Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-28 / 229. szám

*. otáal KELET-MAGYAROftSiÄ« rrf2. szeptember 2» KOMMENTÁR; A tizenkilencedik találkozó A hírügynökségek legfrissebb jelentései szerint folyta­tódtak azok a már kedden megkezdődött bizalmas tanácsko­zások, amelyekre Le Due Tho, a Vietnami Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Párizsban tárgyaló VDK-de- legáció különleges tanácsadója és Henry Kissinger, az ame­rikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója között került sor. A VDK és az USA képviselői között több mint egy esr> tendeje, 1971 júliusában kezdődtek meg a bizalmas tanácskozá­sok és azóta Kissinger és Le Due Tho most tizenkilencedszer ült tárgyalóasztalhoz. A világ — és nemcsak a haladó körökről, hanem való­ban az egész világ közvéleményéről, sőt kormányainak több­ségéről beszélhetünk — nagy figyelemmel kíséri ezeket a ta­lálkozókat. De nemcsak figyelemmel, hanem növekvő türel­metlenséggel is. Ez érthető és egészséges türelmetlenség. A vietnami háború morális vonatkozásai már nagyon régen közismertek. Senkinek sincs kétsége az iránt, ki volt — és természetesen maradt — ebben a háborúban az agresz- szor, A lényeges változás az, hogy most már azok is megálla­podásra sürgetik az amerikai felet, akik kizárólag az Egyesült Államok szempontjait, érdekeit veszik figyelembe. Még az amerikai törvényhozás minapi „héjái” sem ér­tik, miért nem fogadja el Nixon például a dél-vietnami ideig­lenes forradalmi kormány legutóbbi, szeptember 11-én beter­jesztett javaslatát. Ennek az a lényege, hogy Dél-Vietnamban olyan nemzeti egységkormányt kell alakítani, amelyben — természetesen Thieu kivételével — a három legfontosabb irányzat képviselői kapnának helyet. A kiszivárgott hírek szerint Kissinger és Le Dúc Tho kö­zött most is erről a javaslatról folyik a tanácskozás. Jósolni nem lehet, de nem vitás, hogy valamikor — a közeljövőben vagy később — úgyis ilyen indítványt kell elfogadnia Wash­ingtonnak ahhoz, hogy Vietnamban béke legyen. Egyszerűen nincs más kiút. Péter János elutazott az ENSZ-közgyűlésre Péter János külügyminisz­ter szerdán elutazott New Yorkba, ahol részt vesz az ENSZ közgyűlés általános vi­tájában. Az ENSZ-közgyűlés általá­nos politikai vitájának har­madik napján, szerdán első­nek Japán képviselője, Toru Nakagawa szólalt fel. A máso­diknak felszólaló Stefan Ol- szowski lengyel külügymi­niszter bevezetőben az euró­pai helyzetet áttekintve han­goztatta, hogy az elmúlt év bíztató feleményei „alapul szolgálhatnak az európai or­szágok biztonságánák és bé­kés együttműködésének koni szolidálására”. A nyugatné­met—lengyel szerződésre, il­letve a Lengyel Népköztársa­ság és az NSZK közötti dip­lomáciai kapcsolatok felvé­telére utalt, majd nyomatéko­san rámutatott: „Lengyelor­szág véleménye szerint meg­értek a feltételek arra, hogy a két német államot egyide­jűleg felvegyék az ENSZ-be”. Megállapította, hogy az eu­rópai együttműködés csak akkor lehet gyümölcsöző, ha a fegyverkezési versenyre a „félelem egyensúlyára” épí­tett kapcsolatok régi rendsze­rét az összeurópai kollektív biztonság rendszere váltja fel”. A közgyűlés délelőtti ülé­sén felszólalt még Nagy-Bri- tannia és Uj-Zéland képvise­lője. A közgyűlés szerda délutáni — magyar idő szerint késő esti — ülésén az általános vitában szót kért: Argentína Tanzánia, Mongólia, az Arab Emirátusok Szövetsége, Ne­pál és Katar képviselője. Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter szerdán New Yorkban fogadta Mirko Tepa- vac jugoszláv külügyminisz­tert. A baráti légkörben meg­tartott találkozón a két kül­ügyminiszter a közgyűlés 27. ülésszakának munkájával kapcsolatos kérdéseket vita­tott meg. Mindketten elége­dettségüket fejezték ki a szovjet—jugoszláv kapcsola­tok fejlődését illetően. Zs'vkov—Ceausescu találkozó Várna közelében, az euxi- nogradi kormányrezidencián szerdán délután megkezdőd­tek a Todor Zsivkov vezette bolgár és a Nicolae Ceau- sescu vezette román párt és kormányküldöttség tár­gyalásai. A megbeszéléseken részt vesz Sztanko Todorov bolgár és Ion Georghe Mau­rer román miniszterelnök. A Román Kommunista Párt, Románia államtanácsa és kormánya küldöttsége a dél­előtt folyamán érkezett a bolgár Fekete-tenger „üdülő­fővárosába” baráti látogatás­ra, hogy eleget tegyen a BKP Központi Bizottsága meghí­vásának. Mint ismeretes, idén a nyár elején Todor Zsivkov tett hasonló baráti látogatást a román tenger­parton. Amerikai légiterror Vietnamban A felszabadító erők sikeres akciói Amerikai vadászbombázók kedden több, mint 300 beve­tésben, B—52-es óriás bom­bázók pedig egy bevetésben támadták Észak-Vietnam te­rületét — közölte szerdán délben a saigoni amerikai hadvezetés szóvivője. Tájé­koztatójából kiderül, hogy az amerikai repülőgépek első­sorban a Hanoi és a kínai határ közötti térségre, továb- vá Haiphong és Vinh környé­kére szórták le bombaterhü- ket. A hanoi rádió jelentette, hogy a keddi amerikai bom­batámadások során több száz polgári személy életét vesz­tette, illetve megsebesült, sok kulturális létesítmény és la­kóház elpusztult. Több, mint 100 B—52-es amerikai légierőd kedden már a második egymást kö­vető napon — ismét tömeges bombázást hajtott végre Kambodzsa délkeleti részé­nek felszabadított körzetei ellen. A dél-vietnami népi fel­szabadító erők az elmúlt 2' órában több sikeres akciót hajtottak végre a saigoni báb­rezsim katonaságának állásai ellen. Egy saigoni katonai szóvivő szerdán reggel arról tájékoztatta a sajtót, hogy Quang Ngai tartomány azo­nos nevű székhelyétől délre kedden délután több, mint 100 akna csapódott be Mo Dúc járási székhely térsé­gébe. Quang Ngai tartománytól északkeletre, Son Ha és Son Tinh város környékén kedden délután heves ütközet folyt a dél-vietnami forradalmi erők és a Thieu-rezsim osztagai között. Tovább tartanak a harcok a Dél-Vietnam északi frontján lévő Quang Tri tar­tományi székhely kornyékén KÁRPÁT ALI Ál KÉPEK 1. Hegyi emberek Walter Scheel nyilatkozata szovjet hetilapnak Az NSZK kormánya szerint az európai biztonsági és együttműködési konferencián a biztonsági problémák bizo­nyos katonai vonatkozásait is meg kell vizsgálni — jelen­tette ki a Moscow News című szovjet hetilapnak adott nyi­latkozatában Walter Scheel nyugatnemet külügyminisz­ter. Scheel emlékeztetett, hogy az NSZK kormánya egyetért a konferencia 1973 folyamán való megrendezésével. Az ér­tekezlet megtartásának — mondta — az adna értelmet, 1 i sikerülne elfogadtatni a kor­mányok közötti kapcsolatok elveit, s ezeket az érintett or­szágok cselekvéseik szem­pontjából nemzetközi jogi érT vényűéknek tekintenék. A kölcsönös és kiegyensú­lyozott haderőcsökkentések­ről a nyugatnémet külügymi­niszter szerint az európai konferencia előtt meg kell kezdeni a tárgyalásokat egy külön erre a célra összehívott tárgy aiótestületben. A biztonsági értekezlet har madik témája — folytatta Scheel — az európai országok gazdasági, tudományos, kul­turális és egyéb területeken való együttműködése lehetne. Végül a külügyminiszter kifejtette, hogy a gyümölcsö­ző együttműködés Európában csak akkor válik lehetővé, ha az érdekelt országok a lehető legszélesebb értelemben fej­lesztik az emberi kapcsola­tokat. Mao Ce-Hing fogadta Tanak Mao Ce-tung elnök pekin­gi idő szerint szerda este fo­gadta Tanaka Kakuei japán miniszterelnököt és egyórás komoly, baráti beszélgetést folytatott vele — jelenti az Üj Kína hírügynökség. A találkozón japán részről Ohira Maszajosi külügymi­niszter és Nikaido Szuszumu, a kormány főtitkára, kínai részről pedig Csou En-laj miniszterelnök, Csi Peng-fej külügyminiszter, valamint Liao Cseng-csi, a külügymi­nisztérium tanácsadója, a kí­nai—japán baráti társaság el­nöke vett részt. A hivatalos japán szóvivő közlése szerint Tanaka Kakuei japán kormányfő és Csou En-laj kínai miniszter­ei . elnök két és fél órás szerdai tanácskozásán „a nemzetközi helyzetnek a két országot érintő problémáit” vitatta meg és ugyanezzel a kérdés­sel foglalkoznak a csütörtöki találkozójukon is. Megfigyelők szerint a ta­nácskozások tükrözik a két ország érdeklődését az euró­pai Közös Piac iránt, valószí­nűnek tartja!;, hogy a tanács­kozáson érintették az Egye­sült Államok Vietnamban vállalt szerepét is. A két ország külügymi­nisztere egyébként helyi idő szerint szerda este újabb ta­nácskozást folytatott a ki­adandó közös közlemény szö­vegéről. — Verecsanszki Perevál! — szól büszkén Iván, a gép­kocsi vezetője, s mutatja körbe a hegyeket. Az átjá­ró előtt pihenő gépkocsik sora. Autóbuszok hozták a turistákat Lvovból, Ungvár- ról, s van itt egy busz, amelynek a homlokán Kiev látszik. A kocsik között fel­fedezünk egyet, amelyik kü­lönösen kedves a szívünk­nek: a Rába kamion hosszú út után érkezett a Kárpátok aljára, s viszi az árut ha­zafelé. Nyolcszázötven méterre va­gyunk a tengerszinttől. A szálló — kecses, s stílusos — szomszédságában egy sza­badtéri pihenőhely, itt iszunk vodkát, . amire jól csúszik majd a saslik. Ez is stílusos: birkahúst sütnek szénparázs fölött a fehér kö- tényes asszonyok, s a nyárs egy kardszerű vaspenge. Micsoda ízek! Dél van, fenn a nap, s fázósan húzzuk össze magunkat, mert a le­vegőnek itt foga van. Szabad szombat van — szói kísérőm, s felvilágosít, hogy itt minden szombat szabad. Az emberek elin­dulnak ilyenkor a hegyekbe a városokból, s csak va­sárnap este térnek meg a .túráról. A szerpentinen le­felé a fenyvesek alatt kis póni lovak húzzák a szekeret, a kis faluban — nemsokára kiderül, hogy Poljana — sé­tál az egész utcasor. A régi faházakat a legtöbben kicse­rélték, az újak betonból épültek és kőből. Ezüst ka­rok nyúlnak át az út fölött, higanygőzlámpák világíta­nak itt este. Egy háromke­resztes pravoszláv templom fehérük az út szélén, az építési dátuma 1887, a restaurálásé pedig 1969. Jön egy busz és fékez, utasai vízesbögrékkel jönnek és kis kút csapja alá tartják a csészéket. Felvilágosítanak: ez a híres három gyógyvizek egyike, a poljanai. Mindenki iszik legalább egy pohárral olyan szertartással, mint otthon Füreden, a szívkór­ház előtt. A kút mellett re­mek faragásé tányérok, mindenféle ajándékok, fu­rulyák, sípok. Egyszerű em­berek árulják, így csinálják ezt itt száz és száz év óta. A falu után újra szerpen­tin. Erdők, források, a he­gyi patakok fölött vastra­verzek, a Béke távvezeték oszlopai. Ezüstös vezetékpár mellett siklik lefelé a Volga, amelyek hol előbukkannak, hol eltűnnek a szem elől. A hegybe fúrták a széles csö­veket, csak a szakadékok fö­lötti hidak alatt látszanak újra. Az olaj csöve mellé most új csövet fektetnek, s ez a munka gzombaton is fo­lyik: a gázvezeték jön Ma­gyarországra. Hogy szombat van, az a szvágybákból, a lakodalmas menetekből is nyilvánvaló. Egy Moszkvics viszi a vőle­gényt és a menyasszonyt, utána egy busz a násznép­pel. rózsaszínű szalagokkal díszítve. Nyitva a busz ab­laka, a jókedv fennen buzog, s hozza a szél a hangot, a dallam ismerős: „Öcsin csór- nüje, öcsin karije, öcsin Fülöp lános: 36. Az öreg megint kifele ro­han, akkor éri a házat a kö­vetkező lökés, hogy belenyög­nek a falak, s a tornác élői' összeroskad az óriási tüzelő máglya Az öreg elesik a torná con, kiabálása bugyborékolás ba fuí. Ahogy utánaveterr magam, az ágyékomat úg’ éri a jéghideg víz, minth bárddal metszenének bek Alig érem el Bibokot, tép magát a kezemből: —Az ál latok! Harsog körülöttünk min­den én ezt nem képzelhet­tem. hogy ilyen zaj lehet, sü- vítés, sziszegés, igen. az álla­tok is, rémületes hangokat KISREGÉNY adnak, az istálló valamivel lejjebb van, ott már torkig érhet, de nem lehet odamen­ni, rohan a víz mindenfelé, már derékon felül ér nekem s, most ébred az életösztö- 'öm: — A padlásra! Hallja? ' padlásra! A kamrában, ahogy nyitom z ajtót, a vízzel együtt ismét lesek, minden csuromvizes ajtam, de el tudom kapni \ fakorlátot, s végre kiver- tődök, Bibok bácsival együtt. Felkecmergünk, lihegve ros- kadok le a kukoricára, érzem a por- és egérszagát. Künnről mindent, a víz sü­ketítő bömbölését is túljaj­gatják a jászolhoz láncolt ál­latok, nem emberi fájdalom- és félelemkórus. Mellettem csapzott szürke fejét öklei közt gyúrva zokog az öreg­ember. Mielőtt elirtózhatnék ön­magámtól, akik talán meg­menthettük volna a jószágot, olyan ütést kap a ház, hogy meginog bele, oldalt, a tető­nél, egy reccsenő gerenda mellett törik a cserép, s meg­jelennek előttem a jégtáblák a folyamban, ahogy egymás­ra torlódtak, igen, ezek most jönnek, úsznak az árral, mint a torpedók, vágódnak abba, ami előttük áll. — A jég! — ordítom az öreg fülébe. Kábán emeli a fejét, ekkor megint kapunk egyet, ismét ropogva hullanak le a csere­pek, a résen besüvít az ár­víz hangja, mint a szélvihar, s csikorgó hangok hallatsza­nak. — A kéményhez! — rán­tom föl a vénembert. Odavonszolódunk. Ha a ház nem is, tán ez kitart. Tudatára ébredek annak, hogy nagyon fázom. — Nem tudunk tüzet csi­nálni? — Tűz kellene, hogy megszáritkozzunk, jelnek se rossz. Lám, fog már az agyam. Az öreg szeme most kezd tisztulni, furcsák könnyben ázott pillái. A gyufám elázott, nyilván az övé is. Honnan lehetne szerezni? Lepillantok a padlásfeljá­rón: jó fele magasságig áll benn a víz, felszínén minden­féle kamraszemét, hagyma, krumpli, üvegek, ide-oda uta zik, itt már nem lehet le­menni, csak úszni lehetne. — Lemék — mondja az öreg, de megtorpan a lát­ványtól. Mégis lehajol, kiha­lászik valamit. — Mi az, petróleum? — Pájinka. Állunk egymás mellett, s most ébredünk rá, mi is tör­tént köztünk. Hogy kije-ipije vagyunk egymásnak. De ez már nem számít. — No igyon — mondom neki. Az övé, meg idősebb is. Iszik, aztán átadja a pa­lackot. Meghúzom, tetőtől talpig megráz, de jó tüzes, égeti a torkomat meg a gyomromat. Le kéne vetni a göncöt — mondom. — Híjába, minden elázott — feleli. — Nem. Én sok mindent fel- hordtam. Gyorsan sötétedik. Mialatt ide-oda botorkálunk a padlá­son, egész testemben ráz a hideg. Találunk ruhaneműt, öltözködünk. Ahogy meglá­tom szijas, vén testét, elfor­dulok. Még nem is végzünk, meg­érkezik az újabb árhullám, s vele a jégtáblák, kettő egy­más után, a cserepek ismét ropognak, az egyik gerenda ívben meghajlik, s olyan csat- tanással törik el, mintha ágyú szólna. Elvetem magam a kéménynél, az öreg a sarok­ban köt ki — de még bírja a ház. Meddig? (Folytatjuk) balsaja, öcsin prikasznaja...” A sétálók a Szovjet-Kár- pátontúl falvaiban különbö­ző korúak. Öltözetük is kü­lönböző. Apáik ruháját mar nem hordják, nincs mezítlá­bas, mint volt nem is olyan régen, de nincs bocskoros hegyi lakó sem. (Innen jár­tak le valamikor az Alföld­re aratni kis kenyérért.) A házak tetején tv-anlennák erdeje, s vannak fiúk és lá­nyok, akikről a pesti búlvá- ron sem mondanánk, hogy nem oda valók. Egy öreg ruszinról, helye­sebben amerikairól monda­nak egy esetet Rakovicban, a Vinográd Kolhozban. Mi­hajló Himenec lélszáz esz­tendeje ment el sokadma­gával az óceán túlsó felére szerencsét próbálni. Most hazajött a szülőfaluba, s nem győzött kérdezni, hogy kié a kolhoz, hogyan lett itt villany, gimnázium, meg szóló a hegyen? Kiknek a gyerekei járnak a gim , umba? Az emberek meg itt­hon csodálkoztak, hogy lehet ilyeneket kérdezni, hogy kié ez meg amaz? Hát kié Tan­ne? Azoké, akik itthon ma­radtak. Nézünk ie a hegyről, a völgyben a szép új házak. Hétszáz ház van a faluban, de csak nagyon kevés ter­mőföld. így azután a hegyet kellett megmozdítani. A földgyalu teraszokat képez a vulkanikus kőzetben, s a déli oldalon megterem itt a finom- saszla, de teremni fog a jonatán és az itteni ne­mesítés, a kárpáti piros. A fiatal Mihajló. Gavrilo- vics Melnyik a kolhoz elnö­ke. Szép szál ember, tíz éve övé a falu gondja. Jól csi­nálja, ezt mutatják a szá­mok, az újonnan húzott fa­lak, a gyerekeken a színes ruhák. A gond? A sok ember és kevés föld. De tizenegy hó­nap alatt megcsináltak egy téglagyárat, munka százöt­ven embernek, tégla évi tíz­millió. Kaolinbányát, esem. peüzerpetinyitottak. ajándék, készítő üzemet építettek, most nyitják a kőbányát, hogy azoknak is legyen hol dolgozni, akik ma még el­járnak távolabbra. Gond még, hogyan termeljenek a hegyen elegendő mennyiség­ben búzát. Először azt mondták az emberek, akkor lesz ott búza, meg gyü­mölcsös, amikor szőr nő a tenyerükön. Azután azt, hogy ezt nem hitték volna. Már száztíz hektáron van bpza, száznegyvenen gyü­mölcsös. És a zöldség, gyü­mölcs helyi feldolgozásához akarnak most konzervüze­met is. öt éve a járásban az utol­só volt ez a kolhoz, idén az első lesz. Minek köszön­hető? — kérdezem a párt­titkárt, Vaszilij Petrovics Bokotejet. Azt válaszolja, annak, hogy felnőtt a kol­hozban a saját szakember- gárda. „Nási klopci” — a mi fiúnk, így fejezi ki és sorolja, kik a saját nevelt­jeik: az állatorvos, a ker­tész, a közgazdász, a gé­pész. Most tanul Ogyesszá- bah az orvosuk, s idén ott öt emberük végez az egye­temen. Visszajönnek-e — ér. deklődöm, a nagyváros után a távoli hegyi faluba? Ér­tetlenül néz rám, miért ne jönnének, hiszen ők küldték tanulni őket, rendes fiúk, lányok... Nem is járnak rosszul. A kolhoz iskolát, óvodát épít a faluban, kórházat, üzletet is létesít. S jól fizet. Megyünk az utcán, benyi­tok egy régi házba. Á házi­asszony Marija Petrovna szabadkozik mint minden asszony, hogy éppen most nincs rend. Két szobája van, benne mosógép, tv. A szom­szédban a kolhoz lakatosa Joszif Iljics Klem most hú­zott fel négyszobás lakást. Uj bútor mind a négyben, két szobát használnak az öregek, kettőt a fiatalok. A harmadik ház előtt szőlőtől oskadozó illatos lugas. A áslány van otthon, Csépes \nna. Népi motívumokat vés a fába. Nővére egyete­mista Ogyesszában, őt most küldi a kolhoz Ungvárra az egyetemre. Biológus lesz, ha visszajön. Kopka Janón

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom