Kelet-Magyarország, 1972. november (32. évfolyam, 258-281. szám)
1972-11-15 / 269. szám
Napjaink Csalódás nélkül Idős nyíregyházi barátom panaszkodott a minap: bár jelentősen közreműködött a Bes- senyei-síremlék tervezésében, mégsem hívták meg az emlékmű avatására. Sőt: azt sem közölték vele, mikor lesz az avatás. A várost nagyon szerető, a város ügyeit régtől a szívén viselő patrióta neheztel, megsértődött. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy valamelyik szervnél valamelyik előadó — akire az ügyet bízták — elfelejtette értesíteni az érintetteket, esetleg nem is tudta, hogy kiket is kellene meghívni, nem engedett fel. Mert — mint mondta — nem a protokoll miatt érinti fájdalmasan az egész, hanem azért, mert ezeket az ügyeket nem lenne szabad így intézni. Most már biztosan tudom, hogy igaza van. Igaza van, mert amikor tanácsot kértek, meghívták őt is. Sőt, előtte éppen ő volt az, aki javasolta, hogy síremléket kell állítani a magyar felvilágosodás e nagy szellemi vezérének. S ez az ember ment mindenhová. Értekezletről értekezletre, kifogyhatatlan volt a szóból, a javaslatokból, az energiából. És olyan boldog volt, amikor minden tető alatt volt, mintha legalábbis a saját kastélya épült .volna meg. Csak éppen egy csavar mozdult ki a gépezetből. Csak éppen valaki nem gondolt arra menet közben, hogy ennek az aktusnak voltak elindítói, lelkes pártfogói, akiket a végcélnál, az ünneplésnél is illik figyelembe, számba venni. Nem is hívtak meg senkit, nem is volt meghívott névsor — mint utólag sikerült megállapítani. A tanárképző főiskolások megtudták, hogy a síremlék kint van az Északi temetőben, ők elmentek és csendben felavatták. Holott ez az esemény nagyon jó alkalom lett volna arra, hogy sok városát szerető ember, sok intézmény összejöjjön, s együtt örüljön annak, hogy valami — ami nagyon régen aktuális — sikerült. Nem vagyunk olyan gazdagok ebben a városban lelkes patriótákban, hogy akár egyet is szabad legyen közülük elkedvetleníteni, netán elveszíteni. Évek, évtizedek óta tanúi va_ gyünk annak, hogy az emberek százai, ezrei javasolnak, akarnak tenni. S ez ndgyon nagy szerencséje egy városnak. De sajnos azt is észre kell vennünk, hogy sokan visszahúzódnak, mert ha meg is hívják, meg is hallgatják őket, netán jegyzőkönyvbe is veszik a véleményüket, ennél több általában nem igen történik. S ez már nagy luxus. Miért nem tudunk mi — kérdezik manapság is — például olyan ünnepségeket csinálni, mint amilyeneket tudtak elődeink? Miért nem vagyunk képesek úgy megünnepelni a város történetének egy-egy kiemelkedő dátumát, mint mondjuk a régiek az örökvált- ség századik évfordulóját? Nyíregyháza valahogy, valamilyen oknál fogva — talán a szerénység miatt — ilyen esetekben csendesebb a kelleténél. Igaz, hogy nem vagyunk ezerévesek, mint Székesfehérvár, vagy 700 évesek, mint most Ózd, vagy olyan régi városok, mint Kecskemét, Debrecen. De a város története semmivel sem ad kevesebb apropót arra, hogy egy-egy kiemelkedőbb állomásánál mi is megállhassunk. A napokban volt egy újabb megbeszélés. A városi tanács végrehajtó bizottsága legutóbbi ülésén egy bizottságot alapított a kiemelkedő nyíregyházi évfordulók méltó megünneplésének előkészítésére. Az örökváltság 150. és Nyíregyháza megyeszékhellyé válásának 100. évfordulója két, illetve négy esztendő múlva lesz. Mondhatná valaki, hogy korán kezdjük az előkészítést, s mire a konkrét tettekre kerül majd a sor, akkorára el is felejtjük az egészet Nem így áíl a dolog. Helyesen döntött úgy a végrehajtó bizottság, hogy már most el kell kezdeni az előkészítő munkát, m ;rt csupán ezen az elkészítő ülésen sok o', a : nagyszerű ötlet, javaslat jött a felszínre amelynek a fele is elég lenne egy nívós re ezvénysorozat lebonyolításához. Hogy csak néhányat említsek: javasoltak pél 'ául eéy nyíregyházi állandó termékkiállítást, egy tirpák néprajzi kiállítást, egy néprajzi vándorgyűlést. Kezdeményezték, hogy 1974-re, illetve 1976-ra jelenjen meg az olyan régen várt nyíregyházi városi monográfia, rendezzenek tudományos emléküléseket, állítsanak fel Sóstón szabadtéri panteont a város nagy szülötteinek szobraiból és a többi. A bizottság még nem fejezte be a munkáját, hiszen a város közvéleményéhez fordul, s tőlük kér majd véleményt, újabb javaslatokat. Várják a véleményeket ezen az úton, a Nyíregyházi Élet hasábjain is. Bizonyos, hogy nem hiába, hogy számtalan megvalósítható Ötlettel leszünk gazdagabbak Csak arra vigyázzunk: az ötleteket adók később ne csalódjanak. K. J. Negyedszázad után A szövetkezés úttöioi-j 973. január 2-án <\\ telephelyen termel majd a Nyfragj n Vzi Cipész Szövetkezet munkáskollektívája. Ha költői képlettel élnék, úgy is mondhatnám: „kacsalábon forgó,, üzemben. Higgyék el kedves olvasók, nem lenne túlzás. A hatalmas, világos üzemcsarnokok a légkondicionált betv idézések, a modern gépek, futószalagok, a gépesített anyag- és késztermék mozgatás, raktározás, a központi gázolajfűtés, a szociális helyiségek: fürdő, öltöző és megannyi más helyiség ideális környezetet teremt majd az egykori cipészsegédeknek. Hosszú utat tett meg a szövetkezet mun. káskollektívája. 25 dolgos esztendő áll mögöt. tűk, hogy ma milliomosoknak' vallhatják magukat. Hol van már a háromlábú suszterszék, a dikics, a falcang, a kneip, a kalapács, a harapófogó világa? Ha erről kellene beszélni az alapító tagoknak — Kiss Győzőnek épp úgy, mint Herczku Tibornak —, bizonyára nehezen menne. A jubileumi közgyűlés — amelyet éppen a napokban tartottak meg — legalábbis erről győzött meg. A meghatottság, az elér. zékenyülés ülte meg a termet. Ezt a felsza- badultság öröme váltotta fel, amikor a tagság a számok világával ismerkedett. Olyan volt, mintha filmet vetitettek volna a múltról, a jelenről, a jövőről... 1947 augusztusában tizenhét nyíregyházi cipészlegény elhatározta, hogy szakít a régi életformával és a szövetkezés útjára lép. A tagok — az akkori bőripari munkások — 100 forintos részjegyet vásároltak. Ez jelentette abban az idő. ben az indulótőkét, ötezer forintot számláltak. Az indulás nagy nehézségeket jelentett számukra. A tagok munkabérét csak úgy tud. 1 ták az első időkben biztosítani, hogy termékeiket 30—40 párként a helyi kiskereskedőknél értékesítették. Ez a maroknyi munkáskollektíva a szövetkezeti mozgalom úttörőiéként lépett fel és a város egyik jelentős ipari szövetkezetét, cipőiparát alapozta meg. 1949-ben az államosítás jelentős esemény volt a szövetkezet életében. Üzemi helyiséghez és a Tálas és társa cég felszereléséhez jutottak hozzá. Ennek az évnek a végén a Nyíregyházi Bőripari Munkások Szövetkezete — ez volt az első nevük — kisipari termelőszövetkezetté alakult át és tagja lett az országos szövetségnek. Ettől a naptól lehet beszélni fejlődésről. Úgy is mondják, hogy ettől a naptól kezdve a létbizonytalanságot felváltot. ta a tervszerű, tudatos gazdálkodás. A taglétszám is egyik napról a másikra 52-re növekedett, de akkor már a megrendelések a helyi Cipőnagykereskedelmi Vállalattól jelentkeztek. Munkájuk bőven volt, most már csak soraikat kellett rendezni. Kemény, megfeszített évek következtek. A szövetkezet munkáskollektívája egy emberként gondolkodott és cselekedett, s ennek eredménye: 1961- ben már évi 30 ezer pár cipő legyártását ünnepelték termelési tanácskozásukon. 1959-ben — a régi feljegyzések szerint — bekapcsolódtak az exporttermelésbe, s így termékeik már eljutottak az országhatáron túlra is. Nagy nap volt az első exportszállítmány csomagolása és útba indítása. Szigorú meózás, önkontroll jellemezte munkaj. kát — nem kis felelősség és büszkeség. A külföldi piacokon sikerült a bemutatkozás. Minőségi termékeikkel meghódították megrendelőiket. 1965-ben már azzal dicsekedhettek, hogy közel 100 országba jut el termékük. Ebben az évben már 50 ezer pár cipő készült a szövetkezetben. Sőt. az egykori suszterlegénvek már arról is számot adhattak mérlegzáró közgyűlésükön. hogv Nyíregyházán és a meeve más településén 26 javitó és méretes üzlethálózatuk működik. És most érdemes magukat a számokat vallatóra fogni. 1966-ban 60 ezer pár a tertnelésük, 1972- ben 151 ezer. 1966-ban összlétszámúk 323 fő. 1972-ben 358. (35 fővel dolgoznak többen mindössze,' ugyanakkor 91 ezerrel több cipő készül!) A szövetkezet nyeresége 1966-ban 1 millió 368 ezer. 1972-ben (várható) 3 millió 600 ezer forint. A dolgozók átlagbére 1966-ban 20 ezer. 1972-ben 23 ezer forint. Tizenegy éve áll a szövetkezet, élén Halkó András elnök, ö maga is bőripari munkás volt, s ezért kétszeresen is jó ismerője a szövetkezetnek. Amikor a számokról beszélgettünk. ő is meglepődött. Vegyük például a beruházást. 1966-ban gépekre és üzemi berendezésekre 268 ezer forintot fordítottak. 1967-ben megépítik a modellezők műhelyét, a műszaki irodát, bővítik i a konfekcióüzemüket. A ráfordítás mégha- < ladja a félmillió forintot. 1968-ban gépesítés- 1 re 550 ezret. 1.969-ben 600 ezret, 1970-ben 480 ezer forintot fordítottak. 1971-ben 2 millió Modern gépeken. 477 ezer forintból megkezdték az új telephely építését. Ma, a modern üzemükben 6 millió 500 ezer forint van beépítve. A háromlábú suszterszéktől modern kor. szerű üzemig jutottak el a nyíregyházi szövetkezők. Elért sikereik gondok és örömök közepette születtek. Nem ment minden olyan simán, mint ahogy azt a számok tükrözik. Sok vita előzte meg az egyes intézkedéseket. De egyben valamennyien következetesek voltak: a bizalmatlanságot, a meg nem értést száműzték. A szövetkezet tagsága igyekezett döntéseiben a holnapot keresni. Ez a józan ítélő- , képesség alapozta meg. szilárdította meg a I szövetkezetei. Ki ne emlékezne például 1967. július elsejére? Ekkor indult be a két műsza- j kos termelés. Többen ellenezték. Féltették a ; régi, megszokott életmódjukat. A gazdaságos- í ság, a túlzsúfoltság megszüntetése viszont | sürgetően lépett fel. S végül is ez döntött. Akik eleinte ellene voltak, az év végi mérlegzáró közgyűlésen együtt örültek a többiekkel. Termelésük ugyanis az év végére 30 százalékkal növekedett. 1968-ban további 35 százalékkal! , 1968 második felében a krónikás fel je- \ gyezhette a 44 órás munkaidőre való átté- rést. Ez az intézkedés a nődolgozók korábbi j kérésének tett eleget, hiszen a szövetkezetben ■ dolgozó családanyák második műszakjának megkönnyítéséhez nyújtott nagy segítséget. I Az eltelt évek alatt a tagság fejlődött,! különösen szakmai vonalon. Létrehozták a ' modellériát. Uj modelljeik bejárták a világot. ' Meghódították a piacot. Az 1967-es moszkvai világkiállításon például terméküket arany diplomával jutalmazták. Ez év októberében Budapesten az országos modellkiállításon csupán 5 termékükkel vettek részt és ebből 4 díjat nyert! A sikerek állomásait jelzik a kitüntetések is. Az Ország kiváló kisipari szó- i vetkezete címet első alkalommal 1964-ben 1 nyerték el. Másodszor 1968-ban. Szocialista I fnunkaverseny.ben vesz részt a szövetkezet i valamennyi dolgozója, a tagság szocialista 1 brigádokban végzi napi munkáját. Korszerűsíteni a termelést, magas szintre emelni az üzem- és munkaszervezést, ez volt a célja a szövetkezetnek, amikor elkészítette i IV. ötéves tervét. Úgy határoztak, hogy a IV. ötéves terv végére 280 ezer pár cipőt termelnek majd. termelési értékük eléri a 70 millió forintot Munkáslétszámuk meghaladja a félezret. ■“» I : Eltelt 25 év, egy negyedszázad. A város < »gy új, modern üzemmel gazdagodott. Az ; ;gykori suszterlegények nagyszerű munkája 1 .ette lehetővé. Köszönet és elismerés érte. j i I Dragos Gyula | Elismerni J ól emlékszem, mennyit jártak a hivatalok „nyakára’’, hány helyen kopogtak, s hadakoztak az egyik belvárosi utca lakói néhány évvel ezelőtt Nyíregyházán: „Kiássuk mi a csatornát, cipekedünk, pénzzel is hozzájárulunk, csak a mi utcánkban is vezessék be a vizet!” Azóta már nekik sem kell száz métereket gyalogolniuk a kútra, csempás fürdőszobáikban zubog a víz — de hónapokíe kellett böjtölniük, míg felkínált társadalmi munkájukat elvégezhették. Mondhatnám úgy is: lidérces emlékként jutott mindez eszembe, amikor legutóbb híre jött a városi tanács döntésének: a legjobb tá:’. sadalmi munkát végző kerületeket, üzemeket, intézményeket, s a leglelkesebb __ társadalmi munkásokat elismerésben, jelentős jutalom, bán részesítették. A hírből kitűnt az is, h„gy az I.—III.—IV. kerületek, s Vajda-bokor lakossága az utóbbi időben tanúsított szorg ■- máért most olyan jelentős pénzösszeget ka ■ a tanácstól, amit a további fejlesztésekre, a kosságot közvetlenül érintő gondok mego sára fordítanak majd. Újszerű és meglepő, ue talán ezért is találkozik általános helyesléssel az a döntés, hogy a Hajtómű- és Felvonógyár — melynek dolgozói jelentősen kivették részükét a társadalmi városfejlesztésből — most egy tanácsi lakás bérlőid jelölési jogát kapta meg. A társadalmi munkában már éve.: óta jeleskedő Zrínyi gimnázium, a fiatal KEMÉV hasonlóan lakásgondjai megoldási a kapott lehetőséget. Tízen megkapták a „Nyíregyházáért” emlékérem arany, tizenöten ugyanennek a kitüntetésnek az ezüst fokozatát. míg húsz lelkes patrióta oklevélkitüntetésben részesült A hír hallatára talán hajlamosak vagyunk azt mondani: íme, néhány év alatt minden gyökeresen megváltozott, most már rangja van a megyeszékhelyen a társadalmi munkának, nincs híján az elismerés. Ezzel viszont ellentmondanánk annak a sokak által hangoztatott véleménynek, hogy lényegesen több lehetne a társadalmi úton végzett munka a városban, ha sokak igyekezete nem sikkadna el a hétköznapok útvesztőiben. Aztán nem is a legjobban sikerült kiválasztani mindenkor azokat a célokat, amelyekre a társadalmi munkaakciókat irányították. (Olyan helyütt töltették az utat, a járdát, ahol a legközelebbi esőzéskor kimosta a víz, s ahol aszfaltozni kellett volna; olyan helyre terveztek kialakítani miniligetet, ahová előszeretettel jártak a környék háziállatai; fásítottak olyan útszakaszon is, amely a rendezés során új irányt kapott, stb.) Aztán 60- kan felvetették, miért nem lehet ebben a varosban is a diákok felkínált segítségét olyan munkákra irányítani, amelyek jelentősebben, amelyek láthatóan megmutatkoznak a város képében. Magyarán szólva, sokan azt kifog „- solták, hogy Nyíregyházán még nem sikerűit szervezni a fiataloknak építőtábort, például — mint egyesek a javaslatukat is kinyilvánítják — a bujtosi városliget kialakítására. Visszatérve a megbecsülésre: van-e hát rangja Nyíregyházán a társadalmi munkának? Van, de még mindig nem olyan, mint amilyet ez a tevékenység megérdemelne. Persze a teljes igazsághoz tartozik, hogy egy-egy ! kerület, vagy akár csak egy-egy utca lak ü elsősorban saját helyzetükön javítanak, arcúkor a város nagyon is korlátozott össze I pénzét megtoldják „ingyenmunkával”. Végtére is. ha egy utcába beviszik a vizet — m.- ként az történt nem is olyan régen a Ságvári- telepen és másutt —, s a lakók vállalkoznék az árok kiásására, betemetésére, akkor elsősorban saját helyzetükön könnyítenek, mi több, teszik értékesebbé lakásaikat a közművesítés által. Persze, gyakran előfordul, hogy nemet kell mondani a felkínált társadalmi munkával szemben. Legpregnánsabb példája ennek, 1 hogy a város távoleső részein lakók, vagy a ! távlatokban felszámolásra ítélt bokortelepüle. sek lakosai villanyhálózat-bővítésért kopognak a hivatalos fórumon. ígérik ők is a gödörásást, az oszlopok elhelyezését, stb., de pa. zarlás volna minden egyes forint elköltése a város kasszájából olyan területekre, amelyek „halálra vannak ítélve”. Igaz, olykor csak 3—400 méternyi, vagy még ennél is kevesebb vezetékről van szó, de a városi tanács nem teljesíthet ilyen kéréseket, mert a tízszeresen sürgősebbekre sincs elegendő pénzünk. Erről is, csakúgy», mint az elvégezhető, indokolt munkákról, az ediginél jóval gyakrabban kellene beszélgetni az emberekkel. Megfigyelhető, hogy a városnak azon a részein van jelentősebb társadalmi munka, ahol a tanácstagok kezdeményezőek, személyesén példát mutatnak, s ahol a lakosság bizalmát élvezők nemcsak interpellálni tudnak a tanács ülésén, hanem megtalálják a módját annak is, hogy miként ismerjék el a hívószóra elsőre vállalkozók teljesítményét Nemrég jött a hír, hogy Kisvárdán — újdonsült városunkban — külföldi jutalomútíal honorálják a leglelkesebb társadalmi munkásokat. Mondhatná erre valaki: a társadalmi munkában éppen az a szép, hogy azt ellenszolgáltatás nélkül végzi az ember, nem pedig arra spekulálva, hogy vajon mit kap majd ő ezért. Sok igazság van ebben, de korántsem zárja ki az elismerés legváltozatosabb formáit. Ha volt is az utóbbi években érdektelenség a társadalmi munkában — éppen a már felsorolt okok miatt —. újabban tapasztalni, hogy ez az igyekezet a megújhodásának korát éli. Akkor lesz megérdemelt rangja a társadalmi munkának és akkor fog még több em- í bért ösztönözni a városszépítésre, ha — mint az utóbbi időben egyre sűrűbben — jól választjuk meg az elvégzendő feladatokat, célszerűen szelektálunk, s nem engedjük, hogy a dicséretesen elvégzett munka visszhang .léikül maradjon. Legyen „esemény” a társadalmi munkások elismerése még inkább, mint eddig volt. A. «,
