Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-11 / 188. szám

augusztus ff; KELET-MAGYARORSZÄS 8. oldt/l JEGYZETEK l. Felduzzadt irodák OLVASOK EGY KÖTEG VÄLASZT, amit nyíregyházi munkások adtak kérdőívekre. Sok érdekes ragadhatja meg a figyelmet, kü­lönösen azokét, akik értenek a szóból, az egytőmondatos kritikából is. Mert ime, így fejezi ki magát az egyik munkás arra a kér­désre, hogy miben látja a termelés tartalé­kál üzemében: „Abban, hogy kevesebb em­ber is elvégezhetné nálunk az irodai mun­kát. ..” Tömör fogalmazás. Másutt,. a mezőgazda­ságban is elhangzott és hangzik napjaink­ban is hasonló vélemény, amely szerint fel­duzzadtak az irodák. Tiíí nagy az adminiszt­ráció, sok az íróasztal, s mindegyiknek van gazdája. S ezeket az embereket fizetni kell, s azoknak kell fizetni, akik közvetlen része­sei a termelésnek. Tévedés ne essék, nem az adminisztráció ellen szólunk, hiszen azok, akik kifogásolják a papírmunkát, az azzal foglalkozók létszá­mát, ők sem általában az irodák ellen van­nak. Az egyszerű munkás, vagy termelőszö­vetkezeti tag nem ismeri — nem is ismer­heti e tevékenység bonyolultságát. Ám ő is látja, hogy irodáknak, adminisztrációval fog­lalkozóknak lenniük kell, hiszen azok mun­kája egészíti ki a fizikait, a gazdálkodásban nélkülözhetetlenek. DE ABBAN VAN IGAZSÁG, hogy szinte kivétel nélkül megszaporodtak a termelőhe­lyeken az alkalmazottak. S abban is, hogy amikor a munkaszervezésről, az ésszerűbb és ' takarékosabb gazdálkodásról, gazdálkodá­sunk tartalékairól beszélnek, a legtöbb he­lyen teljesen elfeledkeznek erről a tartalék­ról: csak a legszükségesebb létszámot alkal­mazzák az adminisztrációban. Van érv és ellenérv, s nem lehet itt sem általánosítani. Egy azonban bizonyos. Még­pedig. hogy nem is kevés helyen még itt is kísért a múlt, amely szerint három irodai ember kell ahhoz, hogy egy dolgozó munká­ját elvégezzék. Gyakorlati példák sorát hoz­hatjuk erre különösen most, a nyári sza­badságok idején, amikor egy-egy íróasztal — nem ritka helyen minden második — üres és jobban megy a munka, mint amikor mind­egyiknél ott ülnek, s töltik az időt, hiszen „beleszámít a nyugdíjba”. A fejlődés — a vállalati és a népgazdasá­gi egyaránt — az irodákban is intenzív mun- / kát követel. Vannak már okos számoló- és könyvelőgépek, vannak jól képzett admi­nisztrátorok és könyvelők és van lehetőség a továbbképzésre. Együttesen: van lehetőség arra, hogy kevesebb emberrel, s nagyobb intenzitással dolgozzanak az adminisztrációs munkakörökben. TÖKÉLETESEN IGAZ, hogy a vállalati tartalékok között megtalálható — és nem is az utolsó helyen — a létszám- és munka­bér-megtakarítás. Az üzem- és munkaszer­vezés most igen aktuális teendői között fel kell figyelnünk erre is. Mert nem csak az nem mindegy, hogy bért fizetnek ki iparban, mezőgazdaságban, kereskedelemben és má­sutt feleslegesen. Hanem arról is. hogy na­gyon sok embert nyerhet ezáltal a népgazda­ság olyan területre, ahol pedig égető a szük­ség dolgos kezekre. NYÍREGYHÁZÁN, a KOSSUTH UTCA ÉS A KUN BÉLA UTCA SARK A N ÉPÜL A MÁSODIK TÍZSZINTES LAKÓHÁZ, MELYET AZ ÁLLAMI ÉPÍTŐIPARI VÁLLA­LAT KIVITELEZÉSÉBEN ALAGÚTZSALUS ELJÁRÁSSAL KÉSZÍTENEK (.ELF* EMIL FELVÉTELE) Ezer kilométer a Dunántúlon Szamosszegről a Szigetközbe A Holnap is nap van NEM MI VAGYUNK AZ ELSŐK, akik kitaláltuk ezt a népi bölcsességet, amely a címben szerepel. Sajnos, sok az intő jel ar­ra is, hogy mégsem érti egyformán minden­ki, legalábbis elengedi a füle mellett, nem figyel oda. . A bérről van szó. Nem arról, hogy túlsza­ladnának egyes gazdasági vezetők, hanem az ellenkezőjéről: spórolnak a munkások béré­vel, s nem adják oda az évenként emelésre fordítható összegeket. Abban, ami a címben szerepel, s abban, ami utána következik, nincs ellentmondás. Mert az. ha a vállala­tok emelik a munkások bérét, ha a lehető­ségekhez képest teszik ezt. az a holnapot szolgálja. Hogyan? — kérdezheti az olvasó. A té­tel viszonylag egyszerű. Úgy, hogy a mun­kás jól érzi magát, tudja, hogy a nagyobb igyekezetnek nagyobb az eredménye, vasta­gabb a boríték a fizetési napokon. A mun­kás nem néz másik vállalat után, hanem marad, beleszól és javasol, s minden erejé­vel vállalata sikerét akarja. Természetesen ott, ahol számára megéri, ahol nem akarják elspórolni előle a béremelésre fordítható összegeket. Hogy miért ez az eszmefuttatás? B~ 1 ..................... AZ OK, hogy egy kimutatás szerint Nyír­egyháza üzemeiben az elmúlt évben sem ér­ték el a tervezett reálbér-növekedést. Mér­sékelten emelkedett a kereseti színvonal, s jelentősen elmarad az országos átlagtól. En­nek objektív — a vállalati vezetés akara­tától független — okai' is vannak. De szól­nunk kell a szubjektív tényezőkről is. Mert több olyan gazdasági vezetővel találkozni manapság, aki a mai nyereségért eladja a holnapi jobb munkát. Az a nyereségszem­lélet, amely egyes vállalatoknál gyakorlat, már zavarja a biztonságos termelést, a lég­kört. Egyes vezetők azt hiszik, hogy a bérek lehetőség szerinti emelése veézélyezteti a nyereségüket, ezért könnyen elállnak attól. Miközben dolgozóik otthagyhatják — és a statisztika szerint sokan ott is hagyják — az üzemet, a vállalatot. Ezzel viszont csökken a termelés, s oda a féltett és vélt nyereség. Vagyis: nem csináltak semmit. Helye­sebben fordított eredményt könyvelhetnek el. Elfelejtették, hogy holnap is nap van. AMI NEM CSAK A NÉP GONDOLKODÁ­SÁBAN IGAZ, de a vállalatok jól felfogott érdeke is, hogy ébren tartsa a lelkiismeretet. Kopka János Egy gólya sétál balra tő­lünk, a kombájn által már levágott tarlón, méltóságtel­jes léptekkel. Előttünk — az utolsó pillanatban egy nyúl ugrik ki a búzából, ponto­san, mielőtt a kombájn fa- sirttá aprította volna. A táj nagyon itthoni, pedig több, mint 400 kilométerre va­gyunk Szabolcstól, a Sziget­közben. Érdekes nézőpont a kom­bájnvezető ülése. Ketten fi­gyeljük Csehi Gábor kombáj- nossal, jól van-e beállítva a motolla. Kényes aratás ez, a lehető leglassúbb járatra kellett fogni a gépet, nehogy összetörje az értékes kenvér- nekvajót. Csehi Gábor nem is ül le, áll, egész 12 órás munkanapja alatt, úgy figye­li a sebességet, hogy a motol­la, az arató-cséplő gép ka­lászt beterelő szerkezete alul pontosan csak annyival „se­perjen” visszafelé, mint ami­lyen sebességgel a gép halad előre. A különféle sebesség- váltók és .gázadagolók egész kombinációját kell erre a célra állandóan figyelemmel kísérni és igazítani. Aratás ez a javából. Csehi Akivel öröm dolgozni „Cinkes meló”. Lakatosok­tól hallottam ezt a kifeje­zést a HAFE-ban. Rázós munkára mondják. Olyanra, amely feladja a leckét még a légspécibbeknek is. Az „el­fő” kollektíván (ez az elekt- roforetikus berendezéseket gyártó lakatosbrigád) eddig még nem fogott ki ilyen, ök készítik exportra az osztrák GIRAK-cég megrendelésére a sílifteket. Ök gyártották a prototí­pust is. Bemutatták, meg­vizsgálták és elfogadták. — Ide kiváló lakatosok kel­lenek — mondja Mészáros János, a brigád vezetője. — Olyanok, akik tudnak rajzot is olvasni. Még ez sem minden. Uni­verzálisnak kell lenni. — Ilyen a mi Gönczi Jan­csink — újságolja Mészáros. — Talán a legjobb lakatos a gyárban. Neki teljesen mind­egy, milyen munkát csinál. Hegeszt lánggal, villannyal, rajzot olvas, elsőrendű laka­tos, ért a járművekhez, min­denhez. Hekmann László, a gyár­egység vezetője erre a bri­gádra bízta a prototípus el­készítését. Feladta a leckét. Osztrák rajzok. Kulcsár László, a technológiai osztály vezetője tolmácsolt, fordított, Göncziék rajzoltak, a többi­ek meg körülállták. A sílift ülőkosarának az elkészítése volt a „legcinkesebb”. Gönczi remekelt. Besegí­tett Mészáros és Ozmicz Sán­dor, a másik fiatal lakatos is. — Öröm Gönczivel dolgoz­ni. Ha azt kérdeznék tőlem, miben a legjobb, azt vála­szolnám, mindenben — di­cséri a brigádvezetője. Nem játssza meg magát, és nem fitogtatja a tudását. Csendes pedagógus”. Sok fiatalt be­avatott a lakatos szakmába. Itt volt a keze alatt a kis Májba Pista. Most katona. Aztán Fekete Laci, s most egy fiatal srác, a Bodó Pista. Kérem, egy év alatt átlag szakmunkásokat faragott be­lőlük. Más keze alatt három év alatt sem tanulták volna meg úgy a szakmai fogáso­kat, mint Gönczinél. Ezt vallja Ozmicz Sándor, az alig 28 esztendős lakatos is. — Jancsi előttem szabadult két évvel. Egy brigádban dol­goztunk később, de csak a legjobbakat tudom mondani róla. Kiváló szakember. Én azt tisztelem benne, hogy végtelenül precíz. És ebben a szakmában ez nagyon fon­tos. Ö már jóhírű szakember volt, amikor én szabadultam. Dolgoztam a keze alatt. Bi­zony, volt és ma is előfordul, hogy megakadok. Csináltunk egy festőberendezést. A fosz- fátozókádnál elakadtam. Se­hogy sem stimmelt a rajz. Jött Jancsi, segített, s olyan pon­tos kúpot „vágtunk”, hogy csak néztem. Azt a készüléket, amellyel a siliftkosarakat gyártják, ők konstruálták. — El kell ismernünk, hogy Gönczi Jancsié a legnagyobb érdem benne — mondja Oz­micz. — Ö rajzolta, méretez­te, én hegesztettem, vágtam. így készült most exportra ez a termék, s szállítják Pest­re, hogy idejében megérkez­zék Ausztriába. Gönczi Já­nost mindenki szereti a brigádban. — Senki nem sajnálja tő­le, hogy többet keres. mint mi — vélekedik Ozmicz Sán­dor. — Nem vagyunk irigyek rá. Nekem például 11,10 az órabérem, neki 13,40, ha jól tudom. De megérdemli. Rá hárul a legspécibb munka mindig. Hepp Tibor már hangsú­lyozza, hogy ő elektrolakatos. Büszke rá. 25 éves. Gönczi mellett dolgozik. Két éve, hogy leszerelt. — Amit a szakmában le­het, azt mind tőle „lopjuk” el. Ne vegye szó szerint. Erre nincs szükség, mert adja magától is. Sok olyan téma volt, amit a segítségével ol­dottunk meg. Én is, a többiek is. Jó srác. Nem kezeli le az embert, ha valamit nem ért, hanem nyugodtan megma­gyarázza. — Néhányszor megkeres­tem a lakásán is. Egyik al­kalommal Mészárossal és Oz- miczcsal mentünk el. Ope­rálták, meglátogattuk. Nem vártuk, hogy majd a szakszer­vezet mondja. Segítették, felvették a fize­tését, elvitték. Kisebb aján­dékokkal kedveskedtek Gön­czinek, akit alig vártak, hogy felgyógyuljon. 1970-ben kapott Kiváló dolgozó kitüntetést. — No, meg nem véletlenül nekik adtam az osztrák mun­kát sem — mondja Hekmann László gyáregységvezető. Ez így egyfajta elismerés. — Parázspénz. A vállalatnak is, nekik is — teszi hozzá. Nem szocialista brigád az „elfő”. De a jegyeit már fel lehet ismerni. Különösebb érdemei nincsenek Gönczi Jánosnak sem. Becsületes, munkaszerető ember, aki mindenkor precízen látja el, amit rábíznak. Sőt, még töb­bet is. Az új munkásgenerá­ció egyik tagja. Kevesen tud­ják róla, hogy 1957-ben ala­pító tagja volt az első KISZ- szervezetnek, amelyik a MEZÖGÉP-nél alakult. Nem kérkedik semmivel. Amikor végül is megismer­tem, azt kérdeztem tőle: mire a legbüszkébb? Ezt válaszol­ta: — Szeretem a szakmámat, szépséget találok benne. És szeretek segíteni munkatár­saimnak. 32 esztendős. ősztől a Kossuth Gimnázium hallgató­ja lesz. — Igaz, kicsit későn, talán korábban kellett volna — mondja. — Soha nem késő, Jancsi­kám — válaszol rá az igaz­gató. — Én is 30 évesen kezd­tem a műszaki főiskolát Mis­kolcon — bíztatja Hekmann László gyáregységvezető. Ki, kik voltak a mesterei? Ősz Bandi bácsit említi, Nyíregyháza egyik legrégibb munkását, aki még a Má- jerszky-cégnél kezdett, ö ta­nította szakma- és embersze- retetre. — Nem felejtem el a kis öreget soha. Már nyugdíjas. Ősz bácsi energiája ebben az új munkásnemzedékben él tovább. Farkas Kálmán. Gábor nagyon jó aratócsép­lőgép-vezető, de ilyet még nem próbált. Ugyanis a fiú' a szamosszegi Dózsa traktoro­sa, az aratás pedig a Győr- Sopron megyei Vámosszaba­di község búzatábláján tör­ténik. Szabolcsi kombájnnal. Mehet! — intett az elnök Csak itt, a helyszínen érzé­kelhető, mit is jelent az el­késett dunántúli aratás. Tol­nai Béla, a vámosszabadi Egyetértés Termelőszövetke­zet elnöke Koloszár Jenő fő- agronómussal és Fekete Ist­ván párttitkárral már reggel óta kint volt a búzaföldön. Erős harmat hullott reggel, nem volt érdemes vágni a búzát, mert csak a szárítók­nak adtak volna a nedves növénnyel pluszmunkát, öt perc hiányzott a 10-hez, ami­kor az elnök odament a táb­la széléhez és gyöngéden a kalászok fölé süllyesztette te­nyerét. Egyben letört 6—7 ka­lász a száráról és a földre hullott. — Mehet! — intett az el­nök a felsorakozott kombáj­nok felé és elindultak a sa­ját gépek, meg a szabolcsi segítő masina is. Aztán a szakemberek meg­magyarázták: elkorhadt már a szára. Megázott, megszá­radt, aztán újra és ismét. Elég egy erősebb szél, az is letörné. Sietni kell, mert még így is megterem rajta a 23 mázsa holdanként. Feltéve, ha a kombájno- sok művészei a mesterségük­nek. Nos, a szabolcsi fiút min­denki dicséri. Eleinte meg­hökkent, mert ilyen földön, ilyen különös körülmények között még sohasem aratott. Aztán „belejött” és a sziget­közi kbllégák őszintén ( be­vallják, hogy sokat tanultak a 34 éves fiatalembertől, aki mestere szakmájának. Baráti környezetben A szomszéd Győr-Sopron megyei termelőszövetkezet­ben, a kisbajcsi Petőfiben másik szamosszegi kombájn arat. Itt még fontosabb volt a segítség, mert míg a vá­mosszabadi négy saját kom­bájn mellett egy szabolcsi segített, a kisbajcsiaknak csak három saját gépük van, a két szamosszegi kombájnos roppant nagy segítséget je­lent. A 3000 holdas, 271 tagú termelőszövetkezet azért is szívesen fogadta a két sza­mosszegi kombájnost, Fekete Lászlót és Csóka Zsigmondot, mert 2 éve, egy nevezetes júniusi közgyűlésen a kis­bajcsi Petőfi segítette az ár­víz sújtotta szamosszegieket, és egyből 50 ezer forint se­gítséget szavazott meg a baj­ba jutottaknak. így hál a két kombájnos ..baráti” környezetbe került. Bár Pincés Gyula párttitkár élénken hangsúlyozza, hogy ezt senki sem kívánta. Da szükség törvényt bont... Sem a szamosszegi vendé­gek, sem mi ilyen tarlót meg életünkben nem láttunk. Ná­lunk ránézésre elmenne jó legelőnek. Tiszta zöld. Az esők és viharok a szó szoros értelmében a földbe tapos­ták a jó búzát, amely 26 má­zsás termést ígért. Most jó ha lesz belőle 6 mázsa hol­danként. Ezt is sürgősen meg kell menteni. Tulajdonképpen olyan a búzatábla, mint a zsombék. Háromméterenként áll ki a gyepből egy-egy cso­mó búzaszár, a többi földbe taposva. Ezt már kombájn fel nem §zecii Különben is megcsirásodott.. Takarmány­nak lesz jó. Persze, akad ,a termelőszö- ) vetkezet földjein olyan tábla is, amelyik megtermetté a 30 mázsát. Tizenkét aranyko­ronás földek ezek! De a büszke szabolcsi vendégek a legrosszabbat aratják. Meg akarják mutatni, mit tudnak. Ragaszkodtak hozzájuk A Szigetköz keleti sarká­ban vagyunk. A megye há­rom első termelőszövetkezete közül kettőben. Mindkettő a szamosközieknek segített, 50 ezer forintokkal, vagonszám­ra szalmával, gépekkel, ak­kor. Most, hogy bajban van­nak, a júliusi esőzések miatt teljesen elmaradtak az ara­tással, jólesik a viszontszí- vesség. De — ezt hangsúlyoz­zák — akkor nem azért ad­ták. Az elnökök megmutat­ták az 1954-es szigetközi ár­víz nyomait, az akkor újjá­épített házakat. Ha valahol — ezt akarja vele bizonyíta­ni —, akkor itt, a Szigetköz­ben megértették, mi az ár­víz. Átélték, helyrejöttek. Még arra voltam kíváncsi^ hogyan kerültek a szamossze- giek éppen ide? Véletlen. Huszár Ignác, a kisbajcsi ak elnöke elmondja, hogy Fá­bián Béla, a vámosszabadi Egyetértés elnöke futott hoz­zá, amikor a szabolcsi se­gélyvonat beérkezett: — Szamosszegiek is van­nak köztük! Azonnal megkeresték őket és ragaszkodtak hozzájuk. Ölelték őket, bemutatták az étteremben, ahol enni fognak, jó szállást kerestek nekik. Kérdem Huszár Ignácot, örüit-e nekik? — Részben — mondja. Miért részben? Az elnök kissé zavartan mondja el, hogy amikor két éve, azon a nevezetes közgyűlésen meg­szavaztatta az 50 ezer forin­tot Szamosszegnek, a követ­kező szavakkal indokolta meg javaslatát: „Elvtársak, most egy olyan távoli pa­raszti közösségnek adunk, amelyik ugyanúgy él és dol­gozik, mint mi, de akikkel lehet, hogy sohasem fogunk találkozni.” Ez jutott eszébe, amikor a három szamosszegi férfit megölelte az állomáson. Gesztebri Nagy ZoHáa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom