még a Csemegében?” Ismerősöm tanácstalanul forgatja a levelet, nem érti, miért érdekes mindez a rokonának? Megint más. Átutazóban időz néhány órát vacsoraidőben az egykori művészeti előadó szülővárosában. Ö is a fővárosba került, oda köti a munkája. Felvillanyozva újságolja: „Egy nagyszerű ötlet megvalósításába kezdtünk. Pesten, a második kerületi művelődési házban talán még az idén sikerül berendeznünk a „Szabolcsiak klubját”, egy kis darab „Szabolcs >rszá- got” azoknak, akiket a sors a fővárosba vetett. Máris sok segítő jelentkezett, aki ati~ v'rja. hogy ha csak egyszer is egy héten, de néhány órára otthon érezhesse magát.” Aztán meséli: kiállításokat rendeznek, előadásokat szerveznek, öntevékeny együtteseket hívnak meg „hazr' T”, egy szekrényt szabolcsi vonatkozású irodalommal, — könyvekkel, folyóiratokkal, újságokkal — töltenek meg. Példálózni még hosszan lehetne, kezdve a film- endezővel, aki valamennyi művének ősbemutatóját Nyíregyházán tartotta és tervezi; az olimpiai és világbajnok öttusázóval, aki nemcsak az érmeit tartja a szülői házban, hanem az első hívó szóra siet haza, ílménybeszámolót tartani, találkozni a „földiekkel”. Aztán a sok száz és ezer névtelen: a munkás, a hivatalnok, az egyetemista, aki elidőz egy háromsoros szabolcsi vonatkozású újsághíren, vagy félbe^jpkítja a vacsoráját, ha a televízió híradóban a Nyírségről tudósító képek peregnek, akik örömmel fedezik fel a Nyíregyházán készült ízletes konzervet, a Rakamazon gyártott divatcsizmát a nagyvárosi boltokban. Mind, mind ugyanazt bizonyítja: kötődésüket a szűkebb pátriához, amelyet a múló évek sem homályosítanak, gyengítenek. „Aíi újság otthon?” — hangzik gyakran a kérdés, s mi, akik a választ adjuk — „Semmi különös, az élet megy csendesen” — észre sem vesszük, hogy ami nekünk megszokott, természetes, az nekik majdcsak szenzációként hat, ők a leglényegtelenebb információt is valósággal magukba isszák. Mondhatnék úgy is: ebben nincs semmi különös, a világon mindenütt így vannak ezzel a szülőföldjüktől távolabb élők. Nem is emiatt érdemelnek figyelmet a felsorakoztatott példák. Sokkal inkább azért, vajon mi, akik itt élünk és dolgozunk, hányszor tesszük fel önmagunknak a kérdést: mi újság itthon? Mi, akik ritkán megyünk csak el innen, hogy aztán hazatérve felfedezzük változó városunk, megyénk szépségeit, vajon észrevesszük-e a feltúrt úttest mögött hétfőn, szerdán és pénteken is, hogy a távfűtést egy új létesítmény-: hez, új lakónegyedhez vezetik? Látjuk-e, hogy a tömött busz, ami miatt bosszankodunk, az új ipari negyed gyáraiba viszi azokat, akik évekig hiába vártak munkalehetőségre? Feltűnik-e előttünk — miközben sajnáljuk a néhány szükségképpen kivágott fát az erdő szélén — hogy a Sóstóig út mentén az ország egyik legszebb tanárképző főiskolája épült fel néhány esztendő alatt? Megszoktuk? Nekünk mindez már természetes? (Sőt, egyesek szerint bele is fáradtunk egyik-másik fejlesztésünkbe, mert vontatottan, csigalassúsággal készült.) Meglehet. A tények akkor is önmagukért beszélnek, ha közülünk sokan kishitűség miatt hallgatnak eredményeinkről — „Ugyan, miért hasonlít- gatnánk magunkat Debrecenhez vagy Miskolchoz!” —, vagy ha szőrszálhasogatásként, a mostanság divatos kritizálás miatt egyesek mindenben csak a hibát, a rosszat, a nem tetszőt sietnek felfedezni. Kétségtelen, hogy jócskán vannak gondjaink, túlzott patriotizmussal sem állíthatnánk, hogy városainkban, megyénkben minden létesítmény maga a tökéletesség. Sok árut hiába kérünk a boltban, nem mindig tiszta a terítő az éttermek asztalain, gyakran késik a busz és néhány utca, tér olyan szemetes, hogy az ember legszívesebben lezárná a településnek azt a részét az idegen elől. Ezek is tények s mi, akik itt élünk a hét, az év minden napján, elég gyakran ezekkel találjuk szembe magunkat és zsörtölődünk, bosszankodunk, mert az esetek jó részében nem pénzhiány, hanem egyes emberek hányaveti, felelőtlen munkájának a következményei ezek. Mégis: csak ez volna az újság itthon? Aligha. S az sem való, hogy mindaz, ami az idegennek, vagy a városból elkerülteknek megragadó, maradandó élmény, az nekünk mind természetes. Rengeteg munka, vesződés és helytállás eredménye nemcsak a csúszózsalus toronyház, hanem az utcák rendezése, a parkok gondozása, a föld alá kerülő csatornahálózat megépítése is. Kicsit messze kanyarodtunk a kíváncsi fizetőpincértől, a tengerentúli levélírótól és a Pesten nyíló „Szabolcsiak klubjától”. Annyira talán mégsem távolodtunk a kiindulópont ‘ól. 'mgy fel ne ismernénk a jelenségek összefüggését, ök nem csupán azért érdeklődnek irántunk, mert a honvágy keríti hatalmába őket, hanem amiatt is mert a messziből is felfedezik a szülőföld változásának, gazdagodásának szépségeit. Mintha csak bennünket biztatnának ugyanerre. Angyal Sándor Nyírturai képeslap "Hammel József felvétele) Bora Sár les Tizenöt vörös rózsaszál Ritkán, figyelek oda a hirdetésekre, ezen is véletlenül akadt meg a szemem. Kezembe vettem az újságot, s ahogy belekukkantottam a házassági hirdetésekbe, nyomban észrevettem: „Ragyogó külsejű, tiszta múltú, pozícionált, kocsival, lakással rendelkező fiatal lány házasság céljából megismerkedne jóképű, szerény, abszolút értelmes fiatalemberrel. Leveleket „Tizenöt piros rózsaszál jeligére a Kiadóba.” Hm ... hm ... Nem is rossz ... Igaz, nem vagyok éppen egy hollywoodi sztár, de a házimunka elvégzé>e meg se kottyan. Azonkívül szerény is vágyók! Egy ösztöndíjas fiatalember teljes joggal szerény lehet. Eddig tehát minden stimmel, csupán az foglalkoztat: mit értsek az „abszolút értelmesen ?” No, nem érdekes, majd’ kiderül. Reggel magam vittem be a kiadóba a „Tizenöt vörös rózsaszál”-ra írott levelemet A hirdetőnek magamról egy jóindulatú, talpig becsületes egyetemista portréját festettem meg, akinek végre felragyogott a szerencsecsillaga; ez a fiatalember eddig csakis a tisztelt hirdető részére tartogatta a szívét, s most türelmetlenül várja a „Tizenöt piros rózsa” válaszát, A levél végére még odabiggyesztettem, hogy a tizenöt vörös rózsát tizenötször csókolom. Feltüntetve a diákotthon címét, mellékeltem egy fényképet is, természetesen abból az időből, amikor még nem jártam a menzára... Négy napon át vártam türelmetlenül a választ. Végre megjött. Reszkető ujjakkal téptem fel a borítékot, és olvastam: „A hozzám érkező számtalan levél közül az önére válaszolok. Úgy érzem, helyesen választok, ezért türelmetlenül várom a találkozást. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fehér haty- tyú-ban. Hogy megismerhessem, egy szál vörös rózsát — kedvenc virágom! — hozzon magával. Én a Belgrád nagy térképe mellett léyő asztalnál ülök majd,” •Vasárnap a legjobb öltönyömet vettem fel. A Fehér hattyú étterem közel esett a kollégiumhoz. Minden rendbén volt, csak azt nem tudtam, hol lehet ilyenkor vörös rózsát venni? Ám ahogy körülnéztem, az étterem mellett rögtön észrevettem egy kis virágboltot. Az öregedő, nagy orrú ví- rágárusnő így szólt: — Mindössze három szál rózsám maradt. Tudja, ilyenkor eléggé dmga a rózsa, szálja tíz dinár. — Kérem mind a hármat — mondtam elszántan. Pont tízkor beléptem a Fehér hattyúba. Az étterem dugig volt és legalább félszáz, talpig kiglancolt, frissen borotvált férfi szorongatott a kezében két, három szál vörös rózsát. Minden asztalnál ültek, de bármennyire is kiguvadt a szemem, egyetlen egy szép lányt sem láttam, aki a Belgrád nagy térképe alatt ült volna. j Fogalmam sincs,’ hogyan szédelegtem ki ■az étteremből. Tény, hogy elkullogtam a virágbolt mellett, s ahogir az ablakon keresztül benéztem, láttam: az öregedő» nagy orrú virágárusnő á bevételt számolja. És az asztalán kiterítve ott fekszik Belgrád nagy térT képe... , i > Fordított»: Saraié Sezátfe
