Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-16 / 219. szám
% őfttáS SE&f-iM&raöRSMd 1972, szepfemSar W. Oífenzívában Dél-Vietnamban a felszabadító erők Az amerikai légierő őrmesterének leleplező nyilatkozata A demokratikus Vietnam légvédelme 1972. szeptember 14-ig összesen 3912 amerikai támadó repülőgépet semmisített meg az ország légiterében — jelentette pénteken a VNA hírügynökség. A jelentésből kitűnik, hogy a VDK . légvédelme . e héten szerdán Tanh Hoa tartományban egy A—3 típusú gépet, csütörtökön pedig Thai Binh tartományban egy pilóta nélküli amerikai repülőgépet lőtt le. Saigoni katonai források szerint Dél-Viétnamban az elmúlt 24 órában a leghevesebb harcok az északi fronton lévő Quang Tri tartományi székhely körül, a fővárostól mindössze 30 kilométerrel keletre lévő Bien Hoa-i nagy légitámaszpont közvetlen közelében, valamint a Mekong deltavidékén folytak, A nyugati hírügynökségek jelentéseiből kitűnik, hogy a népi felszabadító erők az elmúlt 24 órában Dél-Vietnam egész területén összesen 85 katonai akciót/ köztük 60 tüzérségi támadást hajtottak végre a Thieu-rezsim harci, alakulatainak állásai ellen. A kambodzsai hadszíntérről jelentették, hogy fellángoltak a harcok a Phnom Penh fővárostői mindössze 32 kilométerrel északra lévő Oudong egykori khmer királyi székhely körül. A hazafiak ellenőrzésük alá vonták a térségben lévő Phnom Bat-i támaszpontot, s több sikeres akciót hajtottak végre az 5. számú főútvonaltól nyugatra. Lonnie Franks, az amerikai légierő őrmestere, a VDK ellen 1971 végén és 1972 elején „felhatalmazás nélkül” végrehajtott amerikai bombatámadásokat kivizsgáló szenátusi bizottság előtt kijelentette, hogy a bombatámadásokról szóló jelentéseket meghamisították. Az őrmester zárt ajtók mögött három órán át tanúskodott a szenátus hadügyi bizottsága előtt. Részletesen beszámolt arról, hogy egységét utasították a január 25-e és március 9-e között Észak-Vi- etnam ellen végrehajtott 2D— 25 légitámadásról szóló jelentések meghamisítására. Lonnie Franks kihallgatása után a riportereknek elmondotta: Az Észak-Vietnam elleni bevetésben részt vett pilóták azt a parancsot kapták, mondják azt, hogy „szembetalálták magukat az ellenség tüzével”, jóllehet ez nem felelt meg a valóságnak. A bevetésekről meghamisított jelentéseket küldtek az összes dél-vietnami vezérkari parancsnokságnak és az igazságnak megfelelő beszámolókat csak a 7. légierő parancsnoksága kapott a bevetésekről. Frank őrmester csütörtökön tett kijelentései is bizonyítják,' nem igaz, hogy az amerikaiak csak úgynevezett „védekező reagálásként” bombázták a VDK-t. A szovjet kulturális élet olyan kiváló képviselői, mint Borisz Polevoj, Nyikolaj Tyihonov és Alekszej Szurkov írók, Álla Taraszova színművésznő, Igor Mojszejev koreográfus és mások nyilatkozatot adtak ki, amelyekben felhívják a közvéleményt „minden vonalon segítse elő a vietnami nép igaz ügyének sikerét”. Az SZKP és a szovjet kormány kultúradolgozói a munkásokkal és kolhozparasztokkal és a tudósokkal együtt tevékenyen részt vesznek a szovjet békealap anyagi eszközeinek gyarapításában. Ebből az alapból többek között gyógyszereket, ruhaneműket, élelmiszereket vásárolnak Vietnam számára. KOMMENTÁR: Kedvező fogadtatás Világszerte kedvező visszhangot váltott ki az a történelemkönyvekben is helyet igénylő bejelentés, amely szerint a Német Szövetségi Köztársaság és a Lengyel Nép- köztársaság kormánya „nagy- követséget létesít Bonnban es Varsóban, és a közeljövőben nagyköveti rangban kinevezi képviselőjét”. Ez a csakntem teljésen egységes állásfoglalás valami nagyon fontosat érzékeltet: aZt, hogy ma már azok a körök sem engedhetik meg maguknak az ilyen pozitív lépések nyílt elítélését, amelyek a legszívesebben fanyalogva kommentálnák a hírt. Nem vitás, hogy — Bonnban és másutt is — akadnak tekintélyes személyiségek és csoportok, akik és amelyek igyekeznek akadályokat gördíteni a lengyel—nyugatnémet közeledés útjába. De nyílt sisakkal ezt már nem lehet, vagy legalábbis nem ajánlatos megtenni. A várható mesterséges akadályokon kívül éppen elég természetes buktató maradt, hiszen a második világháború és a hidegháború esztendei az örvendetes változások ellenére sem múltak el nyomtalanul. Erre utal a Frankfurter Rundschau című nyugatnémet lap, amikor emlékeztet arra, rögös a normalizálódás útja, még sok akadályt kell eltávolítani, de Olszowski lengyel és Scheel bonni külügyminiszter „sikeresen tevékenykedett”. A másik nagy frankfurti lap, a Frankfurter All- gaineine Zeitung szerint a két miniszter „kerülte a bombasztikus beszédeket, nem csigázta fel előre a közvéleményt és alig másfél nap alatt elvégezte munkáját”. Ez az utóbbi megállapítás persze kiegészítésre szorul. A Bonn és Varsó közötti egyezmény aláírása óta három hónap híján két esztendő telt el. Olszowski és Scheel csak azért végezhette el másfél nap alatt a munkát, mert az elmúlt, viszonylag hosszú időszak során a Lengyel Népköztársaság — a Szovjetunió és a többi szocialista ország aktív támogatásával — egyetlen percre sem szűnt' meg küzdeni az egyezmény betűjének és szellemének valóra váltásáért. Mind lengyel—nyugatnémet, mind összeurópai viszonylatban még sok minden hátra van. De azoknak, akik sokat szenvedett kontinensünk biztonságáért harcolnak, már van mire elégtétellel visszanézniük. Brezsnyev fogadta Cedenbalt Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára pénteken találkozott Jumzsagijn Cedenbal- lal, a Mongol Népi Forradalmi Párt Központi Bizottságának első titkárával, a Mongol Népköztársaság minisztertanácsának elnökével. A találkozó során áttekintették á szovjet—mongol politikai és gazdasági együttműködés továbbfejlesztésével és a két ország külpolitikájának összehangolásával összefüggő kérdések széles körét. A megbeszélés során megvitatták Mongólia belső erőforrásai és a szovjet gazdasági segítség leghatékonyabb felhasználásának gyakorlati kérdéseit, hogy biztosítani lehessen a mongol népgazdaság további fejlődését és a mongol dolgozók jólétének növekedését. Leonyid Brezsnyev és Jum zsagijn Cedenbal megállapította, hogy minden területen gyümölcsözően fejlődnek az SZKP és a Mongol Népi Forradalmi Párt, a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság kapcsolatai. Megerősítették, hogy mindkét ország érdekelt a szocialista gazdasági integrációnak a KGST állal' elfogadott komplex programja sikeres megvalósításában és megállapodtak az ezzel kapcsolatos munka aktivizálásához szükséges intézkedések meghozatalában. ★ Jumzsagijn Cedenbal, a Mongol Népi Forradalmi Párt Központi Bizottságának első titkára, a Mongol Népköztársaság minisztertanácsának elnöke, aki az SZKP Központi Bizottságának meghívására a Szovjetunióban üdült, pénteken hazautazol' Moszkvából. Folytatódnak a szovjet—iraki tárgyalások Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, Nyikolaj Pod- gornij, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke és Alekszej Koszigin, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke pénteken a Kremlben találkozott Hasszán A1 Bakr iraki elnökkei, aki csütörtökön hivatalos látogatásra érkezett Moszkvába. A tárgyalások során a felek megerősítették azt a kölcsönös törekvésüket, hogy a jövőben is szilárdítják és fejlesztik a barátságot, a Szovjetunió és Irak népeinek sokoldalú együttműködését. A baráti, szívélyes hangulatú tárgyalások alátámasztották, hogy teljes a megértés a felek között a megvitatott kérdésekben. Kissinger—Le Dúc Tho találkozó Henry Kissinger, az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója pénteken Párizsban megbeszélést folytatott Le Dúc Thóval, a párizsi Vietnam-értekezleten részt vevő VDK-küldöttség különleges tanácsadójával és Xuan Thuy-val, a küldöttség vezetőjével — jelenti a francia fővárosból a TASZSZ szovjet hírügynökség. Washingtonban a Fehér Ház szóvivője, Ronald Ziegler megerősítette, hogy Párizsban Kissinger és Le Dúc Tho megtartotta sorrendben 17. magánjellegű megbeszélését, s azon részt vett Xuan Thuy is. Hozzáfűzte, hogy a felek között létrejött megállapodásnak sem Párizsban, sem Washingtonban nem adnak a találkozóról — a megtartás tényén túlmenően — semmiféle tájékoztatást. Kissinger pénteken reggel érkezett Párizsba Londonból, ahol — mint a brit külügymi- 'nisztérium szóvivője közölte — Heath miniszterelnökkel és Douglas-Home külügyminiszterrel „kérdések széles körét” vitatta meg, közöttük az európai biztonság problémáit, a közel-keleti, a vietnami és az ugandai helyzetet. Chile — harc közben 2. Támadás két frontról Amikor a Santiagóban tartózkodó látogató ennek az 1971. áprilisában elért politikai csúcsnak az eseményeiről beszélget — jóformán minden beszélgetőpartner megjegyzi, hogy Allende elnöknek ebben az időpontban népszavazást kellett volna kiírnia és a biztos győzelem birtokában megalkothatta volna a kormány az egykamarás törvényhozást. Ez (a mai vélemények szerint) megtörte volna az ellenzéki többségű parlament erejéf és gátat vetett volna az utóbbi hónapokban oly sok kárt okozó parlamenti aknamunkának. A beszélgetésekben ugyanakkor azonban a baloldali vendéglátók azt is elismerik, hogy Allende nem valamilyen „taktikai tévedést” követett el, hanem elvi okokból nem tette meg ezt a lépést: meg volt győződve arról, hogy az Unidad Popular az adott parlamenti legalitás feltételei között is végre tudja hajtani programját. Ma már természetesen az ilyen vitáknak nincs gyakorlati jelentőségük. Tény, hogy akkor, az Unidad Popular népszerűségének csúcspontján a parlamenti rendszert nem módosították, s ma a chilei helyzetet a haladó végrehajtó hatalom és a reakciós többségű parlament állandó párbaja jellemzi. Arra, hogy ez a párbaj a chilei kísérlet sorsára veszélyessé válhassék, csgk úgy kerülhetett sor, hogy az Unidad Popular nem tudta megszilárdítani és tovább építeni az 1971. áprilisáig elért pozíciókat. Ettől kezdve egészen mostanáig olyan fejlődési szakasz tanúja volt a világ, amelyet az Unidad Popular defenzívája, védelembe szorulása jellemez. Ennek több oka volt. Első helyen kell említeni az amerikaiak és az oligarchia brutális aknamunkáját, amely a társadalmi átalakulással együtt járó' terthéséé’t'es gazdasági problémákat kiélezte és az országban nehéz helyzetet teremteti, Az amerikaiak mindenekelőtt a legfontosabb ponton: a nemzetközi rézpiacon és a nemzetközi hitelek területén támadtak. A réz államosítása — mint történelmileg mindig — átállási nehézségeket hozott, s ez azt eredményezte, hogy a réz önköltségi ára emelkedett. Ezt a kényes időszakot az amerikaiak arra használták fel, hogy a világpiacon végrehajtott intervenciókkal és a rézkészletek piacra dobásával lenyomják a réz világpiaci árát a két évvel ezelőttinek csaknem felére. Ez a kettős áralakulás természetesen óriási valutajövedelem-kiesést jelentett a társadalmi harcban álló Chile számára. Ehhez járult, hogy az amerikaiak a nemzetközi hitelek területére is kiterjesztették a gazdasági háborút: blokádpolitikájuk Chilét súlyos pénzügyi és fizetési nehézségek elé állította. Ami az oligarchiát illeti, az is klasszikus módon reagált: a nagybirtokosok leölték az állatállomány jó részét, vagy a hegyi hágókon ót egész gulyákat hajtottak át Argentínába. Egyes pontokon, különösen Santiagótól délre, ahol sok német eredetű nagy- birtokos gazdálkodott, kezdtek kialakulni a földreform ellen fegyverrel támadó és jellegzetes módon „fehér gárdának” nevezett szervezetek. Ebben a kiélezett helyzetben döntő szerepe lett volna annak, hogy a középrétegeket az Unidad Popular minél határozottabban leválassza az imperialista reakcióról és az oligarchiáról, s a maga következetes reformpolitikájának oldalára állítsa. Ez nem történt meg — mégpedig azért nem, mert rendkívüli erővel lobbantak fel az ultrabaloldali kaiandortörekvések — olyannyira, hogy ezek utat találtak az Unidad Popular szervezeteibe és magába a kormányba is. A Chilei Kommunista Párt ezt a veszélyt kezdettől felismerve, rendkívül érett és körültekintő politikát folytatott. Minden erejét latba, vetette, hogy meggyőzze politikai partnerét és a kormány vezető pártját, a szocialistákat: fő feladat az elért eredmények megszilárdítása és a fokozatos, átgondolt előrehaladás biztosítása. Ez a tf»J rekvés — egészen a legutóbbi napokig — sajnos, nem járt sikerrel. A legtöbb felelősséget ezéri a MIR nevű rendkívül befolyásos és a fegyveres harc szükségességét hirdető ultrabaloldali szervezet viseli. A kezdeti legnagyobb károkat a MIR a mezőgazdaság területén okozta. Fegyveres csoportjai (magukkal ragadva a többségükben analfabéta, föld nélküli mapuche indiánokat) tömegesen foglaltak el közép- és kisbirtokokat. Ennek gazdasági következménye a mezőgazdasági termelés, és különösen az állattenyésztés csökkenése volt. Politikai, társadalmi következménye pedig az, hogy az Unidad Popular természetes szövetségeseit átlökte az oligarchák és a fehérgárdisták oldalára. Ily módon a San- tiagótóí mintegy 300 kilométernyire délre fekvő területeken valóságos polgárháborús helyzet bontakozott ki. A városokban a mezőgazdasági termelés hanyatlása és az importot nehezítő devizahiány miatt súlyos ellátási nehézségek támadtak. Ez már visszahatott a munkásság életszínvonalára is. Az Allen- de-kormány ugyanis hivatalba lépésekor jelentősen emelte a legszegényebb rétegek jövedelmét. Az ellátási nehézségek azonban 1971, őszétől kezdve egyre gyorsították az inflációt, amely egyre inkább kezdte „felfalni” a munkások és városi szegények számára kezdetben biztosított anyagi előnyöket. A MIR és a nála is „bal- oldalibb”, kifejezetten terrorista, vagy éppen maoista szervezetek aknamunkája és felelőtlen kalandorakciói természetesen a reakció és a szélsőjobboldal malmára hajtották a vizet. Az általuk okozott kár azonban valószínűleg mégis korlátozható lett volna, ha a felélőtlenség szelleme nem lopakodik be az Unidad Popular és a kormány legnagyobb pártjának, a szocialista pártnak a soraiba. j t- •* 27. Iskolában fogunk megszállni. No, azt hiszem, örülnek a kis krapekok, nincs tanítás. Vízszünet — gondolom, s röhögök magamban. Közben jönnek az oszlop felől is a tisztek. Tönköly is ott van köztük, jobb lesz félrebillenni, nehogy eszébe jusson a múltkori el et„ amikor jelentkeznem kellett volna nála. A sofőr ott ül a helyén, vasból van a zrityója, ennyi vezetés után nincs kedve fölkelni... — No? — kérdi. — Iskolában fogunk megszállni — felelem. — Kit érdekel az iskola, köpök az iskolára... Nem gondoltad meg magad? — Én? — Nem ertem, mit akar. Int a nyakamra, rögtön kapcsolok: — Nem. — De hülye vagy, neked nem kell a pénz? — Miért, mennyit akarsz érte adni? — kérdem önkéntelenül. — Az attól függ — feleli. — Mitől. — Hogy hány gramm. — A félszemű török tudja hány gramm! — mondom ingerülten. Magamra vagyok pipás, minek megyek bele ebbe a dumába A sofőrt nem érdekli a ke- öélyállapotom. Kinéz az öregre, aztán valahonnét előhúz egy kis dobozt, kinyitja. Bársonybélésű kis doboz, apró rézmérleg van benne, alul fényes kis súlyok. — Itt van a félszemű török — és jelentőségteljesen odaKISREGENY bök az ujjúval. Akkora pecsétgyűrűt iátok rajta, mint egy kistányér. — Mi vagy te, ékszerész? — Képzeld, az vagyok — közli nyugodtan —, de nem mindegy az neked? Az a fontos, hogy nekem van pénzem, neked meg van egy láncod, meg egy érméd, amit pénzzé akarsz tenni. — Akar a nyavalya! Várom, mikor jön ki a sodrából. Várhatom. Elpakolja a mérlegét, még csak válaszra se méltat, felém se fordul. Hülye. Kiszállnék, de már az öreg is jön. — Ismerős itt? — kérdi a pilótát. — Igen. Se „jelentem”, se semmi. Állati blazirt kölök. Indítunk. Mögöttünk feldübörögnek a tehergépkocsik. Ha órám volna, kiszámíthatnám, mennyit jöttünk. Későre járhat. Útkereszteződéshez érünk; várom, hogy a katona, aki középen áll, utat enged — de nem. Keresztben mindenféle jármű, oda is, vissza is, ormótlanul megpakolva. Sokáig kell várni. Már a nyelvem hegyén, hogy mondjak egykét szót a forgalomirányító címére, de inkább hallgatok, nem vagyok én még itt olyan stabil, hogy cukkoljam az öreget. Azon gondolkodom, kapunk-e valami vacsorát. No, végre! Indulunk! S ahogy lassan elhaladunk, meglátok egy szekeret. Két olyan ló áll a rúd mellett, csoda hogy bírja a lába: mindegyiknek kinn vannak a bordái, lóg a feje, a csülke sáros. A bakon egy rongyos lópokrócban didergő kislány, a lyukak a gépkocsik reflektorfényében, mint egy-egy fekete tusfolt. A szekérderékban pedig, párnák között, egy kopasz öregasszony. Néhány szál haja van, hordja a szél. A feje félrebillenve, a szeme lehunyva. Él még, s halálán van? Vagy már mindegy neki, hová viszi a rozoga szekér? Hol van a családja, s mit hagyott el,. ami nem fért föl melléje? A kérdések úgy buknak föl az agyamban, mint háborús filmekben a rohamozó katonák a lövészárkokb'T. De már minden elmarad mögöttünk, idegen homlokú, lezárt szemű házak közt ka- nyargunk, a forgalom eltűnik. kiérünk egy térre, oldalt valami parknak a röntgenképe, csak a fák gerince, az ágak bordái feketéllenek a reflektorok fényében, a padok betonlábai közt botladozik a pillantás — ha nincs az a szekér, ha a fiúk közt vagyok, jól tudom, már arról regélek, miféle mókák folynak a diáklányokkal ezeken a padokon. Miért szemét az ember hét napból hatszor, s miért tud rendes lenni a hetediken? Ha nem lenne hülyeség még a gondolata is, most odaállnék a kocsikról leugráló bajtársak elé és prédikálnék, mint aranyszájú Szent János. Szétfeszítenek a hirtelen támadt gondolatok. Beülök a kocsi sarkába, onnan figyelem, mi lesz. Nem kaptam parancsot, s most örülök neki. (Folytatjuk Fülöp fános:
