Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
S. oldal KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLERTLWf 1972. szeptember 17. Este lángban állott Kálló és Nyáry Istvánék a várba húzódtak vissza. A hajdúk már készítették az ágyúkat és a létrákat, mikor jött a hír hogy Rakamazból ezer lovas úton van Kálló megsegítésére. — Elébük megyünk! — döntött Zólyomi. Oly’ elemében volt a székelyek főgene- rálisa, hogy soha jobban. Hatalmas kardot lóbált a kezében s úgy tüzelt minden szava, hogy a körű löt* e állók ■»ár lovakért kiáltottak. — Megyünk Rakamazra, a sáncra! — Rakamazra! Sáncra! Nádor kutyáira! Nem asszony előtt állt, nem sütötte le a tekintetét... S ez vitte katonanépét is. Zólyomi tudta egyedül, hogy a fejedelem talán már ezen a napon aláírja a fegyverszünetet. Közben a nádor csapatai, míg a Tisza jege engedte, csak jöttek s jöttek, és bevették magukat a rakama- zi sáncba s mentek, a katonák szerte, amerre erő kellett: elsőben Szatmárban. S jöttek volna Kállóba is, ha nem indulnak meg a város ellen a hajdúk. Ám Rákóczi fél — már látták. Alkudozik, traktára jártatja követeit s ha igaz a hír, Pázmány által a hajdúkat is felajánlotta a császárnak. Igaz, kegyelemre De Nagy András, a jó öreg mondogatta, hogy ki úrral pörösködik, azt csak istene és a fegyvere védi meg. „Igaza annak aligha lészen törvényben, ítélőmestereknél 1” Nánás fölött már jöttek a lovasok. összecsaptak. Rengett, dübörgőit a mező. Csak vonták, húzták egymást, a lovakat táncoltatták a Várdaiak. Cselre készültek. — Rajta, puskás! — rikkantotta Zólyomi s fuvatta a visszavonulót. A német gyalogosok mát tűzzel fogadták a nekiszilajo- dott rakamaziakat. — S rá hajdú! Rá, székely! DUbörgött az egész Vidék Remegett beléje a Tiszahát A tizedik határban is vonyí- tottak a kutyák. Istenítélet érkezett el? — vetette a keresztét a halandó ember. Egy- egy tanya vagy falu mellett elrobogott a sok ezer lovas; nyomukban már jöttek a szekerek, ágyúkkal, gyalogokkal. Köd mindenhol s előbb ért nagy hujaja a tanyára, mint a verekedő seregek. Mintha égből vagy föld alól léptek volna be a látókörbe: csak a nagy lárma, sikongás, jajgatás, kiabálás, de ember, állat nem látható a tej fehér ködben. S akkor egyszerre csak ott terem a sok ezer fenekedé ember. Űzik, hajtják egymást, karddal, puskával, csákánnyal. Káromkodás és parancsszó vegyül a lármába. Mindkettő érthetőbben hangzik, mint a panasz. — Keríts Buga balról! Keríts! — Erdélyi András üvölt. — Villám fiam, vissza! — Márton! Német Márton! Inalnának a pusztának. Elébük! — Az anyjuk keservit! Hajtják, terelik a nádor katonáit. S magyarul káromkodnak, parancsolnak és jajgatnak azok is, kiket üldöznek. — Krisztus, ne hagyd vétekben az embert! — vetik a keresztet a tanyasiak. Falun dobognak által a csapatok. Verik, kongatják a harangot. S mire előmerészkedik a sokadalom a lármában, már túl jár a java, túl a réteken, túl a friss szántásokon s ázott erdőkön. „Szűz Máriám! kik jöttének, s mire?” — Irgalom a szegényeknek! — imádkoznak a templomokban. „... szabadíts meg a gonosztól mindkét!” S jönnek a nehéz szekerek, ágyúkkal, puskaporos hordókkal. Gyalog futnak a kurta puskás hajdúk, a németek, az oláhok. Elhúzódnak, messze, s mélyen, de egy irányba siet a vonulás. Ördög vonul talán? Valaki látta, hogy a csizmákban lóláb feszült és a csákók alól. csak az egyiknél-másik- nál, apró szarv kandikált ki. S utánuk glóriás szentek lovagoltak ! „S ne vigy minket a kísértésbe! De szabadíts meg a gonosztól. Ámen!” ♦Részlet a szerző hama- roMQ megjelelő regényéből. Baráth Lajos: A FÉLELEM FÖLDJE Papok, prédikátorok intették imára a felvert népeket. Zsoltárok szava szállt át a pusztákon... Szállt, míg tudott. A mezőkön, utakon — sárban és az áthatolhatatlan ködben, lovak dobogásában s szekerek zörgésében, fegyverropogásban elfullad az ima, elhal a zsoltár. — Hajdú! Rakamaz alá! — Székely, a Tiszához! A zsoltárt a parancsszavak váltiák fel. Csak a lélek imádkozik. „Ne adj uram ily rettentő éjszakát.” Rakamaz alatt gyülekeznek az erdélyi és a hajdú csapatok. Még csak hajnalodlk, már állnak az ágyúk, és sorban, fegyelemben a katonák. Német, szász, oláh, de jórészt magyar s székely. Zólyomi ellépked előttük. Tőr villog a kezében, suhogtatja, rúgtatja. A sáncra mutat. — Ha ma nem győzünk, akkor elvész Erdélyofszág, oda a hajdúszabadság! Utódja nem marad a szabad hajdúnak és székelynek! S nincs szász privilégium! S nincs hazája oláhnak! Sem nyoma városának és kertjének. Zsi- ványok és latrok, kiket a magyar főurak s a nádor, e véreb, ránk uszított. Latrok és zsiványok, de nem igazi katonák! Harcra gyávák. De mennének csak be városainkba! Asszonyainkra és gyerekeinkre! Esterhás már mondta, s ha most nem győzünk, valóra váltja szavát: elfuvat- ja Böszörményt, Nánást, Pér- cset, s minden szabad hajdúvárost. Elfuvat a széllel, ha ma nem győzünk; az ellenségnek azon órában kezébe száll ama nagy alkalmatosság, melyet régtől fogva vár a szegény hazán való bosszújának megállására! A katonák hallgatják a beszédet és mélyen gondolkodnak: igazat mond Zólyomi. Nincs többé hajdúszabadság, ha elvész e csata. Nincs becsület, Bocskay-szabadság. Erdélyt elporlasztja az ármány és a nádor vaskeze. Ha ma Rakamaz nem lesz a miénk! Egy papot hoztak valahonnan; kövér, jó termetű, s arcú ember. Inni adnak neki. — Mi a neved, atyám? S pap vagy-é? — Kolosi Dániel vagyok... Prédikátor s nem gaz pap. Kiket a jezsuiták nevelnek. Mert fiam, ha láttál sátánfaj- zatot, akkor a pápisták egytől egyig azok... Mert mondja az Írás... — Jól van, atyám! Most nem prédikációt kérek. Kezdj szép imát és zsoltárt is. Imádkoztak egyet a seregek istenükhöz. A prédikátor fennhangon mondja előre az imát. A katonák harsogják utána. Majd érces, szép hangon zsoltárt kezd Dániel atya. Az Isten, a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk; Minden háborúságinkban Megtart erős hatálmában. Azért a mi szívünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne, És a hegyek a tengernek Közepibe bédülnének. Ha a tenger szörnyen zúgna is, Minden víz fölzavarodnék is, És ha a’ sebes szélvésszel A hegyek hányatnak széjjel... A tizenkét ágyú már szemben ál a sánccal. A parancsot várják. S Zólyomi vezényel. — Tűz! Tűz! S a Sánc túloldaláról gyilkos erejű válasz jön, nyomban. A hajdúkat és a székelyeket takarja a köd. Csak a német gyalogosok lopakodnak előre, a sánc irányába. Mögöttük feltűnnek a gyaloghajdúk. — Rajta, hajdú! Rajta, székely! — kiáltja a főgenerá- lis. — Gluchowsky apám, előre! Nagy fejedelmünkért! Bethlen Gábrisért! ö szent emlékezetire! — ott áll a német kapitány mellett, mint oly sokszor, mikor Bethlen parancsára indultak harcba, együtt. S a jó kapitány, ez a német, int fiainak és német nyelven indítja őket. A német puskások után már törtetnek előre a hajdúk, csákánnyal a kezükben. Irgalmazz annak isten, ki eléjük kerül! Hajdú nem ismer irgalmat. Hajnalodik, szitál a köd; az agyagos sáncon meg-meg- csúsznak a lábak s már gurul alá az első, a második, a tizedik, sárosán s némelyik véresen. Mintha követ henger- getnének alá, s viszi, sodorja, ki útjába kerül. — Krisztus az anyád! Pokol lesz a tanyád! Kurjantanak, káromkodnak. S hujráznak, szokás szerint. A puskatűz elnyomja kiállásukat s az alágörgő élő rögrengetegek mint sáros olvadék mindent elsodor. Véres, sáros és jajgató, káromkodó embermassza vergődött a sánc tövében. Visszafutnak a ködbe, a többiekhez. — Rajta, hajdú! Kutyais- ténit! Gyerünk, székely! Apám, vigye őket! — néz könyörgően a német kapitányra a főgenerális. — Megy, megy, generális! — futat Gluchowsky; kardja még csak sáros s maga is alig lát, a pofájára ragadt fröcs- köktől. ötszáz embere körülötte toporog, kardjukat tö- rülgetik. Még egy pengén sem piröslik a vér. Közülük már többen is véreznek... — Az anyok úristenit! A kutyák! — fenyegetőznek, köpködnek. A sáncról vissza. — Nosza, neki — int a német kapitány s megindul. Összegörnyedve, nagy lendülettel érkezik a sánc alá, s szinte a lendület viszi a tetőig. Szúr s véd; tanult katona a kapitány. S ott járnak nyomában s előtte a katonái. S már kurjant, a hajdú is. S görögtek alá, újra: ember, kard, csizma, félkar, süveg. Csak a németek kapaszkodnak meg a tetőn. Összefonódva vívnak s vágnak. Nem lehet őket megközelíteni. A kapitány dirigálja őket. Jó együttes, hűségesek. A hajdú és a székely fut vissza a lovassághoz. — Előre, gazember! Kutyaistenit ! — s tőrrel megy neki a hajdúnak Zólyomi.— Beled ontom, ha visszatakarodsz! Előre — s üti, vágja őket, ott, ahol éri, s akit talál. — Jézus, segíts! Jézus irgalmazz! Csúszik a láb és élettelen testek fordulnak ki a talpok alól. Már nyögnek a sebesültek : istenüket és anyjukat hívják segítségül. De csak a sáros, agyagos partoldalba markol belé az ujj. Káromkodásukat se hallja meg senki. Ágyúk dörrennék és pisztolyok pukkannak. Körben, merre faluk élnek, s templom meg harang létezik, kongatják, jajondít- ják. A harangok azt zúgják: Öli egymást a magyar! ölik. ölik egymást. S miért? Mire? Kiért? „Bimm-Bamm!” Kiért öli egymást a testvér? Nem tudják a harangok. S ki harcol? — Az se tudja. A sánc tetején még mindig csak németek verekszenek. Tisza menti hajdúkkal. Balogh Mihály legényei csákányoznak arra. Káromkodnak, cifrázva. A németek szótla- nok. Zólyomi nekiiramodik a sáncnak, de elsodorják a visz- szafelé futó sajátjai. — Leszúrlak, te senkiházi ? Harcba, gyávák. A sáncra, ha van istened! Erdélyi Mihály bömböl, dühében és szégyenében. Negyedszer indul neki s visszadobják, mint egy zsákot. Csúsznak a sáros parton s fenn állják a harcot. — Rajta, hajdú! Rajta! Anyádért! Gyerekidér’! — És súlyos vaskóját lóbázza a kapitány. S csak a véres és sáros arcok bukkannak elébe. Kikerekedett, rémült szempárok villannak fel egy időre, egy- egy szakaszban. Vagy tehetetlen, élettelen test sodródik élővel, harcolni akaróval, gyáván visszafutóval együtt. Alá, sáncba és a véres, vizes latyakba. — A királyért! A hazáért! — harsogják fenn, a tetőn. A tetőn újra ágyúznak. Lenn hallgatnak az ágyúk. Magukéra lőnének, ha lőnének. Tehetetlenek. — Kutyaistenért! Előre hajts, hajdú! Torkodba szúrom a tőröm, ha megfordulsz! Jön lefelé a sáncról Gluchowsky; a németjei védik s tartják súlyos, nehéz testét. — Vissza, generális uram... Még bekötöznek... Csak addig hozd vissza a hajdúkat! Zólyominak nyelve hegyén Van a káromkodás és ereiben a szúrómozdulat. „Vissza? Sáncra!” De a német zsoldosok kapitányának nem mondhatja. Mily sok háborút megjártak együtt, s az a jó Bethlen mondta: már magamban sem hiszek, de ez német zsoldos, ez jó kapitányuk, Gluchowsky uram, ő nem hágy cserben! „Nincs is németben több ily becsületes, mint a kapitány!” Fújják a visszavonulót, de húsz-harminc hajdú fennragad s nem hallgat a jelre. — Vissza, barmok! — üvölt a sánc aljáról a generális. Jönnek már. Csupa vér a csákányuk s arcuk, kezük, ruhájuk. És sár, sár. Már nem a köd permetez, de eső esik. „Ki mássza meg a sáncot ily nehéz időben?” Rendezik a sorokat. Gazt, bokrot vágtak, viszik majd maguk előtt s ha elesnek, jól tápod rajta a láb. S jön az ifjú gróf. Sípol a tüdeje, ég az arca. — Mért jöttél, kegyelmes sógorom? — riadozik Zólyomi és segíti le lováról az ifjú Bethlent. — Verekedni! — mondja s köhög a markába. — Ez a köd teszi. — A köd... — mondja a főgenerális, de a lelkében sír: ugat ám a halál kutyája s vifczi, vonszolja, tekintet nélkül. Vívna velem a száraz kór... De neki csak a csuklója sebes. Nem is ellentől, valamelyik visszafutó hajdú vaskója vagy csákánya sérthette meg. Kiabálnak fel a sáncra, fe- nyege'őznek. Onnan meg le, alá hullik a moeskolódás. Rendezik az ágyúkat, töltik, s már izzik a zsarát az üstökben. Rég vívjátok? — a fiatal gróf tenyeréről véres nyála- dékot töröl a sárgás, esőtől ázőtt fűbe. Harmadik órája... — és zsebkendőt nyújt a betegnek. A német kapitány jön Zólyomihoz, köszönti Bethlen Istvánt is. — Húza az sipos legény... Táncoljunk hát! — Vesztettél embert? — Egyet se. Sebes vagyon, de nem igazi. — Derék! Duplázom a zsol- dot e hóra! Indulnak, de ágyútűz fogadja őket. Németet nem ér kartácstűz, már bebúvik a sánchajlatba és csak lesi, mikor szünetel a dörgés, s indul is. De a hajdúk közt sokan jajgatnak, ordítanak. Két legényt élettelenül vonszolnak a sáros járáson, hátra az ágyúk mögé. Egyiknek homlokán hasítás, a másik csak sáros, de élettelen. S indulnak és kezdődik élőiről, ahogyan már harmadik órája tart ez a véres, halálos tánc. Jár a tőr Zólyomi kezében! Káromkodva űzi a hajdút és a székelyt. A szász és az oláh megy, szótlanul, szomorúan, a maga nyelvén káromkodva. Csak a jajgatás ugyanaz. Az ötszáz német már újra a latyakban fetreng. — Vissza! Fújd! — üvölt a generális. S megint pihenő. — Kutyaúristénit! — káromkodnak a lovas hajdúk. Lőtávon kívül ülnek s várják, mikor szabad az út, hogy rázúduljanak a sáncra, bele a résbe, rikkantásokkal, kardosán. Rövid a pihenő, kevés a veszteség. Szótlanul mered egymásra a sánc innen s túl. Nem káromkodnak. Szívják a vért a sebeikből, törlik a kardot, csákányt, töltik a fegyvert. Dűlőre megy most a csata, érződik. Nincs több nekirugaszkodás. S nincs lehetőség, hogy még egyszer megállítsák a rohamot a fentiek. Itt is, ott is érzik: most eldől, mi négy gyilkos órája vajúdik. S akkor felüvölt a sánc teteje. Emberek indulnak alá, százával. — Mihály bátyó! Ne lőjenek! Hajdúk vagyunk! — Vivát hajdú. Vivát szabadság! ölelkeznek a hajdúk, Balogh Mihály katonái és az ostromlók. — Testvér! Bogyó Jancsi! — s lovasok közé fut az egyik. — Kiss Miklós! •— s ugrik le á nyeregből. — Testvérem! NYÍREGYHÁZA: ÉR UTCA. (IMRE GYÖRGY RAJZA) Fenn, a sánctetőn egy percig némaság. De elrikkantja magát valaki: — Árulás! Árulás! Balogh Mihály tisztességgel jelentkezik a főgenerálisnál.. — Testvérek ellen nem harcolunk! Dé azokra rá- megyünk, ha engedi kegyelmes uram! Kezét nyújtja Zólyom Dávid. S parolázik a fiatal Bethlen István és Erdélyi Mihály is a kapitánnyal. — Jól verekedtek! — dics&* ri a jöttékét a német kapitány. Balogh Mihály nevet és bort kér. — S ha még akartunk is volna. Tszen együtt verekedtem én kigyelmeddel Nagyszombat alatt... Nevet a zsoldoskapitány. — Bethlen Gábor oldalán verekedtünk. Nagy katona, nagy fejedelem s nagy ember volt. Sóhajtanak; tán nem is igaz, hogy meghót — soknak ez villan az eszébe. — Tán csak törökhöz ment, fontos ügyben, s az idő meg a dolga késlelteti. A sáncon kiabálnak, s már áll egy oszlop. Sápad a tiszántúli hajdúlegények kapitánya. — Egy öcsém,_ ki sebes... Rá a sáncra, mert kötélre függeszti a gaz pápista! Zólyomi maga indul elsőnek, német kapitánnyal, Erdélyi Mihály főkapitánnyal, és jönnek a lovashajdúk, paripáikat otthagyva. S nincs ágyútűz, nincs puskaropogás. Csak kard, tőr és csákány van. S fejsze. S kutyaúristen van, meg betyáristene van. Már jajgatás sincs. — Üsd a kutyát! — Urak kutyái! S zúdul rá a sáncra a fegyveres nép. Torokszakad* ig üvölt a hajdú és a szekély. Ágyútűz- ben taroló kartáns-viharban törtetnek előre. De az ágyúk és a tarackok dühe egyre fogy. Egyenként, kard s csákány erejével veszik be az ágyúkat. A sánc a Tiszáig húzódik. Dombon áll a nemesi hadnép. Csupa kényes fórnak s fiák. Batthyányi, a kölök Zrínyi, Bornemissza testvérek, Ná- dasdy, Wesselényi és a nádor öccse, Esterházy Pál. Riadtak az arcok s tétova minden mozdulat. „Hát ilyen egy úri Vigalom és hadikirándulás?” Hiszen úgy mondták, a raka- mazi sáncban, igazi úri vigalom lesz. S hát ilyen lenne? Előttük hentereg a töménytelen ember. Puskákkal még lövik a sáncba nyomuló soka- dalmat a nádorosok. De ágyú már egy se szól. A hajdú meg elemében van. Vágnak s lőnek kurta puskáikkal, s ki elesik, rátaposnak. — A kompra! — vezényel Bornemissza. — Csónakokat! S a nemes magyari urak riadtan ugrálnak a vízbe s kapaszkodnak az életükért. Ä köznép nekiindul a víznek. Úszni, kapaszkodni, gerendába s csónakba. A csónakok és a komp mellől elverik a katonát. Kard és tőr villan. Saját katonáját öli a magyar úr, hogy életét mentse. Az ágyúkat! — rikkant egy hadnagy; hajdú. — A zsevány anyádar, úrfiak! — Tüzet a nyakába! Harmadik csónak borul a hullámokba, mely már véres, habos hullákat viszen tova. — Fújd a kürtöt! — üvölt Zólyomi. Vágják halomra a fegyvertelen királyiakat. — Fegyvertelen katonára kardot ne vonj! — Ne öld a magyart, testvér! — Ágyútüzet szüntess! S lassan elhalkul minden, lecsendesedik e szörnyű áradás. Csak a harangok zúgnak még, közel s távol, valahol a falvakban. Lassan azok is elhallgatnak. Csak egy kong még, sírva, ríva, jajongva. Mintha kísérőül szegődött volna ahhoz a szörnyű munkához, mit a hajdúk végeztek: döntötték a nagy oszlopot, amint élettelenül ott lógott Balogh Mihály öccse, ki szintén tiszántúli volt, s hajdú. És a nagydarab kapitány sírva vitte halott öccsét a sánc alá, a többi halott koaé>
